Két nap kutatómunka után felvirradt a nap, ami elé Harry hol megkönnyebbüléssel – hogy végre vége -, hol félelemmel tekintett.

Reggeli után indultak el az Abszol útra, ahol már hónapok óta nem járt.

A Gringotts bejárata előtt egész koboldkülönítmény várta őket. Aláírtak néhány papírt, majd négy kobold vezetésével elindultak a lejárathoz, ahonnan a széfekhez lehetett eljutni. Az utolsó pillanatban csatlakozott hozzájuk néhány biztonságiőr-egyenruhát viselő troll is.

- Ha nem várt esemény következne be a széfajtó kinyitásakor – magyarázkodott a koboldok vezetője.

Harry kezében tartotta varázspálcáját, ujjai hófehérek voltak, mert idegességében túl nagy erővel szorította a vámpírok által készített mágikus fadarabot.

A széfajtó kinyitása miatt levélben le kellett mondania a Felippével megbeszélt találkozót, de a vámpírok Mestere azt írta, hogy később is örömmel várják, úgyis több dologról kellene beszélniük. A levél egyes utalásait nem tudta mire vélni, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy azzal foglalkozzon. Amint megsemmisült a kehely, elmegy Erdélybe, és remélhetően gyógyultan tér vissza.

Beszálltak három csillébe – a trollok miatt ennyibe is szűkösen fértek be – majd következett a hosszú és gyomorforgató utazás a széfek végtelen sora között.

Harry ezúttal is hamar elvesztette a fonalat, hogy éppen merre járnak, így gondolatban néma elismeréssel adózott Draco Malfoynak, hogy igaz, hogy több betörés árán, de sikeresen megtalálta a 42-es széfet. Kinyitnia neki sem sikerült, ráadásul a koboldok el is fogták, és egy évre börtönbe került.

Akkor jött rá, milyen közel járnak, amikor lassulni kezdtek, és elhaladtak egy olyan széf mellett, ami használaton kívül volt helyezve. Harry emlékezett, hogy abban a széfben akarta elvégezni Voldemort a varázslatot, amivel örök halhatatlanságot remélt elérni.

A 42-es széf úgy nézett ki, mint a többi, átlagos, környékbeli széf. Semmilyen jelzés, ábra nem figyelmeztette az arra járót, milyen különleges tartalma van.

Piton arca semmilyen érzelmet nem fejezett ki, míg Hermionén látszott, hogy rettenetesen izgatott, de emellett a végsőkig elszánt.

A négy kobold egy bonyolult művelettel kinyitotta a széfajtót. Harry nagy levegőt vett, hogy felkészüljön a látványra, majd – elsőként – odalépett az ajtóhoz.

Petunia Dursley nem volt szép látvány. A meleg, száraz klíma miatt teste nem rohadt el, hanem valahogy összeaszott, összezsugorodott. Arcvonásai mérhetetlen rémületet sugároztak, szőke haja groteszkül keretezte múmiaszerű, behorpadt arcát.

Ruhája lógott testén, cipője leesett lábáról, karjaival görcsösen szorongatta a kelyhet, amit fogadott fia bízott rá Voldemort legyőzésének éjszakáján.

Harry elfordult, mert nem bírta huzamosabban elviselni a látványt. Pillantása a sziklafalra esett, amelyen ott voltak nagynénje vérnyomai. Kétségbeesésében valószínűleg puszta kézzel akarta kikaparni magát a kelepcéből, így csontig koptatta ujjait a falon.

A reménykedés után rádöbbenhetett, hogy innen sohasem fog élve kijutni, így egy szikladarabbal rövid üzenetet kapart bele a falba, amelyben biztosította fiát és férjét, hogy szereti őket. Az üzenet alatt, elkülönítve egy újabb mondatot kezdett el írni, de azt már nem tudta halála előtt befejezni.

- Visszaté? Ez mit jelenthet? – suttogta Hermione, aki hangtalanul Harry mellé lépett.

- Visszatérek – szólalt meg Piton is. – Petunia Dursley minden bizonnyal már lélekhurcoló volt, amikor meghalt. Nem volt varázsereje, így a horcrux nagyon könnyen átvette felette a hatalmat. Ezt már nem ő írta fel a falra, hanem Voldemort lelkének utolsó darabja, amely átvette a teste felett az irányítást. De már késő volt: nem volt, akihez visszatérhetett volna.

- Lehet, hogy először írta az üzenetet, és már lélekhurcolóként akarta kikaparni magát – borzongott meg Harry, de örült, hogy legalább az a nő már nem a nagynénje volt, aki átélte a kínhalált: Voldemort lelke halt meg a testében.

Harry kinyújtotta a kezét a még mindig fényesen csillogó kehelyért, de Piton még időben elkapta, és kissé idegesen ráripakodott:

- Ne érj hozzá! Nem akarom megtudni, mire képes a tárgyba visszakényszerült lélekdarab.

- Úgy gondolja, még mindig létezhet? – kérdezte Harry kíváncsian, de félve is.

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem akarom megkockáztatni, ha esetleg létezne.

Harry bólintott, hogy megértette, és egy kicsit arrébb állt, hogy ne zavarja a férfit a varázslat elvégzésében. Piton felemelte pálcáját, és latinul kezdett beszélni, és bár Harry tudta, hogy miről szólnak a varázslatok, nem tudta volna megmondani, hogy az egyes szavak mit jelentenek. Kezét ökölbe szorította, és készen állt bármire, ami történhet velük. Mellette Hermione ugyanolyan mereven állt, és bámulta a varázslat létrehozásában elmerült Pitont.

A férfi hangja vissza-visszaverődött a barlang faláról, hátborzongató érzést hozva magával. Harry egy pillanatra megremegett, és nagyon rossz érzése támadt, de nem szólt, inkább elnyomta az érzést. A legkevésbé sem volt rá szükség, hogy most, mindennek a végén pánikba essen. Ez az utolsó dolog, amit meg kell tennie, hogy végleg szabadnak érezze magát.

Piton közben befejezte a varázslatot, és a fiatalok felé fordult.

- Azt hiszem, végeztem – mondta, majd elindult a kehely felé.

- Biztos benne, hogy... – kezdte Hermione, de nem tudta befejezni, mert Piton ujjai a kehely köré fonódtak, és a férfi, mintha sokkot kapott volna, megremegett, de nem mozdult.

Harry egy pillanat alatt észbe kapott, és fájó lábával nem törődve Piton mögé ugrott, és megpróbálta elhúzni a kehelytől. Azt várta, hogy valamilyen nehézséget fog okozni a művelet, így túl nagy lendülettel rántotta el a férfit, aminek az lett az eredménye, hogy mindketten a padlóra estek.

A férfi teljes testsúlyával a fiú lábára nehezedett, és Harrynek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kiáltson fel. Segélykérően Hermionéra nézett, de a lány teljesen kikerekedett szemekkel nézett valamit, amit ő nem láthatott.

Egy újabb fájdalomhullám elmúltával megpróbált kimászni a férfi alól, aki ezután sem mozdult meg. Miután kiszabadította a lábát, és sikerült arrébb csúsznia, ő is meglátta, hogy mit figyel a lány: Piton ujjait és a kelyhet pókhálószerű, világoskék fonalak kötötték össze.

Harry egy pillanatig rémülten nézte az eseményeket, és még a saját őrült szívdobogását is hallotta, de amint észbe kapott, pálcáját a fonaltömegre irányította, és próbálta kitalálni, hogy mit tehetne.

- Ne, Harry! – kiáltott rá Hermione. Úgy tűnt, a lány már átgondolta az egészet, míg ő a férfi alól próbált kimászni. – Lehet, hogy a kehely megpróbálja elszívni az életerejét, és ha elvágod, Piton meghal!

- És ha a lélek próbál...

- Akkor se! Ugyanazt éred el vele.

- Csak várjak itt, és nézzem, hogy mi történik vele?!

- Harry, fogalmam sincs, hogy ennek hogy kellene működnie, de lehet, hogy ez a normális.

- Mondhatsz akármit, az sohasem normális, ha kapcsolódsz egy horcruxhoz – ellenkezett, de nem tett semmit, csak tehetetlenül nézte, ahogy egyre erősödik a fonal.

Egy idő múlva lassan elhalványultak a szálak, végül teljesen eltűntek Piton ujjaiban, de a férfi nem ébredt fel.

- Hermione, el kell vinnünk a Szent Mungóba!

A Harry ölében fekvő férfi hirtelen nagy levegőt vett, és köhögni kezdett. Majdnem egy percbe is beletelt, mire Piton normálisan tudott levegőt venni, anélkül, hogy köhögne.

- Jól van? – kérdezte Harry.

Piton ránézett, és úgy tűnt, nem ismeri fel elsőre, de végül, amint körbepillantott, rájött, hol lehet.

- Igen – válaszolta rekedtes hangon. – Mi történt?

Hermione gyorsan elmondta neki, miközben segített a férfinak talpra állni. Harry is feltápászkodott, és hangot adott legnagyobb félelmének:

- Ugye nem lett lélekhurcoló?

- Kizárt – vágta rá a férfi, Harry megítélése szerint túl gyorsan.

- Esetleg egyéb magyarázatot tud erre? – kérdezte Hermione, szintén aggódva.

- Egyelőre nem, de ki fogjuk deríteni. Örülnék, ha az itt történtekről nem tudna senki – morogta Piton, majd elindult a csillék felé, amik idehozták őket. – Menjünk haza.

- A kehellyel mi lesz? – kérdezte Harry hirtelen, miközben tekintetét Petuniára emelte. Egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, amikor meglátta, pontosabban nem látta sehol az említett tárgyat. – Ez... ez nem normális!

Mindkét fiatal Pitonra emelte a tekintetét, mintha tőle várnák a megoldást. A férfi széttárta a kezeit, jelezve, hogy ő is ugyanolyan tanácstalan, mint ők.

- Tűnjünk el innen, majd otthon megbeszéljük – szólalt meg végül halkan, és Harry egyetértett vele. A helytől kirázta a hideg, és nem csak az itt vívott Voldemort elleni utolsó harca miatt, hanem a furcsa helyzet miatt is, amit most átéltek.

Nem is mert arra gondolni, hogy mi történhetett a horcruxszal, és arra meg végképp, hogy Piton tényleg lélekhurcolóvá vált-e.

Mindhárman egy-egy bögre teával a kezükben próbáltak valami értelmes magyarázatot találni arra, ami a Gringottsban történt. Egy ideig mindannyian ötleteket vetettek fel, de egyik sem tűnt igazán hihetőnek, és bár Harry reménykedett benne, hogy nincs igaza, mégis rossz érzése volt.

- Lehetséges, hogy a horcrux rosszul reagált arra, hogy megpiszkáltam– szólalt meg Piton. – Lehet, hogy egy egyszerű reakció volt arra, hogy bántottam.

- Vagy lehet, hogy Voldemort újabb trükkös megoldása arra, hogyha valaki valamilyen módon megpróbál ártani a horcruxának, akkor a lélekdarab rögtön átszáll az illetőbe – jegyezte meg Harry sötéten.

Hermione felismerhetetlen hangot adott ki.

- Ennyire hihetetlen? – nézett a lányra.

- Pont az a baj, hogy nem – válaszolt Hermione szomorúan.

Teljes csend honolt az étkezőn, senki sem mert, vagy nem akart megszólalni.

- Tegyük talonba a dolgot – sóhajtotta végül a férfi, majd felállt. – Megyek, megpróbálok pihenni.

A két fiatal bólintott, és miután Piton elsétált, félve néztek össze. Aggódva bámulták egymást, de nem tudtak mit mondani, így nem is erőltették a társalgást.

Harry lemondó sóhajjal próbálta elterelni a témát.

- Hogy van Flammy?

- Nem enged magához közel senkit. Anyáék halálsápadtan járkálnak egész nap, már kivettek egy hónap szabadságot, mert fogalmuk sincs, hogy meddig fog tartani ez az egész. A húgom nem beszél senkivel, nem akar találkozni senkivel, és nem enged be senkit a szobájába. Próbáljuk nem erőltetni a dolgokat, de nem tudom, meddig bírjuk nézni, amit csinál.

- Kérdés, hogy egyáltalán mit csinál?

- Nem tudom. Nappal főleg alszik, éjszaka, mikor mi alszunk, elvégez mindent, amire szüksége van, de legtöbbször akkor is alszik. Szoktam hallani, amikor elsétál a szobám előtt. Tegnap váltottam vele néhány szót, de csak ingerülten válaszolgatott, és gyorsan eltűnt a szobájában.

Harry bűntudatosan nézett a lány szemébe, és fogalma sem volt, hogy mit mondhatna.

- Van valami halvány sejtésed, hogy miért hozzád jött először? – kérdezte meg újra Hermione, és Harry gyomra görcsbe rándult.

- Van.

- És mi az, ha tudhatom?

- Nem tudom, hogy mennyire tartozik rád – felelte, miközben felállt, és kibámult az ablakon. Mindegy volt, hogy hova néz, csak ne Hermionéra.

- Harry, kérlek, ne kelljen mindent harapófogóval kihúznom belőled! Igenis rám tartozik, elvégre a húgomról van szó.

- Az unokatestvéredről – helyesbített Harry.

- Ne merészeld megkérdőjelezni, hogy mennyire tartom a testvéremnek Flammyt – morogta Hermione, és Harry tudta, hogy most nagyon megbántotta a lányt.

- Sajnálom, én csak... – hebegte, miután ismét visszafordult Hermionéhoz. – Nem akartam, egyszerűen csak... úgy érzem, nincs jogom beszélni neked ezekről a dolgokról.

- Nincs jogod, vagy nem akarsz?

- Is-is.

- Harry, te vagy az egyetlen, akinek legalább halvány sejtése lehet arról, hogy mi történhetett vele. Kérlek, segíts nekünk kitalálni, hogy mi baja.

- Nem tudom, Hermione, és hidd el, ez sem fog segíteni, de ha annyira akarod, elmondhatom.

A lány várakozóan nézett rá, de Harrynek nem jöttek a szájára a szavak. Hogyan mondja el?

- Mielőtt eltűnt, mi... – de nem tudta befejezni a mondatot. Hogyan vallja be, hogy kiabált Flammyvel?

Hermione teljesen elsápadt, és úgy tűnt, a lehető legrosszabb következtetést vonta le ebből a fél mondatból, ezért Harry gyorsan folytatta.

- ... szóval volt egy elég kellemetlen vitánk – nyögte ki végül.

- És miről?

- Elmondta, hogy szerelmes belém. – Kimondta, és nem is volt olyan nehéz.

Úgy tűnt, Hermionét annyira nem lepi meg a dolog, inkább a folytatásra lenne kíváncsi.

- Én pedig elmondtam neki, hogy én is kedvelem, de... szóval ez nem olyan – hebegte. – Végül már kiabáltam vele – vallotta be.

- Mit mondtál neki? – kérdezte Hermione.

- Én... mindenféle hülyeséget, már a felére sem emlékszem, de akkor borult ki teljesen, mikor megemlítettem neki Ginnyt.

Hermione vett egy mély levegőt, de nem fűzött semmi kommentárt a Weasley lányhoz.

- Ezzel tényleg nem jutottunk előrébb. Megtennéd nekem, hogy megpróbálsz visszaemlékezni arra, hogy konkrétan mit mondtál neki?

A lány egyáltalán nem tűnt mérgesnek, inkább csak aggódott.

- Sajnálom, Hermione, tudom, hogy az egész miattam van. Egyszerűen nem emlékszem, túl dühös voltam, hogy figyeljek arra, hogy mit beszélek.

- Rendben. Azért, ha valami eszedbe jutna, ugye elmondod?

- Persze. Haragszol rám?

Semmi sem mutatta azt, hogy mérges lenne rá, de Harry tartott tőle.

- Inkább csalódott vagyok – felelte a lány.

Harry nem tudta, mit mondhatna erre, inkább csendben maradt. Megérdemelte, hiszen pocsékul viselkedett a lánnyal, de szíven ütötte ez a pár szó.

Hermione sem szólt többet, csupán gyorsan elköszönt, és eltűnt a házból. Harry magára maradt az önváddal, a bűntudattal és a félelmeivel.

Nem akart egyedül lenni, de nem akarta Piton sem zavarni, hiszen tényleg kimerültnek tűnt, mikor magukra hagyta őket. Gondolt egyet, és magára kapta az egyik fehér köpenyét.

A jól ismert, bár rég látott házikó ugyanúgy nézett ki, mint másfél éve, amikor utoljára látta. Az Odú látványa olyan sok szép emléket ébresztett benne, hogy mosolyognia kellett, de ugyanakkor sok szomorú emlék is az eszébe jutott, így vegyes érzésekkel nézte azt a helyet, amit valaha az otthonának tekintett.

Sokszor gondolt arra, hogy meglátogathatná a Weasley családot, és bár nagyon sokszor eleve elvetette az ötletet, de az is előfordult, hogy közvetlenül a hoppanálás előtt futamodott meg. Itt volt az ideje, hogy megbocsásson nekik, és hagyja, hogy neki is megbocsássanak.

Halkan kopogott az ajtón, és várt. Egy pillanat múlva Mrs. Weasley jelent meg a szélesre tárt ajtó mögött.

- Harry – szólalt meg elfúló hangon, miután végignézett rajta.

Túl sokat változott az elmúlt két évben, de annyit nem, hogy ne lehessen felismerni, inkább csak annyira, hogy mindenki furán-elismerően nézzen rá.

- Sokat változtál, mióta nem láttalak – mondta neki a nő, majd betessékelte a házba, és egy fullasztó ölelésben részesítette. Harry visszaölelt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és sohasem történt volna semmi, ami ezt megváltoztatta volna.

Harry tudta, hogy ez így természetes, hiszen ő ide tartozik.

- Nagyon örülök, hogy látlak – engedte el a fiút.

- Én is nagyon örülök – válaszolta egy halvány mosoly kíséretében.

- Nem vagy éhes? Épp most készült el az ebéd – kérdezte az asszonyság.

- Nem, köszönöm.

Nem mert enni semmit, egyszerűen nem csak, hogy nem volt étvágya, de attól is félt, hogy a gyomra most mindent kiadna, amit bevesz.

- Hogy van Mr. Weasley? – kérdezte hirtelen, mikor eljutott a tudatáig, miért is ennyire üres a ház.

- A gyógyítók azt remélik, hogy néhány héten belül már hazaengedhetik – sóhajtotta Mrs. Weasley. – Igazán ideje lenne egy év után, nagyon üres a ház nélküle.

Harry halvány, bíztató mosolyt küldött a nő felé, aki viszonozta azt.

- Annyira jó látni téged – ismételte meg a néhány perce elhangzottakat. – Látom, hogy a lábaddal van valami baj, Ginny említette néhány napja, hogy találkozott veled a temetőben, és mondta, hogy nem gyógyultál meg teljesen.

- Nos, igen – felelte teljes zavarban. – A gyógyítók nem tudtak mit kezdeni a lábammal, de legalább tudok járni.

- Értem – bólintott a nő elszontyolodva.

Egy darabig csendben ültek, végül Harry szólalt meg először.

- Igazából Ginnyt akartam megkérdezni, hogy nincs-e kedve eljönni velem meglátogatni Neville-t.

- Reggel elment itthonról, valamikor mostanában kellene megérkeznie – bíztatta Mrs. Weasley, majd a sokmutatós órára tekintett.

Harry legnagyobb meglepetésére az ő arcképe is szerepelt az egyik óra mutatóján.

- Már úton is van – szólalt meg a nő, továbbra is az órát figyelve, majd egy perccel később Ginny lépett be az ajtón.

Meglepetten fordult az asztal felé, ahol Harry ücsörgött.

- Szia.

- Szia, Harry. Csak nem rám vártatok az ebéddel?

- Nem egészen – felelte a fiú. – Nincs kedved meglátogatni velem Neville-t?

- De, persze, csak éhen halok – mosolygott rá.

Némi unszolás árán Harry is megevett egy tányér levest, de többet nem mert, mert még mindig úgy érezte, mintha csomót kötöttek volna az összes belső szervére. Elfogódottan búcsúzott el Mollytól, és azt is megígérte, hogy máskor is beugrik még látogatóba.

Egy óra múlva már a Szent Mungóban voltak, és Neville ágya mellett ültek.

- Milyen ironikus az élet – szólalt meg Ginny, miközben nézte a szunyókáló fiút, aki így olyannak tűnt, mint bárki más, amikor alszik.

- Igen, az – felelte szomorúan Harry, miközben tekintete a Neville mellett fekvő két emberre vándorolt: a fiú szüleire.

Neville lassan ébredezni kezdett, és mikor meglátta két látogatóját, egy darabig csak üveges szemmel nézett rájuk, és Harry tudta, hogy most sem ismeri fel őket.

- Szia Neville, Harry vagyok – mutatkozott be, mint minden látogatása alkalmával. – Ő itt Ginny. A barátaid vagyunk.

A fiú nézte őket egy darabig, majd halkan visszaköszönt.

- Szia Harry, szia Ginny.

- Hoztam neked csokibékát, amit nagyon szeretsz – vett elő a zsebéből néhány darabot, és átadta a fiúnak.

Neville nézte egy darabig, majd kezébe vette, és megpróbált beleharapni. Harry kivette a kezéből, kibontotta, és úgy adta vissza neki. A béka nem ült meg egy helyben, így Harrynek kellett elkapnia, hogy aztán Neville megint elengedje. Ezt egy darabig eljátszották, miközben a fiú gyermeki kacagása betöltötte a szobát.

Írok egy kritikát!
Következik: Sötét varázslatok