40. fejezet

Elhatározások…

Piton fáradtan, elgyötörten támaszkodott az ajtónak, és keserűen nézett körbe a szobájában.

Jól nézd meg! Ennyi az életed! – mondta egy gúnyos hang, és ő képtelen volt letorkolni, megcáfolni… Igen, ez a szoba tényleg az élete! És olyan, mint az élete! Üres, keserű, rideg… De nincs semmi mása a világon… A Roxfortnak, és a küldetésének szentelte az életét, nem volt ideje másra! Talán még soha nem nehezedett rá ilyen súllyal a magány, mint most… Maga sem értette, miért, de szinte szeretett volna világgá rohanni, mindent a háta mögött hagyni, elfelejteni… De miért?! Boldognak kellene lennie! Végre vége van! A Sötét Nagyúr halott, ő pedig fellélegezhet! Ledobhatja azt az annyiszor elátkozott álarcot, nem kell kémkednie, egyszerre kétfelé… Nem kell tettetnie soha többé! Megnyugodhat, pihenhet, nem kell állandóan a megtorlástól rettegnie, arra várnia, hogy mikor hasít alkarjába a jellegzetes, annyira ismert fájdalom… Valószínűleg soha többé nem várnak rá olyan iszonyatos napok, mint amiket az elmúlt időszakban átélt! Akkor mi a baja?! Na igen, szónoki a kérdés… Az a legnagyobb gond, hogy biztos benne, most már így marad ez a szoba… Talán soha többé nem teszi be a lábát ezen az ajtón valaki, hogy megpróbálja megvigasztalni, felvidítani őt… Mással lesz elfoglalva… Tompa fájdalommal idézte fel azokat az alkalmakat, amikor itt járt… Mintha friss levegő jött volna vele! Hányszor mondta, mikor attól félt, hogy végleg elveszíti Őt, hogy nem baj, ha nem lesz az övé, csak maradjon életben! Tulajdonképpen ez is az igazság… Bármit inkább, mint hogy halottként kelljen gondolnia rá! De időközben rá kellett döbbennie, hogy ő képtelen olyan fokú önzetlenségre, hogy boldoggá tegye az is, ha a lány valaki mással boldog! Ehhez túlságosan Mardekáros! Persze, azt kívánja neki, hogy legyen nagyon szép élete… Legalább neki… De közben minden másodpercben arra kell gondolnia, hogy magának akarja, csak és kizárólag magának, és üvölteni tudna kínjában, ha arra gondol, hogy most is Lupinnal van! Pedig igaza van! Jobb helye lesz mellette, Remus nagyon szereti… Miért, Te nem?! – kérdezte az előbbi gúnyos hangocska, és ő keserűen húzta el a száját. Aludni… Pihenésre van szüksége… Igazság szerint a gyengélkedőn lenne a helye, de nincs az a hatalom, aminek a kedvéért most visszamenne oda!

Elvánszorgott az ágyáig, és ruhástól lerogyott rá. Minden erejét összeszedte, hogy ne az a kép jusson eszébe, de persze hiába… Még mindig nem tudta elfelejteni azt az estét, amikor Lena bejött hozzá, hogy kiengesztelje, aztán valósággal a karjába ájult, ő pedig felkapta és az ágyára tette… Az őrjöngő csókok, amikor jobban lett, a nyakára fonódó karok, a meztelen, lázasan forró test, a könyörgő suttogás… Egyszerűbb lenne elfogadni, hogy az az eset is csak álom volt, akárcsak azóta az összes többi…

Felsóhajtott, és szokásához híven az ablak felé fordult, hogy a Holdliliom fényétől megnyugodjon egy kicsit, mikor eszébe jutott, hogy már az sem az övé… Az a virág olyan fényt tudott árasztani, hogy még ezt a sivár szobát is szebbé, otthonosabbá tette! Még az ő állandóan zilált, zaklatott, agyongyötört érzéseit is le tudta csillapítani, tudott egy kis reményt adni! Lenaval is az kapcsolta össze! Most ennek is vége… Hát ezért olyan kopár, üres ez a helyiség! Mindegy… Ha megőrjíti saját magát, akkor sem változik semmi! Lehunyta a szemét, hogy ne is lássa a hiányt, aztán nem véve tudomást az ürességről, amit érzett, kényszerítette magát, hogy elaludjon… Talán holnap könnyebb lesz…

Lena eközben lehajtott fejjel ült Remus mellett, és azon gondolkodott, hogy miért tűnt el Perselus olyan gyorsan… Csak nincs valami baja már megint?! Elég már… Butaság, hogy egyedül van a szobájában, nagyon gyenge még, segítségre lenne szüksége, hiszen egy hajszálon múlt, hogy nem halt meg… Ráadásul rettenetesen kimerült ennek a bájitalnak a készítésében, amivel megmentette azt az embert, akit mindig ellenségének tekintett! Most már biztos, hogy Vele minden rendben lesz, olyan nyugodtan alszik! Alig pár percet volt ébren, néhány mondatot beszélgettek, aztán elaludt, igazi mély, gyógyító álommal…

Hálásan gondolt a férfira, aki lehetővé tette ezt… Perselus… Lehunyta a szemét, és érezte, hogy már a nevétől is végigfut a testén az a borzongás, amit senki más közelében nem érzett soha…

Ma már nem zavarja, de holnap beszél vele, megköszöni neki amit tett! Felállt, mert érezte, hogy neki is muszáj lesz pihennie egy kicsit. Iszonyúan kimerült volt. Lassú léptekkel kifelé indult, mert úgy döntött, hogy a saját szobájába megy, annyira nincs már rosszul, hogy foglalja itt a helyet. Miközben kifelé tartott, végignézett a bájitalfőzés nyomain, és elszorult a szíve, mikor észrevette a két elárvult virágcserepet. Hirtelen megint rátört az a rettenetesen rossz érzés, babonás félelem, ami akkor fogta el, mikor megtudta, hogy meg kell válnia a Holdliliomtól… Piton is odaadta az övét! – gondolta, és ajkába harapott, ahogy megjelent előtte a kép, amint a bájitaltan tanár minden erejével uralkodik magán, és rezzenéstelen kézzel áldozza fel a növényt, ami sok embernél fontosabb volt a számára. Nem látszott rajta semmi, de ő érezte, hogy rettenetesen fáj neki, amit meg kell tennie… Mindig tudta, hogy milyen fontos a férfinak ez a virág, és a saját bőrén is tapasztalta, hogy milyen iszonyúan nehéz lemondani róla. Legszívesebben most is sírva fakadna, ahogy a csupasz szárcsonkra néz… Hirtelen jött elhatározással felkapta mindkét cserepet, és azokkal együtt indult a szobája felé, hogy végre pihenjen egy kicsit. Enyhén szólva is sűrű napja volt!

Mielőtt elaludt volna, még gyorsan az ablakba tette a virágcserepeket, hogy rájuk süssön a holdfény.

- Majd holnap készítek nektek valamilyen főzetet… Nem adom fel ilyen egyszerűen… Még a legegyszerűbb mugli virágoknál is előfordul, hogy az egészet levágják, és a töve mégis kihajt! Ti pedig nem vagytok egyszerű virágok! De még mennyire, hogy nem! Tartsatok ki, mindent meg fogok próbálni… Csak egy kicsit pihenek előbb, ma már képtelen vagyok bármire… Majd holnap! – suttogta, és ágyba zuhant.

Piton összetörten, kedvetlenül ébredt. Összevont szemmel nézett az ablakon beáradó fényre, és kelletlenül húzta el a száját. Na, most hogyan tovább?! Mit kezdjen magával?! Teljes tanácstalanságot érzett… Hosszú-hosszú évek óta a rutin és a kötelesség mozgatta, vagy Dumbledore, vagy a Nagyúr elvárásai irányították az életét… Most szabad… Mi a poklot kezdjen vele?! Már régen elfelejtette, milyen a normális élet…

Na, ne nagyképűsködjünk, jó?! Sosem tudtad… - mondta magának, és vállat vont.

Nem volt kedve találkozni senkivel, és amúgy sem volt még túl jó állapotban. Úgy döntött, nem mozdul innen sehova! Levett a polcról egy könyvet, és olvasni kezdett.

Pedig nagyon szerette volna látni valaki…

Lena alig várta, hogy találkozzon Pitonnal, legszívesebben a nyakába ugrott volna, olyan hálát érzett, hiszen rögtön ébredés után bement Remushoz, és a vékony férfi szinte a szokott mosollyal fogadta, pedig egy napja még mindenki lemondott róla! Ha Perselus nincs… Már a reggelinél Őt leste, és csalódottan vette tudomásul, hogy nem jelent meg az asztalnál. Lehet, hogy annyira rosszul van, hogy nem tud feljönni enni sem?! Be kellene menni hozzá, hátha segítségre van szüksége… De mi van akkor, ha csak pihen, hiszen nagyon ráfér, ő meg felveri?! Úgy döntött, egyelőre nem próbálkozik… Visszament a szobájába, és a Holdliliomokhoz lépett, pontosabban a szánalmas maradványokhoz. Felsóhajtott, megérintette a csupasz kis szárdarabkát, és magában azért imádkozott, hogy rendbe tudja hozni… Most, hogy nem találkozhatott a férfival, még jobban nyomasztotta az az érzés, ami akkor fogta el, mikor meg kellett válnia a virágjától. Ha találkozhatna Perselussal, és legalább két szót válthatna Vele… Talán mondana valamit, amitől jobban érezné magát… Ez így pokoli… Rettenetesen rossz érzései voltak… Abban reménykedett, hogy ha ezt a virágot meg tudja menteni, akkor elmúlik a szorítás a szívéről. Akkor hát… próbáljuk meg! – gondolta, és munkához látott. Minden tudását összeszedte, bevetette, hogy össze tudjon állítani egy olyan főzetet, ami segíthet. Órákig dolgozott, és közben a tegnapi, Pitonnal közös munka járt a fejében…

Az érzés, ami elfogta, mikor a kezéhez ért, és az a hihetetlen összhang, ami annyi év után sem múlt el… Csak én éreztem, vagy Neki is feltűnt?! – kérdezte önmagától.

Végre elkészült a főzet. Kicsit várt, hogy kihűljön, aztán a virágokhoz lépett, meglocsolta mindkét tövet, és halkan beszélni kezdett hozzájuk. Próbált megbarátkozni Piton Holdliliomával is, és fájó szívvel gondolt arra, hogy ha nem lennének halottak ezek a növények, akkor már tudná a választ, hogy elfogadta-e őt, hagyja-e, hogy segítsen neki.

Egész nap nem sikerült összefutnia Perselussal, és estére már komolyan kezdett aggódni.

Valószínűleg zavarja ez a sok ember! – próbálta megnyugtatni magát, ismerve a férfi tömegiszonyát. Még mindig elég sokan voltak a Roxfortban. Az összes sérült, és a sérültek hozzátartozói mind itt maradtak, márpedig nagyon sok volt a sebesült. Ugyanazzal a mondattal aludt el, amivel tegnap: Majd holnap!

Másnap reggel Piton már sokkal erősebbnek érezte magát, de a kedvetlenség nem tágított, sőt egyre jobban elhatalmasodott rajta, valami tompa, zsibbadt érzést keltve agyában, idegeiben.

Valamit akkor is ennem kellene! – gondolta. Nem mintha éhes lenne, de előbb-utóbb csak ki kell lépnie ebből a szobából!

- Professzor úr! Várjon egy kicsit, kérem! – csendült fel egy annyira jól ismert hang, és a férfi felsóhajtott. Mégse kellett volna kilépni az ajtón!

- Igen, Miss Flower?

- Csak szeretném megköszönni…

- Mit? Lupint? Hagyja… Tartoztam magának, és én mindig vissza szoktam fizetni mindent! Egyébként ő hogy van?

- Sokkal jobban! Ma már voltam nála, nagyon gyenge még, de teljesen meg fog gyógyulni!

- Remek! – mondta a bársonyos hang halkan, és Lena egyre jobban megijedt. Keresett valamit Piton arcán, szemében, hangjában… Dühöt, megvetést, gúnyt… Bármit, amit annyira megszokott Tőle, de nem talált semmit, csak fáradtságot, higgadt nyugalmat, közönyt… Rémülten nézte a szénfekete szemeket, amikben soha nem látott, tompa kifejezés ült. Mi van Vele?! – kérdezte önmagától zakatoló szívvel. Hirtelen rádöbbent, hogy Perselus valamiért sokkal rosszabb állapotban van, mint Remus… Nem fizikailag, testileg elképesztő gyorsasággal szedte össze magát, de… ezek a szemek… halálra rémítették…

Látta, hogy a férfi menni készül, és kapkodva keresett valamit, amivel visszatarthatná, valamit, amivel érzelmet csalhatna elő belőle…

- A Holdliliomok nálam vannak, magammal vittem az Önét is, remélem, nem bánja! – És ha bánja, az se baj, legalább dühös lesz! – gondolta, és rájött, hogy mindent megadna egy régi, igazi Pitonos dühkitörésért. Szikrázó szemek, összeszorított száj… gyerünk már!

- Minek? – hangzott a kérdés kicsit értetlenül, amolyan “kit érdekel” modorban.

- Minek?! Gondoltam, megpróbálom rendbe hozni őket!

- Kisasszony, azokat a virágokat már nem lehet megmenteni! Teljesítették a dolgukat, vége!

- Nem, ez nem biztos! Sokszor láttam már olyat, hogy egy növény kihajtott…

- Ezek Holdliliomok, nem mugli virágok! Ne pazarolja az idejét, halottak! Felejtse el, nem érdemes kínlódni vele!

- Ne!!! Nem mondhatja ezt! Azonnal hagyja abba, és hallgasson el! Érti?! Hallgasson!!!

Piton döbbenten nézte a könnyes szemmel, ökölbe szorult kézzel dühöngő lányt. Most mi baja van?! Most esik neki, mikor véletlenül semmit sem csinált?! Éveken keresztül szó nélkül tűrt el tőle olyasmit is, amiért tényleg haragudhatott volna, most meg… Úgy látszik, belőle ezt hozza ki a fáradtság! - gondolta, és vállat vont.

- Akkor pazarolja! Nekem mindegy, maga tudja, mennyire ér rá! – mondta, és otthagyta a karcsú kis alakot.

Lena remegő gyomorral nézett utána, és úgy érezte, mintha valaki jeges kézzel megmarkolta volna a szívét. Lemondott róla! És a virággal együtt kettőnkről is!

Ha akart egyáltalán valamit valaha… Elkeseredett daccal emelte fel a fejét. Márpedig ő nem adja fel! Nem és nem! Majd én megmutatom, hogy lehetséges! – gondolta összeszorított szájjal, a könnyeivel küszködve.

A következő napokban szinte semmi mással nem foglalkozott, csak a Holdliliomokkal.

Megpróbált mindent, ami csak eszébe jutott, és lassan már ő is eszelősnek kezdte érezni magát, amiért órákat beszélget két majdnem üres virágcseréppel, kérlel, könyörög… Fogalma sem volt, mi súgja azt neki, hogy nélkülük mindennek vége…

Csak arra szakított időt, napjában többször, hogy Remust meglátogassa, akit közben már átvittek a saját szobájába, és Hagridhoz ment ki néha, hogy ellenőrizze, hogy van, gyógyulnak-e a sebei. Csak ennek a két embernek a társaságában tudott felvidulni kicsit. Látta, hogy néha gyanakodva fürkészik az arcát, de ilyenkor megpróbált olyan vidámsággal beszélni, úgy mosolyogni, mint régen. Nem akart, vagy inkább nem tudott a félelmeiről, szomorúságáról beszélni. Pitont csak nagyon ritkán látta futólag, egy-egy pillanatra, de a múltkori “beszélgetés” után nem tudtak mit mondani egymásnak. Lena ugyan sokszor szeretett volna belekezdeni valamibe, de az udvarias, hideg biccentés, és a fénytelen, élettelen fekete szemek mindig a torkára forrasztották a mondandóját. Udvarias!!! Perselus Piton!!! Istenem, ezt nem lehet kibírni! Legyen már iszonyúan mérges valamiért, vágjon be egy ajtót, mondjon valakinek valami maróan gúnyosat, történjen már valami…!!! – gondolta, és toporzékolni szeretett volna tehetetlenségében. Nyugalom, hiszen van idő! Majd egy kicsit később… Rengeteg minden érte, természetes, hogy még Ő is kikészült egy kicsit! Ráérünk! – próbálta nyugtatgatni önmagát, és nem sejtette, hogy ez nem egészen így van.

Piton már hozott egy döntést… Napokig kínlódott, de nem tudott mit kezdeni azzal az ürességgel, amit érzett, és valahányszor meglátta Lenat, az jutott eszébe, hogy talán másképpen is alakulhatott volna… Nem képes itt maradni, és csak nézni őt… Elszánta magát, és a csata óta először bekopogtatott Dumbledore-hoz.

- Perselus! Jó, hogy látom! – nézett rá az Igazgató valódi örömmel, aztán ő is felfedezte ugyanazt a fásultságot, tompaságot a tekintetében, ami Lenat halálra rémítette, és elkomorodott.

- Baj van?! – kérdezte halkan.

- Nincs semmi baj, csak arra gondoltam, időben értesítem Önt, hogy jövőre keresnie kell helyettem valakit a bájitaltan tanítására, és a Mardekár vezető tanárának is!

- Perselus, miket beszél?!

- Igazgató úr, szeretnék elmenni!

- Hova?! – kérdezte az ősz varázsló nagyon halkan, és Piton összerándult egy pillanatra. Hát ez az…

- Még nem tudom, de…

- Miért akar elmenni? Szükségem van magára, jobban, mint valaha!

- Most, hogy a Sötét Nagyúr halott, nincs olyan feladat, amihez pont én kellenék!

Kicsúszott a lába alól a talaj, most, hogy megszűnt az a rettenetes kötelezettség, ami halálos kimerültségből, fájdalomból is talpra rántotta mindig! A feladatának élt, és az most megszűnt! Ez a baj! – értette meg Dumbledore. Pontosabban az egyik baj, mert ettől még nem lenne ilyen… Mi van még?

- Miért szólítja még mindig így?! Halott, kimondhatná a nevét, lassan mások is megteszik…

- Igen, tudom! – húzta el a száját gúnyosan Piton.

- Bátran a nevén szólítják olyanok, akik sosem látták, sosem találkoztak Vele, harcolni végképp nem harcoltak Vele, sőt, lehet, hogy mellé álltak volna, ha hatalomra kerül! De most kockázat nélkül “bátrak” lehetnek! Szerintem én tettem annyit, hogy most is úgy nevezzem, ahogy akarom, és ha nekem úgy tetszik, megadjam a tiszteletet, ami az embernek nem, de a világ legnagyobb mágusának kijár! Azonkívül az apám volt…

- Igaza van, Perselus! Ha valaki, akkor Ön tényleg úgy hívhatja, ahogy csak akarja! – mondta az Igazgató csendesen.

- Mit kezdjek maga nélkül? Kinek adjam a tantárgyát?

- Mondjuk, Miss Flowernek! A legjobb tanítványom volt, ezt még Ön állapította meg, és igaza volt! Gondolom, a Sötét Varázslatok Kivédését úgyis Lupin fogja tanítani…

- Mi köze ennek…

- Legalább egy helyen lesznek! – vont vállat a férfi, és most először látszott a halottnak tűnő szemekben valami érzelem. Keserűség… Olyanok az életében a Tekergők, mint valamilyen nyomkövető, örökös átok! Az a legrosszabb, hogy ezt az utolsót utálni sem tudja már, pedig… A legrosszabb, ami történhetett vele, miatta történt!

Sejtettem! Ez a legnagyobb baj! Teljesen félreértette a helyzetet, és most… - Dumbledore majdnem elmosolyodott, de aztán rájött, hogy ez egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet… Amilyen makacsul tud ez a megkeseredett ember vélt igazságokhoz ragaszkodni… Csak úgy lehetne tisztázni a helyzetet, ha beszélne Lenanak az érzéseiről, de nem fog, az egészen biztos! Majd a lány! Vele fogok beszélni, Perselust úgyis hiába győzködném! – döntötte el magában.

- Ha így akarja, így lesz, nem tarthatom itt erőszakkal, de szeretném, ha tudná, hogy senki mást nem akarok a Mardekár élén látni! Oda Ön a tökéletes ember! És most nagyon nagy szükségem lenne Önre az újraindításban, átszervezésben! Szeretném, ha tudná, hogy itt mindig meglesz a helye, ahogy eddig is! – mondta nagyon határozottan, és a kék szemek megértően, nyugtatóan nézték a sápadt, vékony arcot, amin most éppen csak egy pillanatra, de átsuhant egy alig látható mosoly.

- Köszönöm!

- Ne köszönje, csak gondolja át még egyszer! Ugye nem akar azonnal elmenni?

- Tulajdonképpen úgy terveztem…

- Maradjon, csak pár napig! Azalatt mindent átgondolhat, azt is, hogy mihez akar kezdeni, ha tényleg elmegy! - És én is megtehetem a magam ellenintézkedéseit! – folytatta már csak magában.

- Rendben van! – bólintott Piton. Pár napot még kibír…

Dumbledore elgondolkodva ült egy darabig az asztalánál, arcát tenyerébe hajtva, és azon gondolkodott, mennyit és hogyan mondjon Lenanak, hogy meg tudják akadályozni ezt az elkeseredett lépést. Éppen megmozdult, hogy a lányért üzenjen, de ebben a pillanatban kopogtattak az ajtaján, és belépett a kicsi, karcsú alak, akire szüksége volt.

- Jó, hogy jön, éppen beszélni akartam Önnel! – mosolyodott el. A legjobbkor, mint mindig…

- Hallgatom!

- Előbb mondja Ön! Mi a probléma?

- Én… Piton Professzorról szeretnék beszélni Önnel… - nyögte ki nagy nehezen Lena.

- Nocsak, micsoda véletlen! Én is ezért akartam hívatni!

- Miért, történt valami?! – tágultak ki rémülten a barna szemek.

- El akar menni…

- Istenem, éreztem, hogy baj van… De hát miért?!

- Önnek nincs semmilyen ötlete?! – kérdezte Dumbledore jelentőségteljesen felvonva a szemöldökét.

- Nekem?! Nincs… Pontosabban… Talán úgy érzi, hogy már nincs rá olyan nagy szükség, mint amikor Voldemort még élt… Mintha nem találná a helyét…

Okos lány! – gondolta az Igazgató elismerően. De a lényeget most mégsem látja Ő sem!

- Szeretném, ha beszélne Vele, és megpróbálná meggyőzni! Azt hiszem, Ön az egyetlen, aki maradásra bírhatná!

- Én?! Hiszen napok óta szóba sem áll velem! Rám sem néz! – fakadt ki keserűen Lena.

- Nekem akkor is meggyőződésem, hogy egyedül az érdekli, amit Ön mond neki! – szegezte le Dumbledore, és magában elmosolyodott, a döbbent hitetlenkedést látva, ami kiült a kedves kis arcra.

- Én megpróbálhatom, de…

- Lena, higgyen nekem! Nincs de! Bízzon bennem! No és Perselusban is… Legyen őszinte Hozzá!

- Őszinte?! – suttogta a lány ijedten.

- Csakis!

- Rendben! Meggondolom…

- Akkor jó! – mosolyodott el az idős varázsló, és ő is felemelkedett, hogy elbúcsúzzon.

Lena zúgó fejjel hagyta el az irodát. Őszinte?! Nem, teljesen őszinte nem lehet… hiszen leharapja a fejét… És?! Bár harapná, akkor legalább újra látszana rajta valami élet! – gondolta szomorkásan.

A szobájába ment, a napi rutin szerint odalépett a Holdliliomokhoz, hogy újra meglocsolja őket a sokadik főzettel, és döbbenetében, boldogságában majdnem elejtette az edényt. Mindkét virágon egy egészen aprócska kis levelet látott, közvetlenül a föld felett… Már most ezüstös színben ragyogtak, és szinte szikráztak… Mintha valami jel lenne… - gondolta dobogó szívvel, aztán nagyon mérges lett magára. Mostanában olyan gondolatai vannak, és olyan babonás, hogy az már… Mindegy, ez mindenképpen nagy öröm! És jó indok lehet, hogy bemenjen Hozzá! Csak előbb kicsit össze kell szednie magát!

Áhítattal, hálásan megsimogatta a virágokat, és úgy döntött, előbb felkeresi Remust. Ő úgyis ismeri az érzéseit… Talán neki képes lesz beszélni a félelmeiről… És talán ad is valami jó ötletet!

- Hogy vagy, Remus? - lépett oda az ágyhoz, és mosolygott rá a sápadt, sovány, de már meglehetősen eleven arcra Lena.

- Én jól, de Te egy kicsit zaklatottnak látszol! És nem most látom ezt először! Mi a baj, kislány?!

- Nem tudom, mit csináljak! – sóhajtotta a lány tanácstalanul.

- Mivel? Azaz… Aha… Nem mivel, hanem kivel, ugye?! Piton?!

- Honnan a pokolból…?!

- Jaj, Lena, Te általában tudni szoktad, hogy mit akarsz tenni! Egyetlen kivételtől eltekintve… Már napok óta szomorú vagy, hiába igyekszel titkolni, látszik! Mit művelt Veled?!

- Semmit… Nem is szól hozzám… De ezt még kibírnám… Valahogy… Nagyobb baj, hogy rettenetesen aggódom érte! Mintha nem is Ő lenne! Szomorú, fásult, sosem dühös, sosem gúnyos…

- Hűha! Piton?!?!

- Hát ez az! Ráadásul az előbb tudtam meg az Igazgató úrtól, hogy el akar menni a Roxfortból!

- Hova a nyavalyába?! Miért?!

- Hát tudom én?! – tárta szét a karját tehetetlenül Lena.

- Dumbledore csak úgy megemlítette ezt Neked?

- Hívatni akart, hogy megkérjen, beszéljek Vele, és bírjam maradásra! Azt mondta, szerinte én vagyok az egyetlen, akinek sikerülhet!

- Na igen, Dumbledore mindig tudja, mit beszél! – mosolyodott el Lupin.

- Miért, hát mit mondhatnék én Neki?!

- Ne mondd, hogy ötleted sincs, mert mindjárt megőrülök!

- Hogy hallgatna rám inkább, mint az Igazgató úrra, akinél senkit nem tisztel jobban?!

- Talán úgy, hogy ide most nem tisztelet kell!

- Jó, akkor mit mondjak?!

- Az igazat!

- Ki is hajítana!

- Perselus lehet, hogy nem teljesen normális, de ennyire nem hülye!

- Szerinted…

- Szerintem szeret Téged! És már nagyon régóta!

- Ugyan már! Igaz, hogy volt olyan eset, amikor…

- Amikor?! Nocsak, ez kezd érdekes lenni!

- Te!!! Egyébként soha egy szóval sem célzott rá, hogy érezne valamit…

- Lehet, de én voltam Vele, amikor kerestünk Téged az erdőben, mikor Voldemort megsebesített, én láttam, hogy néz Rád, és azt is én láttam, hogy majdnem belepusztult, mikor azt hittük, hogy nem úszod meg! Komolyan megsajnáltam akkor! És őszintén szólva, azóta is sajnálom…

- Tudod, hogy szinte úgy beszélsz, mintha a barátod lenne?! – mosolyodott el Lena, próbálva elterelni saját figyelmét arról a vad szívdobogásról, ami Remus szavaira elfogta. Igaza lehet?!

- Hát… Ő valószínűleg nem így látja, de… Megmentette az életemet! Nem is egyszer! Már nem tudom utálni! Bár neki biztosan megy még mindig! – húzta el a száját Lupin kicsit kesernyésen.

- Érdekes… Dumbledore is azt mondta, hogy legyek őszinte Hozzá…

- Mondtam, hogy tudja, mit beszél!

- Nem tudom, meg merem-e tenni…

Remus az égre nézett, és tréfás kétségbeeséssel a hajába markolt.

- Komolyan mondom, az ember agyára mentek mindketten! Ez se beszél, az se beszél! Perselus még rendben van, olyan amilyen, de legalább Neked legyen több eszed!!! Menj már! Gyerünk!

- Jól van, na, én igazán próbálok bátor lenni! – mondta Lena, és kifelé indult. Már a kilincsen volt a keze, mikor visszafordult.

- És ha…

- Kifelé!!!

- Tudod, Remus, nem tudom, kinek mit hoz ez a Ti kezdődő barátságotok, Pitonra milyen hatással lesz, de a Te modorodnak máris sokat ártott! – mondta színlelt felháborodással az aprócska lány, aztán villámgyorsan kiugrott a szobából, berántotta maga mögött az ajtót, így az utána hajított párna már csak azt találta el. Vigyorogva indult a saját szobája felé, hogy magához vegye azt a Holdliliomot, ami a férfié volt, és még hallotta, amint Lupin azt morogja:

- Én ezeket egymáshoz kötözöm, esküszöm! Amíg kiszabadulnak, csak történik valami!