11. 21.

Na, sziasztok!

Régen írtam már a naplómba. Lehet, hogy valakinek már hiányoztam is?

Az igazság az, hogy annyira elfoglalt vagyok mostanában. Sokat vagyok kinn a levegőn. Anya szerint ki kell használni ezeket a szép napokat. Mániája, hogy később úgyis jön a természet büntetése a kellemes novemberi időjárásért! De teljesen mindegy, csak ezt ő még nem tudja: a legrosszabb időben is igyekszem rábírni, hogy hagyjuk itt a lakást, annyira szeretek odakinn nézelődni!

És hogy mi mindent csináltam az elmúlt napokban? Néha elmegyünk anyukámmal vásárolni: amikor látja a kamrában, hogy fogytán a bébihami, akkor kettesben megyünk beszerző körútra és feltöltjük a készletet. Persze, a döntésbe nem enged beleszólni, mindig  ő választ. Pedig különböző módszerekkel próbáltam már rábírni, hogy rájöjjön: az én pocimba-valómról van szó! Egyik alkalommal, például, amikor válogatott az üzletben, én meg a kezében voltam, megpróbáltam úgy fordulni, hogy láthassam, milyen ennivalókat készül leemelni a polcról. Addig-addig forgolódtam – bár nem érhettem az üvegekhez, sőt, nem is láthattam a címkéjüket, - csak azt értem el vele, hogy anya majdnem kiejtett a kezéből. Kicsit megijedtem, nem gondoltam, hogy ennyire gyenge anyukám…

Otthon aztán bevetettem a másik módszeremet: evés közben értettem meg anyával, hogy melyik étel ízlik és melyik az, amilyet ne vegyen többé. Persze, tudom, hogy a hal nagyon egészséges, de mit tegyek, ha nekem nem ízlik. Az első falat után, bár fintorogtam, gondos szülőm nem vette a lapot, így hát én köhögni kezdtem tőle. A harmadik köhögés után, már gyanakodni kezdett, a negyedik után pedig eltüntette a szemem elől a nemkívánatos üveget. De nem vagyok tőle túlságosan boldog, mert kijelentette, hogy nem ehetek állandóan csak májat, meg brokkolit. (Na, ugye, hogy tudja, melyekkel kellett volna telepakolni a bevásárlószatyrot ?!) Ráadásul, ismerem anyukámat, makacs is tud lenni; félek, úgy járok majd, mint a zöldborsóval: ki nem állhattam, amikor először adott belőle. Látta rajtam, hogy nem ízlik, kidobta majdnem az egész üveggel. Én meg örültem, hogy megmenekültem. Egy héttel később viszont a boltban nem akartam hinni a szememnek: mintha elfelejtette volna, hogy én nem szeretem ezt a zöld vacakot, újra vásárolt egyet! Talán azt hiszi, egy kisbabának egy hét alatt megváltozik az ízlése?!

Na, az ennivalókról mára ennyit. A naplóírásról is. Tudjátok, egy ilyen kicsi babának, még csak szüksége van (legalább) az éjszakai alvásra…

Holnap jelentkezem, addig is: puszi!

 11. 23.

Tegnap ismét Szolnokon voltunk. A tudat, hogy tornázni megyünk, kicsit elszomorított, de a meglepetés, hogy mami is jön velem, feledtette a szomorúságomat. Utazásunk kezdetén annyira csodálkoztam, amiért anya helyett ez alkalommal a nagymamim ült mellém az autóba, hogy sírni is elfelejtettem! Amikor meg már kezdtem unni a babaülést, akkorra jött a tündér a kis adag álomporával, amit gyorsan belehintett a szemembe. Alukálás előtt azért még hallottam, hogy mamim megjegyezte anyának, milyen jó, hogy ilyen ügyesen, nyűglődés nélkül végigalszom az utat. Anya erre, nem túl meggyőzően, csak ingatta a fejét.. Közben arra gondolt, hogy mami mennyi „hangos” útból maradt ki…

Amikor odaértünk a városba, nagyon megörültem: nem is az edzőtermem felé vettük az irányt! Lehet, hogy eltévedt apa?! Mindegy, megfogadtam, hogy én aztán nem szólok…

Hamarosan azonban fény derült rá, miért is tartottunk másfelé: mamit vittük el egy bevásárlóközpontba. Mi is beugrottunk, igaz, rövid időre, de arra ez a pár perc is elég volt, hogy kiválaszthassak egy gyönyörűséges, ruhaanyagból való, csörgő-zörgő könyvecskét magamnak. Anya felelőtlenül ideadta nekem, én meg kezeim közé kaparintva azonnal megkóstoltam. Igaz, anyukám még tett egy tétova kísérletet zsákmányom visszaszerzésére, de talán ő sem gondolta komolyan, hogy célt ér vele. Én ugyanis elhatároztam, minden áron megvédem a megkaparintott holmit és próbálkozására velőtrázó ordításba kezdtem.  Szüleim számára gyorsan világossá vált, hogy ma könyvet fogunk vásárolni. Diadalittas mosollyal mutattam meg a pénztárnál a kiválasztott árut. Fizetés után sietnünk kellett, nehogy lemaradjak a saját tornámról. Hoztam nektek egy képet, ami – akár hiszitek, akár nem – ott készült! És mi az érdekes benne? Hát tényleg nem látjátok?! Nem sírok!!!

Na, jó, igaz, hogy a kép a tornáztatásom első 2 percében készült…

Torna után mentünk vissza mamihoz. Ennek nagyon örültem, hiszen a könyvet, amit egy fél órával azelőtt vettünk, már úgyis nagyon untam. Meg aztán szeretek szétnézni az üzletben; nem győzöm kapkodni a fejemet a csillogó-villogó dolgok láttán.

Aztán kiderült számomra egy óriási titok is: a családom már karácsonyra vásárolt! Méghozzá a játékosztályon. Amikor azt hitték, hogy nem figyelek rájuk, arról beszélgettek, mit vegyenek nekem. Nagyon nehéz volt izgatottságomat leplezni, miközben hallgattam őket. Mami egy aranyos kisbabára mutatva megjegyezte, hogy az jó lenne nekem. Titokban ránéztem, amire mutatott. A kiválasztott baba tényleg nagyon aranyos volt és finom puhának tűnt, de semmiben sem hasonlított rám: neki egyetlen szál haja sincs és a szeme is barna! Viszont, valószínűleg idősebb nálam, ugyanis, ha megsimizik a pocakját, mondja, hogy „mamaaa”. Sőt, sírni is tud! Bár azt én is… Apukám meg is jegyezte, hogy talán nem kellene még egy, otthonra… Igaz, ezt pontosan nem tudom, mire érthette…

Még megnéztünk néhány játékot, sőt vásároltunk is a kis unokatestvéreknek, de azt nem írom le, hogy mit, hátha valamelyik éppen olvasgatja a naplómat. Sőt, Robikának is vettünk valamit, és most én is örülök, hogy még nem tudok beszélni; ha nem így lenne, tuti, hogy elárulnám neki! Mert anyáék nem is tudják, hogy egy ilyen kisgyereknek, mint én vagyok, milyen nehezére esik a titoktartás!

 11. 25.

Néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan előre eltervezzük. Anya is tapasztalta már, hogy még egyetlen gyerek mellett sem lehet mindent pontosan megszervezni. Két gyerek pedig még jobban keresztülhúzhatja a számításokat.

Anyukám esténként szokott a számítógéphez ülni, miután mi elalszunk. Azonban a sok késői elalvás megtette a hatását; tegnap reggelre nagyon összegyűlt benne a fáradtság. El is határozta, hogy este, miután engem lefektet és tesómnak olvas egy fejezetet az általa választott könyvből, azon nyomban lefekszik és az éjszaka folyamán alaposan kialussza magát.

Délután jó sokáig voltunk kinn Robikával a friss levegőn, ő ugrált, játszott, szaladgált Alival, én pedig csak szeretettem volna. Mindegy, végül is nézni is jó volt őket.

A számítógépünk valami rejtélyes oknál fogva elromlott. Ez anyának sem volt jó hír, Robika pedig teljesen elkeseredett tőle, úgyhogy apa feladata volt, minél hamarabb életet lehelni a gépbe. A javítással apukám estére lett készen. Már éppen készülődtünk a fürdéshez, amikor Robika kérte, hogy egy kicsit gépezhessen még. Anyáék beleegyeztek, legfeljebb kicsit késik a fürdés, „úgyispéntekvan” jelszóval. Robika nagyvonalúan kijelentette, hogy ha gépezhet, akkor ma nem kell neki esti olvasás. Anya elalvásának ideje így is kicsit tolódni látszott.

Hamarosan azonban csak ott találtuk végre magunkat a fürdőkádban – ugyanis néha a bátyusommal együtt fürdök a nagykádban! Igaz, ezzel hatalmas feladatot adok anyunak, ugyanis nem elég, hogy lehajolva kell fognia, de egyetlen pillanatig sem maradok egy helyben a kádban! De ezen nem szabad csodálkozni: meg akarom mutatni, milyen bátor és gyors vagyok a vízben, ráadásul „úszni” is tudok! Igaz, Robcsi ilyenkor kicsit útban van, mert azért mégsem olyan nagy ez a kád… Tegnap addig ügyeskedtem, míg csak sikerült azt a szép kék habot is megkóstolnom, amit anya a vízbe önt fürdés előtt. Megint rájöttem, hogy igaza van szüleimnek: csak a színe szép, az íze egyáltalán nem jó!

Fürdés után megvacsoráztam, utána lefeküdtem alukálni. Legalábbis anya így tudta. Már indult volna fürödni, amikor a tesóm kérlelésére, mely szerint mégiscsak szeretne egyetlen rövid történetet hallani a könyvből, kötélnek állt: bement hozzá a gyerekszobába és nekiláttak a történetnek. Amiből aztán kettő, majd három lett… Végül nem könnyen, de mégis csak rá bírta beszélni a bátyámat a villanyoltásra. Anya később ment fürödni, mint a hét bármelyik más napján. Nem baj, gondolta, előtte az egész éjszaka! Az azért örömmel töltötte el, hogy én, általában, minden éjszakát végigalszom.

Tartva magát elhatározásához, csupán 5 percre szándékozott leülni a számítógéphez. Azonban még ennyi se lett belőle, ugyanis jeleztem neki a szobából, hogy ébren vagyok. A halk jelzést nem hallhatta, mert nem rohant be hozzám, így kénytelen voltam hangosabb jeleket küldeni. Ekkor már bejött és próbált megnyugtatni. Meg is nyugodtam. Kb. 5 percre. És ez, sajnos, így ment egész éjjel. Én magam sem tudom igazán, mi volt velem. Arra emlékszem, hogy az éjszaka folyamán anya háromszor megetetett, kétszer csak megdajkált, kétszer cserélt rajtam takarót (hátha fázom és hátha melegem van), háromszor megnézte, van e lázam, és egyszer bekente az ínyemet a csodakrémmel. Aztán hajnal felé már csak arra maradt ereje, hogy a mellettem lévő ágyából nyugtatott, hogy nincs semmi baj, alukáljak. Fél hat körül szót fogadtam neki és egészen mély álomba szenderültem. Anya is elaludt. Már majdnem fél órát aludt egyfolytában, amikor cseppet sem csendben és finoman, beviharzott anyáék másik gyereke, akit hétköznap csak hosszas könyörgés árán lehet kicsalogatni ágyikójából. Nyomban bebújt anya mellé, takaróját lerántva jogos tulajdonosáról és kikényszerítve őt az ágy margójára, néhány tengely körüli forgás és kapálózás után Robika édes álomba merült mellette. Azt, sajnos, nem tudom, egy nagy sóhaj kíséretében miért kelt föl anya, mindenesetre mi, a tesómmal reggelig jól kialudtuk magunkat, hogy legyen energiánk egész napra!

11. 27.

Mostanában nem történik velem semmi. Hacsak az nem valami, hogy anya szerint bármely pillanatban előbukkanhat a 3. fogacskám! Az egész család őszintén reméli, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Én is nagyon örülnék, mert elég fájdalmas tud lenni, ahogy törekszik át az ínyemen a kibújni készülő fog. Robika se bánná már, ugyanis szerinte akkor felhagynék végre azzal a rossz szokásommal, hogy minden megkaparintott játékát megrágcsálom. Talán úgy gondolja, hogy a 3 fog kibújásával befejeződik a fogzás?! Pedig nem is ő, hanem anyukám ijedt ma meg alaposan, ugyanis lerakott a gyerekszobában a szőnyegre játszani. Körberakott játékokkal, ő pedig kiszaladt megpakolni a kandallót. Egy perc alatt visszajött, de nyomban meg is ijedt: a játékaimhoz hozzá sem nyúltam, viszont a számból Robika egyik „ottfelejtett” játék-kígyójának teste és feje lógott ki. Csak a farkát kaptam be, gondoltam, abból baj nem lehet.  Azonban anya igazi rémülete aztán következett, hogy kivette a kígyót a számból: a hüllő farka vége hiányzott! Én csak mosolyogtam, hiszen nem gondolhatta komolyan anya, hogy elbírna a fogam egy ilyen kemény dologgal. De bizony anya nem gondolkodott ésszerűen és pánikba esett. Már éppen a számat feszegette  – volna, ha nem akkor toppant volna be a tesóm, aki anya kérésére és annak hófehér arcát látva azonnal megnyugtatta, hogy az állatot már ő is használtan, farok nélkül kapta….

Tehát szüleim is várják, hogy kibújjon a fogam: anya a nappalok és éjszakák egybemosódásának megszűntét reméli e csontkezdemény előkerülésétől, apa pedig azt, hogy végre talán már nem kell kispárnával a fején aludnia, anélkül is csönd lesz a szobában éjjel.

Mamiban bíztam, hiszen ő hősiesen és szó nélkül cipelt eddig naphosszat – ugyanis, amikor felvesznek és járkálnak velem, csodálatos módon elmúlik a fájdalom - , de tegnap egyszerűen lerakott az ágyra és kijelentette, hogy nehéz vagyok… Persze, mellettem maradt és játszott velem, de az azért csak nem ugyanaz, mintha sétálgatnánk! Az előbbinek jóval csekélyebb a fájdalomcsillapító hatása.

Tegnap délután apa megígérte, hogy ha aludtam egy nagyot, kivisz levegőzni. Szót fogadtam, így nem 10, hanem 15 egész percet aludtam! Már alig vártam, hogy kimenjünk. Tudtam, hogy ő Ali közelébe enged. Most különösen jól esett kutyázni, de nem maradtunk kinn sokáig. Sőt, amikor bementünk, apa megkérte anyát, hogy nagyon alaposan mossa meg a kezemet. Anya nem kérdezett semmit, de a tekintete elárulta, tud mindent és nem örül neki. Nem értem, miért vannak úgy oda: csakis azért nyúltam bele Ali szájába könyékig, mert tudni akartam, neki hány foga bújt már ki! Hát, elég sok foga van, de szerencsére Ali okos kutyaként nem vette zokon kíváncsiságomat és a világért se akart vagánykodni csontropogtatóinak erejével…

Ma reggel anyával a piacra indultunk a négykerekűmmel. Az egyik fa mellett elhaladva egy száraz levélke pont a kezem ügyébe pottyant le a babakocsiba. Szerencsére anya még jónak mondható reflexekkel rendelkezik, ugyanis ha egyetlen pillanattal később reagál a falevél esésére, már nem menti meg a levél életét: én is gyors vagyok és a kezem, benne a felkapott levélkével, már a szám felé közelített. De mondom, nem nagyon történik velem mostanában semmi, úgyhogy ma sem tudtam meg, milyen ízű a falevél.

Na, mára elbúcsúzom. Majd írok, ha történik velem valami. Vagy ha megint nem történik…

 11. 29.

 Vissza