FIGYELEM, CSÚNYA SZAVAK!

- Szent Merlin! – sápadt el Harry Piton tükörképére bámulva.

- Mit keresel itt? – mordult rá a férfi, és kezdett összezavarodni. Ez a közjáték pont annyira vonta el a figyelmét, hogy elfelejtse, mit álmodott az előbb. Arra emlékezett, hogy nagyon fontos álom volt, de otromba lakója sikeresen kiverte a fejéből. – Hallottál már a kopogásról?

- Megfigyelő bűbájt helyeztem az ágyára, mert aggódtam – mentegetőzött a volt griffendéles, Piton meglátása szerint elég rosszul. – Amikor éreztem, hogy felkelt, idehoppanáltam. Mondja azt, hogy rosszul láttam az előbb! – kérlelte idegesen.

- Miért, mit láttál? – játszotta Piton a meglepődöttet. Nagyon is jól emlékezett arra, hogy mit látott a tükörben ébredése pillanatában. Csak az álmát ne felejtette volna el!

- Vörös szemeket – suttogta Potter.

- Neked még sohasem volt vörös a szemed a kialvatlanságtól?

- Na ne szórakozzon! Sohasem felejtem el, hogy milyen volt Ron szeme, mielőtt meghalt volna, rendben? – kezdett el kiabálni a fiú. – Hetekig hitegetett, hogy jól van, miközben tudta, hogy a széfnél lélekhurcolóvá vált! Mégis mikor akart szólni? És egyáltalán hogyan lehetséges ez?

- Fogd be, Potter! – kiabált vissza Piton, de közben meg kellett kapaszkodnia a mosdókagyló szélében, mert felettébb gyengének érezte magát. – Szerinted, ha tudtam volna, hogy lélekhurcoló vagyok, eltitkolom? Mégis mi a fenéért tettem volna ezt? Mi hasznom származott volna belőle?

- Ezek szerint, maga is most tudta meg – dőlt az ajtófélfának Harry, és úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott.

Pitont zavarta, hogy Harry Potterre nagyobb hatást tett ez az új információ, mint rá. Az ő bőréről van szó, mégis Potter zuhan össze! Ugye nem várja el, hogy most még ő kezdje megvigasztalni?

- Igen, most – ütött meg mégis enyhébb hangot. Nem akarta megbántani a kölyköt, és az utóbbi időben úgyis túl sokat vitatkoztak.

- De hogy lehet? – kérdezte újból Harry, miközben visszamentek a szobába, mert Pitont nem bírta el a lába.

- Fogalmam sincs. Most, hogy Voldemort halott, a holtteste felhasználva a vámpírok által, a horcruxai megsemmisítve...

- Kivéve a kelyhet.

- Az is elpusztult, nem emlékszel? Eltűnt, miután végrehajtottam a varázslatot.

- Úgy tűnik, a benne lévő lélekdarab mégsem tűnt el, inkább magába szállt. De akkor hogyan távolítsuk el? És mi fog történni, ha teljesen átveszi az uralmat a teste felett? A lélekhurcolók eddig Voldemorthoz akartak eljutni, de ő már nincs az élők sorában. Lehetséges, hogy lelkének egy darabja valahol mégis kinn kering?

- Nem, lehetetlen – rázta meg a fejét Piton. – Egyetlen lélekdarabja maradt halálakor, és úgy tűnik, az itt van bennem. Vagy kiszedjük valahogy, és elpusztítjuk, vagy meghalok, és ő is velem hal – foglalta össze a lehetőségeket tömören.

- Észre kellett volna vennem! Az utóbbi időben agresszívabb volt a szokásosnál. Igazából gondoltam is arra, hogy a magába szállt, de annyira hinni akartam, hogy nem így történt, hogy... hogy végül hittem is.

- Én is kizártam ezt a lehetőséget – bólintott Piton. – De most ne keseregjünk. Fogalmam sincs, mennyi időnk van, és mi fog történni, ha a lélekdarab átveszi az uralmat felettem. Ha hajlandó vagy segíteni, inkább kutassunk a szakirodalomban megoldás után. Ha nem találunk semmit, majd akkor lehet kétségbe esni.

- Megkérhetjük Hermionét, hogy ő is segítsen – állt fel Harry tettre készen. – A Roxfort könyvtárába folyamatosan érkeznek újabb kötetek, talán talál valamit, amit mi még nem láttunk.

- Nem – rázta a fejét ellentmondást nem tűrően Piton. – Hermione nem tudhat semmiről. Ha ő tudja, megtudhatja McGalagony is, majd az egész Főnix rendje. Más se hiányzik nekem!

- Már késő. Írtam neki, hogy rosszul lett és elájult. Szerintem amint megkapja a baglyot, azonnal idejön.

- Akkor majd hazudsz neki.

- Nem szoktam hazudni Hermionénak! – sértődött meg a fiú.

- Nem mondtam, hogy csinálj rendszert a dologból. Mondd azt, hogy túlreagáltál egy egyszerű fáradságot, és kész. Ennyit csak rád bízhatok? – élcelődött vele Piton, miközben odalent – végszóra - megszólalt a kapucsengő.

Harry bólintott, és indult ajtót nyitni.

Harry rossz érzésekkel telve megnyugtatta Hermionét és visszaküldte oda, ahonnét jött. Előtte csak arra kerített sort, hogy pár szóban kifaggatta Flammyról, aki az utóbbi időben Hermione meglátása szerint egyre jobban volt, de még mindig nem volt hajlandó elhagyni a szobáját, hogy beszéljen a családjával.

Úgy érezte, Hermione tudása nélkül máris hátrányba kerültek, de tényleg nem akarta ő sem, hogy Lupin, vagy a többi Rendtag aggodalmaskodva körbevegye Pitont.

Attól egy percig sem tartott, hogy a Rendtagok Piton miatt emésztették volna magukat. Elsősorban Voldemort visszatértének lehetősége ijesztette volna meg őket, emellett minden bizonnyal Harryt akarták volna eltávolítani a veszélyforrás mellől.

Amikor kinyitották a 42-es széfet, akkor is találkoznia kellett a régi bandával, és beszámolt nekik arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben ment. A többiek még azzal sincsenek tisztában, hogy egy éve Pitonnál húzza meg magát, azt az információt pedig még inkább nem akarta a tudomásukra hozni, hogy mégsem volt olyan sima az a széfbeli varázslat, mint ahogy azt előadta.

Lupin így is egyfolytában a jövőjéről faggatta, és kihasználta az alkalmat arra is, hogy meghívja Tonksszal kötendő esküvőjére.

A páros azért csak most tartja meg az esküvőjét, mert Tonks elég komolyan megsérült a Voldemort elleni harcban. Nem is testi eredetű baja támadt, hanem inkább lelki: több időt töltött a szent mungóbeli lélekgyógyítóknál, mint otthon. Két hónapja teljesen rendbejött, így végre kitűzték az esküvő időpontját. A gyógyítók mindössze annyit kötöttek ki, hogy lehetőleg hagyja abba az aurori munkát, és kerülje az izgalmakat, akkor élete végéig rendes életet élhet. Lupin az eset óta a széltől is óvta menyasszonyát, és ez volt az egyetlen ok, amiért nem erőltette, hogy Harry költözzön hozzájuk, amíg teljesen a saját lábára nem áll.

Harry a szobájában összeszedte azokat a könyveket, amiket első körben át akart lapozni, majd visszatért a nappaliba. Feltett szándéka volt találni valamilyen megoldást Piton problémájára. Ron és Rara halála éppen elég volt: nem akart még egy áldozatot Voldemort gonoszságának oltárán.

Két hét telt el azóta, hogy rádöbbentek: Piton lélekhurcolóvá vált. Nem sikerült kideríteniük, hogy azért történt-e a tragédia, mert Piton el akarta varázsolni a lélekdarabot, vagy azért, mert ez volt az utolsó horcrux, és ezért különleges tulajdonságokkal bírt.

Egy biztos volt: túl gyorsan történt minden. A lélekdarab nagyon gyorsan vette át az uralmat Piton felett, aki egyre ingerültebb volt, egyre többet kiabált és szurkálódott.

Harry tudta, hogy nem tehet róla, mégis néhány megjegyzés érzékenyen érintette: ezek túlságosan is igazak voltak, mintsem hogy hallani akarta volna őket.

Piton küzdött ellene, legtöbbször igyekezett visszanyelni mindent, és meg sem szólalni, mégis egyre kevésbé tudott uralkodni magán.

Elérkezett az az idő is, amikor Harry szinte már csak egyedül tudott kutatni, mert Piton percek alatt kifáradt.

- Holnapig várok – jelentette ki határozottan Piton ágya mellett. – Ha holnapig nem bukkanok egy használható varázslatra, akkor szólok mindenkinek, hogy segítsenek. Nem fogom végignézni, ahogy belehal!

Piton nem reagált semmit, már ehhez is túl gyenge volt. Több bájitalt is folyamatosan ivott, hogy késleltesse a gyors folyamatokat, de ezek nem tettek jót az egészségének. Mégis vállalta a kockázatot: inkább volt beteg és gyenge, mint vörös szemű és őrült.

Ebben a pillanatban ismét megszólalt a kapucsengő.

Harry felsóhajtott, és titkon megkönnyebbült, hogy Hermione ilyen hirtelen felbukkant. Jobb, ha most azonnal elmesél mindent, és nem vár holnapig.

Óriási volt a meglepetése, amikor az ajtóban Flammy állt.

A lányra alig lehetett ráismerni. Sovány volt, bőre fakó, haja tartás nélkül lógott, egész megjelenéséből kétségbeesettség áradt.

- Bemehetek? – kérdezte sután, és Harry háta mögé kémlelt. Láthatóan megkönnyebbült, amikor látta, hogy a fiú egyedül van.

- Mi történt veled, Flammy? – kérdezte csupa aggódással a hangjában, és újra előtört az erős lelkiismeret-furdalása. Az elmúlt napokban nem sokat gondolt a lányra Piton miatt – igaz, Ginnyre sem volt ideje.

- Azt hiszem, valami óriási butaságot csináltam – sírta el magát a lány, és levette a napszemüvegét. – Sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban. Igazából mást nem is igen tettem, csak gondolkodtam. Rájöttem arra, amire már korábban rá kellett volna jönnöm: felesleges volt a sok szenvedés.

- Szenvedés? – ijedt meg Harry még jobban. – Szent Merlin, mondd már el végre, hogy mi történt veled!

- Azt hittem, amikor azt mondtad, túl különbözőek vagyunk, és te túl veszélyes vagy rám nézve, azt arra érteted, hogy te félvámpír vagy, én meg mugli. Logikus lépésnek tűnt, hogy elmenjek Erdélybe, és...

- Te elmentél Erdélybe?! – sápadt el Harry. – Miért? Megkerested a vámpírokat, hogy beszélj velük?

- Igen – suttogta Flammy.

- De ugye nem bántottak? Hogy lehetett annyi eszed, hogy odamész a vámpírok közé védtelenül! Azt hittem, több eszed van annál, mint hogy ekkora veszélynek teszed ki magad! – kiabált a fiú.

Flammy dacosan felszegte a fejét. Alaposan feldühödött azon, hogy Harry megint lekezeli, mintha egy buta kislány lenne.

Lelkiállapota az arcára volt írva, és Harry még levegőt venni is elfelejtett döbbenetében, amikor meglátta Flammy szemét.

A lány szeme a dühtől vörössé változott, pupillája függőleges vonallá húzódott.

- Te... – nyögte elkeseredetten, és a fiatal lány is észrevette, hogy mit néz. Ijedten szája elé kapta a kezét, majd sarkon fordult, és kirohant a házból.

Harry gyorsan magához tért, és utána akart rohanni, hogy visszahívja, és megbeszéljék a dolgot, de az emeletről tompa puffanást hallott.

- Flammy, hogy tehettél ilyen hülyeséget – suttogta maga elé, de végül bezárta az ajtót, és az emelet felé indult. Most Pitonnal kell foglalkoznia, már nincs sok idejük. Flammy várhat. Ha eddig kibírta félvámpírként, és egyedül, a szobájába zárkózva élte át az átváltozás kínjait, egy nap késés már nem a világ vége. Arra gondolni se mert, mit fog mindehhez szólni Hermione.

Lélekszakadva rohant felfelé a lépcsőn, amennyire csak fájó lába bírta, és minden eshetőséget figyelembe véve, megragadta a zsebében lapuló pálcáját is. Berontott Piton szobájába, nem törődve holmi udvarias kopogással, és a holtsápadt, ziháló férfi mellett termett, aki az ágyra támaszkodva próbált felállni.

Harry egy lépéssel mellette termett, a hóna alá nyúlt és könnyedén az ágyra emelte.

- Mi történt? – kérdezte egyre növekvő idegességgel.

- Ezt én is kérdezhetném – próbálta Piton elterelni a szót.

- Majd később elmesélem, most pedig bökje ki, hogy mi történt! – parancsolt rá.

- Találtam valamit, és szólni akartam neked, de rosszul lettem. Valószínűleg már nem bírom tovább, Voldemort lelke át fogja venni az irányítást a testem felett.

Harry teljesen elsápadt, ahogy belegondolt, mennyire kevés ideje van hátra, mégis abba a halvány reménysugárba próbált kapaszkodni, hogy a férfi talált valamit, ami talán segíthet.

- Mit talált?

Piton remegő ujjakkal mutatott a földre, egy groteszk pózba csavarodott könyvre. Harry az eséstől megtépázott kötetre meredt, majd lassan - mintha félne, hogy a varázs elillan vagy kitörlődnek a lapjai – érte nyúlt.

Egy pillanatig még nézte a férfit, majd csak azután emelte rá a szemeit a könyvre. Jól ismerte ezt a vaskos kötetet: az egyik kedvence volt, hiszen minden olyan sötét varázslatot tartalmazott, amire egy valamire való sötét varázslónak szüksége lehet az életben. Egy pillanatra elszontyolodott, hiszen ennyire nem lehet egyszerű a varázslat, hogy ebben a könyvben benne legyen.

- Mit keressek? – kérdezte remegő hangon.

- A lélekszívó varázslatot.

Harry teljesen elcsüggedt.

- Már gondolkoztam rajta én is, de semmit sem ér. Hiába próbáljuk kiszívni a lelkét, a lélekdarab... maga is tudja, hogy teljesen hozzánő, jobb szó híján mondhatjuk, hogy szimbiontaként viselkedik a maga szellemével. Semmit sem érünk el ezzel, csak azt, hogy belehal! – morogta, majd becsapta a könyvet.

- Igen, tudom, de lefejtheted a lélekdarabot valamilyen szellemtörő varázslattal.

- Teljesen megőrült?! – ugrott fel Harry, miután felfogta, hogy mire gondol Piton. – Nem csak a testi épségével, hanem a szellemivel is játszik? Elment a maradék esze is, vagy annyira okosnak tartja magát, hogy némi agykárosodás esetén is kellően emberi maradhat?!

- Ne kiabálj velem, szemtelen kölyök! Tisztában vagyok vele, hogy mi a tét! Jobban tetszik az a variáció, hogy belehalok?!

- Nem, és ezt maga is tudja, de én nem vagyok hajlandó ezt megcsinálni. Egyetlen rossz mozdulat, és legjobb esetben is belehal! Legrosszabban pedig elmegy az a csöpp, maradék esze is, amit még magáénak tudhat!

Piton olyan hirtelen állt fel, hogy Harrynek hátrálni sem volt ideje. A férfi megragadta képzeletbeli gallérját, és dühösen megrázta - volna, ha nem ő lett volna erőfölényben, mint mindig.

- Ne merészelj sértegetni, te hálátlan kölyök! Befogadtalak a házamba, megmentettem az életed, mindenben segítettem, amiben csak tudtam, és te még annyira sem vagy képes, hogy most segíts rajtam, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá!

Az utolsó szavakat már csak suttogta, és Harrynek át kellett karolnia, hogy össze ne essen.

- Tudja, hogy bármit megtennék – motyogta halkan. – Az életemet is odaadnám, de ne kérje, hogy vegyem el a magáét. Csak a kétségbeesés beszél magából, biztosan van más megoldás is. Olyan aminek nem feltétlenül mellékhatása az, hogy belehal! Csak annyit kérek, hogy gondolja át még egyszer: az Adava Kedavra legalább nem fáj! – dühöngte, és így is gondolta. Tudta, hogy Piton nem élné túl ezt az egész tortúrát, hiszen az egész felér egy dementorcsókkal.

Harry visszasegítette az ágyára a támolygó férfit, majd sarkon fordult, és megpróbált minél gyorsabban kimenni a szobából, hogy Pitonnak reagálni se legyen ideje.

Elkésett. Már a kezében volt a kilincs, amikor a férfi újra megszólalt:

- Tudod, hogy nincs más megoldás.

- Mindig lennie kell másik megoldásnak – felelte Harry lesújtva, és becsapta maga mögött az ajtót.

Lebotorkált a lépcsőn, és teljesen céltalanul elindult a konyha felé, végül visszajutott a lépcső aljához. A falnak támasztotta a fejét, majd dühösen lefejelte azt, mintha az bármiről is tehetne, végül tehetetlenül csúszott le, és törökülésbe ült. Ekkor vette észre, hogy bal kezében még mindig szorongat valamit: Piton szobájának kilincsét. Idegesen arrébb lökte, majd átölelte magát, mint egy kisgyerek, és lassan ringatózni kezdett.

- Nem, nem, kérlek, nem – ismételgette percekig.

A bejárati ajtón kopogtak, de ő, mintha meg sem hallotta volna, tovább bámult maga elé. A kopogás erősödött, míg dörömböléssé nem vált, végül Hermione rontott be egy jól irányzott Alohomora után.

- Harry James Potter, te merlinátkozta idióta – kezdte a lány dühtől eltorzult arccal. – Mit csináltál már megint Flammyvel? Végre kijött a szobájából, és úgy tűnt, el akar mondani mindent, de azt mondta, előbb beszélni akar veled. Most meg hazament, és megint bezárkózott! Nem hajlandó kijönni, mert mondtál neki valamit!

De Harry nem figyelt, egy szó sem jutott el hozzá. Valami halvány sejtése volt, hogy Hermione Flammy miatt van kiakadva, de úgy érezte, mintha gombóc nőtt volna a torkában, amitől nem tudott megszólalni. De nem is akart semit: csak csendet és magányt.

- Harry, figyelsz rám?! – kiabált rá a lány, és lábával idegesen toppantott, de Harry nem reagált, csak még erősebben ölelte magát, mert félt, hogy ha lazítana a szorításon, minden belső szerve kívül találná magát.

Úgy tűnt, Hermione végre képes átlátni a düh ködén, és észrevette, hogy Harry nagyon nincs jól.

- Harry? – kérdezte furcsán aggódó hangsúllyal. – Harry, mi történt? Hol van Piton? Vele történt valami? Harry! – kiabált rá, és a fiú végre ráemelte a tekintetét.

Lassan elengedte magát, de hirtelen erős hányinger tört rá. Félretolta a lányt, és megpróbálta elérni a legközelebbi mellékhelyiséget.

- Mi történt? – szegezte neki a kérdést Hermione, miután kibotladozott a helyiségből. – Mi történt Flammyvel?

- Félvámpír lett – bökte ki egy percnyi hallgatás után.

Ezután a lányon volt a rosszullét sora, bár ő jobban tartotta magát, mint Harry azelőtt, és a fiú tudta, hogyha most beszámolna Pitonról, Hermione teljesen kiakadna, úgyhogy inkább mélyen hallgatott. Neki is túl nagy megpróbáltatás volt ez mára, nemhogy a lánynak.

- Én, én... én ezt nem értem – motyogta Hermione.

- Úgy gondolta, hogy csak az áll közénk, hogy én félvámpír vagyok, ő pedig nem az. Úgy tűnt, utólag már belátta, hogy butaságot csinált, de mivel ez visszafordíthatatlan...

- Szent Merlin, hogy lehetett ennyire felelőtlen? – suttogta elborzadva.

Harry nem szólt semmit, inkább a konyhába sétált. Pár percig ügyködött ott, majd egy bögre meleg, nyugtató teát nyomott a lány kezébe. Magának is készített egyet, amibe jóval több gyógynövény került. Egyszerűen szüksége volt rá, mert nem akart újra kiborulni Hermione előtt: megvolt most a lánynak a maga baja.

Remegő kézzel szorongatta a bögréjét, és leült Hermionéval szemben.

- Holnap beszélek Flammyvel – próbálta megnyugtatni a lányt.

- Miért nem ma? – tette fel Hermione a magától értetődő kérdést.

- Ma még van némi elintéznivalóm – gondolt Piton őrült ötletére. – Holnap korán reggel elmegyek, és mindent megbeszélek vele. Kérlek, egyelőre ne riogasd a szüleidet, hagyd, hogy Flammy mondja el nekik, rendben?

- Rendben, de mit kell elintézned? – nézett rá összeszűkült szemekkel. – Az nem ér rá holnap?

- Bár ráérne – sóhajtotta, majd belekortyolt az immár kevésbé forró teájába, és próbálta elnyomni minden rossz érzését és a feltörni készülő dührohamát.

Érezte, hogy szíve őrült módjára kalapál, és nem kell ahhoz félvámpírnak lenni, hogy bárki meghallja, ahogy dübörög. Gyomra még mindig görcsösen össze-összeugrott, tenyere izzadt és teljesen sápadt volt.

- Jól vagy, Harry? – szólalt meg Hermione egy kis idő múlva.

- Persze, csak egy kicsit felzaklatott Flammy – mondta a féligazságot.

Hirtelen úgy érezte, mindent el kell mondania Hermionénak, hiszen a lánynak joga van tudni mire készülnek, vagy ha akar, joga van elbúcsúzni Pitontól. De bármennyire fájt is, kénytelen volt belátni, hogy Hermionénak most jobb, ha hallgat. Pedig olyan jó lenne valakivel megbeszélni ezt az egészet. Nem akarta elveszíteni Pitont, és bár halvány esély mégis volt a megmenekülésre, egyszerűen bármilyen optimistán állt hozzá a tényekhez, nem látott kiutat.

Tekintetét ide-oda kapkodta, de nem nézett meg semmit tüzetesebben, egyszerűen csak próbált normálisan gondolkozni. Végül szembetalálta magát Hermione szomorú, barna szemeivel.

- Ne haragudj, Hermione, tudom, hogy az egész az én hibám. Ha tudtam volna, hogy ez lesz...

- Nem haragszom, Harry – felelte a lány őszintén. – Nem te tehetsz róla, de kérlek, gyere minél előbb, hogy beszélhess vele.

- Rendben, mindent megteszek – mondta halkan, miközben Pitonra gondolt.

- Köszönöm.

Hermione felállt, és távozni készült, amikor meglátta a földön heverő, semmiről sem tehető kilincset.

- Harry? – nézett a fiúra magyarázatra várva.

- Ne akard tudni – nyögte kétségbeesetten, és tudta, hogy minden elveszett.

Hermione tekintete a kilincsről a lépcsőre vándorolt, majd a fiúra, végül hirtelen megindult az emelet felé. Harry megragadta a karját, és nem hagyta, hogy a lány két foknál többet megtegyen.

- Ne, Hermione – próbálta menteni a menthetőt. – Menj haza, foglalkozz inkább Flammyvel.

- Ne parancsolgass nekem! – kapta fel a vizet a lány.

Harry végül elengedte, és Hermione elindult a lépcsőn felfelé.

- Jobban tennéd, ha nem keverednél bele – szólt utána végül.

- Mi?! Mibe?

- Semmibe.

- Harry...

- Piton rosszul van – mondta ki végül. – Nagyon rosszul. Legyen elég ennyi, menj haza Flammyhez, ha bármit tudsz segíteni, szólni fogok, esküszöm.

- De mit keres a kilincs a padlón? – mutatott a bűnös tárgyra.

- Véletlenül a kezemben maradt.

- Véletlenül – ismételte Hermione gúnyos felhanggal. – Harry, neked véletlenül nem szoktak kilincsek a kezedben maradni.

- Akkor szándékosan kitéptem az ajtóval együtt, bevertem vele Piton orrát, majd rádöntöttem az ajtót, most jobban érzed magad?!

Hermione teljesen elhűlt.

- Harry, szerinted ez vicces?

- Nem, Hermione, nem vicces – kiabálta. – Kibaszottul nem vicces!

- Hogy beszélsz?! És mi van veled?

Harry nyugalmat erőltetett magára.

- Hosszú napom volt, és még közel sincs vége. Örülnék, ha nem nehezítenéd meg a dolgom, csak tedd meg, hogy hazamész, rendben? Holnap mindent elmondok, mindenről beszámolok, de most foglalkozz a húgoddal, neki nagyobb szüksége van rád.

- Rendben, Harry – bólintott a megszeppent lány, de látszott rajta, hogy ezt nem hagyja annyiban. Végül elindult a kijárat felé. Utoljára visszanézett a remegő fiúra, és csendben távozott.

- Ezt jól megcsináltad – dünnyögte magának Harry.

Mély levegőt vett, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. Egyetlen porcikája sem kívánta az elkövetkezendő eseményeket, de sajnos nagyon jól tudta, hogy nincs más választása.

Írok egy kritikát!

következő fejezet: Lélektemető