Epilógus

- Gyönyörű ez a gyerek! – mosolyodott el Lupin önkéntelenül, ahogy ránézett a szobában nevetve rohangáló, ijesztően eleven három és fél év körüli kislányra.

- Nem vitás! – bólintott Dumbledore, aki ugyanolyan jókedvűen figyelte félhold alakú szemüvege mögül a kis teremtést, mint Remus.

- Anyja lánya… - jegyezte meg a vékony férfi, és rásandított az ősz mágusra.

- Hmmm… Na igen… Azért szerintem az apjától is elég sokat örökölt! – nevettek vissza a kék szemek.

- Tagadhatatlan! Például a fékezhetetlenségét! – mondta Lupin, mikor a csöpp lány rohantában felbukott a szőnyeg szélében, aztán felpattanva sírás helyett mérgesen toppantott egyet, és kis karját mellén durcásan összefonva haragosan nézte a bűnös darabot.

A két varázsló egymásra nézett, és kitört belőlük a nevetés. Ez nagyon emlékeztette őket valakire…

- Csitt! – tette ajkára ujját az Igazgató tréfás megrettenéssel, mire társa ugyanolyan tettetett rémülettel húzta be a nyakát.

- Uramisten! Nézze…! – kiáltott fel a korán őszülő, fiatal férfi, és döbbenten figyelte a fekete hajú kicsi kis alakot, aki most kinyújtotta kezét az asztalon heverő varázspálca után, és az lassan elindult a keze felé. Mikor elérte a parányi kezecskét, az határozottan megmarkolta, és a szőnyeg felé intett vele, mire a rojtok szépen elkezdték magukat csomóba kötni.

- Hihetetlen! Ennyi idős korban! Az hagyján, hogy varázsol, ilyet láttunk már, de a kezébe ugrott a varázspálca! – suttogta Remus elképedve.

- Tényleg megdöbbentő! Nagyon nagy boszorkány lesz, de hát ez nem meglepő, ha azt nézzük, kik a szülei! – válaszolta Dumbledore, de még ő is hitetlenkedve nézte az eseményeket.

- Megtudhatnám, hogy mit vétett az a szőnyeg?! – hangzott fel az ajtóból hirtelen egy mély, bársonyos hang.

A picike lány hatalmas barna szeme boldogan felragyogott, és az ajtóban álló magas, karcsú férfi felé kezdett szaladni, aztán megtorpant, és rajtakapottan a háta mögé rejtette a kezét, a benne szorongatott tárggyal együtt.

- Úgy emlékszem, megbeszéltük már párszor, hogy nem vesszük kölcsön más pálcáját, és főként nem szedjük szét vele a berendezést! – szögezte le a fekete taláros alak határozottan, és kinyújtotta a kezét. A kis teremtés odasomfordált elé, és hagyta, hogy a hosszú, erős ujjak elkobozzák tőle a szerzeményt.

- Elestem benne! – mondta aztán, mintha ez mindent megmagyarázna.

- Hmmmm… Az a gonosz szőnyeg valószínűleg fel-alá rohangált, ha jól sejtem! – hallatszott a válasz, amolyan “mindent értek” stílusban, szemrehányóan, de a keskeny arcon felvillanó mosoly ellentmondott a komoly hangnak.

Természetesen a kislány is rögtön észrevette ezt, és a férfi lábát átölelve felnevetett rá.

- Játszol velem és Albus meg Remus bácsival? – kérdezte, és nagyot ásított közben.

- Ma már nem! – hangzott a határozott válasz.

- Miért?! – a kérdés meglehetősen durcásnak tűnt, az arckifejezésről nem is beszélve.

- Mert nagyon késő van, és ágyban a helyed!

- De én nem is vagyok álmos! – tiltakozott felháborodottan a csöpp kis alak, és újra ásított.

- Látom!

- De…

- Nincs de! Gyere! – nyújtotta karját a hollófekete hajú varázsló határozottan.

- Nem! – kiáltotta dacosan a gyerek, és hátrált egy lépést.

- Hogy mondtad?!

- Még velük akarok lenni!

- Holnap még találkozhatsz velük, itt maradnak, de most akkor is le kell feküdnöd!

- Nem! – mondta újra, és tett még egy lépést.

- Gyere ide! – ismételte meg a férfi fejcsóválva.

- Nem akarok! – vágta rá a kislány, és folyamatosan hátrált a suhogó talárral közeledő alak elől. Nem figyelt oda, a szemei is majd’ leragadtak, így nem vette észre a virágtartó állványt, nekiment, feldöntötte, a virágcserepek a földre estek, és darabokra törtek…

- Pandora Piton! Most már elég! Nem mondom még egyszer! – a bársonyos hangban most egyértelmű fenyegetés volt.

A fekete hajú kicsi kis teremtés bűntudattal nézte, mit művelt.

- Nem akartam! – suttogta.

- Tudom, de attól még összetört!

- Meg tudod csinálni! – nézett bizalommal a szénfekete szemekbe.

- Igen, meg tudom csinálni, de ha ez a nagymamáéknál történik, akkor nem tehetek semmit, tudod, hogy ott nem szabad varázsolnunk! – ezzel elővette varázspálcáját, és a romhalmaz felé intve csak annyit mondott:

- Reparo! – a virágcserepek felvették eredeti alakjukat, és újra elfoglalták helyüket az állványon. A férfi újra a kislányhoz lépett. A csillogó hollófekete hajjal keretezett szép kis arcocska felé fordult, a csöpp lány fejét egészen hátraszegve tudott csak ránézni. Karjait felemelve, felé nyújtva jelezte, hogy szeretné, ha lehajolna hozzá.

Dumbledore és Lupin mosolyogva néztek össze. Kíváncsian várták, hogy hogyan oldja meg ezt a helyzetet a hírhedten kemény és szigorú Piton professzor.

Láthatták, ahogy a magas, karcsú alak lehajol, és a fekete szemek egy szintre kerülnek a meleg, ragyogó barnákkal. A gyerek Perselus nyaka köré fonta a karját, és suttogva kérdezte:

- Most haragszol rám?

Na, erre mit válaszolsz?! – gondolta kajánul Remus.

- Tudod, hogy én sosem haragszom rád, de van, amikor engedelmeskedned kell, és én ezt el is várom! – mondta a bársonyos hang határozottan, ellentmondást nem tűrőn, furcsa módon mégis simogatóan lágyan.

- Elmondod anyának, hogy rossz voltam, amíg nem volt itthon? – hangzott a következő aggódó kérdés.

- Hmmm… Szerinted mi legyen?!

- Ne mondjuk el, jó?! – kérte a kislány, fejecskéjét apja vállára hajtva.

- Majd meglátom… - mondta Piton, és csak nehezen fojtotta vissza a mosolyát.

- Most pedig elmész szépen lefeküdni!

- Lefektetsz, és ott maradsz, amíg elalszom?!

- Legyen! – bólintott a férfi beleegyezően. Felemelte a gyereket, Pandora pedig szorosan átölelte a nyakát, és hozzábújt.

- Nem köszöntem Remus bácsiéknak! – reklamálta aztán, fejét felkapva.

- Nem, tényleg nem, ezért most két másodperc alatt elköszönsz, és több kifogást hallani sem akarok!

A kicsi lány előbb az Igazgatót, majd Lupint ölelte át, másik kezével apja nyakába kapaszkodva. Remus meghatva nézte az álmosan is sugárzóan eleven arcot.

Tiszta anyja! – állapította meg magában ismét. Legalábbis a szeme! Na, szegény barátom, lehetsz akármilyen kemény, két ilyen szempár között esélyed sincs! – gondolta mosolyogva.

- Mindjárt jövök, és beszélhetünk! – nézett a vendégeire Piton.

- Ne siessen, Perselus, a mi dolgunk akár holnap is ráér! Ennél semmi nem lehet fontosabb! – mondta Dumbledore.

Mindketten a furcsa, mégis rettenetesen összeillő párost figyelték, és az Igazgató is, Remus is ugyanarra gondolt. Valami nagyon megváltozott vendéglátójukon, anélkül, hogy annak bármi feltűnő jele lett volna.

Ugyanolyan magas, karcsú volt, ugyanolyan gyors, suhanó, határozott léptekkel közlekedett, fekete talárja ugyanúgy lobogott körülötte, amikor sietett, ugyanolyan hollófekete volt a haja, mint régen. Most is csak nagyon ritkán mosolygott, a vékony száj még mindig hihetetlen kifejezően tudott megvetést mutatni, és a szavak, amik elhagyták az ajkakat, most is gyakran voltak csípősek, gúnyosak, a szemöldöke most is sokszor húzódott ferdén fel, utánozhatatlan gunyoros kifejezést kölcsönözve a vékony, sápadt, markáns arcnak.

- Mi annyira más rajta?! – kérdezte elgondolkodva Remus. Észre sem vette, hogy hangosan szólalt meg.

- A szeme… - mondta csendesen az Igazgató, és Lupin rögtön rájött, hogy az ősz mágusnak megint igaza van. Azok a szemek… szénfeketék voltak, mint mindig, de a kifejezés, ami ült bennük, egészen más! Nem volt többé áthatolhatatlan, kőkemény, mindent visszautasító, inkább hihetetlenül mély, bársonyos, mint a hangja…

- Azt hiszem, életében először, boldog… - mosolygott Dumbledore, és szinte késztetést érzett, hogy lekopogja a dolgot, mint egyszer egy mugli ismerősétől látta, természetesen fán, alulról felfelé…

- Ideje volt… - állapította meg halkan Remus.

- Mi pedig idejövünk, és csak gondot hozunk! – sóhajtott az Igazgató fejét csóválva.

- Tudták, és most is tudják, hogy időnként szükség van rájuk! Ezek a veszélyek meg sem közelítik azokat, amiket már átéltek!

- Igen, ez igaz! Remélem, nem lesz semmi baj most sem! Kíváncsi lennék, mit sikerült elintéznie Lenanak!

- Szerintem mindent, ahogy én őt ismerem! – mosolygott Lupin.

- Ő visszaér, és már visszük is Perselust egy másik akcióhoz! Ünnepélyesen megígérem, hogy ha ezen túl vagyunk, békén hagyjuk őket egy darabig! Ne felejtsen el emlékeztetni erre, ha már megint az az ötletem támadna, hogy hozzájuk fordulok! – mondta Dumbledore.

- Nem lesz már sok ilyen bevetés… Lassan az utolsó, elszigetelt Halálfaló-csoportok is elfogynak… Vége lesz valahára…

- Remélem is…

A két férfi összenézett, és mindketten arra gondoltak, hogy megérdemlik a pihenést. Ők is, és az a fekete hajú varázsló is, aki most valami olyan feladattal küzd, amivel lehet, hogy nehezebben birkózik meg, mint Voldemorttal… Le kéne fektetnie egy gyereket, aki minden ébren töltött pillanatért küzdeni fog… Megértően mosolyogtak össze…

Piton az ágy szélén ült, és kislánya kezét fogta. Ezt mindig kikövetelte magának ez a kicsi, akaratos nőszemély… Ha Perselus nem volt otthon, Lenanak rengeteg baja volt azzal, hogy mivel váltsa ki ezt a megnyugtató, mindent feledtető érintést, amit senki más nem pótolhatott, még az anyja sem, akiért pedig Pandora rajongott… De ilyen megnyugvást csak az jelentett, ha az apja kezébe kapaszkodhatott, mikor elaludt…

A keskeny, markáns arcon most olyan kifejezés ült, amit ezen a két nőn kívül senki nem láthatott rajt. Gyönyörködve nézte a kipirult kis arcot, és újra megállapította, hogy hihetetlen módon keverednek rajta kettőjük vonásai. Lena bája, és az ő akaratossága… minden ott volt… A hollófekete, csillogó, dús, sima haj az övé, a szemei pedig, amiket most nem láthatott, mert lehunyta őket, vitathatatlanul az anyjáé… Mély, simogató, csillogó, meleg barna, ami szinte beszippantja az embert… No és a szeplők az orra körül… - elmosolyodott. Az is egyértelműen anyai örökség, még az is, hogy amikor nevet, minden egyes szeplő önálló életre kelve nevet vele…

Felsóhajtott. Úgy érezte, időtlen idők óta nem nézett már abba a másik barna szempárba… Lassan jöhetne már… Csak nem történt valami… Nem! Hagyd ezt! – parancsolta magának.

Ekkor Pandora dús, fekete szempillái felemelkedtek, és a kislány ránézett az apjára. Átölelte a nyakát, és csak annyit mondott halkan:

- Szeretlek! – szinte még ki sem mondta az utolsó szótagot, amikor elaludt, úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak, egyik pillanatról a másikra. Piton csendesen csókolta meg a homlokát, és arra gondolt, hogy megint nem mondta neki, hogy ő is, nagyon… nagyon…

A régi életéből ez az átok megmaradt, még mindig nem volt képes kimondani az érzéseit, csak nagyritkán, sátoros ünnepeken… De ez a gyerek tudta… nem kellettek neki szavak hozzá… Persze, hiszen az anyja lánya! – gondolta mosolyogva.

- Csatlakozom az előttem szólóhoz! – csendült fel hirtelen egy nagyon jól ismert hang a háta mögött. A férfi hirtelen levegő után kapott, és érezte, hogy ez az egyetlen mondat is elég volt ahhoz, hogy fellobbantsa benne a szenvedélyt. Lehunyta a szemét, és mélyen, megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre! Végre hazaért! Felegyenesedett, megperdült, és két hosszú, gyors lépéssel a két szobát elválasztó ajtóban álló nő előtt termett, aki mosolyogva figyelte őt. Karjába kapta, magához szorította azt az alakot, amit talán a sajátjánál is jobban ismert, mégis mindig úgy érezte, hogy fel kell fedeznie, meg kell bizonyosodnia róla, jól emlékszik-e. Most is olyan lázasan szorította magához, mintha nem egy hete, hanem egy éve nem látta volna… A dús, hullámos barna hajba temette az arcát, és beszívta az illatát.

Lena boldogan simult az ölelő karokba, és érezte a Perselusból áradó tüzet, amit már nagyon jól ismert, és tudta, hogy teljesen fel tudja perzselni őt. Hozzátapadt, átölelte a nyakát, és felkínálta a száját. Végre itthon vagyok! – gondolta, mikor a férfi ajkai lecsaptak az övére, követelőzőn, éhesen…

Piton úgy érezte fel tudná falni a karjában tartott kicsi nőt, és remegve próbálta visszafogni magát egy kicsit, bár tudta, hogy nincs erre szükség… Nem tudta annyira elveszíteni a fejét, hogy ez az asszony ne viszonozza a szenvedélyét ugyanolyan vadul… Most is…

Mikor egy pillanatra elvette a száját az övéről, hogy ellenőrizze, nem bánja-e ezt az őrült rohamot, Lena tiltakozva nyöszörögni kezdett, és tarkójánál fogva visszahúzta oda, ahova tartozott. Olyan eszeveszett, őrjöngő csókok következtek, hogy úgy érezték, a világ is lángol körülöttük. Perselus most már meg sem próbálta fékezni az érzéseit, beszívta a forró ajkakat, és már mozdult a keze, hogy minden ruhát leszaggasson a karcsú alakról, mikor a nő megállította.

- Várj, az ajtó… felébresztjük Pandorát… és még oda sem mentem hozzá… - suttogta ajkával megsimogatva Perselus nyakát.

Ez volt az egyetlen ok a világon, ami rávehette a férfit, hogy még egy percig visszafogja magát. Ökölbe szorult kézzel, meg-megremegve nézte, ahogy Lena lehajol a kislányhoz, megsimogatja a haját, óvatosan megcsókolja a homlokát, kipirult arcocskáját, és mélyen beszívta a levegőt, mikor felállt, és végre újra felé indult… Megragadta a vékony derekat, átperdítette a nőt saját szobájukba, másik kezével pedig becsapta az ajtót maguk mögött. Most már tényleg nem bírja tovább… Derékig letépte a talárt a feleségéről, és kezébe vette a mellét. Érezte az övével vetekedő száguldóan gyors szívverést, és már csak egyetlen dologra tudott gondolni: szüksége van rá, most, itt, azonnal…

- Ha jól láttam, vendégeink vannak… - nyögte Lena.

- Nem érdekel… - hördült fel Piton, és egyetlen mozdulattal teljesen lerántotta róla a talárt.

- Oda kéne mennünk…

- Nem! – a férfi elkezdte lefejteni róla a farmert.

- Hátul jöttem be, még nem is találkoztam velük…

- Annyi baj legyen! – az erős kezek már a meztelen combokat simogatták.

- Legalább köszönnöm kellene Nekik… - suttogta kiszáradt szájjal, jobb meggyőződése ellenére a nő.

- Nem most! – hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz, és a hosszú ujjak végigsimítottak a reszkető testen, újra és újra.

- Mégsem hagyhatjuk őket egyedül… - kapkodott levegő után az asszony, és érezte, menten összecsuklik, ha a párja meg nem tartja. A vállába kapaszkodott, és ha már ott volt a keze, elkezdte lesimogatni róla a ruháját.

- Dumbledore azt mondta, ráérek... Nem fognak elfutni… - a férfi megragadta a karcsú derekat, és teljesen testéhez préselte a csípőjét, hogy világossá tegye: képtelenség, hogy most megálljon…!

- Jaj, Istenem, Perselus! – zihálta Lena, és belemarkolt a fekete hajba, majd a tarkóját kezdte simogatni, miközben másik keze végigcsúszott a hátán, végül megállapodott a fenekén.

Piton úgy érezte, most rögtön megőrül… Halkan felkiáltott, a falhoz szorította a nőt, szétválasztotta térdével a lábait, és a combjai közé fúrta a testét. Újabb kiáltás tört fel belőle, mikor megérezte, hogy a karcsú, remegő ujjak megoldják az övét.

- Miért jöttek?! Mi történt?! – kérdezte Lena, miközben letérdelt, és lerángatta a nadrágot.

- Mi történhetett, ha én kellek?! Baj! – nyögte levegő után kapkodva, a régi iróniával a férfi, és tenyerével a falnak támaszkodott, hogy képes legyen talpon maradni, míg minden ruhájától megszabadítják.

- Veszélyes?! – dermedt meg egy pillanatra az asszony, és az izzó vágy sem tudta elfedni a rémületet az arcán.

- Ne foglalkozz most ezzel! – kérte kétségbeesetten Piton, lehajolt és felrántotta magához azt az iszonyatosan kívánt testet. Letépte róla az utolsó ruhadarabot, és kezével mélyen lenyúlva a combja belső oldalát kezdte simogatni. Érezte a remegését, és észrevette azt is, hogy lassan, ritmikusan mozogni kezd a csípője.

- Ez az… gyerünk, kicsim! Most csak ez számít, semmi más! – suttogta vadul a szájába, miközben megemelte, újra a falhoz szorította, és combjait a dereka köré húzta.

Rekedten felkiáltott, amikor a nő karjával, lábával megszorította.

- Meghallják…! - nyögte Lena, kezét a szájára tapasztva.

- Kit érdekel?! A feleségem vagy! – és finoman harapdálni kezdte az őt elhallgattatni igyekvő ujjakat.

Öléhez szorította az imádott alakot, három hosszú, remegő lépéssel az ágyukhoz vitte, és letette rá. Alig érte a lepedőt a teste, amikor ráhajolt, és egyetlen, őrült erejű mozdulattal beléhatolt. Száját a szájára tapasztotta, így fojtotta el a kiáltását, és a sajátját is.

Könyökére támaszkodott a válla mellett, mindkét kezével belemarkolt a hullámos barna hajba, és fejét hátraszegve mozogni kezdett. Egyik kiáltás a másik után tört fel a torkából, és egész alakja vadul vonaglott, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a nőbe.

- Még… Kérlek… Kérlek… Perselus, könyörgöm, abba ne hagyd… - sikoltotta Lena, és minden újabb lökés ívbe feszítette a testét. Szorosan magához ölelte a férjét, körmei a hátába, vállába mélyedtek, ahogy teljesen elveszítette a fejét. A ritmus olyan gyors és szenvedélyes volt már, hogy alig kaptak levegőt, elborította őket a veríték, elfúló nyögéseik pedig egymást érték.

- Nem bírom… megőrülök… - hörögte a férfi, és minden eddiginél vadabb mozgással próbált segíteni magán, és a vergődő asszonyon is.

- Még… jaj, csak még egy kicsit…

Piton engedelmeskedett, és pár másodperc múlva mindketten érezték, hogy hullámként csap át rajtuk a teljes, tökéletes gyönyör. Elfúló lélegzettel, egyszerre kiáltottak fel, és kimerülten, de boldogan ölelték át egymást. Hosszú percekbe tellett, míg kicsit lecsillapodott a szívverésük és a zihálásuk.

Perselus a boldog, elégedett arcot vizsgálgatta maga mellett, és ebben a pillanatban úgy érezte, ha ez a jutalma, akkor mindent megért…

Remegő kézzel kisimította a nő arcából a kusza tincseket, és homlokához szorította a homlokát.

Lena csak nézte a gyengéd, nyugodt arcot, gyönyörködött a feneketlenül mély, fekete, bársonyos szemekben, és arra gondolt, hogy milyen sokszor múlt egyetlen hajszálon, hogy semmi ne legyen ebből a csodából. Hányszor tűnt úgy, hogy ezt a kalandot egyikük sem éli túl… Állandó életveszély, Voldemort, dementorok…

Csendes mosollyal gondolt arra, hogy mikor ezek a veszélyek elmúltak, és azt hitte, most már minden rendben van, akkor jött az a küzdelem, amibe majdnem beleőrült. Mégpedig Pitonnal… Pitonnal, aki harcolt vele, és harcolt saját magával…

Az első év maga volt a mennyországgal kevert pokol! A férfi képtelen volt megszokni, hogy tartozik valakihez, hogy annyi magányos év után van mellette egy lény, akihez alkalmazkodnia kellene… Szüksége volt Lenara, akarta Őt, ugyanakkor megrémítették a saját érzései, a gondolat, hogy kötődik a nőhöz, annyira, hogy létezni sem tud nélküle. Kiszolgáltatottnak érezte magát, féltette a büszkeségét, önállóságát, ugyanakkor legalább annyira féltette a lányt önmagától. Elég volt egyetlen gúnyos megjegyzés, amit Lena miatta kapott, hogy feltörjön az a régi érzés, gondolat… El kellene menni, hagyni kellene, hogy nyugodtabb életet éljen nélküle… Tanév közben nem volt különösebb gond, hiszen ilyenkor legfeljebb hétvégén láthatták egymást, akkor sem hosszú időre. A Mardekár vezetése, a bájitaltan tanítása egész embert kívánt, amikor pedig a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyat is rábízta Dumbledore, akkor végképp szüksége volt minden erejére, hogy meg tudjon felelni ennyi feladatnak. Ilyenkor alig várta, hogy végre lássa a lányt, átölelje, a karjában kipihenje magát, elmondja neki, milyen bosszúságok érték, és hagyja, hogy a nő felvidítsa, együtt nevetségessé tegyék, kigúnyolják, bármi rossz történt. Őrülten vágyott az érintésére, úgy érezte, még nem is volt vele, mikor már újra mennie kellett. A bajok szünidőben kezdődtek, mikor egyik nap telt a másik után, és ők, miután neki nem volt otthona, ha együtt akartak lenni, Lena házában kellett, hogy töltsék az időt, holott neki fogalma sem volt, mit lehet ezen a dzsungelen ennyire szeretni… Igazából nem ez zavarta, ha jobban magába nézett, be kellett vallania, hogy tulajdonképpen kezd tetszeni ez a hely, de olyan érzése volt, hogy feladja saját magát. Egy idő után ideges lett, nyugtalan, és az volt a legnagyobb baj, hogy tudta, ez látszik is… Ilyenkor jött a lelkiismeret-furdalás, hogy a lány jobbat érdemelne ennél. Dühös volt, mert tudta, hogy fájdalmat okoz a nőnek, akinek a megértése, gyengédsége csak fokozta ezt az érzést… Egy idő után muszáj volt elmennie… Csak azért, hogy egyetlen nap elteltével kétségbeesetten jöjjön rá, hogy már nem tud mit kezdeni magával nélküle. Kínlódott egy darabig, aztán mikor már nem bírta tovább, visszament hozzá, beleveszett egy vad, őrjöngő ölelésbe, és kezdődött minden elölről… Lena egy idő után úgy érezte, belebolondul abba, hogy sosem tudhatja, mikor gondol egyet a férfi, és tűnik el, majd jelenik meg újra! Reszkető gyomorral várta, mikor szólal meg, hogy “most elmegyek egy kicsit”, és mikor nem volt vele, egyfolytában attól rettegett, hogy lesz egy pillanat, mikor már nem jön vissza… Csak azért nem kezdett sírva, dühöngve veszekedni, mert tudta, érezte, hogy Perselus nagyon szereti, és nála csak Ő gyötrődik jobban… Szeretett volna segíteni, de nem tudott, ezt a harcot Pitonnak magával kellett megvívnia.

Azért volt egy pont… - gondolta, és az ölelő karok között megbújva, mosolyogva gondolt vissza arra a délutánra… Piton egyhetes távollét után akkor jött vissza hozzá, de ő olyan rettenetesen dühös, kimerült, kétségbeesett volt, hogy életében először gondolkodás nélkül elküldte a pokolba, és elrohant, be az erdőbe, az egyik kedvenc helye felé. Mire odaért, a férfi már ott állt, és várta, erre hátat fordított, és másfelé indult. Eszébe sem jutott hoppanálni, arra volt szüksége, hogy rohanjon, másképpen nem tudott volna a feszültségtől megszabadulni. Zokogva, magában káromkodva vágott át az erdőn, de akárhova érkezett meg, Perselus már ott volt. A mai napig nem tudta eldönteni, hogy találomra hoppanált, vagy ennyire ismerte őt, ennyire tudta, mit szeret, hova fog menni… Mikor a kedvenc kis repkénnyel takart barlangjánál is belefutott, már legszívesebben felüvöltött volna, aztán csak újra hátat fordított, hogy innen is elmenjen, de Perselus most nem engedte el.

Megragadta a kezét, magához húzta, szorosan átölelte, és halálsápadtan hagyta, hogy a lány a mellkasát csépelje az öklével. Mikor kicsit lecsillapodott, az álla alá nyúlt, és felemelte a könnytől maszatos arcot.

- Lena…

- Miért csinálod?! Miért csinálod velem, magaddal?! Ha nem akarsz velem lenni, miért nem mész el?! Ha neked jobb úgy, elengedlek, ezt tudnod kell! Nem vagy rab!

- Dehogynem… Nem érted, hogy épp ez a baj?! Te hiába engedsz el, ha én képtelen vagyok elmenni! Szükségem van Rád! De végleg maradni… Nagyon nehéz! Próbálkozom! Hidd el… Bírd ki! Csak egy kicsit még… - suttogta a fülébe a bársonyos, mély hang, és ő hiába próbált a dühébe kapaszkodni, érezte, hogy elborítja egy egészen más érzés…

Természetesen Piton is észrevette a változást, és simogatni, csókolni kezdte, egyre szenvedélyesebben, az elmúlt hét minden kínja, elfojtott vágya ott volt a mozdulataiban.

- Lena… Menjünk haza! Most! – nyögte két csók között sürgetőn.

- Minek?

- Hogyhogy minek?!

- Nekem itt is jó! Gyere… - és magával húzta a döbbent férfit a barlangba, esélyt sem adva tiltakozásra…

A mai napig biztos benne, hogy a lányuk élete akkor kezdődött… Nem mintha nem lett volna ezer más alkalom, de valahogy a megérzése ezt súgta, és súgja ma is!

Pandora… Na, az is érdekes volt, mikor először próbálta kipuhatolni, hogy mit szólna Perselus egy gyerekhez… Sosem fogja elfelejteni azon az ezer veszélyt nyugodtan szemlélő, félelmet nem ismerő arcon a döbbent rémületet.

- Egy gyerek?! Megőrültél?! Mit kezdenék vele, nem értek én ehhez! Melyikünk vesztét akarod, az övét, vagy az enyémet?! – nyögte Piton sápadtan, ő pedig kétségbeesetten gondolkodott, hogy most mi lesz, hiszen… Ugyanakkor nagyon dühös is volt, és szívesen megkérdezte volna, hogy mégis mi a fenét gondol, mitől lesz valakinek gyereke, és nem rémlik-e, hogy ők “párszor” csináltak hasonlót…

Mégis, Pandora születése volt az, ami megnyugtatta, lecsillapította a férfit! Még Lenanak sem volt hajlandó ugyan részletesen elmesélni a gyerekkorát, de amit már tudott, kiegészítve azzal, ami egyszer-egyszer kiszaladt kedvese száján, elég volt ahhoz, hogy a lány úgy érezze, megszakad a szíve azért az egykori kisfiúért… Biztos volt benne, hogy Perselus a saját gyerekeinek egészen más sorsot szán! Éppen azért, mert jól emlékezett a sajátjára! És igaza is lett… Piton az első pillanattól imádta a lányát, szemérmesen, felhajtás nélkül, de nyilvánvalóan… Ők ketten bármit el tudtak érni ennél a kőkemény férfinál. Ahogy Remus szokta nevetve mondogatni, nem sportszerű ez, ilyen túlerővel szemben persze, hogy tehetetlen az ember! És csak egy egészen kicsi irigység volt a hangjában… - mosolyodott el újra Lena.

Lassan összerázódtak, és ha Perselus nagyon ritkán úgy érezte, szüksége van egy kis nyugalomra, hagyta, hadd menjen, hiszen halálosan biztos volt benne, hogy visszajön…

És most itt van Vele és a kislányukkal, abban a házban, az erdő közepén, amit annyira szeretett.

Mostanra Piton is hozzászokott a “dzsungelhez”, és bár gyakran próbált háborogni a “fű, fa, virág, madár, és egyéb rettenetek mánia” miatt, őt nem tudta becsapni, látszott, hogy egyre jobban érti, miről magyaráz a felesége olyan lelkesen.

Az érzéseiről nem volt hajlandó beszélni, csak ölelések alatt, a szenvedély hatására csúszott ki a száján egy-egy mondat, ami az Ő lényét, múltját ismerve, szónoklatoknál is többet ért. Lena nem is erőltette. Minek?! A szeme, a mozdulatai sokkal beszédesebbek voltak, mint a szavai lehettek volna. Furcsa módon Pandora sem követelt semmi ilyesmit. Piton neki sem mondta soha, hogy szereti, ennek ellenére a csöpp lány fejében láthatólag meg sem fordult a gondolat, hogy az apja ne szeretné őt. Sőt, szilárd meggyőződéssel hitte az ellenkezőjét.

Ők pedig… Mostanra már azokról a borzalmakról is tudtak nyugodtan, higgadtan beszélni, amiket átéltek, tudták, ha azok nincsenek, akkor talán ők sem nyílnak meg egymásnak így soha.

A nő megborzongott. Erről a gondolatról eszébe jutottak a vendégek, és az, hogy miért jöttek. Nagyon szerette mindkettőjüket, de most nem igazán tudott örülni nekik. Megint valami veszélybe viszik Perselust…

Az nem jutott eszébe, hogy az elmúlt napokban ő segített leszámolni egy kisebb Halálfaló csoporttal, akik a muglik között rejtőztek el, ezért Dumbledore-nak, aki Caramel leváltása óta minden erejével segítette a Mágiaügyi Miniszter tisztét betöltő Mr. Weasley-t, az ő képességeire volt szüksége, és ő magától értetődő természetességgel ment. Most csak arra gondolt, hogy túl sokszor aggódott már ezért a férfiért, és már nem bírja elviselni.

- Mit akarnak Tőled?! Miért mindig Te?! – kérdezte hirtelen szinte feljajdulva.

Piton először nem is értette, mire gondol, annyira hirtelen volt a kérdés, aztán rájött, és rámosolygott.

- Szükség van rám… Te is tudod… Az elmúlt napokban Rád volt szükség… Én is kibírtam, Te is kibírod! Sokkal veszélyesebb dolgokat éltünk át, és azt is megúsztuk! Az ereje teljében lévő Sötét Nagyurat is átvészeltük, ezek meg már csak apró kis elszigetelt csoportok, és halálra is vannak rémülve. Nem lesz semmi baj, megígérem!

- Becsületszó?! – kérdezte Lena, és visszamosolygott rá.

A férfi csak bólintott.

- Mikor indultok?! – sóhajtott fel a nő, és tudta, ennek meg kell lennie. Nem is szeretné, ha nem ilyen lenne… Ilyen nehéz eset…- gondolta szeretettel.

- Hát nem most… Jelenleg azt hiszem, a varázspálcámat sem tudnám felemelni! – mondta Piton jelentőségteljesen.

- Hmmm… Panaszkodunk?! – kérdezte Lena műfelháborodással, és megsimogatta tekintetével az elégedetten kinyújtózó alakot.

- Világért sem, csak megállapítottam valamit! – mondta a bársonyos hang nyugodtan.

A barna szemek vidáman felcsillantak, és az asszony sóhajtva hozzábújt a párjához.

Rettenetesen boldog volt, és megfogadta, hogy senkinek sem hagyja, hogy ezt tönkretegye! Perselusnak igaza van, ezek a veszélyek már nem olyan nagyok, mint amiket évekkel ezelőtt átéltek. Nem lesz semmi baj, mert nem lehet! Hamarosan teljesen vége lesz… Elkapják azt a pár megveszekedett idiótát, akik nem hiszik el, hogy Voldemort most tényleg halott, és nyugalom lesz végre!

Rápillantott az ablakban álló két Holdliliomra, és elmosolyodott. Ezek a gyönyörű virágok a szerelmük, és a túlélés jelképévé váltak a számára mostanra. Nem lehet baj, amíg olyan nyugodtan állnak az ablakban egymás mellett!

Piton ránézett a karjában tartott nőre, és követte elmélázó tekintetét.

Igen, a Holdliliom! Azzal kezdődött minden… Nagyon remélte, hogy befejeződni is azzal fog… Azokkal… Itt, ezen a helyen, így egymás mellett…

Életében először hihetetlenül boldog volt… Még csak kóstolgatta az érzést, nem fogja hagyni senkinek, hogy elvegye tőle ilyen hamar! Jár, azok után, amiket megélt, végigszenvedett!

Megkeményedett az arca, a tekintete, egy pillanatra egészen olyan lett, mint régen. Szeretné látni azt az embert, varázslót, Halálfalót, bárkit, akinek Perselus Piton megengedi, hogy kiverje a kezéből azt a poharat, amiből alig ivott még!

- Gyönyörködsz a virágodban?! – kérdezte tettetett gúnnyal, felemelt szemöldökkel.

- A virágjainkban… - javította ki Lena mosolyogva, és bárkinek meg mert volna esküdni rá, hogy életében nem látott még szebbet, mint a Holdliliom fénye, ahogy visszatükröződik azokban a szénfekete szemekben…