43. fejezet

A tökéletes miniszter

- Albus, szeretném, ha összehívná a kollégáit, hogy a riporterek beszélhessenek mindenkivel, akivel akarnak! Biztosan kíváncsiak azokra az emberekre, akik részt vettek a csatában! A diákok, és a szülők is jöjjenek, különösen Harry! – mondta Cornelius Caramel, és látszott rajta, hogy elemében van.

- Nyugodtan beszélhetnek mindenkivel, akivel akarnak, de a Roxfort tanárai nem látványosságok, Cornelius! Amelyikük akar, nyilatkozik, de én nem fogom ezt parancsba adni! – mondta Dumbledore hűvösen.

- Nem kell parancsba adnia, de talán jobban járnának, ha most mindenki itt lenne, aztán, ha mindent megtudtak az újságírók, ami érdekelheti az olvasókat, nem jönnek többé! – villantotta ki a fogait kényszeredett mosollyal a miniszter. Tudta, hogy ezek a furcsa varázslók és boszorkányok nem nagyon kedvelik az ismertséget. Milyen ostobák! Minden ezen múlik! Nem mintha baj lenne, hogy nem szeretnek beszélni, legalább ő azt mondhat, amit akar! Máskor nem is szólna nekik, de most… Itt kell lenniük! Meg a diákoknak és a szülőknek is! És főleg Neki!!! Felvillanó szemmel gondolta végig, hogy mit is fog mondani… Igen, ma kihúzza a talajt a lába alól még Dumbledore-nak is!

- Kivételesen talán igaza van! - suttogta McGalagony, és az Igazgató is bólintott. Lehet, hogy tényleg jobb túlesni ezen… Caramel nem mondott ostobaságot, eltalálta azt a mondatot, amivel meggyőzhette, de valahogy nem tetszett neki a tekintete…

- Kérem, Minerva, értesítsen mindenkit! Legyünk túl rajta!

A szigorú tekintetű tanárnő bólintott, kedvetlenül szemügyre vette még egyszer ezt a tömeget, és elsietett. Pár percen belül mindenki az ebédlőben tolongott, alig fértek el.

- Mi a csuda folyik itt?! – kérdezte Lena csodálkozva, és összeszűkült szemmel tűrte a vakító villanásokat.

- Megjelentek a hiénák! – válaszolta undorral Remus.

- Na, azért talán nem mindannyian azok!

- Igazad van, de eddigi életemben csak baj lett abból, ha én riportert láttam! – állapította meg a vékony férfi kesernyésen.

- Nem szívesen teszem, de igazat kell adnom Lupinnak! – hangzott fel hirtelen egy bársonyos hang mögöttük, és Lena úgy érezte, hogy egész hangyahad vonul a hátán, és millió apró láb csiklandozza végig a gerincét.

Hűha! Nocsak-nocsak! Ez érdekes! – gondolta Remus, és attól a soha nem látott, hihetetlenül boldog mosolytól, ami a lány arcán feltűnt, még a lélegzete is elakadt. Csak nem?! Na igen, ha történt is valami, Perselus jobban leplezi, az biztos! – állapította meg a hűvös, rezzenéstelenül nyugodt alakot vizsgálgatva.

- Ez most végképp nagyon gyanús nekem! – folytatta Piton, és szemöldökét összevonva, gyanakodva nézte az újságírókat, aztán az izzó tekintet Caramelre siklott, és még jobban elkomorodott.

- Micsoda?! – lehelte Lena, aztán észrevette, kit figyel a férfi.

- Gondolod, hogy…

- Nem tudom, de nagyon nem tetszik a tekintete! – szűrte fogai közt a szavakat Perselus, és érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Mi készül itt?!

A miniszter fellélegzett. Hát Ő is itt van! Akkor kezdődhet! Felállt, és színpadias mozdulattal csendet parancsolt.

- Kedves barátaim, tudom, hogy a V-Voldemorttal vívott harcról akarnak hallani, ezért vannak itt mindannyian!- szólalt meg.

A tömeg egy része elismerő bólogatással vette tudomásul, hogy miniszterük kimondta a rettegett nevet.

Micsoda bátor ember, micsoda férfi! Ez az, hát ilyen kell a vezető pozícióba! Azok a marhák, akik így gondolják, meg is érdemelnék, hogy megkapják egész életükre! – gondolta Piton cinikusan, és megvetően elhúzta a száját.

- Van azonban valami, ami jelen pillanatban még ennél is fontosabb! – emelte fel hangját Caramel jelentőségteljesen.

Tudtam! Annyira biztos voltam benne! Kész, vége! Most csúszik ki a kezemből az életem örökre! Legalább ne ez a csótány tenne tönkre! Átvészelem a Sötét Nagyurat, és ez a féreg intéz el! Igaz, hogy ez a hír mindenképpen elterjedt volna, hiszen számítottam is rá, de így, egy tömegben, a miniszterrel a hátuk mögött sokkal bátrabbak lesznek! Az újságok pedig megírják, és holnapra mindenki tudni fogja, aki csak él és mozog! – gondolta a bájitaltan tanár keserűen.

Annyira éreztem, hogy tervez valamit! Most már nincs visszaút, megint harcolni fogunk, csakhogy ezúttal szóval! Hát legyen! – nézett merőn a miniszterre Dumbledore, és a kék szemekben elszántság és egy kis megvetés tűnt fel.

Lena és Remus összenéztek, aztán egyszerre kapták a fejüket Perselus felé. A jéggé dermedt arc, szikrázó, izzó szemek, és pengevékonyra összepréselt száj egyértelműen mutatta, hogy Ő is tudja, mi következik.

- Van valaki a Roxfortban, akinek már régen nem itt lenne a helye, hanem börtönben, szigorú őrizet alatt, hogy ne árthasson senkinek! Ehelyett a mai napig állásban van itt! Elképesztő, amit most mondani fogok, de ezen a helyen másfél évtizede tanítja a gyerekeket valaki, akiről egészen eddig titokban tartották, hogy nem más, mint Voldemort fia!

A felzúdulás hihetetlen volt. Akik nem tudtak a dologról, döbbenten, sőt rémülten kiáltoztak, többen úgy hőköltek hátra, mintha maga a végzet jelent volna meg előttük, a kastélyban tartózkodók közül pedig sokan jelentőségteljesen bólogatni kezdtek. Az ő szemük máris célba vette azt az embert, akiről szó volt…

Kezdődik! – állapította meg Piton, mikor megérezte az első gyűlölethullámokat.

- Kicsoda?! Ki az?! – kérdezték egy emberként, akik még nem tudták a választ.

- Ez az ember, aki most is itt áll, mintha helye lenne tisztességes varázslók között, nem más, mint Perselus Piton!

A karcsú, fekete taláros alak felvetette a fejét, és egy pillanatra merőn Caramelre nézett, akinek még ebben a hatalmas tömegben, védelmezői gyűrűjében is megfagyott a vér az ereiben ettől a pillantástól. Nagyot nyelt, és vádlón kinyújtott karja reszketni kezdett.

Hogy néz, milyen gyilkos tekintettel! Nem maradhat szabadon, el kell érnem, hogy elvigyék, és elítéljék, különben darabokra szaggat! – gondolta ijedten.

A bájitaltan tanár valóban legszívesebben széttépte volna a Mágiaügyi Minisztert, de tudta, hogy azzal is csak magának és Dumbledore-nak ártana. Bőrét szinte perzselték az izzó szemek, fojtogatta a felé áradó gyűlölet, fülében egyre hangosabb zsongássá olvadtak össze a bekiabálások, szitkok, számonkérő kérdések, fenyegető sziszegések…

Lassan az Igazgató felé fordította az arcát, a szénfekete szemek belekapcsolódtak a kékekbe, és azt mondták: Én figyelmeztettem!

Lena remegő gyomorral, émelyegve nézte a velük szemben álló varázslókat és boszorkányokat, az ökölbe szorult kezeket, eltorzult, dühös arcokat. Az döbbentette meg legjobban, hogy olyanok is voltak a hangosan kiáltozók között, akik ott voltak a csatában, amit Voldemorttal vívtak. Neki köszönhetik az életüket! Hogy képesek beállni a fejét követelők közé?! – gondolta hitetlenkedve, és érezte, hogy veríték üt ki a homlokán, és a világ is megfordul vele.

Remus keze ökölbe szorult, és undorodva nézte a saját magát hergelő tömeget. Ismerte ezt, de ennyi embertől egyszerre, ilyen intenzitással még sosem látta. Lehetne olyan ártatlan, mint a ma született bárány, egy idő után az sem számítana! – gondolta keserűen, és őszinte sajnálattal pillantott Pitonra, aztán rémülten rázkódott össze, mikor Lenara tévedt a tekintete.

A lányon látszott, hogy mindjárt összeesik. Falfehéren, tágra nyílt szemmel, egész testében reszketve figyelte a már nem emberi, nem ésszerű indulatokat, az elképzelhetetlennek tartott dühöt, gyűlöletet, amit nem indokolt semmi más, csak a tudatlanság, előítélet, és a páni félelem… Olyanok, mint a vadállatok, mikor vérszagot éreznek! – gondolta, és mélyeket lélegezve próbálta leküzdeni rosszullétét, undorát.

Lena! Hogy fogja ezt kibírni? – kérdezte Lupin önmagától, és már nyújtotta a karját, hogy támogatni próbálja, mikor észrevette, hogy a csöpp lány összeszorítja a száját, kihúzza magát, és szikrázó szemmel fordul szembe mindennel és mindenkivel. Látta azt is, hogy Perselusra szegezi a tekintetét, és elkapta a pillanatot, amikor a férfi is visszanézett rá… A fekete szemekben annyi keserűség, és fájdalmas gúny volt, hogy ő is összerándult tőle.

Lena az üzenetet is értette… Ugye?! Én megmondtam, de nem hittél nekem! – mondta az az űzött, sarokba szorított vadra emlékeztető pillantás.

Felvetette a fejét, és Pitonhoz lépett. A keze után nyúlt, hogy így próbálja támogatni, jelezni neki és az egész világnak, hogy ő mellette áll, történjen bármi! Alig érintette azonban meg az ujjait, amikor a bájitaltan tanár elrántotta a kezét, aztán alig láthatóan, de nagyon határozottan megrázta a fejét, és szinte mozdulatlan ajakkal csak annyit suttogott, bár akár kiabálhatott volna is, úgysem hallotta volna senki:

- Ne!!! Menj innen!

- Nem megyek! Melletted akarok lenni! – sziszegte vissza a lány.

- Lena! Tűnj el innen!!! Most! Nem segíthetsz, csak magadat is bajba sodrod!

- Nem érdekel!

- De engem igen! – válaszolta a férfi dühösen, és karját mellén összefonva elfordult.

Caramelre nézett, és legszívesebben helyben megátkozta volna, ahogy azt az elégedett arcot meglátta. Remélem, most boldog a miniszter úr! Fejezzük be, vitessen el, csak legyen már vége, mielőtt ez a gyerek valami meggondolatlanságot csinál! – gondolta sürgetően.

Ebben a pillanatban a Roxfort tanári kara és a dühöngő tömeg között feltűnt egy hatalmas izzó gömb, vad sivítással forgott körbe-körbe, egyre jobban izzott, majd hirtelen fülsiketítő robbanással apró szikrákra hullott szét, a szikrák felemelkedtek, és az ebédlő mennyezete alatt kezdtek ragyogni, millió csillagként, gyönyörűen, most már néma fenyegetéssel.

Lena sápadtan, de elmosolyodott, és fellélegzett. Dumbledore! – gondolta. Felvette a kesztyűt, és ha Ő egyszer belekezd valamibe, nem is adja fel! Nem fogja engedni, hogy Perselusnak baja essen! És én sem! – szorította össze a száját elszántan.

- Na, most, hogy végre csend lett, talán beszélhetnénk értelmes emberek módjára is! – mondta az ősz varázsló hihetetlen nyugalommal, halkan.

Caramel levegő után kapkodott felháborodásában, és ijedtében.

- Ezt… most… hogy… mit…

- Attól tartok, az Igazgató úr ennél kicsit értelmesebben gondolta, Miniszter úr! – mondta epésen McGalagony.

Halk kuncogás hallatszott innen-onnan, és azok a varázslók, akik eddig sem vettek részt az üvöltözésben, fenyegetőzésben, de nem mertek szembefordulni a többiekkel és a miniszterrel, most kezdtek magukra találni. Nem voltak túl sokan, de ők közelebb húzódtak egymáshoz, mintha csak a különállásukat akarnák jelezni.

- Tehát, megtudhatnám, hogy mi is a probléma? – kérdezte Dumbledore.

- Hogy mi a probléma?! Elment az esze, hogy ezt kérdezi?! Ez az ember nem maradhat a gyerekek közelében!

- Másfél évtizede van a közelükben, és még egyetlen gyereknek sem lett semmi baja az ő hibájából!

- Ez nem jelenti azt, hogy nem is lesz! Állandó fenyegetést jelent! – kiabált be valaki a szülők közül.

- A Voldemorttal vívott csatában nem jelentett fenyegetést, ugye?! – sziszegte Lena.

Jaj, ne! Sejtettem, hogy nem bírja sokáig! – gondolta Piton, és meglehetősen dühösen nézett a lányra. Maradj ki ebből! – suttogta, de látta, hogy teljesen feleslegesen próbálja visszatartani, úgysem hallgat rá.

- A kisasszonynak igaza van! Mindannyian Perselusnak köszönhetjük az életünket! Én is, és Önök is! Csodálkozom, milyen gyorsan elfelejtették ezt! Persze, Cornelius egészen más, neki fogalma sem lehet semmiről, kicsit messze járt akkor! – mondta az Igazgató jelentőségteljesen. Sok helyről halk nevetés hallatszott, de volt, aki meg sem próbálta leplezni a megvetését, és hangosan hahotázott. A miniszter elsápadt, és összeszorította a száját.

- Hogy érti ezt? Mi is történt ott tulajdonképpen? – érdeklődött az egyik újságíró, pennáját a pergamen fölé emelve, várakozásteljesen megpöccintve.

- Végre egy jó kérdés! Azt hiszem, ideje lenne megírni az igazságot!

- A változatosság kedvéért… - dörmögte Hagrid.

Többen is beszélni kezdtek, egymás szavába vágva, és Lena megkönnyebbülten látta, hogy Dumbledore figyelő tekintete előtt nem próbálják elferdíteni azt, ami történt. Sokan kelletlenül hallgattak ugyan, de megcáfolni nem merték az elmondottakat.

- Ez mind nagyon szép, de én akkor sem engedem olyan iskolába a gyerekemet, ahol Voldemort vér szerinti fia tanít! Senki nem várhatja ezt tőlem, és a többiektől sem! Követelem, hogy bocsássa el! – szólalt meg kis csend után az egyik szülő változatlan dühvel.

- Senkitől nem várom el, hogy ide írassa be a gyermekét! Nyugodtan el lehet vinni máshova, ez mindenkinek jogában áll! Ott van például a Durmstrang! Ha mindenkit felveszek, aki át akar jönni onnan ide, az az iskola úgyis kiürül. – válaszolta nyugodtan, mosolyogva az Igazgató, és döbbent csend fogadta ezeket a szavakat.

- Szerintem a kollégái sem örülnek annak, hogy kivel kell dolgozniuk! Jól sejtem? – mondta egy újságíró, és kérdőn nézett a többi tanárra.

Teljes csend volt a válasz.

- Ne féljenek, nyugodtan mondják ki a véleményüket, az Igazgatójuk nem akadályozhatja ezt meg! Nem kell azt tenniük, amit Ő akar!

- Tényleg nem kell! Soha nem kellett, ezért vagyunk itt! – felelte a pöttöm Flitwick professzor.

- Tehát?!

- Egyetértünk az Igazgató úrral, és nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert így gondoljuk mi is! – mondta McGalagony határozottan.

- Mit szólnak mindehhez a gyerekek? – jött az újabb kérdés.

- Mi akkor mennénk el, ha a Professzor úr nem maradhatna itt! – válaszolta egy felindultságtól kicsit remegő, de nagyon határozott hang. Munroe volt az, aki egy kamasz szenvedélyes meggyőződésével, dühével kimondta ezeket a szavakat, és nem a félelemtől, hanem a haragtól reszketve nézett szembe a felnőttekkel. A többi Mardekáros is ott állt mellette, és ahogy a csatában is tették, együtt, egymás kezébe kapaszkodva, elszántan várták, mi lesz.

- Na persze, a Mardekárosok! Ez nem meglepő! Őket miért zavarná a professzoruk származása?! Tudjuk, mi jellemző erre a házra! – mondta megvetően egy varázsló, hangos helyeslést kiváltva.

- Semmi különös jellemzője nincs annak a háznak! Gyerekek járnak oda is, mint az összes többibe! – mondta határozottan Dumbledore.

- Hagyjuk ezt a sok felesleges beszédet! Követeljük, hogy távolítsa el a Roxfortból ezt az embert, én pedig, mint Mágiaügyi Miniszter, személyesen követelem, hogy adja ki nekem!

- Már említettem, Cornelius, hogy itt nem parancsolgathat! Nem tűröm! És akármennyi embert hoz magával, az nem változtat semmin! Perselus Piton itt marad, és akinek nem tetszik, az legfeljebb elmegy innen! Ellenvetés?! Akar mondani valaki valamit?! – kérdezte az Igazgató, kék szemei végigsiklottak a szemben állókon, és hirtelen mintha megnőtt volna.

Látszott, hogy sok varázslót nem tudott meggyőzni semmi, kitartottak a véleményük mellett, de ők sem mertek szembeszállni Dumbledore-ral, és a Roxfort tanári karával, akiken világosan látszott, hogy a végsőkig kitartanak vezetőjük mellett.

A többség elbizonytalanodott, nem tudták kivonni magukat ennek az idős mágusnak a varázsa alól.

- Legyen őszinte, Igazgató úr, Ön is tudja, hogy senki nem merne megbízni Tudjukki fiában! A kollégái és a diákok elfogadták, hogy maradjon, de nincs olyan varázsló, vagy boszorkány, aki rá merné bízni az életét! – emelte fel a szavát kis szünet után egy újságíró.

- Én rá merném! Meg is tettem már, nem is egyszer! – mondta nyugodtan Dumbledore.

- Lehet, de Önön kívül senki más!

- Gondolja?! – kérdezte Lena hűvösen, aztán nem törődve Piton figyelmeztető tekintetével, odalépett hozzá, átölelte a derekát, és vállára hajtotta a fejét.

- Teljesen elment az eszed?! – dühöngött a férfi, és rémülten látta, hogy máris milyen megvető pillantások érik a lányt. Hallotta a döbbent suttogást, látta az elképedt arcokat, tágra nyílt szemeket, és észrevette a lenézést, undort is, amivel a nőre néztek. Szét tudta volna tépni ezeket az embereket, akik a világon semmit nem tudnak Lenaról, de elítélik, csak azért, mert mellette látják. Azt nem vette észre, hogy bár sok tekintetben tényleg ott a megvetés, több arcon inkább meglepetés tükröződik, és némi bizonytalanság… Ujjai iszonyatos erővel kulcsolódtak a varázspálcájára, és megcsikordult a foga, ahogy próbálta visszafogni magát. Lupin észrevette a szénfekete szemekben tükröződő vad indulatot, és halkan, fogai között szűrve a szót, csak annyit mondott:

- Nyugalom! Ne csináld, nem éri meg!

Piton lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Igaza van, a fene egye meg!

Több kérdés nem volt. Caramel dühösen, és egy kicsit rémülten látta, hogy ez nem sikerült. Az újságírók szedelőzködni kezdtek, egyik a másik után hagyta el az ebédlőt, és a szülők, akikben annyira bízott, szintén kimentek. Alig páran merték elítélő véleményüket továbbra is hangoztatni, de tenni szemlátomást ők sem akartak, vagy inkább nem mertek semmit. Meglehetősen sok elgondolkodó, elbizonytalanodott arcot látott, és olyan is akadt, aki az Igazgatóhoz lépett, hogy támogatásáról biztosítsa. A miniszter egyre idegesebb lett, utált már mindent és mindenkit. Megvesztek ezek az emberek, hát nem látják… Magának sem tudta megfogalmazni azonban, hogy mit kellene látniuk… Na jó, ha magára hagyták, akkor egyedül fog intézkedni, elvégre ő a Mágiaügyi Miniszter! Újra kezdi, de most nem Pitonnal, hanem az Igazgatóval! Őt kell eltüntetni erről a helyről, akkor senki nem mer majd dacolni vele! Úgy sincs már rá szükség, most, hogy Voldemort halott! Eddig jó volt, hogy felfogta a nagyobb csapásokat, de most már… Nem kell vigyázni vele, úgy lehet kezelni, mint bárki mást! Nem tudta megállni, hogy ezt ne adja a tudtára, nem bírta volna elviselni, ha legyőzötten kell távoznia innen! Vérvörös arccal fordult Dumbledore felé, és próbált nagyon fenyegetőnek látszani. A szálfa termetű, idős varázsló megvetően, és egy kis szánakozással nézte a köpcös alakot, aki lábujjhegyre állva próbált a szemébe nézni.

- Ne higgye, hogy ez ennyiben marad, Albus! A Minisztériumban nem fognak örülni annak, ami történt! Az Ön állása is veszélybe kerülhet! Azt hiszem, most rögtön küldök egy baglyot a hírekkel, és idehívok egy bizottságot! És nem csodálkoznék, ha az a bizottság eltávolítaná innen Önt! Addig is, amíg megérkeznek, én itt maradok, megvárom az embereimet!

- Az Ön helyében ezt nem tenném, Miniszter úr! – hangzott fel hirtelen egy bársonyos, mély hang.

- Ugyan miért nem?!

- Amíg én itt vagyok… Veszélyes lehet! Ki tudja… Az embernek bármikor eszébe juthat valami… Valami furcsaság… Mondjuk valami olyasmi, amit az apjától tanult! – mondta Piton halkan, vérfagyasztó nyugalommal, és a szénfekete szemek belemélyedtek Caramel vizenyős tekintetébe, foglyul ejtették, a köpcös férfi pedig reszketni kezdett.

Úgy érezte magát, mintha megbűvölték volna, pislogni is képtelen volt, rémülten tágra nyílt szemmel figyelte a hosszú, vékony ujjakat, amik jelentőségteljesen játszadoztak a ruganyos, cédrusból készült varázspálcával. Önkéntelenül hátrálni kezdett, és észre sem vette, hogy az Igazgató háta mögött keres menedéket.

- J-j-jó, aakkor visszajövök egy hét múlva… - nyögte.

- Nem a legjobb időpont! – közölte szokott csendes, nyugodt módján Lupin.

- Miért?!

- Holdtölte lesz… Olyankor az én közelemben nem tanácsos tartózkodni! Tudja, a Roxfortban sok a furcsa ember! – válaszolta a sápadt férfi, és elfelejtette megemlíteni, hogy a farkasölő főzettel semmilyen veszélyt nem jelent senkire…

Caramel nagyot nyelt, és a vörös arc egyre sárgább lett.

- A többieknek kötelességük megvédeni! – nyögte.

- Én nem érek rá! Már most sem! Rengeteg a dolgom, elnézést! – biccentett McGalagony, és elsietett. A tanári karból többen Vele tartottak.

A miniszter tanácstalanul nézett Hagridra.

- Én nagyon szívesen megvédem, de tudja, én félóriás vagyok, nagyon nehezen tudok uralkodni az indulataimon! Mostanában szinte egyáltalán nem! – mondta a férfi szomorú sóhajjal.

Az immár falfehér Cornelius utoljára még megpróbálkozott valamivel.

- Most elmegyek, de rengeteg emberrel fogok visszajönni! Azt képzelik büntetlenül fenyegethetik a miniszterüket?!

- A mondat első fele jól hangzott, a többivel nem értek egyet! És eddig még nem fenyegetőzött itt senki! A többiek csak közöltek valamit! Fenyegetőzni én fogok, de rögtön!

- Miért, Ön micsoda?! – kérdezte elcsukló hangon Caramel, akinek a fejében rémisztőnél rémisztőbb származások fordultak meg, vámpírtól démonig, ahogy a csöpp lányra nézett.

- DÜHÖS! – mondta szikrázó szemmel Lena.

- Hallgasson rám, a látszat csal! Ő a legveszélyesebb! – szögezte le halálos komolysággal Piton, és Remus hirtelen elfordult, mert érezte, hogy ha elneveti magát, az tönkreteszi a jól kidolgozott koreográfiát. Bár Perselusnak tulajdonképpen igaza van…

- Összeszedem a csomagjaimat, és elmegyek innen! Elég volt ebből! – közölte remegő szájszéllel a miniszter, és valósággal elrohant. Ha arra számított, hogy tartóztatni fogják, nagyon tévedett…

Végigrohant a folyosókon, valósággal beesett a szobájába, bevágta az ajtót, és lihegve nekitámaszkodott. Életveszélyes ez a hely! De megmutatja nekik! Képesek voltak szembefordulni vele, Perselus Piton kedvéért?! Csak őt akarta, semmi mást! Nem hagyták ezek az ostobák! De Vele nem dacolhat még Dumbledore sem! Véghezviszi, amit akart! El fogja intézni a bájitaltan tanárt, ezt most már nem lehet annyiban hagyni! És ha végzett vele, ők sem ússzák meg! Haladjunk sorjában! Először Piton!

- Colby, hol a pokolban vagy, gyere már elő! – kiáltotta el magát. Na végre, csakhogy méltóztatott előbújni!

Pár szót pergamenre vetett, aztán összehajtotta, és a levelet kezében tartva nézett a dülledt szemekbe.

- Van egy feladatom a számodra! Még ma meg kell tenned, aztán eltűnsz innen! Nagyon figyelj, el ne rontsd nekem! – mondta fenyegetően, és halkan, suttogva beszélni kezdett.

A miniszter úrnak talán jól esett volna, ha tudja, hogy a Roxfort alagsorában sem túl vidám a hangulat…

- Mondtam már, hogy nem vagy normális?! – csóválta a fejét Piton.

- Igen, úgy emlékszem, mostanában többször is! Előbb-utóbb jól megsértődöm! – mondta Lena csendes mosollyal. Perselus szobájában voltak, ahova a miniszter távozása után vonultak vissza, mert mindketten úgy érezték, egyedül képtelenek túltenni magukat a történteken. Rettenetesen szükségük lett volna a másikra, de a férfi képtelen volt lehiggadni, dühösen, elkeseredetten sétált fel-alá, a lány pedig az íróasztalnak támaszkodva figyelte őt.

- Mégis, mi jutott eszedbe, hogy egy egész dühöngő tömeg előtt mellém álltál?! Nem érzed jól magad, ha nem utál az egész varázslóvilág?! Mi történt, hogy hirtelen teljesen elment az eszed?!

- Lehet, hogy elment, de nem olyan hirtelen! Már akkor elkezdődött a folyamat, amikor sok évvel ezelőtt beléptem életem első bájitaltan órájára, és egy rendkívül morcos varázsló olyan megvetéssel és undorral mért végig, mintha valami különösen undorító dolog lennék, ami az előbb mászott elő egy falrepedésből… Én meg ahelyett, hogy világgá akartam volna szaladni, azon kezdtem gondolkodni, hogy hány bájitaltan szerepel az órarendemben, és miért csak annyi!

- Soha nem néztem úgy Rád! – torpant meg egy pillanatra Piton, és megütközve nézett a lányra.

- Hmmm… Komolyan?! Én pedig határozottan így emlékszem! – válaszolta halk nevetéssel Lena, aztán gyengéden megfogta Perselus kezét, mikor az éppen folytatni akarta a fel-alá száguldozást.

- Nem állnál meg egy kicsit? Nem mintha nem tetszene a látvány, csak kezdek szédülni…

A férfi felsóhajtott, és végre megállt, közvetlenül a karcsú kis alak előtt, és a szemébe nézett. Hagyta, hogy elborítsa, megsimogassa a már ismert, de megszokhatatlan kedvesség, gyengédség, szeretet… Hogy csinálja, hogy nem hagy nyomot az arcán, szemében az a rengeteg borzalom, amin pedig átment?! Hogyan tud még a mai nap után is úgy nézni rám, ahogy eddig?! – gondolta keserűen, és lehunyt szemmel a selymes, barna fürtökre hajtotta az arcát, mert nem bírta elviselni a lány tekintetéből áradó odaadást, feltétlen bizalmat. A lehető legrosszabb embert választotta ki, hogy rábízza magát! Vajon Ő mikor jön rá erre?! Tudta, hogy most kellene elküldeni, mert nem lesz képes elviselni azt a pillanatot, amikor azt kell látnia a szemében, hogy rádöbbent, mekkora hibát követett el! De hogyan tessékelje ki az életéből, mikor így néz rá, mikor minden porcikája szeretetet sugároz, és ez úgy hat rá, mint a legerősebb bájital, úgy megnyugtatja, ellazítja, ugyanakkor lángra is lobbantja, mint semmi más?! El kellene küldeni… El kellene, de nem megy! Mit csináljak most?! – kérdezte saját magától tehetetlenül.

- Lena, most Te is láthattad…

- Ne!!! Ne kezdd megint, kérlek!

- Nem is tudod, hogy mit…

- Dehogynem tudom! Menjek el, vagy hagyjalak Téged elmenni, mert csak bajba keveredem, utálni fognak, magányos leszek, kitaszított, megvetett, az egész varázslóvilág gyűlölni fog… Mit hagytam ki?!

- Ne tégy úgy, mintha nem számítana! Láttam az arcodat ma! Attól féltem, összeesel, olyan sápadt és rémült voltál!

- Nagyon féltettelek… - suttogta Lena, és fejét a férfi mellére hajtva hallgatta a szokásosnál kicsit gyorsabb szívverést.

- Tudod hányszor lesz még ilyen?!

- Ilyen már soha! A nehezén túl vagyunk!

- Lebecsülöd Caramelt, pedig az ilyen típusú emberek nagyon veszélyesek!

- Mit vársz, mit fog tenni?

- Nem tudom, de láttam a szemében, hogy nem adta fel! Most veszített, de ettől csak még dühösebb lett, és mindent el fog követni, hogy bosszút állhasson!

- Nem hiszem, hogy szembe mer szállni Dumbledore-ral! Sőt, Veled sem! Halálra rémült attól is, hogy Rád nézett!

- Nem, szemtől-szembe tényleg nem fog próbálkozni, de bármikor hátba támadhat! És nem akarom, hogy ott légy, amikor ez megtörténik!

- Én viszont remélem, hogy ott leszek, amikor megtörténik!

- Lena, mi az ördögöt csináljak Veled?! – kérdezte Piton, és mélyet sóhajtva magához húzta a karcsú alakot.

- Ez kezdetnek jó! Haladhatnánk tovább ezen a vonalon?! – kérdezte a lány mosolyogva. Félrelökte a fekete talár szárnyait, mindkét karjával átölelte a férfi derekát, és fejét a vállára hajtva hozzásimult. Ujjai simogatni kezdték a férfi gerincét, csigolyától csigolyáig haladva, különös figyelmet szentelve annak a pontnak, amiről mostanra már tudta, hogy ha megérinti, teljesen meg tudja őrjíteni Perselust. Közvetlenül a csípője fölött, a hajlatban volt egy olyan rész, amit ha megcirógatott, azonnal olyan eszeveszett, vad választ kapott, hogy a lélegzete is elakadt tőle. Ez volt az a pont, amit most nem és nem volt hajlandó útba ejteni… Ujjai újra és újra eljutottak odáig, aztán mikor megérezte, hogy a férfi mély levegőt véve felkészül az érintésre, elindultak visszafelé, vagy kikerülték, esetleg egy leheletnyi, alig érezhető mozdulattal átsiklottak felette… Piton egy darabig szó nélkül várta, hogy Lena végre megsimogassa a gerincét azon a helyen is, amit csak Ő ismert, csak Ő jött rá, mennyire érzékeny ott. Hiába…

- Ezt most direkt csinálod, ugye?! – kérdezte zihálva, megfeszülő testtel.

- Mit? – kérdezte a lány ártatlanul.

- Tudod azt Te jól! – nyögte Perselus, és a nő fenekébe markolva magához rántotta őt, hogy valahogy pótolja azt a gyönyört, amit megtagadtak tőle. Lena finoman, lassan körözni kezdett a csípőjével, és elmosolyodott, mikor megérezte, hogy a férfi felhördül, és egész alakja összerándul. Csókolni kezdte a nyakát, a vállát, az állát, és rettenetesen szerette volna elérni az ajkát, de túl kicsi volt, nem ért fel odáig, Piton pedig nem segített, mert a vágytól szinte görcsbe rándult testtel, hátravetett fejjel állt előtte. A lány egyik kezével a tarkójába kapaszkodott, és megpróbálta lehúzni magához a száját, de a szénfekete szemek hirtelen rávillantak, és már tudta, hogy ez nem fog menni…

- Csókolj meg! – szakadt ki belőle mégis önkéntelenül a kérés.

- Érints meg!

- Hiszen most is…

- Ott, ahol eddig nem voltál hajlandó! – jött a rekedt, de nagyon határozott válasz, és ő érezte, hogy nem folytathatja a rafinált kínzást, mert Perselus a türelme végére ért. Ujjai rátaláltak a különösen érzékeny részre, és simogatni kezdték…

- Erősebben! – hördült fel a férfi, és kicsit közelebb hajolt Lena szájához, teste pedig azonnal hullámzani kezdett… A karcsú kezek engedelmeskedtek, és a gyengéd cirógatás vadabb, szenvedélyesebb lett…

- Még! Ne hagyd abba! – nyögte Piton, és végre csókolni kezdte. A lány reszketve viszonozta, cipőjét lerúgva kedvese lábára lépett, és ott lábujjhegyre állt, hogy közelebb legyen hozzá. Érezte, hogy a keskeny ajak megrándul az övé felett, és tudta, hogy a férfi elmosolyodott ezen a mozdulaton. Őrjöngve falták egymás száját, az erős kezek bejárták a nő egész alakját, időnként belemarkolva a húsába, Lena pedig egyik kezével Perselus hátát, tarkóját simogatta, másik kezével azt a pontot masszírozta szünet nélkül, mert ha csak egy pillanatra elmozdította a kezét, Piton valósággal feljajdult… Vadul rángatták le egymásról a ruhát, nem érdekelte őket, mi mennyire szakad el, észre sem vették, csak azt akarták, hogy végre a meztelen bőrük érjen össze, érezni akarták a másik tűzforró testét.

Mindketten hangosan ziháltak már, csípőjük is az ősi ritmusban mozgott, mikor hirtelen ráébredtek, hogy képtelenek tovább talpon maradni…

- Ágyat… - nyögte Lena, kezével a férfi vállába kapaszkodva, levegő után kapkodva.

- Ki van zárva… - hörögte Perselus, mert érezte, hogy teljes képtelenség, hogy eljusson odáig… Magával húzta a lányt, két hosszú lépéssel megkerülte az íróasztalt, és a mögötte álló karosszékbe rogyott, a karcsú alakot azonnal ölébe vonva. A nő habozás nélkül engedelmeskedett a combjait simogató, markoló kezeknek, és fölétérdelt.

A férfi kezei a derekát szorították, ő pedig átölelte a nyakát, így csókolták egymást, hosszan, percekig… Aztán Piton eltépte száját a lányéról, és lihegve a szemébe nézett.

- Lena…

- Gyere! Most!!! – jött a válasz tétovázás nélkül. A karcsú ujjak a szék támlájába kapaszkodtak, a vékony test kicsit hátradőlt, ívben meghajolt, így várta az övét… Perselus egyik kezével a gömbölyű csípőt, másikkal a karfát markolta meg, fejét a támlának feszítette, így emelte meg és lökte előre a testét. Hangosan felnyögött, mikor megérezte a vad, leküzdhetetlen vonzást, amivel a nő szinte magába húzta. Zihálva kezdett mozogni, és minden lökéssel közelebb került a teljes önkívülethez. Lena minden mozdulathoz azonnal alkalmazkodott, alakja egyre jobban megfeszült, hátrahajolt, haja már az íróasztalt érintette, szétterült rajta… Egyre hangosabb nyögések törtek fel a torkából, annyira hátradőlt, hogy már csak az asztal szélébe tudott kapaszkodni, ujjai elfehéredtek a szorítástól…

- Még… még… tovább… - lihegte, és a férfi megvonaglott a lázas könyörgéstől.

- Ha akarnám, sem tudnám abbahagyni… - hörögte válaszul, és bár ez eddig lehetetlennek tűnt, tovább fokozta a tempót.

- Perselus… Perselus… Nem bírom… Ez már… Jaj, Istenem!

- Mindjárt… mindjárt…

- Igen… Igen… Ez az… Gyere…

- Itt vagyok… Maradj velem…

Még néhány őrült erejű, gyors mozdulat, és mindkettőjük teste megfeszült, kővé merevedett.

- Lena, most! MOST!!!

- Igen… IGEN!!!

A nő hangos sikolya, és a férfi rekedt kiáltása egybefolyt, összekapcsolódott, hihetetlen harmóniában…

Piton levegő után kapkodva, verítékben úszva hanyatlott hátra a székben, csak annyi ereje maradt, hogy átölelje a mellére boruló, gyönyörtől félájult lányt, aztán hosszú percekig arra sem voltak képesek, hogy megmozduljanak… Hallgatták a másik tombolóan gyors szívverését, zihálását, néha még fel-feltörő halk nyögéseit, érezték a testüket még mindig meg-megremegtető reszkető pulzálást… Nagyon hosszú idő múlva emelték fel a fejüket, és néztek egymás szemébe. Nem volt mit mondani… Tökéletes volt… Tökéletesek voltak együtt… És hirtelen egészen biztosan tudták mindketten, hogy ezt soha, senki mással nem élhették volna át…

Mi lesz velem, ha végül mégis elmegy, ha nem tudom itt tartani?! – gondolta Lena, és minden erejével azon volt, hogy a férfi ne vegye észre rajta a félelmet, bizonytalanságot. Nem akarta, hogy azt érezze, túl szorosan kapaszkodik bele. Egy hozzá hasonló ember nem viseli el az ilyesmit… Maradj velem! – könyörgött magában, és reménykedni akart.

Piton lehunyt szemmel próbált egyezségre jutni saját magával. Mikor bejöttek a szobájába, még meg volt győződve róla, hogy az a helyes megoldás, ha elmegy, és nem hoz bajt sem Dumbledore-ra, sem Lenara. De most… Ha ragaszkodik az elképzeléséhez, és itt hagy mindent, soha többé nem érezheti ezt… Pedig… Ezt a nőt neki tervezték valahol! Soha nem volt senki, és nem is lesz, aki ennyire illene hozzá! Mindegy… Akkor sem lehet! Pont azokat az embereket keveri bajba, akik számítanak valamit… Ha eltűnik, talán mindenki elfelejti a mai napot! Már akkor el kellett volna mennie, mikor először végiggondolta a dolgot!

Akkor nem lenne ez az egész! De nem tudott ellenállni Lena könyörgésének… Meg a saját elkeseredett vágyakozásának… És ugyanez történne most is, ha elmondaná neki, mire készül! Ez a lány mindenre rá tudja beszélni, vagy mindenről le tudja beszélni, ha nagyon akarja! Nem tudhatja meg! Ráér akkor felfedezni az eltűnését, amikor már hét határon túl van… Gyáva vagy, ugye tudod?! És a megállapodásod Dumbledore-ral?! – kérdezte egy gúnyos hang belül, de nem akart odafigyelni rá. Ma este mindenképpen elmegy! Így lesz a legjobb! De ehhez le kell ráznia Lenat… Már a gondolattól kilelte a hideg… Csak egy kicsit még! Egy rövid ideig hadd maradjon Vele! Hiszen korán van még…

Felsóhajtott, jobban magához húzta a karcsú alakot, simogatni kezdte a hátát, és érezte, hogy fázósan megborzong. Persze, hiszen meztelen, ráadásul csupa veríték volt a teste… Utolsó ajándékként még itt hagysz neki egy tisztességes megfázást! Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem felejt el egy darabig! Ez is egy módszer! – mondta saját magának keserűen, cinikusan.

- Lena…

- Hmmm?!

- Ágyba kéne kerülnünk, ott be tudnál takarózni…

- Ne… Nem akarok megmozdulni…

Mert én nagyon! – sóhajtotta magában a férfi, és beletúrt a barna fürtökbe, amelyek még mindig nedvesek voltak egy kicsit.

- Meg fogsz fázni…

- Egy boszorkánynak az nem sok gondot jelent! – dünnyögte a lány Piton nyakába.

Ez a nő mindenre tud mondani valamit!

- Azért jobb elkerülni!

- Miért nem hívunk ide egy takarót?!

- Ha tudnám, hol a varázspálcám…!

- A talárodban…

- Sokat segítettél… És az hol van?! Én nem tudom, de ha beteszed ide a lábad, minden a feje tetejére áll! – morogta a férfi, de Lena érezte a hangján, hogy elmosolyodik. Perselus úgy döntött, nem hagyja, hogy ezek az utolsó percek Vele keserűek legyenek! Ez alatt a rövid idő alatt úgy fog viselkedni, mintha lenne holnap…

- Na, indulás! – mondta, és megpaskolta a lány fenekét, de az csak a fejét ingatta, és még jobban hozzábújt, fejét a vállába fúrta, nyakához simította az ajkát…

- Értem, szóval vigyelek! Ebben az állapotban… Szép, mondhatom! – háborgott Piton, és a karcsú testet átnyalábolva talpra állt. Az ágyhoz vitte, letette rá, és rögtön melléfeküdt, mert a puha karok egy pillanatra sem engedték el a nyakát. Lena maga sem tudta megmagyarázni még magának sem, hogy miért nem akar, nem mer elszakadni Tőle. Nem értette mi az a rossz érzés, ott, legbelül, hiszen életében nem volt ilyen boldog! A férfi morcossággal álcázott gyengéd ugratása talán még az előbb átélt csodálatos együttlétnél is fontosabb volt neki… Valamiféle folytonosság volt benne… El tudta képzelni, hogy ilyen lehetne az élet Vele…

Ő biztosan nem mondana bókokat soha, ahogy most sem, de az érintésében, a nagyon ritkán látott, de most fel-felvillanó mosolyában ott volt minden, ami neki kellett… Szeretett volna így maradni… Ilyen békességben… Valami mégis azt súgta, hogy ölelje át Perselust nagyon szorosan, mert csak addig van biztonságban, amíg a karjában tartja. Hiába próbált okosan gondolkodni, hiába szidta magát, nem tudott úrrá lenni ezen az érzésen. Ostobaság!

Felsóhajtott, még jobban hozzábújt, és lehunyta a szemét. Piton magához húzta, és megpróbált mindent elfelejteni erre az időre… Egymást átölelve feküdtek, a takaró melegétől, vagy valami mástól újra felforrósodó testük válltól térdig összesimult, és néha kicsit megremegett… A férfi próbált minden másodpercet megjegyezni, agyába vésni, ujjai “megtanulták” a nő minden porcikáját, és elkeseredetten látta, hogy sötétedni kezd.

Lassan indulnia kellene, éjszaka nem keresné senki… Csak ez a lány… Igen, őt most el kell küldeni…