44. fejezet

Egy sosem látott patrónus

Piton összeszorította a fogát, körmei a tenyerébe vágódtak, ahogy megpróbálta összeszedni minden bátorságát, lelkierejét, hogy úgy tudja lerázni Lenat, mintha csak egy rövid időről lenne szó… Előkapart minden tudást, színészi képességet, amivel még a Nagyúrnak is a szemébe tudott hazudni, és felült.

- Lena, most el kellene menned!

A karcsú test megrándult, és a barna szemek az övébe néztek, mélyen, kérdőn.

- Kidobsz?! – kérdezte a lány mosolyogva, de félig komolyan.

A pokolba, ez nehezebb, mint gondolta! Csak most ne vegyen észre ez a fürkésző tekintet semmit!

- De ki ám! Mit gondolsz, nekem sosincs itt semmi dolgom?!

- Most mi?!

- Még Neked sem muszáj mindent tudnod! Na, kisasszony, megmozdul még ma?! – kérdezte teljesen természetes hangon, megsimogatva a kis arcot, és meglehetősen elégedett volt magával, tudta, hogy ez nagyon jól sikerült, senki nem fogna gyanút, hogy készül valamire. Senki, csak Ő! – gondolta aztán, mikor magán érezte a kutató pillantást, és azonnal látta, hogy a lány nem tud semmit, de érzi, hogy nincs rendben valami! Ez a nő nem az agyába, hanem a szívébe látott bele, és sokkal veszélyesebb volt, mint bárki, akivel életében találkozott!

A Nagyurat is be tudta volna csapni ezzel a teljesítménnyel, de Őt… Pedig muszáj!

Lena töprengve nézte a nyugodt, higgadt arcot, és valami nagyon nem tetszett neki… Igaza van, nem foglalhatja le minden percét, de… Pokoli feszültséget vélt észrevenni a természetes viselkedés mögött… Butaság! – gondolta aztán. Nem Ő feszült, hanem te! A saját érzéseidet látod bele! Mozdulj már, meddig akarsz a nyakán ülni, mikor világosan megmondta, hogy dolga van?! Felsóhajtott, és öltözködni kezdett, aztán a férfihoz lépett, és átölelte.

- Holnap?!

- Várlak… - mondta Piton halkan, és magában azért könyörgött, hogy menjen már ki, mert még egy perc, és nem lesz képes a szemébe hazudni, pont neki, akinek sosem akart… A lány már elfordult, hogy elmenjen, de aztán hirtelen megperdült, a nyakába vetette magát, és kétségbeesett erővel magához szorította. Perselus lehunyta a szemét, megremegett, és majdnem feljajdult. Ne legyen már ennyire nehéz! Pár pillanatra ő is átölelte a nőt, ugyanolyan vadul, mint az őt, aztán összekaparta minden maradék erejét, és eltolta magától.

- Persze csak akkor, ha nem fojtasz meg még ma! – mondta gúnyosan felvont szemöldökkel, fejcsóválva.

- Jól van, na! – mosolyodott el Lena, és kilépett az ajtón. Azt már nem láthatta, hogy a férfi az ágy szélére roskad, kezébe temeti az arcát, és halkan felnyög. Ez az utolsó pár perc minden erejét kiszívta! Néhány mély sóhaj után összeszedte magát, és csomagolni kezdett… Gyorsan ment… Igazán csak egy dologhoz ragaszkodott… Felemelte a Holdliliomot, láthatatlan védőburkot varázsolt köréje, hogy ne legyen baja, és a bőröndbe tette, a ruhái mellé.

Magára terítette a köpenyét, és utoljára körbenézett a szobában. Ez volt az élete hosszú-hosszú évekig, de ha lett volna annyi esze, hogy már napokkal ezelőtt elmenjen, nem sajnálná ennyire! Most már szinte minden centiméterről Lena jut az eszébe! Ahogy az ágyon fekve érte nyúl… Ahogy a karosszékben térdel fölötte, és akármilyen kényelmetlen, nem hajlandó mozdulni… Ahogy az asztal szélébe kapaszkodik, és szétterül rajta a haja… Gyerünk innen, de nagyon gyorsan! – mondta magának, menekülésszerűen kilépett a folyosóra, és hátra sem nézve bevágta maga mögött az ajtót. Már a kijárat közelében járt, amikor hirtelen belefutott valakibe…

- Hát Te… - kezdte Remus, aztán döbbenten hallgatott el, mikor meglátta a bőröndöt.

- Te mindig a legrosszabbkor tűnsz fel! – sóhajtotta Piton. Miért nem lapít ez a szobájában?!

- Perselus, Te el akarsz menni?!

- Nem, sétálgatni indultam a bőröndömmel!

- Neked teljesen elment az eszed!

- Szerintem most jött meg, ezt már rég meg kellett volna tennem!

- Mi a csodáért csinálod?

- Te is ott voltál a délutáni miniszteri partin, nem?! Nem nyilvánvaló, hogy miért csinálom?!

- Semmi értelme, hiszen Caramel eltűnt, és nem történt semmi baj! Minden rendben van!

- Ha más mondana ekkora hülyeséget, még megérteném, de Te! Úgy tapasztaltad a saját életedben, hogy az ilyesmi nem folytatódik?!

- És akkor mi van?! Dumbledore melletted áll! És Lena is!

- Ez a legnagyobb baj! Csak bajba sodrom mindkettőjüket!

- Dumbledore-t nem kell féltened, tud Ő magára vigyázni! Lena pedig Veled akar lenni, nem érdekli, ki mit mond!

- Nem, még nem! Láttad, hogy néztek rá ma?! Azt az undort, megvetést?!

- És Te láttad, hogy az, hogy melléd állt, mi több, átölelt, és csodák csodájára nem rogyott össze holtan, nem csapott bele a villám, legalább annyi embert elgondolkodtatott, mint az, amit Dumbledore mondott?! Szeret Téged! Örülnöd kellene ennek, és elfogadni!

- Igen?! Ha ez ilyen egyszerű, akkor melletted miért nincs senki?!

Remus összerándult. Ebben igaza van… Soha nem merte vállalni, hogy magához kössön valakit, és végignézze, ahogy osztozik a sorsában. Abban a sorsban…

- Én vérfarkas vagyok…

- Én meg a Sötét Nagyúr fia! Most versenyezzünk, hogy melyiktől ájulnak el többen?!

- Te olyan nőbe botlottál bele, amilyen csak nagyon kevés van! Lena kitartana melletted, bármi történik is!

- Igen, kitartana… És mennyi időbe telne, amíg tönkremegy ebben, vagy meggyűlöl?! Engedelmeddel nem várnám ezt ki!

- Nem mondhatom, hogy nem értelek meg… Az eszemmel talán még igazat is adok Neked, mégis érzem, hogy nem jó ez így… Nagyon nagy hibát készülsz elkövetni!

- Nem ez lesz az első életemben! Nem állnál el végre az utamból?!

- Perselus…

Mielőtt Lupin folytathatta volna, egy házimanó rohant oda hozzájuk lélekszakadva.

- Uram! Uram! Piton Professzor úr! Uram elmegy?! Jaj, Colby majdnem elkésett! Pedig Igazgató úr mondta, hogy üzenet nagyon fontos! – zihálta a csöpp kis figura ijedten.

- Dumbledore?! Mit üzent?!

- Ez a levél… Uramnak kell elolvasni! Igazgató úr kapta nemrégen!

A bájitaltan tanár kelletlenül nyitotta szét a pergament, elolvasta, és felszisszent.

- Mi történt?! – kérdezte nyugtalanul Remus.

- Azt írja valaki ebben a levélben, hogy tudomására jutott, hogy a megmaradt Halálfalók, és mindenki, aki kicsit is szimpatizál velük, holnap összegyűlnek abban a táborban, amit még mindig védenek a Nagyúr varázslatai, megpróbálnak újra sereget szervezni, és bosszút állni. Van valami más üzenet is?! – fordult a manóhoz.

- Igen, igen! Uramnak kell menni oda, és ott megvárni Igazgató urat, akinek kell segítség, hogy megszüntesse ott varázslatokat!

- Mikor kell indulnom?

- Amint üzenetet megkapta!

- Szóval most rögtön! – sóhajtott fel Piton, és dühösen a hajába túrt, Lupin viszont fellélegzett. Egy kis haladék! Meg sem fordult a fejében, hogy Perselus ne tenné meg, amit Dumbledore kér tőle. Addig pedig lesz ideje beszélni Lenaval! Nem akart mindent elmondani, hiszen nem akarta sem a férfit elárulni, sem a nőt megijeszteni, úgy gondolta, egyszerűen csak felhívja a figyelmét, hogy vigyázzon! Jobbkor nem is jöhetett volna ez az üzenet!

- Ez nem igaz! A pokolba ezzel a hellyel, hogy sem itt maradni, sem elmenni nem lehet nyugodtan! – dühöngött a fekete taláros alak, és úgy érezte, szétrobban a feje idegességében. Végre elszánta magát, amennyire lehetett elbúcsúzott a lánytól is, már csak pár lépés kellett volna, erre tessék!

Mehet megint abba az elátkozott táborba, ahol csak a jó ég tudja, hányszor járt már az elmúlt években! Ki tudja, hogy utána lesz-e még lehetősége észrevétlenül eltűnni! Minden esélye megvan, hogy összetalálkozzon Lenaval, mikor visszajön, és még egyszer nem lesz képes megtenni azt, amit ma!

Mindegy, ennek meg kell lenni! Nem hagyhatja cserben az Igazgatót! Komolyan elgondolkodott, hogy belerúg a falba egy hatalmasat, de Lupin mellette állt… Előtte nem és nem fog dührohamot kapni!

Összeszorította a száját, a bőröndöt varázspálcája egy suhintásával visszaküldte a szobájába, kinyitotta, majd bezárta mögötte az ajtót, az utóbbi művelethez szükséges pálcamozdulatot olyan indulattal végezve, hogy idáig elhallatszott, amint a vastag alkotmány az alagsorban hatalmas robajjal becsapódik…

- Nem értem ezt az egészet! Miért házimanóval üzent, általában személyesen szokta elmondani, amit akar! És miért menjek előre, miért nem együtt megyünk?! Mindegy! Ha kérdezné, mondd meg, hogy elindultam! – villantak a szénfekete, perszelő szemek Lupinra, és Piton elviharzott, de úgy, hogy a köpenye szinte vízszintesen repült utána…

Remus csendesen elmosolyodott. Majd szétvetette a méreg, dühében még az Igazgató döntésébe is belekötött... – gondolta. Bár az tényleg furcsa, hogy miért nem egyszerre indulnak el, Perselus helyismeretére még szüksége lehetne Dumbledore-nak! Sarkon fordult, és az igazgatói iroda felé igyekezett. Úgy gondolta, felajánlja a segítségét, hátha szükség lesz rá! Mikor benyitott, meglepetten látta, hogy Lena is ott van, és a fiatal boszorkány és az idős mágus komolyan, sőt komoran beszélget. Mindketten csodálkozva kapták fel a fejüket.

- Remus! Mi járatban? – kérdezte az ősz varázsló, és a kék szemek kérdőn néztek a vékony alakra.

- Gondoltam, hátha tudok valamit segíteni ebben az ügyben!

- Milyen ügyben?

- A Halálfalók táborával kapcsolatban!

- Te honnan tudsz erről? – nézett rá Lena csodálkozva.

- Ott voltam, mikor Perselus megkapta az üzenetet…

- Perselus?! Milyen üzenetet?! – sápadt el a lány, és Dumbledore is felkapta a fejét.

- Amit egy házimanó hozott az Igazgató úrtól!

- Én nem küldtem semmiféle üzenetet! – mondta az ősz varázsló határozottan, és Lupin érezte, hogy kezd meghűlni a vér az ereiben. Mi ez az egész?! A karcsú kis nő barna szemében látszó értetlenség, rémület még jobban megijesztette.

- Mi történt tulajdonképpen, mi volt az üzenet? – kérdezte az idős mágus, és ő részletesen beszámolt minden elhangzott szóról, miközben egyre jobban érezte, hogy Pitont nem csapta be az ösztöne, itt nem stimmel valami… Ha magától nem jött volna rá erre, akkor Lena halálsápadttá váló arca árulkodott volna…

- Azt akarod mondani, hogy Perselus bement arra az elátkozott helyre, egyedül?! – suttogta a lány kétségbeesetten, és látszott, hogy mindjárt lefordul a székről.

- Igen, de… nem értem… Mi ez az egész?! Miért ijedtél meg ennyire?! Sokszor járt már ott, veszélyesebb körülmények között, hiszen most pillanatnyilag nincs ott senki, üres a tábor!

- Jaj, dehogy üres… Édes Istenem, dehogyis üres! – nyögte Lena, és az egész világ forogni kezdett vele.

- Nem üres?! Ki van ott?! Mi a nyavalya folyik itt?!

- Most kaptam egy üzenetet, eddig igaz a dolog… Kerestettem a dementorokat, tudni akartam, hova lettek a csata után… Megtudtuk…

A Halálfalók egykori táborában, a belső körben gyűltek össze mindannyian! Ezért is hívattam a kisasszonyt, hogy mitévők legyünk! Perselust ki akartuk ebből az egészből hagyni, mert…

- … mert nincs patrónusa!!! – suttogta Lupin, és már mindent értett. Piton bement több száz dementor közé, minden védelem nélkül… Ennyi lélekrabló szörnyeteg ellen még annak se lenne semmi esélye, aki végre tudja hajtani a varázslatot, mert ez túl sok, túl nagy létszám… Patrónus nélkül pedig… Menthetetlenül vége van!

- De hát… Ki… Miért?! Kinek a keze van ebben?! – kérdezte döbbenten, tehetetlenül.

- Caramel! – mondta Lena és Dumbledore szinte egyszerre.

- Remus, nem tudja, hogy hívták azt a házimanót, aki az üzenetet átadta?

- Azt hiszem, Colby a neve!

- A Roxfortban nincs ilyen nevű manó, de ha jól emlékszem Corneliusét pont így hívják…Tehát ezért mondta, hogy a dementorok előtt fogja végezni! Perselusnak és nekem is feltűnt ez a kijelentés! Ő már akkor tudta, hogy hol vannak! És nem mondta el! – mondta az Igazgató szikrázó szemmel.

- Az átkozott gazember! Nem tudta elérni, hogy törvényes úton bíróság elé állítsák, hát odalöki eléjük csellel! Megölöm! – sziszegte a lány, aztán felpattant a székről, az ablakhoz rohant, és feltépte.

- Azt nem fogja megtenni, de elintézzük, ne féljen! Eddig is ingott a bársonyszéke, de most kirántom alóla, ezt nem hagyom, hogy megússza! Egyébként mit művel?!

- Természetesen Perselus után megyek!

- Várj, Veled megyek!

- Ne haragudj, Remus, de én sólyomként gyorsabban haladok! Majd a külső körben találkozunk, ott biztosan utolérsz!

- Én is magukkal tartok! A külső körig mindenki menjen a maga módszerével, ott, ahol csak gyalogosan tudunk haladni, biztosan találkozunk!

A lány csak bólintott, aztán megrázta magát, a karcsú, büszke sólyom kivágódott az ablakon, és máris messze járt. Remus magához hívott egy seprűt, és a lehető leggyorsabb tempóban igyekezett a Roxfort határa felé.

Dumbledore felemelte a kezét, varázspálcájával apró mozdulatot tett, ragyogó fény villant fel, és az idős varázsló máris a külső kör szélénél volt. Ő volt az egyetlen, aki ezzel a módszerrel, ami ugyanolyan gyors volt, mint a hoppanálás, közlekedni tudott a Roxfort területén. Nem várt a társaira, máris elindult, tudta, hogy Lupin és Lena, akik sokkal fiatalabbak nála, itt majd beérik. Nem sokkal később ki is bontakozott a semmiből egy karcsú lány alakja, és rohanva indult a fák között előre. Kis idő múlva Remus is hoppanált, és követte társait. A külső kör közepén túl találkoztak össze, éppen csak bólintottak egymásnak, aztán összeszorított szájjal siettek tovább. A vékony férfi részvéttel nézte a nő kétségbeesett arcát, vad törtetését, amivel próbált minél gyorsabban előre jutni, nem törődve az arcába, testének csapódó ágakkal, húsába tépő tüskékkel.

- És én még örültem annak az üzenetnek, mert megállította! Bár tudott volna inkább elmenni a Roxfortból! – szaladt ki a száján, aztán ajkába harapott, mert rájött, hogy elszólta magát, de már későn, két társa felkapta a fejét, és ránézett.

- El akart menni?! Éreztem, hogy készül valamire! – suttogta Lena, aztán nem szólt többet, csak rohant tovább, most már kettős elkeseredettséggel a szívében.

Szóval itt akart hagyni azok után is! Úgy tűnik, mégsem szeret úgy, ahogy én Őt! Pedig már azt hittem… azt hittem… Tudom, hogy engem félt, de ha tényleg szeretne, akkor legalább megpróbálná! Maradna, amíg egy lehetőség van rá! Mindegy! Ez most nem fontos! Csak az a fontos, hogy életben maradjon, semmi más nem számít! – gondolta, és rémülten tudatosodott benne, hogy már nincs is olyan sok a belső körig, és Perselusnak még mindig nyoma sincs!

Nem tudják utolérni! Bejutott már, akkor pedig… Mostanra már lehet, hogy élőhalott… Jaj, ne! Csak azt ne! Inkább veszítsem el, menjen el, csak azt ne!!!

Egyre gyorsabban rohant, pár lépéssel már meg is előzte a társait. A két férfi összenézett, és a fejüket csóválták. Ők is tudták, amit Lena. Már nem érik utol időben! Ahhoz, hogy legyen erre esélyük, már látniuk kellene, és sehol semmi…

Ne most! Ne így! Annyi iszonyatot átélt már, és most… - gondolta szomorúan Dumbledore.

Perselus, hol a pokolban vagy?! Hova siettél ennyire?! Mi elől?! Mi elé?! Mit fogunk csinálni ezzel a lánnyal, ha… - kérdezte magától Remus, és ajkába harapva nézte a karcsú alakot, és a belőle áradó kétségbeesést.

Pitonnak ebben a pillanatban velük ellentétben már alig voltak gondolatai…

Pedig az idefelé vezető úton még ezrével nyüzsögtek az agyában. Pokoli düh tombolt benne, idegesítette, hogy már messze járhatna, ehelyett itt gyalogol, ebben az erdőben, amit lassan már úgy ismer, hogy Lena is megirigyelhetné… Csakhogy megint helyben vagyunk! Hiszen már vagy fél perc is eltelt, anélkül, hogy eszedbe jutott volna! Nagy teljesítmény! – gúnyolódott önmagán, és megállapította, hogy az összes idegesítő alak közül, akivel volt olyan szerencsétlen összetalálkozni, ez a megkergült Perselus Piton a legelviselhetetlenebb… Megpróbált erre az ügyre koncentrálni, de ez sem vidította fel túlzottan. Nagyon homályos ez az egész! Az rendben van, hogy az Igazgató fel akarja számolni ezt a tábort, ez logikus, de miért kellett neki előrejönnie?! Mit csináljon addig, amíg Dumbledore megérkezik?! Mikor jön?! Egyáltalán, miért nem jöttek együtt?! Mi volt ez a furcsa “manóposta”?! Fejcsóválva ment tovább, és mérgében még a szokott tempónál is gyorsabban haladt. Nemsokára átlépte a belső kör szélét, és önkéntelenül megborzongott. Hát újra itt van… Azt hitte, soha többé nem kell idejönnie… Eszébe jutottak a régi látogatások, amikor már a belépéskor biztosan tudta, hogy büntetés vár rá… Vagy a teljes bizonytalanság, mikor a Nagyúr váratlanul hívatta, és neki fogalma sem volt, miért…

Még szerencse, hogy most legalább ettől nem kell tartania! Körbenézett a túlságosan is jól ismert helyen. Milyen furcsa ez az üresség… Mindig akkora nyüzsgés volt itt! Nem mintha hiányozna! Beljebb lépett, és a központi épület felé tartott. Ha Dumbledore fel akarja oldani a varázslatokat, csak arról a helyről teheti meg, ahol a Nagyúr létrehozta őket! Lassan lépkedett, ezernyi emlék jutott az eszébe, és egy sem volt kellemes! Ólomsúllyal nehezedett a vállára, szívére az elmúlt évtizedek minden perce… Elképzelni is rossz, hogy mi lett volna, ha nem kap észbe… Későn ugyan, de legalább megtette… Felsóhajtott, és hirtelen megborzongott. Fázósan összehúzta magán a fekete köpenyt, de a hideg nem múlt el, sőt, egyre erősödött. Értetlenül vonta össze a szemöldökét, de annyira elgondolkodott, hogy nem tudatosult benne, mit is jelent ez a csontjáig hatoló, dermesztő fagy. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor már szinte jéggé fagytak az ujjai, és rettenetes képek kezdtek felidéződni a múltjából… Talán azért nem figyelt fel a jelekre előbb, mert a természetes úton eszébe jutó emlékek sem voltak vidámak. Most azonban, hogy megjelentek a szeme előtt élete válogatott borzalmai, hirtelen megértette, hogy ez, és a dermesztő hideg együtt mit is jelent! A dementorok!!! Itt vannak a dementorok! Szóval itt rejtőztek el a csata után… Remek! Őket keresi mindenki, hát persze, hogy én találom meg őket! – gondolta akasztófahumorának utolsó szikrájával, aztán már nem volt képes így szemlélni a világot. Körbevette a sötétség, a rémület, a fagy, és már látta is a felé közelítő iszonyatos alakokat. Mennyi… De mennyi, egek!!! Minden irányból, zárt sorokban közeledtek, teljesen körbevették… Piton levegő után kapkodott, és homlokára szorította a kezét, mert úgy érezte, azonnal széthasad a feje a benne tomboló iszonyattól. Utolsó értelmes gondolata az volt, hogy megértette: csapdába csalták! Nem véletlenül furcsállotta ezt az egészet, nem az Igazgató üzent… Halálba küldte valaki… Caramel?! Kitartó, az biztos! És nagyon gyors… Ennyire hamar nem számított támadásra, azért sétált be ide, mint valami idióta! Meg persze azért, mert amikor megkapta az üzenetet, szinte magánkívül volt… Szóval így lesz vége… - állapította meg, aztán már nem maradt másnak hely az agyában, mint a rémes képeknek, amik egyre gyorsabban peregtek, és egyre fájdalmasabbak voltak. Egy férfi vicsorgó, üvöltéstől eltorzult arca, ütésre emelt keze…

Egy valamikor csodaszép nő eszelős gyűlölettel teli fekete szeme… Állandó magány, kivéve, mikor a Tekergők unalmukban “megtalálták”… A megalázottság percei, mikor az egész Roxfort rajta nevetett… A Nagyúr dühe, felemelt varázspálcája, és a kín… Haldokló férfiak, meggyalázott nők, halálra rémült gyerekek tekintetében a gyűlölet, amit nem háríthatott el, hiszen ott volt ő is, azok között… Egy mugli kisgyerek, aki azt sikoltja: “Kik vagytok Ti?! Kik vagytok?!” A tehetetlenség érzése, hogy hiába próbál szabadulni, nem segít senki… Lena, ahogy holtan fekszik előtte… Az iszonyatos, borzalmas fájdalom, ami a testébe hasít, mikor felkínálja magát a Nagyúr saját-vér átkának… Ahogy a dementorok közeledtek, a kín egyre pokolibb lett, és már nem bírta állva elviselni. Lassan térdre rogyott, keze önkéntelenül markolta meg a varázspálcáját… Mi a csodát akarsz vele csinálni?! Nincs patrónusod, nem jó semmire! – mondta magának keserűen, aztán már nem érzékelt a világból mást, csak a dementorok közelségét, a sziszegő, szörcsögő hangokat, ahogy beszívták a levegőt, eltüntetve mindent, ami az életet elviselhetővé teszi… Próbált ellenállni, de tehetetlen volt. A rémes, csuklyás alakok egyre közelebb értek, és többen lehajoltak hozzá… Kezük lassan a csuklya felé nyúlt…

Lena ekkor pillantotta meg a rettenetes kört, és kétsége sem lehetett felőle, hogy ki áll a közepén! Felsikoltott, és újult erővel kezdett rohanni, miközben érezte, hogy teljesen hiába, repülnie kellene, hogy odaérjen! Látta, ahogy a karcsú, fekete taláros alak leroskad, a dementorok pedig lehajolnak hozzá. Tudta, hogy másodperceken belül megtörténik a csók…

Önkéntelenül tört fel belőle a tehetetlenség kétségbeesett sikolya…

- Perselus!!!

A férfi megrázkódott. Ez a sikoltás még a kínnál is erősebben hasított az agyába. Lena! Nem létezik! Hogy kerül ide?! Látta, hogy a dementorok is a hang forrását keresik, és egy pillanatra rés nyílik a soraik között… Ezen a résen keresztül végre megpillanthatta a lányt, aki teljes erőből rohant felé, nyomában Lupinnal és Dumbledore-ral. Azt is látta azonban, hogy nem érhetnek ide… Nem érhetik el a belső kört időben. Tudták ezt a dementorok is, és újra felé fordultak, egyikük arca szinte már érintette az övét… De Piton most már levegőhöz jutott. Kitisztult az agya, és elöntötte a düh. Nem akar magáról semmit nem tudó idiótaként tengődni egész hátralevő életében! És főként nem fogja hagyni, hogy Lena szeme láttára intézzék el! Igaz, nincs patrónusa, legalábbis eddig nem volt! De eddig Ő sem volt!!! Eddigi életében egy pillanatra sem lehetett boldog, de az utolsó egy-két nap… Akkor igenis voltak percek, órák, amikor ezt érezte! Ha az nem volt boldogság, ami Lena karjában elfogta, akkor semmi sem az! Meg fogja próbálni! Nem veszít semmit, ha nem sikerül, vége, de ha meg sem kísérli, akkor végképp vége! Elővette a varázspálcáját, lehunyt szemmel mélyet sóhajtott, és koncentrálni próbált. Megpróbálta kizárni agyából a dementorok hatását, és csak Lenara gondolni. Arra a pillanatra, amikor bejött a szobájába, és bevallotta, hogy szereti őt. Arra, amikor kiállt mellette… A tekintetére, amikor végre teljesen az övé lett… A hangjára, ahogy folytatásért könyörgött, és a nevét sikoltotta… A hihetetlenül boldog arcra, közvetlenül az övé mellett… A gyengéd, mégis diadalmas mosolyra, mikor a karcsú ujjak megtalálták a testén azt a pontot, aminek az érintésétől eszét veszti… A testére, amint az övé alatt vonaglott, a hátába kapaszkodó kezekre, a derekára kulcsolódó lábakra… A vad, fokozhatatlan, szinte már fájdalmas gyönyörre… Felemelte a varázspálcáját, és kimondta azt a varázsigét, amit nagyon-nagyon régóta már nem is próbált, mert tudta, hogy teljesen hiábavaló:

- Expecto patronum!

Olyan zaj hallatszott, mintha felrobbant volna a pálca vége, és egy ezüstösen csillogó felhő bukkant elő, aztán a felhő azonnal alakot öltött. Egy karcsú, ruganyos testű párduc vetette magát a dementorokra, és Piton körül körbe-körbe rohanva hátraszorította a csuklyás alakokat. Egyre gyorsabban száguldott, aztán elmosódtak a körvonalai, emelkedni kezdett, és a következő pillanatban teljesen megváltozott az alakja… A büszke sólyom magasba emelkedett, aztán lecsapott… Újra felemelkedett, és újra lecsapott…

És az egyik fordulat közben újra alakot váltott… Most már bagolyként tűnt fel, karmait meresztve, zuhanó kőként közeledett, aztán kiterjesztette a szárnyait, megállt, új ellenséget keresett, és célba vette… A patrónus alakja szinte pillanatról-pillanatra változott, és hihetetlen sebességgel suhant mindig abba az irányba, ahonnan a rémalakok megpróbálták a férfit megközelíteni. De nagyon sokan voltak… Iszonyúan sokan… Miközben az egyik oldalról visszaszorította őket, a másik oldalon kicsit erőre kaptak… Páran már egész közel merészkedtek… Az esti sötétben gyönyörűen, vakítóan ragyogó, most éppen sólyom formájú patrónus érzékelte a veszélyt, megfordult, és lecsapott, de most nem emelkedett újra fel, hanem megállt Piton lába előtt, és már megint más formája volt… Egy puli ugrott előre, a levegőben úszva, lábai nem érintették a talajt, felette suhant, fogai kivillantak, és bár ezüstösen csillogott, Perselus pontosan tudta, hogy valójában fehér lenne…

Először ő maga is kíváncsian figyelte saját patrónusát, hiszen először látta, fogalma sem volt, milyen alakot fog ölteni… Mikor meglátta a párducot, majdnem felkiáltott meglepetésében… Felismerte ezt az állatot… Teljesen megdöbbent, mikor megváltozott a formája, de a sólyom sem volt kevésbé ismerős… A bagoly már meg sem lepte, csak ajkába harapott… Mindent értett már, és a pulit szinte várta… Felszisszenve csóválta meg a fejét, és arra gondolt, hogy ez mind nagyon szép, csak Lena ne látta volna! Tudta, hogy ez mindent elmondott, egyértelműbb volt a vallomás, mintha kiplakátolta, vagy a homlokára tetováltatta volna, és tudta, hogy most teljesen kiszolgáltatta magát… Nem mintha nem bízott volna meg Lenaban, vagy azt gondolta volna, hogy visszaél ezzel, de… A tetejébe nem csak ő látta, hanem Dumbledore, és még Lupin is! A pokolba! Na, ez végképp nem hiányzott!

A három említett alak tényleg tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket, abban a testhelyzetben megmerevedve, ahogy megtorpantak futás közben, hallva a varázsigét.

A lány halkan felnyögött a megkönnyebbüléstől, mikor látta, hogy csodák csodájára sikerült a varázslat, és remegő lábakkal nézte a patrónust. Mikor alakot váltott, a szája is elnyílt döbbenetében, aztán a bagoly megjelenésekor elmosolyodott, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme.

- Hmmm, egy alakváltó patrónus… Életemben nem láttam még ilyet, sőt nem is hallottam ilyesmiről! – állapította meg Dumbledore, és a kék szemek huncutul megcsillantak.

- Nem úgy volt, hogy Perselusnak nem megy ez a varázslat?! – kérdezte Lupin mosolyogva, és az Igazgatóhoz fordult ugyan, de a mellette álló karcsú lányt figyelte a szeme sarkából.

- Eddig nem is ment! – válaszolta az ősz mágus csendesen.

- Akkor alighanem történt valami közben! – szögezte le a vékony férfi, és jelentőségteljesen húzta fel a szemöldökét.

- Remus! – hangzott a rendreutasítás egyszerre két oldalról.

- A tények azok tények! Ott egy patrónus, és nem is akármilyen! Hmm… Csak nekem nagyon ismerős?! – kérdezte Lupin, és egy gonosz kis villanás látszott a borostyánszínű szemekben, ahogy a fülig piruló Lenat figyelte.

- Azt ajánlom, maradj csendben! – suttogta a lány, és igyekezett nagyon mérgesnek látszani, de nem akart sikerülni…

- Menjünk, szükség lesz a segítségünkre, ennyi dementor még egy ilyen különleges patrónusnak is sok! – mondta Dumbledore, és mindhárman elindultak a belső kör felé.

Amint megérkeztek, ők is elvégezték a varázslatot, és a dementorok végleg meghátráltak, szétszóródtak, és ahányan voltak, annyifelé menekültek.

- Perselus, jól van?!

- Köszönöm, Igazgató úr, minden rendben! – felelte Piton. Vagy legalábbis rendben lesz! – tette hozzá magában, mert érezte, hogy ez a szörnyű élmény egy ideig még kínozni fogja… Nem tágított a jeges hideg, kicsit szédült is, és rettenetesen gyengének érezte magát… Nem baj, ez majd elmúlik… De a dolog másik része… Következetesen kerülte Lena tekintetét, pedig érezte, hogy a lány egyfolytában őt nézi…

Még sosem ragyogott ilyen fényesen a szeme, mint most… Ettől csak zavarba jött, de Lupin csendes, jelentőségteljes mosolyától pokolian ideges lett… Biztos volt benne, hogy Ő is tudja, mit jelent ez az egész! A francba! Jó, hogy nem volt itt több ember, lehetett volna egész nézőközönség is, persze jó pár újságíróval! Mostanában úgyis vele van tele a sajtó!

- Tudja már, mi történt, ugye? – kérdezte Dumbledore csendesen.

- Sejtem… Caramel csapdája volt, ugye?!

- Ige, az övé, de megkeserüli még ezt! Tudta hol vannak a dementorok, és ahelyett, hogy a tisztségéhez méltón intézkedett volna, aljasul fel akarta használni őket! Eddig sem volt biztos a helye, de ebbe belebukik! Elintézem, hogy így legyen!

- Az első sorba fogok jegyet venni a tárgyalásán! – mondta Lena dühösen. Tudta, hogy ezt az életben nem fogja megbocsátani! Próbált olyan higgadt és elnéző lenni, mint egyébként szokott, de nem ment… Minduntalan Perselus jutott az eszébe, amint összerogy a dementorok gyűrűjében… Majdnem elveszítette! Nem Caramelen múlt!

- Ha már itt vagyunk, intézzük el azt is, amiért a hamis üzenet szerint idejött! – javasolta az Igazgató nyugodtan.

- Mire gondol?

- Megszüntetem Voldemort varázslatait, eltüntetem ezt a tábort! Ideje lesz, és hazafelé legalább nem kell gyalogolnunk, mert az egykori külső körben sem veszítjük el a varázserőnket! Jöjjön, Perselus, mutassa az utat!

A bájitaltan tanár csak bólintott, és előresietett, az ősz varázsló pedig követte. Mikor már Lena és Lupin nem hallhatták, halkan megszólalt.

- Tudja, kicsit csalódtam magában, kedves barátom!

- Miért?! – kérdezte döbbenten Piton, és tényleg sejtelme sem volt, mire gondol Dumbledore.

- Úgy emlékszem, megállapodtunk, hogy a Roxfortban marad, mellettem! Ehhez képest úgy hallottam, hogy el akart menni, ráadásul úgy, hogy egy szót sem szólt róla nekem!

Lupin! Óh, hogy az a…! Nem tudja ez befogni a száját?! – gondolta a férfi, ugyanakkor érezte, hogy a szemrehányás jogos… Mindegy, kitől tudta meg, igaza van…

- Nem akartam bajba keverni…

- És mást sem! Tudom! Ennek ellenére csak azt tudom mondani, hogy mi ezt már megbeszéltük, és megállapodtunk, hogy kitart mellettem, ahogy én is maga mellett! Természetesen joga van hozzá, hogy meggondolja magát, de ha ez legközelebb előfordul, elvárom, hogy én tudjak róla elsőnek! Na jó, legalább másodiknak, Miss Flower után! – mosolyodott el az Igazgató hirtelen, mert látta, hogy Piton nagyon kellemetlenül érzi magát… Igaz, ettől a mondattól sem lett jobb a helyzet… - állapította meg némi derültséggel. Aztán hirtelen elkomolyodott, ahogy a férfira nézett. Nem csak attól érzi rosszul magát, amit hallott, egyébként sincs jól... Érthető! Ennyi dementorral még soha nem akadt össze senki, és Ő teljesen egyedül volt, ráadásul sokáig úgy gondolta, hogy nincs patrónusa! Amit addig átélt, abba nagyon sok varázsló belerokkanna! Ő nem fog, az biztos, megszokta, hogy mindent ki kell bírnia, de egy darabig érezni fogja a hatásukat! Nem kerülte el a figyelmét, hogy a karcsú, fekete taláros alak minden önuralma ellenére meg-megremeg, mintha a hideg rázná…

- Megértettem! Nem fog többé előfordulni!

- Akkor jó! – bólintott Dumbledore, aztán egy pillanatra Perselus vállára tette a kezét, és aggódva fürkészte a keskeny arcot. Nem is árt, ha egyenesen a Roxfort közelébe hoppanálhatunk, pihennie kellene! – gondolta fejcsóválva.

- Itt vagyunk! – lépett be egy ajtón Piton, és körbemutatott. Ez volt Voldemort birodalma, innen irányított…

- Rendben van, meglátom, mit tehetek! Menjen vissza a többiekhez, pihenjen, a többi az én dolgom!

A bájitaltan tanár bólintott, és magára hagyta az Igazgatót, pedig szívesebben maradt volna itt… Semmi kedve nem volt Lena szemébe nézni… Ez a patrónus…

Mikor már majdnem odaért társaihoz, akik csendesen üldögéltek egy fa alatt, Lupin hirtelen felállt.

- Körülnézek egy kicsit… – mondta halkan, és elindult az egyik magányosan álló épület felé.

Fene azt az udvarias vérfarkas formáját! – mérgelődött magában Piton, és leült, vagy inkább leroskadt a lány mellé, továbbra is kerülve a tekintetét. Lehunyt szemmel támaszkodott a fa törzsének, és próbált erőt venni az egyre erősebb reszketésen. Pocsékul érezte magát, és egyetlen dologra vágyott, melegre, ha lehet egy ágyban, Lena karjaiban, anélkül, hogy egy szót kellene szólnia…

- Nem akarsz esetleg rám nézni?! – kérdezte a kedves hang lágyan.

De nem ám! Nincs az a hatalom! – szögezte le a férfi magában.

- Perselus, rosszul érzed magad?! – az eddig mosolygós hang most aggodalmasra váltott, és a nő megérintette az arcát.

- Semmi bajom! – felelte kurtán Piton, de nem fordította el a fejét, hagyta, hogy megsimogassák… Nem lehetne csak ezt, kérdések, beszéd nélkül?!

- Nem akarlak most még én is fárasztani, de valamit muszáj mondanom! – mondta a lány, mintha a gondolataiban olvasna.

- Mit?

- Többé soha ne tedd meg velem azt, amit ma akartál!

- Mire gondolsz?!

- Tudod jól! Nagyon kérlek, ne akarj még egyszer szó nélkül elhagyni!

Nem igaz, Ő is kezdi! Lupin, én kitekerem a nyakad! – dühöngött magában Piton.

- Lena…

- Tudom! Tudom, hogy miattam tetted, de… Nem tudom, mit csináltam volna, ha arra ébredek, hogy eltűntél, és fogalmam sincs, hol keresselek! Ha legközelebb ilyen ötleted támad, legalább szólj!

- Jó! Még valami?! – kérdezte a férfi fáradtan, rezignáltan.

- Semmi! Hagylak pihenni! – mosolyodott el a lány, újra megsimogatta, aztán felállt, és fejcsóválva nézte a keskeny, elgyötört arcot. Még hogy semmi baja! Ezek az átkozott dementorok! – gondolta dühösen, és alig várta, hogy Dumbledore jelezze, hogy indulhatnak. Pihenésre lenne szüksége, ágyban, nem itt, a földön ülve… Elindult, hogy utánanézzen, mennyi ideig kell még itt lenniük.

Piton összeszorította a száját, hogy legalább ne hangosan vacogjanak a fogai, és alig várta, hogy egy forró fürdő felmelegítse. Vagy Lena…

- Hogy vagy?! – ereszkedett le mellé Lupin.

- Pocsékul! – vallotta be a bájitaltan tanár, és nem igazán értette, miért őszinte ezzel az emberrel.

- Legalább egy darabig nem akarsz elindulni valamerre a vakvilágba!

- Na ne! Ma már kétszer végighallgattam ezt neked köszönhetően, mert voltál olyan szíves elárulni! Ne kezdd még Te is, mert a legközelebbi holdtöltekor belekeverek valamit a bájitalodba, amitől a Tiltott Rengeteg minden nőstény fúriája beléd szeret, és hosszú sorokban fognak üldözni a Roxfort egész területén, míg vissza nem változol!

- Jó ezt előre tudni! – vigyorodott el Remus.

- Megmondanád, miért kellett elmondanod?!

- Nem akartam, véletlenül csúszott ki a számon, de nem bánom! Elrontottad volna az életedet örökre!

- Még a végén kiderül, hogy aggódtál értem! – húzta fel a szemöldökét gúnyosan Piton.

Igen, aggódtam, hogy a nyavalya essen beléd! – gondolta Lupin, szokásával ellentétben kissé dühösen, de hangosan csak annyit mondott:

- Aggódott a hóhér! Én Lenaért aggódtam!

- Aha! Így már értem! – mondta Perselus, és egy egészen kicsit megrándult a szája, ahogy elfojtott egy mosolyt…

Dumbledore és a lány ebben a pillanatban érkeztek meg.

- Indulhatunk!

- Sikerült minden varázslatot megszüntetni?

- Igen, máris hoppanálhatunk! Jöjjenek! – válaszolta az Igazgató, és egy kis aggodalommal nézte Pitont, aki mostanra falfehér lett, és egyre kevésbé tudta titkolni a gyengeségét.

A következő pillanatban már a Roxfort határán álltak, és hamarosan elérték a kastélyt is.

- Menjenek, mindannyiunkra ráfér a pihenés… Perselus, nem akar felmenni a gyengélkedőre?! Szerintem nem ártana…

- Nem! Nincs semmi bajom! Csak egy kis nyugalomra van szükségem! Jó éjszakát mindenkinek! – búcsúzott el nagyon határozottan a bájitaltan tanár, hátat fordított, és az alagsor felé indult.

Lena egy pillanatig tanácstalanul nézett utána. Érezte, hogy a férfinak szüksége lenne segítségre, de olyan egyértelmű volt az elutasítás! Nem akarta ráerőszakolni a jelenlétét, észrevette, hogy a patrónus megjelenése óta zavarja Őt… Megcsóválta a fejét, és a lépcsőn felfelé lépkedve arra gondolt, hogy legalább ne pont most maradna magára… Mondhat, amit akar, egyáltalán nincs jól, látszik rajta!

Piton lemondóan nézett körül a szobájában. Ma csupa olyan helyen jár, amiről korábban azt gondolta, sosem látja többé! A bőröndje még mindig az asztal mellett állt, becsomagolva… Kivette a Holdliliomot, az ablakba tette, aztán elindult a fürdőszoba felé, hátha egy kis forró víztől jobban érzi magát. Most, hogy már nem látta senki, és nem kellett uralkodnia magán, a foga is összekoccant, annyira rázta a hideg. Nagy nehezen tudott csak levetkőzni, mert teljesen elgémberedett ujjai alig akartak engedelmeskedni. Türelmetlenül állt be a forró vízsugár alá, és várta, hogy felmelegítse egy kicsit. Csak hosszú idő után kezdte érezni, hogy múlik a jeges fagy, de tudta, hogy ez nem az igazi. Tisztában volt vele, hogy mi segíthetne, de nem volt ereje hozzá, hogy kinyújtsa a kezét érte. A dementorok keltette sivárságot, űrt, iszonyú belső hideget, ami mintha jégkéregként fogta volna körül a szívét, és tömbként ülte volna meg a gyomrát, csak szeretet, öröm, boldogság űzhetné el! Nem véletlenül etetnek mindenkivel csokoládét, aki találkozik velük… Neki persze nincs kéznél, nem él ilyesmivel…

Lena azonban kéznél volt! Csak egy szót kellett volna mondanod Neki, és veled maradt volna! – súgta egy belső hang szemrehányón.

Nem, most nem! Már így is túl sokat tud róla, túlságosan kiismerte, belelátott az érzéseibe… Most még könyörögjön is neki?! Ugyanakkor pontosan tudta, hogy nem lett volna szükség könyörgésre, elég lett volna egyetlen mozdulat… Most már mindegy! – gondolta, miközben szárazra dörzsölte magát, és ágyba zuhant. Lehunyta a szemét, és remélte, hogy gyorsan el tud aludni, de persze erről szó sem volt… Alig tette le a fejét, máris érezte, hogy kezd visszatérni a hideg és a reszketés, szédülés… Amint nem érte a testét a forró víz, máris újra kihűlt minden tagja, mintha jégtömbön feküdt volna. Dühösen káromkodva kelt fel, és ment vissza a fürdőszobába. A következő órában még kétszer játszotta el ugyanezt, és a végén már nem látott a méregtől. Ez nem mehet így a végtelenségig, nem vagyok én béka! – gondolta fogát összeszorítva, és már tudta, hogy meg fogja tenni, amit pedig annyira nem akart… Nyugalomra van szüksége, és nem először jön rá, hogy számára ez ott van, ahol Lena… Magára kapkodta a ruháit, elindult a lány szobája felé, és közben nem mert gondolkodni, mert tudta, hogy ha végiggondolja, mit is csinál, visszafordul… Gyorsan bekopogott az ajtón, és csak utána kezdte szidni magát ezért az őrültségért.

- Ki az?

- Én vagyok! – válaszolta halkan, és már hallotta is a gyors lépteket, a következő pillanatban pedig kinyílt az ajtó, és ott állt előtte a nő, mosolygó szemmel, ami abban a pillanatban elkomolyodott, amint az arcára nézett.

- Mi történt Veled?! – kérdezte Lena önkéntelenül rémületében, aztán kedve lett volna felpofozni magát az ostoba kérdésért. Találkozott több száz dementorral, amikor az Ő emlékeivel egy is sok lehetett volna… Mégis, mi baja lehetne?! – szidta magát mérgesen.

- Ne szóljak Madame Pomfreynek?! – kérdezte aztán, mikor jobban szemügyre vette a férfi sápadt arcát, elkékült száját.

- Ne!!! Csak pokolian fázom! – mondta Piton a lány keze után nyúlva.

- Mondanod sem kell, olyan hideg a kezed, egész tested, mint a jég! – válaszolta az ijedten, mikor hozzásimult, és megérezte a dermesztő fagyot, reszketést.

- Tudom… Melegíts fel… Kérlek… - suttogta Perselus, és már meg sem próbálta titkolni, milyen pocsékul érzi magát, és mennyire szüksége van a segítségére. Úgyis hiába…

- Gyere… - mondta halkan Lena, és mindent megtett, hogy a férfi ne vegye észre, hogy nagyon is tisztában van vele, milyen sokat jelent ez a pár szó, és az, hogy eljött hozzá… Rettenetesen vigyázott minden szavára, mozdulatára, mert érezte, hogy Piton még soha nem volt olyan sebezhető, mint ebben a pillanatban. Egy rövid időre ledobta a páncélt, ami mindig védte, és most csak reménykedhetett benne, hogy az egyetlen ember, akiben bízott annyira, hogy megtegye ezt, nem él vissza vele.

A lány átölelte, magához szorította, saját testével melengette, tenyerével a hátát simogatta, aztán a tarkójánál fogva lehúzta magához a fejét, hogy szájával próbálja fellazítani az elkékült ajkak merevségét. Lágyan, gyengéden csókolta, és közben lassan lecsúsztatta róla a talárját és felöltőjét, magában azon mosolyogva, hogy úgy fog hozzá a felmelegítéséhez, hogy a rajta levő ruhát is lelopja… Tudta azonban, hogy a férfi belülről fázik, ezen semmilyen öltözék nem segít… Levette hát a fekete inget is, és most már a meztelen bőrét cirógatta, egyre erősebben, forróbban, száját végighúzta a nyakán, megcsókolta a mellkasát, és érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve.

- Jobb már?! – kérdezte fejét felemelve, Perselus szemébe nézve.

Piton csak bólintott, aztán erősebben átölelte a karcsú derekat, még jobban magához húzta a nőt, és a puha, selymes hajba temette az arcát.

- Folytasd! – suttogta, és megremegett, mikor Lena a nadrágjához nyúlt, és azt is lesimogatta róla. Igen, ez az… tovább… - gondolta, és a lány talárjába markolt, de a karcsú kis kéz megállította.

- Feküdj le… - mondta az a kedves hang, és Ő engedelmeskedett, aztán levegő után kapkodva nézte, ahogy a nő lassan vetkőzni kezd. Érezte, hogy a teste egyre jobban megfeszül, és pillanatról pillanatra erősödik a vágy, hogy maga mellett érezhesse azt a vékony alakot.

- Gyere ide! – kérte, karját felé nyújtva, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Lena végre megfogta a kezét, és hozzábújt. Azonnal magához akarta húzni, de újra megállították.

- Ne… Várj… - súgta a lány, és fölé hajolva simogatni kezdte a vállát, mellkasát, aztán a szájára hajolt, és folyamatosan csókolta, miközben a keze egyre lejjebb csúszott. Piton felnyögött, és megragadta a karcsú derekat, de a nő megfogta a kezét, és visszaszorította a lepedőre, aztán folytatta a cirógatást ott, ahol abbahagyta.

A forró ajkak is követték az ujjakat, becézni kezdték a férfi testét, perzselő csíkokat húztak a bőrén, és már nem gyengéd volt az érintés, hanem szenvedélyes, vad, tüzes, amitől Perselus minden izma megfeszült, remegni kezdett…

- Lena… Megérinthetlek végre?!

- Várj…

- Meddig?! Mit művelsz, teljesen meg akarsz őrjíteni?!

- Azt mondtad, melegítselek fel…

- Igen, és?!

- Nem mondhatod, hogy még fázol! – suttogta a lány, és mutatóujjával lágyan letörölt a magas homlokról egy verítékcseppet, ami végiggördült a férfi halántékán, és éppen a hollófekete haj felé tartott.

- Ez igaz… Sőt, határozottan melegem kezd lenni… - nyögte Piton, aztán hirtelen felkiáltott, mert a karcsú kéz tovább garázdálkodott a testén, ráadásul egyre merészebb lett…

- Lena, ez… ez így nem lesz jó…

- Neeem?! – mosolygott a nő, és ahogy szája a férfi hasát csókolgatta, a haja szétterült, megsimogatta a csípőjét, combját, teljesen ívbe feszítve ezzel Perselus testét.

- Ne… értsd meg… nem… fogok… tudni… rád… Jaj, Lena! – hörögte a rekedtes mély hang, és Piton már képtelen volt összefüggően beszélni, de a lány így is megértette.

- Nem akarom, hogy rám figyelj! Ez az este a Tiéd, azt akarom, hogy csak magaddal törődj! Ha úgy érzed, nem bírod tovább, tedd meg, és ne foglalkozz semmivel! – súgta a nő, és olyan forró volt a hangja, hogy a férfi úgy érezte, lángol a bőre, ahol ezek a szavak végigsimogatták. Sarka az összegyűrt lepedőbe nyomódott, kezei az ágy támlájába kapaszkodtak, teste a levegőbe emelkedett, és zihálva hagyta, hogy a lány azt csináljon vele, amit csak akar… Hosszú percekig nem hallatszott más a szoba sötétjében, csak elfúló nyögések, aztán Piton hangosan felkiáltott, alakja megfeszült, ujjai a lány hajába markoltak, felrántotta magához, megragadta a csípőjét, sajátjához szorította, iszonyatos erővel…

- Most… Muszáj… - súgta a szájába, és átfordult vele, hogy végre maga alatt tudja azt a karcsú testet, de egy pillanatot sem tudott várni, és már mozdulat közben belé csúszott, aztán végre átadta magát annak a ritmusnak, amit olyan erővel fogott vissza eddig. Minden porcikája megkönnyebbülés után sóvárgott, és ő őrjöngve ostromolta Lenat, aki ajkába harapva, fejét hátravetve szorította magához, és nyöszörögve tűrte a fékevesztett, vad rohamokat. Pár perc telt el mindössze, és a férfi teste görcsbe rándult, kemény lett, mint a kő, arca eltorzult a gyönyörtől, és hangosan felkiáltott, mikor végre elmúlt a feszítő érzés, ami már azzal fenyegetett, hogy szétszakítja… Fogát összeszorítva, ívbe feszülve hagyta, hogy átcsapjanak rajta a kielégülés hullámai, egyik a másik után, egyre csitulva, hihetetlen jó érzést hagyva maguk mögött. Az utolsó után kimerülten, levegő után kapkodva zuhant a lányra, és vállába fúrta verítékes arcát.

- Lena… jól vagy?! Tudom, hogy ez most túl…

- Semmi sem volt “túl”… Nyugodj meg, és próbálj aludni! Pihenned kell! – suttogta a nő, magukra húzva az őrült szenvedély hevében földre lökött takarót. Lágyan ringatta a férfit, és mosolyogva nézte a zilált hajat, a fáradtan lecsukódó szénfekete szemeket… Most nem engedlek el, ne is álmodj róla! Itt maradsz szépen! – gondolta, miközben a hátát simogatta.

Szórakozottan az ablakban álló Holdliliomra tévedt a tekintete, és elakadt a lélegzete… A virág ez alatt a rövid idő alatt hihetetlenül nagyot nőtt… Még egy ok, hogy ne hagyjuk elmenni, igaz?! – vetett egy cinkos pillantást a szikrázó virágra. Neked is szükséged van rá, tehát már csak terápiás okokból is maradnia kell! – döntötte el, és majdnem elnevette magát saját szemtelenségén, ahogy képes ezt az őrült szenvedélyt, amit érez, egy szegény növény nyakába varrni…

Őrült vagyok, hogy ennyire kiadom magam, ráadásul ennek a lánynak az életét is csak tönkre teszem! – futott át Piton agyán a megszokott gondolat, de most nem volt hajlandó foglalkozni vele. Tudta, hogy rengeteg bajuk lesz még, de ebben a pillanatban nem érdekelte semmi.

Ő figyelmeztette Lenat is, és Dumbledore-t is, nem tehet róla, hogy a kutya sem hallgat rá… Különben is, a szavát adta, hogy itt marad! Mellékesen, mozdulni sem tudsz! – közölte magával kicsit gúnyosan, aztán elégedetten felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy mitől nem tud… Sokszor volt már kimerült, de még sosem volt ilyen csodálatos érzés…

Elmosolyodott, lehunyta a szemét, és pillanatokon belül elaludt, olyan mélyen, mint még soha, fejével a lány vállán, karjával még álmában is erősen szorítva a derekát, mintha nem merné elhinni, hogy tényleg igaz ez az egész… És VELE történik…