Két óra telt el azóta, hogy a Roxfortban mindenki nyugovóra tért, amikor Hermione, Piton és Mrs. Octondon teljesen elkészültek, hogy Harry nyomába eredjenek.

Úgy döntöttek, arra a környékre hoppanálnak először, ahol legutóbb látták a halálfalókat. Odry ezért beszélt egy kandallón keresztül egy minisztériumbeli ismerősével, hogy informálódjon.

- Rossz hírem van – fordult társaihoz, miután felállt a kandalló előtti szőnyegről. – A legutolsó felbukkanási hely alig 20 mérföldnyire van Roxmortstól. Rosszat sejtek, az a szörnyeteg bármire képes!

Nem húzták az időt, hanem azonnal hoppanáltak.

Hermione rémülten nézte a Roxmorts felett baljósan lebegő Sötét Jegyet. Az egész jelenség betöltötte a kis falu feletti eget, jelezve, hogy nem csak néhány ház esett áldozatul Voldemort szórakozásának.

Összenéztek Pitonnal, és egyszerre jutottak arra a következtetésre, hogy Voldemortnak a Roxfort kell. Hermione útjára küldött egy patrónust, ami a Sötét Jeggyel nem törődve kecsesen szelte a levegőt, mintha minden gondja csak az átadandó üzenet lenne. Mrs. Octondon ugyanekkor indított útjára egy másik patrónust.

Hermione tüzetesebben átvizsgálta a területet. Minden kihalt volt, kongott az ürességtől. Mégis, itt-ott vérfoltok díszítették a házak falát, az öklömnyi kövekkel kirakott kicsiny utcácskákat. Összerázkódott a gondolatra, hogy mi történhetett itt.

- Remélem, időben megkapja mindenki az üzenetet. Nem örülnék, ha Roxfortot védtelenül érné a támadás – szólalt meg Odry sötéten. – Elképzelni sem tudom, milyen következményei lennének.

- Bízzunk benne, hogy a védőbűbáj kitart, és nem jutnak be – felelte Hermione, de maga sem hitte, amit mond. Tisztában volt vele, hogy ha Harry minden tudása, vagy annak akár csak töredéke is Voldemort birtokában van, a férfi könnyűszerrel bejut.

Nagyon hamar megjelentek az első emberek a Rendből, majd egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

- Kár, hogy nem hoztuk Harry köpenyét – szólalt meg Hermione hirtelen. Piton bólintott, és pontosan értette, hogy a vámpírokra gondol. Nélkülük teljesen esélytelenek voltak.

A Rendtagok ugyan egyre gyűltek, de mindenkin meglátszott az utóbbi hónapok kényelme. Egy év hosszú idő, hozzászoktak már a béke gondolatához, és nehéz volt újra a régi szenvedéllyel üldözni a gonoszt. A döbbent arcok mindent elmondtak: itt ma nekik nem jár győzelem.

Hermione reszketni kezdett, és hirtelen sírni támadt kedve. Legszívesebben itt hagyta volna az egészet, és elbújt volna a szüleinél a szobájában; magára zárva az ajtót, hogy minden rosszat kirekesszen. De ha sokáig nem tesz semmit, nem lesz hol elbújnia. Szíven ütötték ezek a gondolatok, hiszen ha valaki, ő igazán nem törhet meg, elvégre az ő családját érő fenyegetés a legnagyobb! Hirtelen elhatározással felállt egy padra, és a tömeg felé fordult.

Alakja halványzöldben vibrált a Sötét Jegy fényében. Ám ő egy percre sem ingott meg, hiszen nem hátrálhat meg most, mikor szükség van rá!

- Gondolom, mindenki tudja, hogy miért vagyunk ma itt: Voldemort megtámadta a Roxfortot. Tudom, hogy most meg vannak ijedve, vagy talán egyenesen halálra rémültek. Nem mondom, hogy mindenki győzze le az idegességét, vagy hogy ne legyen halálfélelme, mert tudják, hogy mivel kell szembenéznünk, de kérem, legyenek bátrak! A következő varázslógeneráció bajban van, és senkire sem számíthatnak önmagukon kívül, ami tudjuk, édeskevés Voldemort ellen! – Elhallgatott, és figyelte a helyeslő morajt. – Talán nem éljük túl ezt a napot, de azt akarom, hogy úgy emlékezzenek ránk, mint akik nem futamodtak meg a legnagyobb gonosz elől! Úgy nézzenek majd ránk, mint akik nem féltek megvívni egy csatát, amiben ártatlan gyerekek élete forgott kockán! Lehet, hogy nem lesz lehetőségem köszönetet mondani mindenkinek, aki itt van, de hadd fejezzem ki legmélyebb hálámat azért, mert eljöttek és segítenek!

Újabb moraj futott végig az alig néhány tucatnyi emberen, és úgy tűnt, a beszéd megtette a hatását, mindenki egy kicsit bátrabban nézett szembe az elkerülhetetlennel. Hermione felvázolt egy hevenyészett tervet, és néhány perc alatt megvitatták, ki mit fog tenni, hol fog támadni. Ahogy a lány leugrott a padról, Lupinnal és Tonksszal találta szembe magát. A férfi bíztatásképpen megveregette a vállát.

- Nagyon jól csináltad, Hermione.

Halvány mosollyal válaszolt, majd elindult a Roxfort felé, nyomában az apró sereggel.

Miután áttörte a Roxfort eddig szinte sebezhetetlennek tartott védőfalát, előreküldte a zombikat, hogy végezzenek az ott lévő aurorokkal, akik ugyan bátran harcoltak, de amint felismertek egy-egy arcot a roxmortsiak közül, teljesen lebénultak, így általában ez lett a vesztük. Ahogy hullottak az aurorok, úgy növekedett a zombik tömege. Voldemort a halálfalókat csak akkor indította útjára, amikor már több holttest hevert a valaha zöld pázsiton.

Intett Lucius Malfoynak, mire a halott halálfalók megindultak a talpon maradt aurorok csoportja felé. Hiába küldtek feléjük átkokat, ők nem estek darabokra olyan könnyen, mint a roxmortsiak és a mugli zombik. A szakadt csuklyások nem használtak átkokat, puszta kézzel bántak el velük.

Voldemort mellett Tom már nagyon mocorgott, és indulni akart, hogy kivegye részét a küzdelemből. Mikor már nem bírt magával, megindult volna, de a Nagyúr egyetlen mozdulattal megállította.

- Hagyd, hadd szórakozzák ki magukat, hiszen évek óta nem volt ilyen kellemes dologban részük. Nektek, élőknek más feladatot adok. – A háta mögé mutatott, ahol közeledett a Rend és néhány szedett-vedett auror is.

Tom szája széles mosolyra húzódott, és összedörzsölte a tenyerét. Voldemort útjára indította az élő halálfalókat, akik szembeszálltak az aurorokkal. Ő középről szemlélte az eseményeket, és egyenesen eufórikus örömmel töltötte el a látvány. Volt mit bepótolnia, hiszen kimaradt az életéből két év.

Mikor megtisztult előtte az út Roxfortba, és a halálfalók csak itt-ott harcoltak elvétve az aurorokkal, elindult az épület felé. Régi, keserédes emlékek sorát juttatta eszébe a díszesen faragott faajtó.

Intett Lucius Malfoynak, aki készségesen sietett elé, majd letérdelt, ahogy jó halálfalóhoz illik.

- Hű halálfalóim felét küldd Roxmorts felé, ott lesz szükség rájuk, hogy megállítsák a Rendet. A másik felét küldd be az iskolába, ők gyűjtsék az összes gyereket és a tanárokat a Nagyterembe, de egy gyereket sem bánthattok, míg az nem ellenkezik veletek. Ezt az élvezetet hagyjátok meg nekem!

Lucius bólintott, majd elindult, de Voldemort még utána szólt.

- Rád is szükségem lesz, hozd Bellát és Tomot is!

Voldemort visszafordult a díszes ajtó felé, és végigsimított az ősrégi fafaragáson. Ujjai nyomán a repedések és a mélyedések megteltek valami halványsárga varázslattal. Hátrébb lépett, majd egy széles karmozdulatot tett, mire az ajtó darabjaira hullott szét, a bent lévőkre zúdulva.

Mögötte lassan felsorakoztak a kívánt halálfalók, akik várták a jelzését. Voldemort azonban beljebb lépett, és figyelte a köhögő, magukat összeszedni próbáló tanárokat és néhány bátrabb fiatalt.

Lucius is megérkezett, oldalán Bellával, de Tomot sehol sem látta. Mikor rákérdezett, Lucius csak halványan nemet intett a fejével. Tudomásul vette az ifjú korai halálát, de valahogy jobban megérintette, mint eddig bármelyik kezdő halálfalóé.

Dühét a feltápászkodó tanárokon élte ki. Pálcáját előhúzva a falnak ragasztott mindenkit, kivéve McGalagonyt. A tanárok, mintha Imperius alatt cselekedtek volna, lemállottak a falról, és térdre borultak Voldemort előtt. McGalagony próbált ellenállni, de a Nagyúr - minden erejét rákoncentrálva -, megtörte a boszorkányt. McGalagony pihegve térdelt a lábai előtt, remegve próbált levegőt venni a torkát markoló varázslattól.

Voldemort kikerülte, majd elindult a Nagyterem felé, és még foghegyről odavetette a halálfalóinak:

- Mindenkit öljetek meg itt, majd szedjétek össze a diákokat. Amelyik ellenkezik, megölhetitek, de aki nem, nem bánthatjátok – ismételte meg parancsát nekik is.

Átkok hangja zengett mögötte, ahogy királyi léptekkel bevonult a Nagyterembe, és kényelmesen elhelyezkedett az igazgatói székben.

Hermione óráknak érezte, mire az utolsó halálfalót is sikerült valamilyen csellel vagy szemtől szembe leteríteniük. Úgy tűnt, Voldemort nem tartja őket olyan nagy fenyegetésnek, hogy még több halálfalót küldjön hozzájuk, akár élőket, akár holtakat. Amikor végre az utolsó is elesett, a lány, nem törődve a vértől áztatott földdel, térdre esett. Piton mellette állt, és óvatosan a vállára tette a kezét.

- Mennünk kell, Hermione, Voldemort bizonyára már bent van az iskolában!

- Csak... hadd vegyek... egy... kis levegőt – szuszogta.

Mikor végre össze tudta szedni magát, megindult az épület felé, a Rend tagjainak nyomában. Több karcolás volt rajta, mint amit fel tudott volna fogni, így inkább nem is foglalkozott velük. Testének szinte minden részéről folyt a vér, itt-ott a sajátja, de inkább halálfalóké, akiket sikeresen kiiktatott. Reszketett az őt ölelő hidegtől, a vérveszteségtől és a kimerültségtől.

Lopva Pitonra pillantott, aki mellette lépkedett. Legalább őt nem kellett félteni, hiszen a férfi nem tudott megsérülni, de fogalmuk sem volt, hogy mikor tűnik el újra.

Hirtelen megbotlott valamiben, és el is vágódott volna, ha Piton meg nem ragadja a karját, és vissza nem rántja.

- Csak megbotlottam valamiben – motyogta az orra alatt.

Hangtalanul mentek tovább, amíg Hermione újra meg nem botlott, de akkor már Piton sem volt elég fürge, hogy elkapja, így a lány hasra esett. A férfi mellétérdelt, és aggódva nézett rá.

- Megsérültél?

- Itt-ott – jött a nehézkes válasz. - Nagyon fáj a combom. Azt hiszem, eltalált egy átok.

A férfi nem kérte ki Hermione véleményét, csupán egy jól irányzott rántással feltépte a vértől áztatott nadrágot. Csúnya, vérző seb húzódott a lány térdétől a combja közepéig. Valamelyik halálfaló fagyasztóátokkal bombázhatta Hermionét, akinek a lába félig le volt fagyva, és a bőre felrepedt a megerőltetéstől.

- Csak egy kis karcolás – suttogta a lány, mire Piton felmordult.

A férfi nem tudott Hermionén segíteni, mivel ez az átok túl összetett volt ahhoz, hogy egy egyszerű varázslat segítsen. Egy bájitalra lett volna szüksége, amit az igen ritkán termő íriszolajfa gyümölcséből kell készíteni, ami még a saját készletében sem állt volna rendelkezésére, nemhogy itt, a csata kellős közepén.

Elállította a vérzést, de egyelőre nem tudott mit kezdeni a fagyással, így csak a lány fájdalmát csillapította.

- Azt hiszem, egy darabig még képes leszek harcolni – szólalt meg Hermione.

- Próbáld meg kímélni ezt a lábad, mert lehet, hogy most nem fáj, de nem lesz túl kellemes kezelni, ha most még jobban megerőlteted.

- Mintha lenne választásom – morogta a lány.

Mikor végre újra elindultak az épület felé, a Rend tagjai már jóval előttük jártak. Az előcsarnokban sokkoló látvány fogadta őket: Hermione kollégái egytől egyig félig holtan feküdtek a márványpadlón. Volt, akinek még ennyi szerencséje sem volt. Több, számára kedves, felsőbb éves diákot is felismert a megkínzott testek között.

Szinte minden ember mellett térdelt valaki, de a legtöbb Rendtag McGalagony mellett állt, és próbálták megmenteni az életét. Az igazgatónő egyre sápadtabb és sápadtabb volt, miközben alatta vészjóslóan gyűlt a vörös vértócsa.

- A gyerekek – suttogta elhalóan. - Mentsék meg a gyerekeket!

Megragadta a mellette térdeplő Lupin talárját, és újra elismételte.

Hermione elborzadva nézett körbe, és nem akarta tudomásul venni, amit látott. Binns szelleme egy közeli halott felett lebegett, és kétségbeesetten nézett le rá.

- Filius, öreg barátom, ne add fel – könyörgött a mozdulatlan testnek.

Hermionéban ekkor elszakadt valami. Szeméből könnyek buggyantak ki, és végigfolytak koszos arcán, keze ökölbe szorult a látványtól, teste minden porcikájából ki akart törni a mágia, meg akart fizetni mindenért, amit Voldemort tett.

Olyan hirtelen indult meg, hogy senkinek sem volt ideje észbe kapni és megállítani. Két folyosókanyarulattal arrébb szinte betörte a Nagyterem ajtaját; ösztönösen tudta, hogy oda kell mennie.

Méltóságteljesen, nyugodtan ült a tanári asztalnál felállított igazgatói székben. Jobbján Lucius ücsörgött, unottan szemlélve az egyre gyűlő gyereksereget, balján Bellatrix, aki sebes tenyereit próbálta ápolni, amiket a pálca kikezdett, és ismét véreztek. Szánalmas, hogy még nem tudott megtanulni pálca nélkül varázsolni, gondolta Voldemort. Amikor az utolsó diák is megérkezett, és a halálfalók is felsorakoztak, szólásra emelkedett.

Valaki orvul becsörtetett a Nagyterem ajtaján, beléfojtva a szót. Voldemort azonnal felismerte Grangert, aki körül érezhetően örvénylett a mágia. Intett az ajtónál álló halálfalóinak, hogy kapják el a lányt, de a betolakodó nem volt könnyű préda. Három-négy halálfalóval még elbírt, de mikor észrevette, hogy mögötte nem érkezik segítség a Rendtől, kezdett kétségbeesni. Mikor elvesztette a pálcáját, rúgott, öklelt és harapott, de nem adta magát egykönnyen.

Durván hátracsavarták a kezét, és kötözőbűbájt küldtek rá, ami kijózanító hatással volt; felfogta, hogy öngyilkosság volt egyedül jönnie. Koszlott, bűzös kezek ragadták meg, és vonszolták Voldemort felé, amikor megjelent a felmentő sereg Piton képében. Mögötte Lupin és Tonks szórta az átkokat, némelyiket egyenesen Pitonon keresztül. A halálfalók először nem tudtak mit kezdeni a rajtuk átsuhanó férfival, ám idővel észbe kaptak, és különböző átkokkal próbálkoztak. Egyre több Rendtag jelent meg, akik elkezdték kiterelni a megszeppent gyerekeket, vigyázva, nehogy bármelyiküknek is baja essen. Aki éppen nem velük foglalkozott, felvette a harcot a foszlott halálfalókkal.

Voldemort sem tétlenkedett; erőt gyűjtött egy varázslathoz, ami minden élőt kiirt a környezetében, rajta kívül. Tudta, hogy Bella is áldozatává válik majd, de így legalább megmutatja, mire képes. Ha a varázslóvilág rájön, hogy kiirtotta az utolsó varázslógenerációt, még jobban fogják tisztelni és félni a hatalmát.

Hermione rémülten nézte a valamennyire még a barátjára emlékeztető arcot, és próbált kiszabadulni az őt megbénító béklyóból.

- Gyerünk, Harry – szuggerálta Voldemortot. - Szükségünk van rád!

Tehetetlenül nézte, ahogy Voldemort egyre csak gyűjti és gyűjti az erejét, valami pokoli dologra készülve. Mindenki túlságosan el volt foglalva a halálfalókkal ahhoz, hogy észrevegye, mit akar tenni.

- Piton! - próbálta a lány átüvölteni a csatazajt. - Piton!

A férfi túl messze volt, és még ha meg is hallotta volna, mi volt a biztosíték, hogy bármit tehet? Hermione a férfira függesztette a tekintetét, és erősen koncentrált. Korábban megtanulta, hogyan kell pálca nélkül varázsolni, de az nagyon régen volt, és hónapok óta nem volt rá szüksége.

Hosszú, hosszú hónapok óta.

- Gyerünk, kötél, lazulj már meg!

Egy pillanattal később megtörtént: a kötelek ártalmatlanul hullottak le róla. Felkelt, és lassan közelített Voldemorthoz. A férfi fennakadt szemmel mormogott latinul, míg Lucius és Bellatrix körülötte körözött, és próbálták megóvni a támadásoktól.

Hermione gondolkozott, hogy mivel terelhetné el a figyelmüket, de annyira szorította az idő, hogy nem tudott egyetlen ötlettel sem előállni. A legnagyobb probléma ott kezdődött, hogy a varázspálcája eltűnt valahol a tömegben, talán valaki eltörte, széttaposta, bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett sokat megélt segítőtársával.

Amikor Bellatrix egy felé tartó Rendtaggal párbajozni kezdett, Hermione felkapott a földről egy gazdátlan pálcát, és Malfoy felé indult, hogy meglepje. A lány tudta, egyetlen esélye, ha kihasználja a helyzetet.

Soha életében nem alkalmazta még azt a varázslatot, amelyre most készült, hiszen az az egyik legocsmányabb sötét varázslat volt, amiről valaha is tudomást szerzett. Egy élő emberrel szörnyű dolgokat művelt, és csak remélte, hogy egy halottal is hatásos.

- Dolore lancinante! – irányította az idegen pálcát a zombira.

Luciust az oldalán találta el az átok, és rögtön reagált is rá, ám Hermionét a válaszul küldött átok épphogy súrolta. A férfi teste oszlani kezdett, mintha valami nyavalya emésztette volna belülről. Hermionéra rátört a hányinger, amikor látta, hogy Malfoy kétségbeesetten próbálja összehúzni magán a bőrt, de nem jár sikerrel. A varázslat nagyon gyorsan teljesen felemésztette a férfit.

Hermione fájdalmas nyögéssel az oldalához kapott, és érezte, hogy valami meleg folyik végig a testén. Körbetapogatta az oldalát, és megállapította, hogy olyan mély sebet ütött rajta Malfoy korábbi átka, hogy néhány perc múlva ájultan fog összeesni. Szemei előtt szikrák pattogtak, a világ kezdett elhomályosulni. Mégis túl tisztán látta, hogy Voldemort szemei felpattannak, és vörösebben égnek, mint valaha.

Elkésett.

- Harry – nyöszörögte a lány, mintha a fiú bármit is változtathatna az eseményeken. De már nem érdekelte, így fennhangon kiabált. - Harry, kérlek! Ne hagyd, hogy megtegye, bármit is tervez!

Voldemort közelebb lépett hozzá, jobb kezét messzire eltartva magától, ami remegett a kitörni készülő mágiától. Bal kezét Hermione felé irányította, és a lány egy pillanat múlva már nem kapott levegőt.

- Harry, kérlek – könyörgött Hermione.

A levegőhiánytól kicsordultak a könnyei, de nem ellenkezett, meg sem próbált védekezni. Tudta, hogy az ő ereje kevés Voldemortéhoz képest, és már túl sok vért vesztett. Szemei előtt sűrűsödtek a szikrák, de még mindig képes volt gondolkozni az agyára ereszkedő ködön át.

Pálca kell. Koncentrált, és az előbb elhagyott pálca a kezébe ugrott.

- Legilimens – suttogta, mire a meglepett Voldemort elengedte, így végre újra kapott levegőt.

Mikor az áthatolhatatlan gát megakadályozta, hogy bejusson, elengedte a varázslatot, de mielőtt a férfi támadhatott volna, újra próbálkozott. Voldemort megtántorodott, és Hermione egy apró, pici résen keresztül képes volt belátni az elméjébe.

Kezében megremegett a pálca, amit már nem is érzett, csak remélt, hogy a kezében van még. Emlékképek törtek rá, sötétebbnél sötétebbek, mígnem valahol egy kacagás csendült, és ő afelé az emlék felé tört. Megérzett egy másik jelenlétet is, és csak reménykedhetett benne, hogy Harry az.

Megpróbálta megszólítani, de a csengő kacagás túl gyorsan távolodott, és ő kétségbeesetten szólítgatta, de nem kapott választ, csak a kongó üresség visszhangozta szavait.

Neki óráknak tűnt, amíg elszakadt Voldemort elméjétől, pedig alig telt el egy röpke másodperc. Hermione nem bírta tovább, ájultan esett össze.

Piton messziről, fél szemmel figyelte a jelenetet, és próbált a halálfalók és a Rend tagjai között utat törni magának. Könnyen átsiklott egy-két halálfalón, de a halottakon való áthaladás neki is szörnyű érzés volt. Mindig volt valaki, aki olyannyira szorult helyzetben volt, hogy segítenie kellett, de így túl lassan haladt. Ám amikor Hermione összeesett, már nem törődött egyetlen sikoltozó Rendtaggal sem, rohant, ahogy tudott.

Voldemort jobb kezének ujjai halványan világítani kezdtek, és Piton megremegett, amikor felfogta, hogy mire készül. Futó pillantást vetett a földön fekvő Hermionéra, majd egy átkot küldött a Nagyúr felé, de a semmiből hirtelen előtűnt Bellatrix, és az átok őt érte el. A nő eszméletlenül roskadt össze, és egyenesen Voldemort karjai között kötött ki.

- Mindig odavágytál – morogta Piton, majd újabb átkot indított útjára, de Voldemort egyetlen apró mozdulattal kivédte.

A Nagyúr arcán kegyetlen mosoly húzódott végig, és az ujjai egyre jobban világítottak, végül már az egész kézfeje, csuklója is fényben ragyogott. Bella testét hagyta a földre csúszni, nem foglalkozott vele. Piton átkokat szórt, ami csak eszébe jutott, de Voldemort kikerülte vagy kivédte mindet. Fogalma sem volt, hogy Hermionénak hogyan sikerülhetett eltalálnia a Nagyurat.

Pupillái kitágultak a borzalomtól, amikor Voldemort útjára indította szörnyű varázslatát. A levegőt apró, világító pontok töltötték be, amik átjártak élőt és holtat, előbbiben kárt téve, utóbbin csak áthaladva. Piton látta, ahogy összeestek az első emberek, köztük gyerekek is, akik még nem tudtak kijutni.

Aztán valami megváltozott, a világító pontok vörösbe fordultak, és hevesen kavarogni kezdtek, mire a zombi halálfalók is lassan összeestek. A vörös pontok, mintha saját életre keltek volna, csoportokba tömörülve támadták meg a holtakat, és rajtuk átbújva kiszívták minden erejüket.

Piton gyönyörűnek találta volna a látványt, ha nem emberi életek kioltására használják, hanem ártalmatlan csillagszórónak. El kellett ismernie, stílusosabb halál volt, mint az Avada Kedavra.

A kis pontok végül megindultak felé, és ő nem futott el, hiszen tudta, úgyis bárhol megtalálják. Körbefonták, de nem futottak át rajta. Hangfoszlányokat hallott, ismerős hangokat, és mikor lehunyta a szemét, szemhéján keresztül látta, hogy formát ölt a meghatározhatatlan erő.

- Minden az én hibám – suttogta a tömör mágiából álló figura. - Sajnálom, hogy eddig hagytam, hogy megtegye.

Piton hirtelen kinyitotta a szemét, de a vörös pontok szétfoszlottak. Hiába hunyta be a szemét újra, nem találta Harryt.

Voldemort vergődött Harry ráirányuló erejétől, de nem hagyta magát. Az egész terem megigézve bámulta a jelenséget. A vörös pontok újra egy alakká forrtak össze, akiben Piton felismerte Harryt. A fiú az eszméletlen Hermione mellé lépett, és óvatosan az ölébe vette, majd átadta a férfinak.

- Vigyázzon rá.

Piton bólintott, és figyelte a reszkető körvonalú Harryt, aki mellé egyre több és több pont gyűlt, míg végül a fiú formája elveszett.

A pontok, mint valami dühös méhraj, megindultak Voldemort felé, és elvesztek a testében. Egy hosszú pillanatig mindenki lélegzetvisszafojtva várt. A testből egy vörös fénysugár indult meg az elvarázsolt égbolt felé, mint egy kitörni készülő lélek, és mindenkit elvakított, aki csak ránézett.

Piton hunyorgott, hogy kivegyen valamit az előtte zajló egyszemélyes háborúból, de sokáig egyáltalán nem látott semmit. Aztán hirtelen akkora robbanás rázta meg az épületet, hogy a vakolat is itt-ott leomlott.

A vakító fény lassan megszűnt, és a test, ami valaha Harryhez tartozott, egy megszenesedett kör közepén feküdt. Nem mozdult, nem lélegzett.

Piton erősebben szorította magához Hermionét, de már nem is reménykedett. Hiszen a Holtak Könyve nem hazudik.

Következik: Makacs madár
----------------
Figyelem, a következő rész 2 hét múlva várható. Jövő héten mindenki húsvétozzon inkább ;)