Ez a hang...

... a patadobogás egyre hallhatóbb volt. Lenyűgöző. Lenyűgöző, ahogy az ember maga elé tudja képzelni vágtájuk káprázatosságát. Három patadobbanást hallottam... majd újra hármat. Vágtázik... gondoltam. Kiegyensúlyozottan, szabadon. Nem fél, nem menekül. Most teljesen szabad. De mért egyedül? Csak egy ló közeledését hallom. Furcsa, mitöbb meghökkentő e társas állatot egyedül találni... Mi ez a hang? Mégsincs egyedül. Több tucat társa követi, eszeveszett vágtára motiválva az előző, nyugodtan közeledő lovat. Már mást is hallok. Szinte itt érzem, magam mellett... a lovak nyerítenek, vadul bíztatva egymást. Nyugalomnak nyoma sincs... félnek. Patadobogást már alig hallani, összemosódik, a gyors vágta mögül nem szűrődik át más, csak valami mármár ilyesztő moraj. A nyerítések elhalkulnak, szuszogás, hörgés, fujtatás lép a helyébe. Vágtájuk lassul, hallhatóan lassul. Egyre kivehetőbb, mikor éri a pata a talajt. A három patadobbanást kettő váltja fel. Felkapom a fejem. Ügetnek. Szinte látom magam előtt, hogy forgatják szemeiket, fejüket olykor a magasba rántják, felemelt farkukkal ide-oda csapkodnak, kecses lábaikat idegesen kapkodják, mondhatni, táncolnak. Majd egyrecsak megnyugszik a mozgásuk, szorosan egymáshoz tömörülnek, olykor még hirtelen megindulnak, de végül már semmit sem hallok... egy helyben állnak. Egymást nyugtatják. Néha még dobbantanak patájukkal, felkapják fejüket, körbenéznek, aztán visszarázódnak, vissza a cseppnyi biztonságérzetbe.

Ez a hang... nem, ez teljesen más. A természet csodálatos csendjében hallom, a fűszálak leszakadását. A redős zápfogak folytonos munkáját. A legelés hangja, mint a patadobogás, elrepít a végtelen nyugalomba.

Kicsit késöbb e gyönyörű ménes tovább áll, immár látom is öket... itt élnek, az álmaimban.