Harry és Piton próbálta kitalálni, hogy mi történhetett, de semmi kézzel fogható eredményre nem jutottak. Hiába tudták összefüggésbe hozni a horcruxot és Harry varázslatát, valahogy nem állt össze a kép, így mindketten tehetetlenek voltak az adott helyzetben.

Harry még aznap este elmesélte, hogy mi történt Flammyvel, és bár remélte, hogy Piton nem rója meg azért, amit Flammy tett, de szíve mélyén érezte, hogy teljesen jogos lenne a szemrehányás.

- Remélem, legalább megpróbálsz neki valamilyen segítséget nyújtani – ajánlotta Piton, de látszott rajta, hogy valójában nem tűr ellenvetést.

- Persze, ez a legkevesebb – bólintott Harry.

Mivel Piton problémájára egyelőre nem találtak megoldást, Harry inkább Flammyre összpontosított. A lánynak most az eddiginél is nagyobb szüksége volt valamiféle támogatásra, és persze minél több információra.

De azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy mindenképpen be kell vonnia a probléma megoldásába Hermionét is, hiszen nem csak, hogy hathatós segítség lenne, de ez a legkevesebb, amivel tartozik a lánynak. Ő is ugyanúgy a szívén viseli Piton sorsát, mint Harry.

- Fáradtnak látszol – közölte vele Piton este tíz óra körül, amikor még mindig a konyhában ültek egymással szemben. Illetve a férfi helyzetében ez érdekesen nézett ki, hiszen egyáltalán nem érezte, hogy ellenállást tanúsítanak körülötte a dolgok. Felettébb kényelmetlenül érezte magát, ugyanakkor szórakoztatta is a helyzet, így fura módon gyorsan beletörődött a helyzetébe.

Persze a valósághoz hozzátartozott az is, hogy látni akarta Rarát, még ha ez a felemás lét is az ára a találkozásuknak.

- Hosszú volt ez a nap – bólintott Harry az előbbi kijelentésre.

- Nézd, most úgysem sok mindent tudsz tenni értem, úgyhogy nyugodtan menj aludni.

Harry nagyon sóhajtott, és szánni valóan nézett Pitonra.

- Ezzel meg pláne nem segítesz, ha így nézel rám – morogta a férfi. – Olyan érzésem van tőle, hogy nem is nekem van bajom, hanem neked.

Harry biccentett, majd magára hagyta a férfit a gondolataival. Felbicegett a lépcsőn, majd a fürdő felé vette az irányt. Nem gondolta, hogy valóban tud aludni azok után, ami történt, de legalább nem Piton előtt aggodalmaskodik, mert ahelyett, hogy segítene, csak azt éri el, hogy a férfi elzavarja maga mellől. Mellesleg jogosan, elvégre most még a ház összes pókját is képes lenne leaggódni a sarkokból.

Benyitott a fürdőszobába, majd lassan vetkőzni kezdett. Éppen a szokásos, esti Fájdalomcsillapító bűbájt akarta magán alkalmazni, amikor észrevett valamit: egy apró fekete foltot a lábszárán. Szerencsétlen módon pont ott, ahol már az Azkabanban is fájt. Óvatosan megnyomkodta az ujjbegynyi foltot, de nem érezte, hogy fájna, mégsem nyugodott meg teljesen.

- Már csak ez hiányzott – dünnyögte.

Keze már a kilincsen volt, hogy Piton tanácsát kérje, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Semmiségnek érezte ezt ahhoz képest, ami most a férfivel történik. Nem hiányzik neki, hogy ezzel is zavarja. Elvégre ez csak egy apró, fekete foltocska, csak egy karcolás.
Alkalmazta magán a szokásos bűbájt, majd lezuhanyozott.

Piton továbbra is a gondolataiba merülve üldögélt a konyhában, az asztalnál. Számára semmi különöset nem jelentett az éjszaka: biztos volt benne, hogy mostani állapotában nem képes aludni. Ételt sem tudott magához venni, amikor korábban próbálta. Így arra a következtetésre jutott, hogy igényei nagymértékben megváltoztak furcsa állapotának köszönhetően.

Fogalma sem volt, mivel üsse el az időt reggelig, míg Harry ismét felbukkan aggódó képével és bűnbánó arckifejezésével.

Számtalan könyvet kellett volna még végignéznie, de most semmi kedve sem volt a kutatómunkához. Ráér még. Ha túl gyorsan találna megoldást problémájára, nem találkozhatna Rarával. Neki pedig muszáj látnia! Utolsó találkozásuk olyannyira tragikus volt, hogy nem szeretné, hogy ha a nő azzal az emlékkel élne, hogy meggyilkolta. Tudatnia kell vele, hogy szereti, és sohasem felejti el!

A könyvespolchoz lépett, és szemét gyorsan végigfuttatta a kötetek gerincein. Egy olyan albumot keresett, amit már egy évtizede nem nyitott ki. Pedig talán akkor kezdődött minden.

A zöld borítású kötet címoldalán A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában 1977-ben végzettek emlékkönyve állt cifra betűkkel.

Régi hagyomány volt a Roxfortban, hogy a végzősöket az alattuk járó évfolyam megajándékozta R. A. V. A. Sz. vizsgájuk után.

Piton óvatosan elvitte az asztalig a kötetet, majd lapozgatni kezdte. Emlékezett, valahol középtájon van az az oldal!

Mosolyogva olvasta ki az apró, szívének oly kedves írást a lap egyik sarkában.

Piton felnevetett. Hát igen, akkor még nem úgy tűnt, hogy valamikor ez a lány lesz a felesége. Ha valaki ezt előre megjósolja neki, leadavázza, az biztos!

Az este további részében visszavonult a szobájába, végigfeküdt az ágyon, és azon gondolkodott, mit mond majd Rarának, ha végre találkoznak.

Reggel Harry nem úgy nézett ki, mint akinek nyugodt éjszakája volt. Nyúzottan, karikás szemekkel kortyolgatta kakaóját, amíg valaki nem kopogott az ajtón.

- Vársz valakit? – pillantott fel Piton érdeklődve az újságból.

- Igen – pirult el a fiú. – Tegnap írtam Hermionénak, remélem nem bánja. Ebben a helyzetben szükségünk van rá, főleg, hogy nekem Flammyre is gondolnom kell. Megígértem neki, hogy a mai napon viszek néhány könyvet, ami olyan nyelven van, amit ő is ért. Talán nem ártana, ha…

- Nyugodtan maradj egész nap, és segíts neki mindenben – találta ki a gondolatait Piton. – Én ráérek, neki meg úgyis az első időszak a nehéz, később mindennel boldogul majd egyedül is. Majd Hermionéval jól elleszek – ajánlotta.

Harrynek nem is kellett több: beengedte a lányt, majd pár pillanat múlva már távozott is a lakásból.

- Mi a baj? – szólt utána Hermione, még mindig az ajtóban ácsorogva. – Kivettem mára egy szabadnapot, hogy jöhessek, de semmi konkrétumot sem mondtál, Harry! Mi történt?

Harry megtorpant. Hogy is lehet ilyen feledékeny? Szegény Hermionénak nem kellene olyan kellemetlen meglepetést okozni, mint ami őt érte, amikor meglátta Piton szellemtestét. Szóban mégis kíméletesebb megtudni egy ilyen újságot.

- Menj csak, Harry, én majd mindent elmagyarázok! – kiáltott ki Piton a konyhából, mire Hermione elindult felé, búcsút intve barátjának. Harry egy kicsit toporgott tanácstalanságában, de végül elindult hoppanálni. Ennél többet most úgysem tehet.

Hermione először nem is tudta, mi a meglepőbb Pitonban: az, hogy szellemteste van, vagy hogy úgy tűnik – életében először – teljesen tanácstalan, mit kezdjen vendégével.

- Nos – kezdte a férfi zavartan. – Volt egy varázslat, ami alighanem egy kicsit félresikerült – bökte ki teljes zavarban.

Hermione egészen közel lépett hozzá, és óvatosan az arcához ért. Hideget érzett, de keze ellenállás nélkül beljebb csúszott, amitől megijedt, és amilyen gyorsan csak tudta, visszarántotta a kezét. Nem szeretett volna Piton fejében nyúlkálni – most éppen szó szerint.

Piton megköszörülte a torkát. Tudta, sok mindent kell elmesélnie a lánynak. Az utóbbi időben túl sokat titkolóztak előtte azzal az ürüggyel, hogy ő már dolgozik, nem akarják terhelni a problémáikkal.

A nap lassan délutánba hajlott, és Hermione minden kis apró részletre rákérdezett. A kezdeti ijedség után nagyon határozottnak tűnt, és konkrét elképzelései voltak arról is, hol kellene kezdeni a kutatást.

Minden egy pillanat műve volt. Piton éppen a szobája felé tartott, hogy kihozzon néhány könyvet, amikor hirtelen eltűnt. Hermione gyorsan a férfi szobájába sietett, ahol ellenőrizte az ágyban fekvő testen a pulzust, de minden normálisnak tűnt.

Ha már ott volt, ellenőrizte, igazak voltak-e Piton állításai a testéről. Felhúzta a szemhéját, és a szemei tényleg vizeskékek voltak, míg teste furcsán soványnak és gyengének tűnt.

Hermione arra riadt, hogy kopognak a bejárati ajtón. Meglepődött ezen, hisz Pitonék nem véletlenül laktak ennyire elzárva a külvilágtól, de azért odament ajtót nyitni. Többet úgysem tehet most, Pitonra csak várni lehet, amíg vissza nem tér - ki tudja, honnan.

Óvatosan nyitotta ki az ajtót, riportertől, vagy valami hasonló betolakodótól tartva. Elszánta magát arra, hogy a lehető legudvariatlanabb lesz, gyorsan lerázza az illetőt, és nem engedi Piton közelébe.

Kitárta az ajtót, és egy szőke fiatalemberrel nézett farkasszemet. Mivel a betolakodó, Draco Malfoy - két éve vérfarkas – hajdani iskolatársa volt, a szó szoros értelmében is farkasszemet néztek.

A fiú arca sápadt volt, mint aki betegséggel küzd. Emellett arcán egy hosszú vágás is éktelenkedett, ami makacs probléma lehetett - olyan seb, ami csak nagyon lassan gyógyul.

Draco sem lepődött meg kevésbé Hermione felbukkanásán, mint a lány az övén.

- Hello – nyögte ki Draco, és igyekezett legmagabiztosabb formáját hozni.

- Mit akarsz? – vágott a közepébe Hermione. Nem fog udvariaskodni egy ilyen alakkal!

- Bármily meglepő, Pitont keresem – válaszolta a vérfarkas.

Piton vakító fényre ébredt. Már meg sem lepődött, amikor Albus Dumbledore hajolt fölé.

Nem vacakolt a szokásos udvariassági körökkel, azonnal a lényegre tért. Nem tudhatta, mennyi ideje van, így sietnie kellett.

- Hol van? – kérdezte az idős mágustól.

Dumbledore láthatóan szólásra nyitotta a száját, de végül csak megmutatta kezével az irányt, és halványan elmosolyodott, azzal az idegesítő, mindentudó mosolyával.

- Hogyan jöttél vissza? – bukkant elő Black azonnal. Úgy tűnt, ő mindig ott sántikál, ahol a legkevésbé sincs rá szükség.

Piton nem foglalkozott vele, csak egy picit félretaszította az útból. Látnia kell Rarát!

- Hé, udvariasságról nem hallottál még? – ugrott újra elé a férfi. – Hozzád beszélek, hé! – lóbálta meg a kezét Piton orra előtt.

Piton agyát elöntötte a düh. Minden perc számít, erre ez a bolhás kutya itt ugrál az útban! Azt hiszi, azért van itt, hogy tudakozót játsszon? Ha ennyire kíváncsi, kapjon el egy másik, új halottat! Keze ökölbe szorult, és mielőtt belegondolt volna, mit is tesz, behúzott egy óriásit Blacknek.

Hallotta a csont reccsenését, de a férfi arcát egy csepp vér sem piszkította be. Úgy tűnik, itt még vér sincsen, csak ez az unalmas, végtelen mező. Nem csoda, hogy mindenki beszélgetni akar! Mást nem is igen lehet csinálni, hacsak nem járatos valaki a mugli golfban.

- Perselus, Sirius – hallotta messziről Albus békítő hangját, de nem nézett vissza. Most, hogy lerázta Blacket, nem fog megállni.

Percekig, talán órákig gyalogolt, teljesen elvesztette az időérzékét. Néha találkozott néhány emberrel, akik általában kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek, de legtöbbször csak az unalmas, zöld fű volt a társasága.

Aztán meglátta. Hosszú, fekete haját messziről felismerte: Rara egy, a többitől – látszólag – semmiben sem különböző pontra függesztette tekintetét, és úgy tűnt, vár valamire. Hajába néha bele-belekapott a szél, lágyan megcibálta fehér ruháját, eljátszott vele, majd tovasuhant.

Piton lába alatt a fű elnyelt minden zajt, így, ha akart volna, óvatosan a nő háta mögé osonhatott volna. De nem akarta halálra rémíteni kedvesét, így messziről szólította meg.

- Rara – kezdte, de az asszony nem mozdult, és semmi jelét sem adta, hogy hallotta volna a megszólítást.

- Rara – mondta újra, és közelebb lépett. Mikor semmi sem történt, lassan felesége elé sétált, hogy belekerüljön a látóterébe.

Rara szeme fátyolos volt, olyan, mintha nem is nézne sehová, vagy pont ellenkezőleg, egyszerre látna mindent.

A változás hirtelen történt. A sovány nő arcvonásai kisimultak, és mosolyogva előrébb lépett. Piton várakozóan ránézett: arra várt, hogy felesége próbálja megölelni, de Rara ellépett mellette, és a háta mögé bámult.

Piton alig hitt a szemének. Ahol eddig semmi sem volt, most egy apró nyuszi szagolgatta a füvet. Pislogott egyet, és a nyúlból máris négy lett.

Rara a fűre térdelt, és igyekezett megsimogatni az állatkákat, de keze keresztülcsúszott a szellem testeken. A férfi kezdte érteni, hogy mi történik. Az állatok is ide érkeznek egy rövid időre, míg tovább nem mennek valahová, ahová ők kerülnek haláluk után. A felesége pedig minden egyes alkalommal reménykedik, hogy ezentúl hozzájuk tud érni.

- Rara – térdelt a nő mellé a fűre. - Nem tudod megsimogatni őket!

A kis nyuszik ebben a pillanatban el is tűntek, arra sem volt idejük, hogy megszokják az új környezetet. Rara elsápadt, és hangtalanul rázni kezdte a zokogás. Nem volt könnye, amit kisírhatott volna, így csak teste rázkódása árulkodott a lelkében zúgó viharról.

Piton esetlenül át akarta ölelni, hogy megvigasztalja, de nem tudta megérinteni. Keze a semmit markolta, így tehetetlen volt felesége keservével szemben.

Rara sohasem sírt, amíg élt. Egy kezén meg tudta volna számolni, hány olyan esetre emlékezett, amikor ennyire kétségbeesett valami miatt. Még akkor sem sírt, amikor kiderült, hogy egy félresikerült átok miatt sohasem lehet gyermeke.

Piton nem volt felkészülve az ilyen esetekre. Kétségbeesetten kutatott agyában egy téma után, amivel elvonhatja neje figyelmét az állatokról.

- Emlékszel, amikor először találkoztunk? – kezdett bele egy kedves történetbe. Rara nem reagált a kérdésre, de azért folytatta a mesélést. – A Bagolyházban voltam, hogy egy megrendelést adjak fel egy iskolai bagollyal. Te beléptél, karodon egy hófehér madárral, amiről azt sem tudtam, mi fán teremhet. Büszke volt a tartásod, mint aki tisztában van saját kivételes képességeivel, különlegességével, tehát nagyon nem voltál szimpatikus. Nem csoda, hisz tudtam, hogy Black vagy, Sirius Black rokona…

A nő egyáltalán nem reagált, de Piton nem adta fel, mesélt tovább.

Rara karján hófehér hollójával lépdelt, nem figyelt senkire és semmire, fontos levelet kellett elküldenie. Szeretett különcködni, és szülei sem állták útját sohasem különös hóbortjainak. Amikor kitalálta, hogy ő nem baglyot szeretne a postáihoz Roxfortban, nem ellenkeztek, inkább megkérdezték, milyen madárra gondol.

- Ostoba liba – kapta elő pálcáját Piton is.

- Nem volt éppen szerelem első látásra – mosolyodott el Piton az emlékek hatására. – Mondd, Rara, emlékszel? – faggatózott tovább, de a nő nem adta a jelét annak, hogy egyáltalán tisztában lenne a jelenlétével.

Kétségbeesetten felsóhajtott, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Ahogy ő ezt elképzelte! Miért pont a feleségével tudna néhány szót váltani? Siriusszal, azzal a bolhás döggel annyit beszélhet, amíg meg nem unja, itt van az a beképzelt Potter is, de a saját felesége elérhetetlen!

- Miért? – tette fel a kérdést újra fennhangon, de nem remélte, hogy választ is kap.

- Gyere innen, fiam – szólalt meg a háta mögül Dumbledore. Ki tudja, mióta álldogálhatott már ott észrevétlenül. – Nem tehetsz semmit!

- Mindenkihez hozzáérhetek ezen a rohadt helyen, csak a feleségemhez nem? – fakadt ki Piton, miután felkelt a fűről, és az igazgató elé lépett.

- Vele is beszélhetnél, ha Rara is akarná – adta meg a kegyelemdöfést Albus. Piton elkínzott tekintetét látva enyhébb stílusban folytatta. – Rara mindig is jobban szerette az állatokat, mint az embereket. Ezen a helyen nincs szerencséje, mert ide csak emberek kerülnek.

- De az előbb…

- Igen, néha tényleg felbukkannak itt állatok, de csak nagyon rövid időre. Ők sohasem maradnak itt, talán nem rendelkeznek olyan szintű értelemmel, hogy várni akarjanak valakire vagy valamire a haláluk után. Csak felbukkannak, aztán továbblépnek egy újabb szintre, ki tudja, hová. Rara, amint idekerült, rögtön elbujdosott, kerülte mindenki társaságát. Úgy tűnt, mint aki nagyon szégyelli magát valamiért. Csak velem állt szóba, de velem is csak azért, hogy a körülményekről faggasson. Ez az egész itt – mutatott a továbbra is térdelő nőre – az én hibám.

- Hogy érted ezt, Albus? – ráncolta össze a szemöldökét a férfi.

- Emlékeztem, mennyire szereti az állatokat. Gondoltam, felvidítom azzal, ha idehozom, és legalább néha láthat néhány példányt.

- Te honnan ismerted ezt a helyet?

- Én is járok néha erre – szomorodott el a fehér szakállú varázsló. – Tudod, Fawkes időnként meghal, és saját hamvaiból újjászületik. Amikor érzem, hogy ez bekövetkezik, idejövök, és a halott példányt láthatom néhány pillanatra. Csak egy pillanat az egész, elrepül a fejem felett a semmibe, de nekem ez is elég, mert tudom, hogy új testben újra él tovább. Nem gondoltam, hogy Rara mániákussá válik.

- Hogyan történt? – kérdezte Piton, miközben le sem tudta venni a szemét a feleségéről.

- Egyre többet járt ide. Először csak messziről figyelt, később egyre közelebb merészkedett. Néhány hónap múlva annyira szenvedett, hogy meg akarta simogatni őket, de nem tudta. Ez először csak zavarta, de később egyre betegebb lett tőle. Egyre szomorúbb, depressziósabb lett. Próbáltam elcsalogatni innen, de már rám sem hallgatott. Aztán egyszer így találtam rá. Nem szólalt meg, csak bámulta a pontot, ahol meg kell jelennie az új állatoknak. Ha megjelentek, megpróbálta megsimogatni őket, és amikor nem sikerült, sírva fakadt. Azóta se lát, se hall. Nem tudok mit kezdeni vele, itt az én tudományom már nem elég. Titkon reménykedtem, hogy te majd kirángatod az apátiából, de csalódnom kellett. Sajnálom – fejezte be Dumbledore.

- És akkor örökké így marad?

- Nem, nem hinném. Ő is vár valakire, vagy valamire, azért van itt. Gondolom, ő is Voldemortot várja, akinek szomorú sorsát köszönheti. Ha Voldemort felbukkan, talán magához tér, és továbblép innen, a béke poklából.

- Mit akarsz Pitontól? – faggatta Hermione a férfit, és eszében sem volt beengedni.

- Beszélni vele – vicsorgott Draco mérgesen. – Négyszemközt – tette hozzá.

- Nincs itthon – válaszolt Hermione, aki hirtelen nem tudott jobbat kitalálni. Mégis mit tegyen? Draco nem tudhatja meg, hogy milyen állapotban van a férfi!

- Hazudsz – jelentette ki Malfoy, és tett egy lépést előre, hogy ha kell, erőszakkal is behatoljon a házba.

- Igen, hazudok. - Hermione nem tagadott, nem lett volna értelme. Úgy döntött, inkább tiszta vizet önt a pohárba. – De nem engedem, hogy a közelébe menj, ha kell, kiátkozlak a birtokról. Egyáltalán hogy találtál ide?

- Mindig is tudtam Piton címét – fölényeskedett a vérfarkas. – Tudod, ő távoli rokonom, és a házvezető tanárom…

- Volt – fűzte hozzá Hermione gonoszkodva.

- Volt, igen – fintorgott Draco. – De nagyra van valaki azzal, hogy elvégzett még egy évet a Roxfortban! És most mit csinálsz? Bejárónő vagy Pitonnál?

Hermione remegett a dühtől. Utálta ezt az alakot, minden megjegyzése után legszívesebben kikaparta volna a szemét. Egyenként. De annyi szeme nem volt, amennyiben Hermione elég élvezetet talált volna, mert kettővel biztosan nem érte volna be.

- Tévedsz – mesélte mégis negédesen. – Roxfortban tanítok – látva Draco arckifejezését, lassan, szinte kéjesen hozzátette: -, bájitaltant.

Draco látszólag félrenyelte a levegőt meglepettségében, így muszáj volt folytatnia:

- De ne aggódj, a Mardekár házvezető tanára egyelőre még nem én vagyok – közölte, majd becsapta az ajtót a férfi előtt. Piton hálószobájából furcsa nyöszörgést hallott, így gyorsan odasietett. Csak reménykedett benne, hogy Draco feladja a bejutási szándékát, és hazamegy, bárhol is van az a hely.

Voltaképp, még sajnálná is, ha nem akarta volna tavaly olyan nagyon megszerezni Voldemort utolsó horcruxát. Nem, nem tudta elhinni teljes szívéből azt a magyarázatot, miszerint csak megsemmisíteni akarta. A Wizengamot tagjai bevették, és csak egy évre ítélték el, de Hermione úgy érezte: jó lesz még vigyázni ezzel az alakkal.

Írok egy kritikát!

Következik: A béke pokla