Ezen a késő júliusi napon mintha az időjárás is Harry Potter lelkiállapotához igazodott volna.

Az erős, nyári szél vadul tépázta a temető körüli park öreg fáit, míg a keskeny gyalogösvényen kavargott a por. Már hetek óta nem esett az eső, így a növényzet kókadt levelei csak bágyadtan tiltakoztak a számukra oly durva bánásmód ellen.

Harry Potter leverten ballagott a sírok között. Sovány, szikár alakján szinte lógott a sötét mugli ruha, arca sápadt és fakó volt. Lépései mégis gyorsak, határozottak voltak, mint aki már hozzászokott a sétabothoz, amelyre beteg lába miatt minden lépésénél támaszkodott.

Szemeit vékony szemüveg keretezte, amely komoly arckifejezést kölcsönzött a fiatal férfinak.

Harry egy csütörtöki napot választott Ron Weasley végső nyughelyének meglátogatására, hogy lehetőleg ne fusson össze senkivel.

Az utóbbi hónapokban mindent elkövetett, hogy senkinek se hagyjon magán támadási felületet. Mindössze azokkal tartotta a kapcsolatot, akikkel feltétlenül muszáj volt és akik kedvesek voltak a szívének. Olyannyira zavarta a Voldemort elpusztítása után rá irányuló óriási figyelem, hogy valósággal elbujdokolt mindenki elől.

Nagy örömére Perselus Piton, egykori Bájitaltan és Sötét Varázslatok Kivédése tanára felajánlotta, hogy költözzön hozzá. Nem akart a férfi terhére lenni, de ő meggyőzte: mindkettejüknek jobb lesz így. Már egy év telt el az ajánlat óta, és Harry kezdte úgy érezni, talán újra a saját lábára kellene állnia, ideje lenne saját otthont alapítania.

Az eldugott házikóban az elmúlt egy év alatt mindössze két állandó vendégük akadt: Hermione Granger és fogadott húga, Flammerine.

A két lányt kivéve állhatatosan került mindenkit, és ahogy teltek a hónapok, mások is egyre kevésbé keresték a társaságát.

Az újságírók alig küldtek baglyot, mert beletörődtek, hogy nem ad interjút. Mindössze Minerva McGalagony, a Roxfort igazgatónője és Luna Lovegood volt kitartó továbbra is, de velük is kerülte a találkozást.

Harry szája apró mosolyra húzódott, amikor arra gondolt, mennyire más volt az élete két évvel korábban.

Perselus Pitont egy mocskos árulónak tartotta, aki meggyilkolta szeretett iskolája, a Roxfort bölcs és öreg igazgatóját, Albus Dumbledore-t. Abban is biztos volt, hogy a férfi Voldemort csatlósa, és évekig színlelte Dumbledore iránti hűségét.

Az azt követő tanév alatt azonban sok olyan eseményben volt része, ami felnyitotta a szemét. Pitonról kiderült, hogy mekkora áldozatot – sőt, áldozatokat!- hozott a béke érdekében, még ha nem is magasztos célok, hanem inkább a racionalitás, és egy-két, szinte kierőszakolt ígéret miatt.

Dumbledore-t azért ölte meg, mert erre maga a férfi kérte: csak így pusztíthatták el Voldemort egyik horcruxát, amivel a sötét varázsló a halhatatlanságot akarta elérni.

Később megölte feleségét, Rarát is, aki – tudtán kívül – szintén lélekhurcolóvá vált.

De nem csak Piton vált gyilkossá. Harry is olyan dolgokat tett az alatt az egy év alatt, amelyek örökre megváltoztatták az életét. Elvesztette élete első, és legjobb barátját, Ront, szakított Ginnyvel, első szerelmével, harcolni tanult, horcruxok után kutatott, míg végül magát Lord Voldemortot is a halálba segítette Piton a Főnix Rendje, a vámpírok, a vérfarkasok és a DS szakkör tagjainak segítségével.

A legnagyobb változás azonban egész életére kihatott: Erdélyben egy rosszul sikerült akciójuknak köszönhetően félvámpírrá változott.

Volt ideje hozzászokni a gondolathoz, hogy nem tartozik igazán sehová, és ezen az érzésen az sem segített, hogy félvámpír lett. Így se nem ember, se nem vámpír – nem mondhatja egyikről sem, hogy odatartozik.

Mikor nem volt jobb dolga, kutatásokat végzett, hogy kiderítse, hány félvámpír van rajta kívül Angliában, de egyet sem talált. Tudta jól, hogy ez nem jelent semmit – hisz róla sem szól egyetlen leírás sem – de azért csalódott volt az eredménytől. Olyan jó lett volna egy bölcsebb, idősebb ember tanácsa néhány kényesebb kérdésben.

Egyre lassuló léptekkel haladt a jól ismert úton, miközben gondolatai teljesen máshol jártak. Egy pillantást vetett a felhők takarta égboltra, de rögtön el is kapta a tekintetét, és hunyorogni kezdett.

A szemére Piton ugyan rendszeresen elkészítette a szükséges krémet, és a mostani szemüvege is a férfi műve volt, de néha még ez is kevésnek bizonyult a napfény ellen. A szemüveg nagy előnye abban rejlett, hogy eltakarta különleges szemeit, így egy külső szemlélő nem is sejtette, hogy ki is ő valójában.

Harry szemei elárulták, ha dühös: ilyenkor vörössé változtak, míg írisze egyetlen függőleges, fekete vonallá húzódott össze. Ha a szemüvege rajta volt, senki sem láthatta ezt a változást. Barátai szerint vámpírszemei vérszomjas külsőt kölcsönöztek neki, bár Flammyt mintha izgalomba hozta volna a látvány.

Harry egyre kevésbé tudott kiigazodni a lányon. Úgy viselkedett vele, mintha a húga lenne, de Flammy egyre több időt szeretett volna tölteni a társaságában. Megkérte, hogy mutassa meg az új képességeit – Harry teste is átalakult a vámpírharapás óta, ha nem is látványosan -, és szemében őszinte csodálkozással és ámulattal csüngött szavain.

Harrynek először imponált ez a figyelem, de egy idő után zavarni kezdte. Hermione is furcsán méregette, amikor húga már több időt töltött a Piton házban, mint ő, és Harry szinte szükségét érezte a mentegetőzésnek, mintha valami bűnös dolgot vinne véghez.

Hermione tavaly szeptember óta még kevesebb időt töltött a társaságukban, hiszen visszament tanulni, és egy év alatt letette a R. A. V. A. Sz. -okat. Harryt is gyakran hívta, de ő nem akart emberek közé menni.

Az elmúlt egy évet azért nem csupán a semmittevéssel töltötte: elsősorban lábadozott a Voldemort okozta bénulásból, és Perselus Pitonnal egy házban lakni még így is felért egy kiképzéssel. Amikor a férfi látta, hogy semmi dolga, bevonta saját feladatai elvégzésébe; „sérült lábbal is lehet bájitalt kavargatni” felszólítással. Harry tudta, hogy igaza van, és mivel Piton sem úszta meg a háborút sértetlenül, így sohasem szólt egy rossz szót sem.

Piton elsőként megtanította neki a félvámpírságához elengedhetetlen kenőcsök, bájitalok elkészítési módját. Harry nem bizonyult könnyű diáknak – nem örökölte anyja kiváló bájitalfőzési tehetségét -, de ami nem ment, annyiszor gyakorolták, amíg álmából felébredve is betéve tudta.

Piton ez utóbbit szó szerint vette, így Harry nem egyszer hálóingben és papucsban, félig csukott és karikás szemekkel görnyedt az üstök fölött.

Tiltakozni először azért nem tiltakozott az ilyesfajta „kegyetlen” bánásmód ellen, mert hálás volt a férfi törődéséért, és túlságosan örült, hogy Piton nem került az Azkabanba.

Később egyre jobban lázadozott, főleg az utóbbi időben. Piton egyre inkább úgy kezelte, mintha az apja lenne, legutóbb Flammy miatt tartott egy félórás fejmosást. Egy felnőtt férfinak, aki szeretné maga irányítani az életét!

Harry időközben odaért egy szépen rendben tartott, örökké virágzó növényekkel körbeültetett sír mellé. Letérdelt a sír elé, és óvatosan, amennyire fájó lába engedte, a sarkára ült, majd halkan beszélni kezdett.

Az utóbbi időben szokásává vált, hogy ha nem volt biztos magában, vagy ha gondolkodni vágyott, kijött barátjához, és itt hozta meg a nehéz döntéseit. Mintha a vörös hajú, nyíltszívű Ron valahogy segítene neki a túlvilágról.

Most két komoly problémája is akadt, amit meg akart beszélni Ronnal.

Az egyik probléma maga Flammy volt: egy hete volt egy nagyon csúnya vitájuk, ami után a lány sírva rohant el. Harry először úgy érezte, igaza van, és nem bánta a vitát, de a lány teljesen eltűnt, és ő kezdett komolyan aggódni, mi történt vele, és előtört a szokásos lelkiismeret-furdalása.

A másik problémája Piton és apáskodó magatartása volt, ahogy minden élethelyzetben bölcs tanácsokkal igyekezett ellátni. De ugyan már, milyen bölcs tanácsokat adhatna pont Piton? Nem éppen optimálisan alakította a saját életét sem!

Addig minden rendben van, amíg a sötét varázslatokról és a bájitalokról okítja, de mi köze Harry nem létező szerelmi életéhez? Ginny óta nem volt senkije, és tudta, nem is lenne képes új kapcsolatot kezdeni senki mással.

Ginny. Csak nem bírta elfelejteni az elmúlt egy év során. Vidám nevetése a fülében csengett, sokszor elképzelte, ahogy vöröslő hajzuhataga az arcára hullik. Jókedve, humora, üdítő társaságának hiánya szinte sajgott szívében.

De Ginny nem állt mellette, amikor szüksége lett volna rá. Mi több, elárulta egyik legféltettebb titkát is, mert nem bízott benne. Lelke mélyén érezte, hogy ilyen helyzetben szinte minden más lány hasonlóan cselekedett volna, hisz értelmetlen körülmények között halt meg a bátyja. De ő nem akarta, hogy Ginny olyan legyen, mint a többi lány. Ginny különleges volt, éppen ezért szeretett belé. Amikor féltékenykedve Hermionénak ugrott, az úgy érte, mint egy erős pofon az arcán. Akkorát csalódott, amit nem tud feledni, mint ahogy Ginnyt sem felejtheti.

Voltaképpen hálásnak kellene lennie Flammynak, hogy egy évig türelmesen várt a vallomásával, de mégsem volt az. Ha egy éve vall szerelmet neki, simán elküldi, persze udvariasan, de egyértelműen. De az utóbbi időben túlságosan megkedvelte, közel engedte szívéhez, lelkéhez. Olyan gondolatokat osztott meg vele, amit senki mással.

Annyira csupán Hermione húgaként gondolt a lányra, hogy eszébe sem jutott, mint érző szívű nő. Letaglózta a vallomás, hogy Flammy szerelmes belé, szinte első pillanattól fogva. Először csak érdekesnek találta, majd kedvesnek. Később titokzatosnak és kívánatosnak.

- Hiányzol, Ron – kezdte suttogva. – Tudom, régen voltam itt, és meg is érdemelném, ha most haragudnál rám, de remélem megérted, hogy nem akartam összefutni senkivel. Attól még, hogy nem jövök minden nap, még hiányzol. Olyan jó lenne, ha most meg tudnám valakivel beszélni ezt az egészet, ami velem történik. Önző vagyok, igaz? Csak panaszkodni akarok neked – motyogta, majd sóhajtott egyet és halkan folytatta. - Nagyon sok mesélnivalóm van, remélem nem baj, hogy a te nyakadba zúdítom az egészet, de fogalmam sincs, kinek mondhatnám el. Pitonnak és Flammynek biztosan nem, mert róluk van szó, Hermionénak meg pláne, éppen azért, mert róluk van szó – tette hozzá nyomatékosan.

Körülsandított a temetőben, hogy senki sem figyel-e rá, és mikor meggyőződött róla, hogy ilyen szeles időben senki sem akar még mágikus gyertyát sem gyújtani, halkan folytatta.

- Flammy néhány napja bevallotta, hogy szerelmes belém – közölte a sírral a lehangoló hírt. – Sejtheted, hogy mennyire kiakadtam. A végén már kiabáltam vele, pedig igazán nem akartam megbántani. Mindenféle hülyeséget vágtam a fejéhez, és ráadásul igazságtalan is voltam vele. Azt mondtam neki, azért szeretett belém, mert félvámpír vagyok. Különleges vagyok a szemében – magyarázta a képzeletbeli Ronnak – És tudod mit mondott erre? Hogy önző vagyok és beképzelt. Hogy ő a lelkemet szeretni, de úgy látszik, nem vagyok méltó rá. Szerinted is így van?

- Pont jó embernek magyarázok – jutott a fiú eszébe. – Neked mesélem Flammyt, mikor te annak örülnél, ha a húgoddal lennék együtt. Jaj, Ron, olyan nehéz volt neki elmondanom, hogy nem az ő hibája, hogy én nem tudok úgy nézni rá.

Flammy vallomása annyira sokkolta, hogy nem tudott olyan kedves és udvarias lenni, mint szeretett volna. Nem akarta ő megbántani a lányt, de meg kellett mondania neki: az ő szívéből még nem távozott Ginny, és talán nem is fog soha.

Nem volt elég, hogy Flammyt is megbántotta, utána még Pitont is végig kellett hallgatnia, aki egészen megkedvelte a mugli lányt.

- Sejtheted, hogy Pitonban mennyire feltámadt az apai ösztön, vagy minek nevezzem. Mostanában elegem van belőle is. Folyton apáskodik felettem, tanácsokat osztogat, majdhogynem még abba is beleszól, hogy hogyan öltözzek – folytatta háborogva. – Tudom, hogy csak segíteni akar, de olyan idegesítő, hogy nem veszi észre magát! Azt hiszem, ideje lenne elköltöznöm valami csendes helyre. Bár ennél csendesebbet nehezen találnék – fintorgott -, de azért megpróbálok egyedül élni valahol. Csak nehéz cserbenhagynom azok után, amit értem tett. Mert amit tenni készülök, az cserbenhagyás.

Újabb világmegváltó sóhaj kíséretében lehajtotta a fejét.

- Olyan nehéznek látszik most minden – morogta halkan. – Nem tudom, mit kellene tennem, vagy hogyan kellene viselkednem. Tudom, hogy tolerálnom kellene Piton ilyen jellegű megnyilvánulásait, de nem vagyok már ötéves, hogy ne tudjam, mit teszek. Talán túl sokáig voltam magamra utalva az életben, és nehéz elviselni, ha valaki, aki aztán minden, csak nem szent, megmondja neked, hogy mit tegyél. De az egészben az a legrosszabb, hogy igaza van – motyogta. – Tényleg kezdenem kellene valamit magammal, és ideje lenne végre eldöntenem, hogy mit is akarok. Ginnyvel, Flammyvel, az iskolával, meg úgy mindennel. Most is csak sajnáltatom magam, ahelyett, hogy tennék valamit. Szánalmas vagyok.

Hirtelen lépéseket hallott a kis ösvény felől, amelyiken korábban ő is jött. Sérült lába nem engedte, hogy olyan gyorsan felpattanjon és eltűnjön, amennyire szeretett volna, így kénytelen volt bevárni az illetőt, és túlesni a kényelmetlen találkozáson.

Legnagyobb meglepetésére és szomorúságára egy karcsú, vörös hajú lány bontakozott ki a sövény és a faágak takarásából. Szíve nagyot dobbant, amikor felismerte a jövevényt, de agya rögtön tiltakozni kezdett a találkozás ellen. Erre a beszélgetésre még nem volt felkészülve, annak ellenére sem, hogy legalább egy éve nem látta Ginnyt, de jól tudta, talán soha nem is lesz. A lány meglepetten nézett rá, majd halkan köszönt.

- Szia Harry, régen láttalak.

Bár az egész olyan közhelyesen hangzott, amennyire csak lehet, Harryn úrrá lettek a lehető legellentmondásosabb érzelmek: a szeretet és a gyűlölet.

Szerette ezt a lányt, ezt a nőt, és szerelmes volt belé még most is, és gyűlölte saját magát, amiért képtelen túllépni a saját korlátait, és legalább elmondani neki, hogy mit érez. De mire lenne az jó? Csak ugyanúgy szenvednének tovább, és ő nem engedné közelebb magához, mert nem teheti. Félne megérinteni, mert bántaná, félne szeretni, mert csak fájdalmat okozna neki, félne bízni benne, mert újra elárulná.

Egy pillanatra lehunyta szemeit, amelyek vörösen égtek szemhéja alatt, bár a szemüvegnek köszönhetően kívülről úgyis zöldnek tűntek volna. Egy halk sóhaj után végül csak ennyit válaszolt.

- Szia, tényleg régen találkoztunk.

Legszívesebben elfutott volna, olyan messzire, amennyire a lábai engedik, de e helyett dermedten bámulta Ginnyt, aki láthatóan ugyanolyan zavarban volt, mint ő maga.

- Azt hiszem, jó néhány dolgot tisztáznunk kellene – szólalt meg végül a lány rekedt hangon.

- Ühümm – dünnyögte válaszul.

- Én… - kezdett bele Ginny, de nem folytatta, inkább elnézett Ron sírja felé, és beleharapott az alsó ajka szélébe - …nem is tudom, mit mondhatnék, de tartozom néhány bocsánatkéréssel. Annyi mindent szerettem volna veled megbeszélni, és most mégsem találom a szavakat – nevetett fel idegesen, és Harry érezte, hogy az ő idegszálai is a pattanásig feszülnek.

- Nincs miért bocsánatot kérned – válaszolta végül.

- De igen, nagyon sok mindenért kellene. Nem ülünk le? – intett az egyik pad felé félszegen.

Harry bólintott, majd elindult, de Ginny nem követte, csak megkövülten állt egyhelyben, és figyelte a bicegő lépéseit, majd észbekapott, és két lépéssel mellé ért.

- Nem tudtam, hogy ez maradandó – mondta elcsukló hangon Harrynek.

- Nem lett volna az, de ez egy hosszú történet.

Nem szerette volna a lánynak elmesélni, hogy félvámpír vére olyannyira befolyásolta a Szent Mungó kezeléseit, hogy jóval több kísérletnek vetették alá, mint ami egészséges lett volna. A gyógyítók azt hajtogatták, hogy ha sikerrel járnak, tud majd egyedül enni, inni és talán még járni is. Egy hétig kísérleteztek rajta, amikor megunta, és a pokolba kívánta az egész Szent Mungót. Addig még csak beszélni sem tudott, érezni sem érzett semmit, de egy beadott kotyvalék után égni kezdett minden porcikája, és még csak üvölteni sem volt képes, hogy szabadítsák meg a fájdalmaitól. Senkinek sem kívánta azt a fájdalmat és tehetetlenséget, amin ő akkor keresztülment, és nem akarta, hogy bárki tudjon arról, hogy hogyan sírta végig azt a borzalmas éjszakát. Másnap Hermione ugyanúgy meglátogatta, mint minden nap, és első dolga volt, hogy leállítsa a kísérleteket. Az összes gyógyítóval magából kikelve üvöltött, és rohant Pitonhoz, akit a Minisztériumban tartottak fogva. Harry azóta sem tudja, hogyan sikerült kihoznia a volt professzort, de hálás volt érte, hiszen neki köszönhette a gyógyulását.

De voltak károk, amiket még egy ilyen briliáns elme sem tudott helyrehozni, mint Piton, de ezt Ginnynek nem kell tudnia.

- Nekem van időm, Harry, elmesélheted, hogy mi történt. És igazság szerint örülnék neki, ha elmondanád, hogy mi történt veled az elmúlt két évben.

- Nem szeretnék beszélni róla – válaszolta a fiú távolságtartóan, és arcáról le lehetett olvasni az eltökéltséget.

- Rendben – felelte a lány. – Akkor mesélek én, mert nekem nagyon sok mondanivalóm lenne. Csak remélni merem, hogy meghallgatsz.

Harry halványan bólintott, hiszen ez a legkevesebb, amit megtehet érte.

- Amikor Ron meghalt – kezdte Ginny egy halk sóhajjal -, nem értettem az egészet. Olyan értelmetlenül halt meg, olyan véletlenszerűen, olyan hirtelen, hogy képtelen voltam átlátni a helyzetet, és én bolond, mindent elhittem, amit mások mondtak, még akkor is, mikor a saját szememmel láttam, hogy nem úgy történt. Könnyebb volt elhinni a hazugságokat, mint meglátni az igazságot a dolgok mélyén. Bíznom kellett volna benned, de ehelyett elárultalak, és tudom, hogy ez nem jelent neked semmit, de abban a percben megbántam, hogy elmondtam: tudsz pálca nélkül varázsolni. Már akkor biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni többet a szemedbe nézni.

- Már mondtam neked, hogy nem haragszom rád – szólt közbe Harry. – Tudom, hogy azért tetted, mert akkor azt láttad jónak.

- Nem igaz, nem láttam jónak, egyszerűen csak kicsúszott a számon, mert nagyon haragudtam rád, gyűlöltelek azért, amit soha nem is tettél! – válaszolt a lány emelt hangon.

Harry szíve összeszorult a gondolatra, hogy Ginny gyűlölte. Ha most nem is, de valaha gyilkosnak tartotta. Összerezzent, amikor megérezte a vállán a lány kezét.

- Abban a percben, amint kimondtam a titkod, nem tudtalak többé gyűlölni, mert rájöttem, hogy rám bíztál egy olyan dolgot, ami akkor az egyik legsúlyosabb volt, és az életed múlt rajta. Elgondolkoztam, hogy miért hazudtál volna bármiben, hiszen mindig is őszinte voltál hozzám, és tudtam, hogy megérdemlem, ha egyszer még azt mondod nekem, hogy gyűlölsz azért, amit tettem.

Hirtelen elhúzta a kezét, mintha félne attól, hogy Harry most ébred rá, tényleg mennyire megveti mindazért, amit elkövetett.

- Amikor találkoztunk a Grimmauld téren – folytatta Ginny az ölében nyugtatott kezeit bámulva -, hisztérikusan viselkedtem, mert kétségbeestem attól, hogy igazam lesz, és többet rám se nézel. Egyszerűen minden racionális viselkedést mellőzve estem Hermionénak, pedig ő aztán nem tehet arról, hogy én ilyen ostoba vagyok. Később nagyon rosszul éreztem magam attól, amire ott rádöbbentett, mert igaza volt. Hülyén viselkedtem, és nem csak, hogy neked nem hittem, később neki is csalódást okoztam.

Harry nem akart közbeszólni, nem is igazán tudott volna mit mondani. Nézte a hajdan oly kedves arcot, és a most könnyektől csillogó szemeket.

- Sajnálok mindent, Harry, mindent, amit tettem. Tudom, hogy ezekre nincs mentség. Csak annyit kérek tőled, ha majd nem fogsz rám haragudni, tekints barátodnak, és szólj, ha bármit tehetek érted.

Harry egyszerűen nem tudott megszólalni, és valami belső makacsság sem engedte, hogy bármit mondjon. Ginny érezhette, hogy hiába mond ezután bármit, az csak Harry hallgatagságát nyújtja, így nyelt egy nagyot, majd lassan felállt.

- Sajnálom – ismételte önmagát, és elindult az ösvény felé, amin jött.

Harry tehetetlennek, ólomsúlyúnak érezte magát, mégis megmozdult, és ujjait Ginny puha, nyirkos keze köré fonta, így megállítva őt.

- Ne menj el, kérlek – suttogta alig hallhatóan, érzelmektől elfúló hangon.

Ginny megfordult, és lenézett rá, majd, szinte éveknek tűnő lassúsággal visszaereszkedett a padra.

- Nem megyek, Harry, ha nem akarod.

- Köszönöm – motyogta, majd közelebb húzta magához, és átölelte. Ginny hálásan simult a felajánlott ölelésbe. – Nem haragszom rád.

Percekig csendben ültek egymás mellett, egymásba kapaszkodva, míg Harry újabb zajt nem hallott az apró csapás felől. Fura érzése támadt, és figyelte a botladozó léptekkel közeledő, ismerős alakot.

Amikor közelebb ért, az illető már támolygott, de kitartóan ment Ron sírja felé. Harry a sérült lábához telhető leggyorsabban ugrott oda az összeroskadni készülő Flammy mellé, és még idejében elkapta, majd magához szorította az ájulás közelében lévő lányt. Az aprócska, könnyű test tehetetlenül csúszott ki a kezéből, de Flammy az utolsó percben megkapaszkodott a karjában.

- Harry – szipogta a lány -, nagyon nagy hülyeséget csináltam.

- Hermione? – szólalt meg Harry mögött Ginny, és Harry már tudta, hogy Flammy nem fog elmondani semmit, pedig nagyon úgy tűnt, óriási szüksége lenne rá.

A barna hajú lány egyre erősebben kapaszkodott Harrybe, és ő érezte, hogy minden porcikájában megfeszül. A következő pillanatban olyan erősen lökte el magától a fiút, hogy mindketten hanyatt estek, és Flammy anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk, futni kezdett vissza az ösvényen.

Harry legszívesebben utána futott volna, hogy elmagyarázza, mi is történt valójában Ginny és közte, de az eséstől megfájdult a lába, és még a karját is sikeresen beverte a saját botjába. A vörös hajú lány felsegítette a földről.

- Ez meg mi volt? – kérdezte, miután felálltak.

- Flammerine – felelte Harry kurtán.

- Hermione húga? De hát mi történt?

- Fogalmam sincs, de nagyon furcsa volt – mondta, és aggodalom járta át. – Remélem, hogy Hermione lesz a következő, akihez megy.

- Igen, szegény lány nagyon rémültnek tűnt – felelte Ginny. – Elszakadt a pulóvered – közölte hirtelen, miközben egy aprócska szakadásra mutatott Harry jobb karján.

A fiú szórakozottan birizgálta a kis lyukat, miközben nézte az ösvényt, ami még mindig porzott Flammy léptei után.

Írok egy kritikát! 

Következik: Újabb kihívás