38. fejezet

Lélekutazás

- Igazgató úr, Madam Pomfrey üzeni Önnek, hogy Lena mindjárt magához tér!

Dumbledore felpattant, és máris az ajtó felé indult.

- Köszönöm, Hermione! Te hogy vagy? – kérdezte a lányra nézve.

- Már egészen jól, köszönöm! – hallatszott a válasz ragyogó mosollyal, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy Ron mindennap legalább ötször a gyengélkedőn ült, és ezzel már az őrületbe kergette szegény Madam Pomfrey-t, aki már csak lemondóan sóhajtott egyet, ha meglátta a vörös fejet.

Az Igazgató gyönyörködött egy pillanatig a boldog arckifejezésben, és arra gondolt, hogy ez az, ami reményt adhat…

Remény… Bár itt is lenne… - sóhajtott fel, mikor belépett a betegszobába.

- Mi a helyzet, Poppy?

- Már ébredezik! – válaszolta a boszorkány, aki Lena ágya szélén ült, és a kezét fogta.

Dumbledore odalépett a lányhoz, és megfogta a másik kezét. A karcsú ujjak meg-megremegtek, akárcsak a hosszú szempillák, aztán halk sóhaj hallatszott, és a barna szemek lassan kinyíltak… Egy pillanatra fájdalmasan összehúzódtak, ahogy a szokatlan, napok óta nem látott erős fény beléjük hasított, majd tétován elkezdték felmérni a környezetüket. Melegen megcsillantak, mikor felismerték az őt vizsgálgató öreg, kedves arcot, aztán…

Igen, most kezdi megérteni, hogy hol van, és az is kezd eszébe jutni, hogy mi történt… - gondolta az Igazgató, mikor látta, hogy a kis arc elkomorodik, a csillogó szemekben pedig feltűnik a rémület, ami egy pillanat alatt lökte ülő helyzetbe a karcsú testet, de arra már nem volt képes, hogy meg tudja tartani így… Nagyon gyenge volt még… Visszazuhant az ágyra, és kétségbeesetten fürkészte a fölé hajló férfi tekintetét.

- Hogy érzi magát?

- Mi van Vele?! – Lena válasz nélkül kérdezett vissza, és szemlátomást eszébe sem jutott, hogy az idős mágus ne tudná, kiről beszél.

Dumbledore felsóhajtott. Mit mondjon erre?!

- Ne mondja, hogy meghalt… Kérem… - könyörgött a lány.

- Nem, nem halt meg, de…

- De?!

- Azóta sem tért magához, és Poppy sem tud segíteni rajta. Ha hamarosan nem történik valami…

- Szóval haldoklik… - suttogta Lena, és sikoltozni, üvölteni szeretett volna, de nem volt ereje semmihez… Miért nem hagytak meghalni?! – gondolta, és egy pillanatra szinte meggyűlölte Madam Pomfrey-t, aztán elszégyellte magát. Köszönettel tartozik neki, hiszen mindent megtett érte, nem Ő tehet róla, hogy ha Perselus meghal, számára semminek nincs értelme…

- Szeretném látni!

- Nem lehet, még nagyon gyenge…

- Fel tudok kelni… - mondta a lány, és megpróbált lekászálódni az ágyról, de megszédült, és Dumbledore-nak kellett elkapnia.

- Lena, hallgasson rám! Előbb kicsit össze kell szednie az erejét, úgy Érte is többet tehet!

Igaza van… - győzködte önmagát a kis barna teremtés, mert érezte, hogy már ettől a kis megerőltetéstől is elöntötte a veríték. Hogy lehetek ennyire tehetetlen?! – dühöngött. Aztán eszébe jutott, hogy van még valami, amit tudnia kell, bármennyire fél is a választól.

- Remus? Meghalt, ugye? – suttogta szomorúan.

- Nem, de Ő még rosszabb állapotban van, mint Perselus!

- Él?! – ragyogtak fel a barna szemek. Végre valami kellemes meglepetés!

- Még igen…

- Ha a Professzor úr nem lenne ilyen állapotban… Biztosan tudna rajta segíteni!

- Igen, én is így gondolom… De sajnos, jelenleg neki is segítség kellene! Tudom, hogy nagyon nehéz, amit most mondok, de próbáljon meg megnyugodni, és pihenni! Utána bemehet Perselushoz és Remushoz, egy különszobában vannak, oda vittük át őket!

Lena bólintott, és megpróbálta összeszedni magát.

- Az nem is érdekli, hogy Voldemorttal mi van?! – kérdezte az Igazgató elmosolyodva.

- Gondolom, meghalt! Ha élne, nem feküdhetnék itt! – vont vállat a lány.

- Ez igaz… - mondta Dumbledore és a fejét csóválta. Hihetetlen ez a gyerek!

- Harry ölte meg?!

- Igen, Ő!

- Tehát beteljesült a jóslat… Vége van… - állapította meg Lena, és lehunyta a szemét. Iszonyatosan sokba került! Ha ezt a két embert elveszíti, akkor szinte elviselhetetlenül sokba! Hallotta, hogy halkan csukódik az ajtó, és tudta, hogy az idős mágus magára hagyta, hogy pihenhessen. Mélyeket lélegzett, és engedelmesen felhajtott mindent, amit Madam Pomfrey a kezébe nyomott. Bármit, csak minél előbb jöjjön annyira rendbe, hogy megpróbálhasson segíteni!

Pár óra múlva már úgy érezte, van annyi ereje, hogy bemenjen hozzájuk, és az asszony hiába próbálta visszatartani, a lány kedvesen, de nagyon határozottan átfogta a vállát, és visszanyomta a szomszéd ágyban fekvő beteg mellé. Torkában dobogott a szíve, mikor belépett abba a szobába, ahol Remus és Perselus feküdtek, elkülönítve a többi betegtől.

Hiába próbált felkészülni, a látvány így is mellbe vágta. Rettenetes volt ezt a két embert, akik soha nem adtak fel semmit, ilyen kiszolgáltatottnak látni. Falfehéren, mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, és Lenaban az a furcsa gondolat vetődött fel, hogy olyanok most, mintha barátok lennének… Bár azok lettek volna… Most már lehet, hogy késő…

Letérdelt Perselus ágya mellé, és csak nézte az arcát, ami most olyan volt, mint még soha… Falfehér, álarc nélküli, sebezhető… Látszott rajta az a rettenetes fájdalom, amit el kellett viselnie, mielőtt földre rogyott, az elszántság, és valami kétségbeesett lemondás, amit Lena nem tudott hova tenni…

Mindent tudott a harcáról Voldemorttal, hiszen Dumbledore is elmondta már csata közben, mi történt, és a többi beteg is erről beszélt neki… Csak azt nem mondták el, hogy Ő volt az, aki miatt a férfi leszámolt mindennel, és minden mindegy alapon dobta oda az életét… Azokat a szavakat, amiket Róla mondott, nem említette senki…

Remegő kézzel érintette meg, végigsimított markáns arcán, jellegzetes sasorrán, keskeny, most teljesen vértelen ajkán, ami olyan gúnyt tudott kifejezni, mint senki másé, ívelt szemöldökén, amit olyan gyakran húzott fel kihívóan, lehunyt szemhéján, és arra gondolt, hogy mindent megadna, ha még egyszer láthatná azokat a szénfekete szemeket, nézzenek rá akármilyen dühösen…

Felsóhajtott, és Remushoz lépett. Megfogta a kezét, és magában igazat adott Dumbledore-nak. Ő még rosszabb állapotban van, ha ez egyáltalán lehetséges… Szinte egyáltalán nem érezte a pulzusát… Az az átkozott ezüstkéz… Újra felizzó gyűlölettel gondolt arra a gyáva patkányra, aki képes volt ezt megtenni azzal az emberrel, akivel valamikor a legjobb barátok voltak. Elképzelése sem volt, hogyan segíthetne rajta… Nem ismert olyan módszert, ami megmenthetné… Piton… Ha Ő magánál lenne… Ő talán képes lenne rá! Sokkal többet tud a bájitalokról, mint bárki más! Rajtam is tudott segíteni, pedig mindenki lemondott rólam!

Nem létezik, hogy én csak tehetetlenül nézem, ahelyett, hogy… eh…

Milyen alapon mondom, hogy szeretem, ha arra is képtelen vagyok, hogy visszahozzam az életbe! Ő megtette velem, pedig… sosem mondta, hogy szeret… Én meg… Szavak!

Ezt vagyok képes adni Neki?! – gondolta keserűen, és mélyen megvetette önmagát, és a tehetetlenségét.

Engem is Ő tanított, és milyen büszke voltam magamra, hogy viszonylag jó vagyok a tantárgyából! Nem vagyunk túl sokan, akik jelest kaptunk Perselus Pitontól! Itt az ideje, hogy bebizonyítsam, tényleg tudok valamit, emlékszem még arra, amit tanultam Tőle!

Lena újra ránézett a fehér arcra, hogy erőt gyűjtsön, aztán gyengeségéhez képest meglepő határozottsággal felállt, és az ajtó felé indult.

- Nem mehet el! Mégis hogy képzeli ezt, nincs még olyan állapotban! Majdnem meghalt, fogja már fel! – kiáltozott kétségbeesetten szegény Madam Pomfrey, aztán mikor látta, hogy képtelen visszatartani a lányt, csak legyintett, és tehetetlenül tárta szét a karját. Hallgat még rám egyáltalán valaki ezekben a szobákban?! – gondolta mérgesen.

-Jó napot, Hermionéhoz jöttünk! – állított be ebben a pillanatban Ron és Harry.

- Kifelé!!! Pont Ti hiányoztok még nekem! – mutatott az ajtóra ellentmondást nem tűrőn az asszony.

- De hát…

- Nincs semmi de hát! Miss Grangernek most az Igazgató úrhoz kell mennie!

- Menjetek! – suttogta a lány, és nyakát behúzva sandított a felháborodott boszorkányra.

- Te vagy itt a legjobb állapotban Hermione, azonnal értesítsd Dumbledore-t, hogy ez a félőrült nő egyszerűen kisétált a gyengélkedőről! – mondta Madam Pomfrey még mindig kissé idegesen.

Lena már felállította az üstöt a szobájában, a tüzet is felszította, és éppen a szédülését próbálta leküzdeni, mélyeket lélegezve, mikor az ősz varázsló beállított hozzá.

- Korai volt még felkelnie, Lena!

- Nekem talán korai, de Neki lehet, hogy máris késő!

- Látom, nem tudom lebeszélni! Mi ez a bájital, amit készít, és mit vár, hogyan fog hatni Perselusra, ha megitatja vele?

- Ezt nem Ő fogja meginni, hanem én!

- Hogyan?!

- Nem ismerem olyan jól a bájitalokat, mint Ő! Nem tudok olyan szert, amivel megmenthetném!

- És akkor ez…?!

- Ez olyasmi, amit régen a sámánok használtak, például a magyaroknál, ha meg akartak menteni valakit, aki… aki…

- … aki nagyon fontos volt nekik! – fejezte be a mondatot halkan Dumbledore.

- Igen! – suttogta a lány halkan, és lehajtott fejjel aprította fel a hozzávalókat, és szórta őket az üstbe. Nem volt ereje a mindentudó kék szemekbe nézni.

- Lélekutazásra készül?! – kérdezte az Igazgató megrendülten, ahogy a különleges gombákra nézett, melyeket Lena éppen ekkor dobott a halkan fortyogó főzetbe.

A barna fej csak szótlanul bólintott.

- Tudja, hogy csak akkor működhet, ha nagyon erős lelki kapcsolat van Ön és a között a lélek között, amit meg akar menteni?!

- Tudom… és félek is egy kicsit ettől… Csak a saját érzéseimet ismerem, de remélem, hogy az is elég lesz…

- Felejtse el, nincs most olyan erőben, hogy képes legyen rá! Tisztában van vele, hogy ha a lelke belép az Ő világába, hogy megpróbálja visszahozni, és kudarcot vall, akkor valószínűleg Ön sem tud többé visszajönni?!

- Igen, tudom!

- Akkor arra kérem, gondolja ezt át! Nem tudhatja jelenleg, hogy milyen veszélyekkel kell majd szembenéznie, mivel kell megküzdenie! Nagyon gyenge, ilyen állapotban több, mint kockázatos, amire készül! Inkább őrültségnek nevezném!

- Lehet, de mindenképpen meg akarom próbálni!

- Nem tehetek semmit, hogy lebeszéljem erről?

- Sajnálom, de nem! – mosolygott rá kedvesen, bocsánatkérőn Lena.

Dumbledore a fejét csóválta. Miért is csodálkozik?! Hiszen éppen erre számított! Arra, hogy ez a lány mindent meg fog próbálni, hogy segítsen Perseluson! Hogyan tartsa vissza, mikor ő sem lát más kiutat?! Nem is rossz elképzelés, de a lány jelenlegi állapotában… Rettenetesen fáradt, elgyötört, hogyan fog így küzdeni?! Hány sámán volt, aki belehalt ebbe, pedig ők felkészülhettek!

- Mivel tudnék segíteni? – kérdezte halkan.

- Egy kis erőt nem bánnék, elég kevés van belőle jelenleg! Mondhatnám azt is, hogy olyan vagyok, mint az őszi légy! – mosolyodott el Lena kesernyésen.

- Jöjjön ide! – mondta az Igazgató csendesen, és magához ölelte a csöpp lányt, aki a következő pillanatban döbbenten érezte meg, hogy mintha friss levegő áramlana a tüdejébe, tagjaiból pedig elmúlna az egyre erősebb reszketés, amit a kimerültség, és a félig sem gyógyult sebek okoztak. Azonnal tudta, hogy az idős mágus saját erejéből adott át neki, amennyit csak tudott, és amennyit az ő elgyötört teste képes volt befogadni.

- Hűha! – mondta, és tréfás elismeréssel mosolygott bele a hihetetlenül mély, kék szemekbe. Pár pillanatig nézték egymást, a nagyon fiatal boszorkány, és a nagyon öreg varázsló, valami furcsa megértéssel, időtlen cinkossággal, aztán szinte egyszerre komorodtak el. A főzet kész volt, ha tenni akartak valamit, akkor most kellett megpróbálni, most, mielőtt még késő…

Lena egy fiolába merte az üst tartalmát, és együtt indultak vissza a betegszoba felé.

Mikor odaértek, Madam Pomfrey azonnal eléjük sietett.

- Hát visszahozta, Igazgató úr! Nagyon helyes, legalább magára hallgat ez a makacs teremtés!

- Nem Poppy, most rám sem hallgat! Nem gyógyulni jött vissza, hanem gyógyítani! – sóhajtott fel Dumbledore.

- Micsoda…?! Hogyan…?! Kit…?! Nem, nem engedhetem!

- Ha van bármi más ötlete, boldogan elfogadom, mert ez a jelenlegi terv nekem sem tetszik, de nem tudok jobbat! – hangzott a határozott válasz.

Szegény asszony levegőért kapkodva állt ott, de képtelen volt egy szót is kinyögni. Míg ő a hallottakat próbálta megemészteni, ők már be is léptek a kicsi kis szobába. Az Igazgató meglepetten nézte, hogy Lena először Remushoz lép oda, és letérdelve kezébe veszi a férfi kezét.

- Bocsáss meg! – suttogta.

Hát igen… Kettőjüket egyszerre nem tudja megmenteni! – gondolta az ősz varázsló, és most nagyon sajnálta a kicsi teremtést, akinek ilyen iszonyú döntést kell hoznia. Elszoruló torokkal hallgatta a lány visszafojtott sírástól meg-megcsukló szavait:

- Remus, tudod, hogy nagyon szeretlek, de kétszer egymás után nem tudom ezt az utazást végigcsinálni! Ha Téged próbállak meg visszahozni, Róla teljesen lemondanék, viszont ha meg tudom menteni Őt, akkor lehet esélyünk rá, hogy Ő tud segíteni Rajtad is! Ez az egyetlen módja, hogy talán mindketten életben maradjatok! – mondta Lena, és kétségbeesetten simogatta meg a sovány arcot. Gondolatban elbúcsúzott, hiszen egyáltalán nem volt biztos benne, hogy vissza tud jönni… Felsóhajtott, és Pitonhoz lépett.

Mély levegőt vett, és felhajtotta a főzetet, amit készített. Leült a férfi mellé az ágyra, és erősen megszorította a kezét. Sápadtan pillantott fel Dumbledore-ra, aki bíztatóan nézett vissza rá, és csak annyit mondott jelentőségteljesen:

- Itt maradok, amíg tart! Ne kételkedjen Perselusban! Hinnie kell abban, hogy képes ugyanazt érezni, amit Ön!

A lány csak bólintott, aztán a hollófekete fej mellé hajtotta a sajátját, és halkan dúdolni kezdett. Egy ősi, szinte már elfelejtett éneket énekelt. Nem is volt ez igazi ének, inkább csak furcsa torokhangok egymásutánja… Érezte, hogy lassan megszűnik körülötte a külvilág, minden elhomályosul, és minden mintha távolodni kezdene, a saját teste is…

Előbb csak szürkeség, aztán áthatolhatatlan sötétség vette körül, mintha minden fény kialudt volna az egész világon… Egyetlen kapaszkodója volt, az, hogy nagyon meg akart találni valakit…

Ezt a lelket kereste minden erejével, minden akaratával… és hirtelen megérezte, hogy valami maga felé kezdi húzni… Gondolatai sötét, de nyugodt gondolatokat találtak, érzései szomorúságot, lemondást… A lelke rákapcsolódott egy másik lélekre, és ebben a pillanatban világosodni kezdett körülötte… Egy fekete taláros alakot látott, aki karjait összefonva állt egy végtelen térben, és minden félelem nélkül, némi csendes érdeklődéssel vizsgálgatta az előtte elterülő vidéket, és az ott álló alakokat. Halálfalók és szemlátomást a másik oldalhoz tartozó varázslók és boszorkányok néztek szembe vele egy láthatatlan határ másik oldaláról, sziszegtek a fülébe egyforma gyűlölettel. Egyetlen dologban egyetértettek ebben a pillanatban: mindannyian ezt a sötét hajú férfit szerették volna végleg maguk közé rántani.

A Halálfalók, akik tudnak az árulásáról, és azok a varázslók, akiknek még Halálfalóként okozott jóvátehetetlen kárt… - gondolta Lena elszoruló torokkal. Nagyon sokan voltak… Hogy fognak ennyi emberrel megküzdeni?! És ekkor hirtelen rájött valamire: a férfinak esze ágában sem volt küzdeni… Nem a saját ereje tartotta ezen az oldalon, hanem annak a bájitalnak a hatása, amivel Madam Pomfrey lelassította a haldoklását… Mintha még bosszantaná is egy kicsit, hogy nem léphet be végre abba a világba! Feladta, nem akar élni! – érezte meg a lány kétségbeesetten az igazságot. De miért?! Fáradt, persze, de ennyire nem lehet… Felé lépett, és érezte, hogy láb helyett puha mancsokon lépked… Igen, a sámánok is többnyire valamilyen állat alakjában járták a szellemvilágot! A mai varázslók közül ezért sem próbálkozhatott meg akárki ilyesmivel… Csak az animágusok… A ruganyos mozgású párduc lassan megközelítette Pitont, és megfeszülő testtel próbálta felmérni a veszélyeket.

A férfi megborzongott. Úgy érezte, időtlen idők óta néz már szembe ezekkel a lelkekkel, akik mind őt akarják… Hát legyen… Kit érdekel… Csak legyen végre egy kis nyugalma… Tudta, ha belép közéjük, megnyugszanak valamelyest, hiszen akkor megbűnhődött… De amíg itt áll szemben velük, két világ határán… Menne ő, de nem engedi egy láthatatlan kötél, ami még oda kapcsolja, ahhoz a világhoz, amiben nincs már semmi keresnivalója… Engedje el végre! Ezt kívánta már régóta, de most… Valami furcsa érzés fogta el… Mintha megérintették volna… Egy kéz, amit csak párszor érezhetett, de soha nem fog elfelejteni… És az a kéz mintha megpróbálta volna visszatartani… Ugyan! Hiszen éppen azért lenne jó végre átlépni ezen a határon, hogy megnézhesse, ott van-e Ő is… Nyugodtan várakozott, esze ágában sem volt hadakozni…

Nem vette észre azt a hatalmas medvét, amely feléje közelített és dühös morgással vicsorította agyarait a nagymacskára, amit Ő már észrevett, holott a férfinek még mindig nem tűnt fel a jelenléte, és azt is tudta, miért van itt. Lena megrezzent. A túlvilág nem adja harc nélkül azt a lelket, amit már majdnem megszerzett! Tudta, hogy előbb-utóbb feltűnik az, aki megpróbálja megszerezni… Szóval vele kell megküzdenie… Nem igazi medve, az biztos, de ezt az alakot választotta a harchoz… Jó választás… Sajnos ez az állat túl erős… Ő pedig túl gyenge… Mindegy, ezért jött, meg fogja próbálni! A párduc hörögve feszítette meg karcsú testét, és felkészült egy halálos harcra… A hatalmas medve megállt előtte, és vérben forgó apró szemével végigmérte, mintha fel akarta volna ajánlani a menekülést. Az aranysárga, fekete foltos állat válasz helyett azonnal támadott. Vadul belemart az erős, durva bundával borított testbe, aztán mielőtt a fogak, mancsok elérhették volna, elugrott. Megpróbálta fürgeségét használni a testi erő ellenében. Körbe-körbe rohant, és mikor a valamivel lomhább jószág lemaradt, azonnal támadott. Hátába került ellenfelének, és fogait a nyakába mélyesztette. Ennek a medvének azonban ez alig ártott valamit!

A fájdalom csak még jobban felingerelte, vadul felüvöltött, majd két lábra emelkedett, megrázta magát, levetette hátáról a sokkal kisebb párducot, és hatalmas karmai felszántották a nagymacska oldalát…

Lenanak elakadt a lélegzete, de azonnal menekült, megperdült és visszatámadott. Egyre dühösebben, vadul morogva marták egymást, szőrpamacsok röpködtek a levegőben mindenütt.

Erre a kavarodásra már Piton is felfigyelt, és döbbenten nézte a két, egymást marcangoló állatot. Hirtelen megrázkódott, mert ez a párduc valahogy furcsán ismerősnek látszott… Egyszer látta csak Lenat ilyen alakban, de… éppen ilyen volt… Mi ez az őrült harc?! Miért?! Mintha miatta lenne… Nem, lehetetlen, ahhoz egy különleges bájital, és különleges varázsló kell, aki utána jön, és megküzd a lelkéért… Lena képes lehetne rá, a párduc is utalhatna erre, de miért vállalná ezt az őrült kockázatot érte?! Különben is… halott… Mikor ez a gondolat újra az agyába, szívébe hasított, nem szűnő élességgel, már el is veszítette minden érdeklődését. Nem tudja, mi ez, de nem is érdekli! Rajta kívül viszont mindenki mást érdekelt… Az árnyalakok elhallgattak, és kitágult szemmel figyelték a jelenetet. Még nem láttak ilyet… Iszonyatos harc folyt, és a párduc egyre fáradtabb, elgyötörtebb lett. Mozgása kezdett lelassulni, így egyre több sebet kapott, és ezek a sebek csak még tovább lassították… Érezte, hogy nem bírja már sokáig… Reménytelen… Szinte már csak menekült, az életét próbálta menteni minden pillanatban. Ez így nem lesz jó! – gondolta kétségbeesetten Lena. Hirtelen ötlettel úgy döntött, megpróbál más állat alakjába bújni! Ha sikerülne, akkor… Távolabb rohant a hatalmas medvétől, és miközben az vadul bömbölve utána vetette magát, elindította az átalakulást. Mire a nyáladzó, dühöngő állat odaért, már egy kecses sólyom emelkedett a levegőbe, fordult egyet, és az ellenség döbbenetét kihasználva lecsapott, és egyenesen a vérben forgó, kicsi szemeket célozta meg, belevájta a csőrét, és mielőtt a mancsok, fogak elérhették volna, felemelkedett, de csak azért, hogy egy újabb fordulat után újra lecsapjon. Az éles csőr most a másik szembe vájt bele, és a megvakított állat vadul felüvöltött. Lena rögtön visszaváltozott párduccá, és dühödten támadott tovább. Belemart a hatalmas testbe és elugrott, belemart és elugrott… Újra és újra… A medve tehetetlenül forgolódott, képtelen volt elérni, eltalálni láthatatlan támadóját. Egyre fájdalmasabban, kétségbeesettebben bőgött, szinte egész testét vér borította már. Teljesen lelassult, aztán tehetetlenül, fújtatva megállt. Utoljára fájdalmasan felüvöltött, és hirtelen semmivé foszlott… A fekete foltos sárga bunda is csupa vér volt, és a párduc lüktető horpasszal, zihálva roskadt össze.

Sikerült… - gondolta a lány szédelegve, hitetlenkedve. Egy kicsit pihenek… csak egy nagyon kicsit… - ígérte meg magának, miközben fáradtan lehunyta a szemét, és hallotta az árnyalakok döbbent suttogását.

Piton valami egészen másra figyelt fel…

- Perselus! – mondta egy kedves, rettenetesen régen hallott hang, és ő egész testében összerándulva kapta abba az irányba a fejét.

- Lily!

- Igen, én vagyok, és csak meg akarom köszönni, hogy vigyáztál a fiamra!

- Most mondjam, hogy örömmel?! – húzta el száját a férfi.

- Tudom, hogy nem örömmel tetted! Sajnálom, hogy nem tudtad elfelejteni, hogy James az apja… Így talán még nagyobb dolog, hogy megtetted! Köszönöm!!! – suttogta a gyönyörű nő, és kezét nyújtotta a fekete hajú férfi felé.

- Vége van már! Hagyd! – vonta meg az a vállát, de önkéntelenül is elindult felé.

- Igen, vége van! A számodra is! Itt megpihenhetsz végre! – mondta a lágy hang, és a zöld szemek könnyesen ráragyogtak, egyre közelebb vonzották…

Lena ebben a pillanatban emelte fel a fejét, és amit látott, attól úgy érezte, megáll a szíve…

Egy csodálatosan szép nő hívta Perselust a láthatatlan határ túloldaláról, és a férfi egyre közelebb lépett hozzá…

Ne! – nyögte kétségbeesetten. Ilyen tehetetlennek még soha nem érezte magát! És ilyen jelentéktelennek, kicsinek, csúnyának sem… Azok a smaragdzöld, ragyogó szemek…

Az a csodálatos bronzvörös, csillogó hajzuhatag… Szép arc, kedves mosoly… És még okos is, látszik… Felismerte az elbeszélésekből… Lily Potter… Tehát még híres is… És bátor! Mennyit hallott róla, hogy hogyan áldozta fel magát a fiáért!

Ezzel a helyzettel, Vele hogyan birkózzak meg, Istenem?! – gondolta reménytelenül. Megküzdhetek ÉRTE bármilyen veszéllyel, bármilyen támadóval, de mit tegyek, ha Ő akar menni?! Végignézett saját párducbőrbe bújt alakján, ami ráadásul egyetlen seb volt… Ha nem ebben a formámban lennék itt, akkor sem lenne sokkal jobb a helyzet! – állapította meg szomorúan. Jelentéktelen barna haj, barna szemek, szeplők… Hogyan fordítsam vissza?!

A bájital hatása lassan elmúlik, és Ő szépen átsétál azon a láthatatlan határon… Áthúzzák azok a kezek! És ráadásul még azt sem mondhatom, hogy gonoszságból teszi, hiszen látszik, hogy azt hiszi, ott a helye, csak kedves akar lenni, vigasztalni akarja!

De nincs joga megtenni! Nem szereti Őt!!! Látszik rajta! Csak kedveli… Én viszont… Nem számít, hogy Te viszont! Az számít, mit érez Ő! Lehet, hogy szerette, és innen az az utálat, amit Harry iránt érez?! – kérdezte magától, és tudta, ha így van, akkor mindennek vége! Látta, hogy Piton keze szinte már érinti a nőét… Mindjárt odaér… Ne!!! Ne csináld ezt velem!!!

- Perselus!!! – akarta kiáltani, de csak egy állat kétségbeesett hörgése hallatszott.

A férfi azonban így is megtorpant. Nem tudta hova tenni azt az érzést, amit ez a hang kiváltott belőle. Összehúzott szemmel vizsgálgatta a remegő lábakkal felállni próbáló párducot, és végigfutott a hátán a hideg. Nem létezik… De ezt most már meg kell néznie! Mi volt ez a hátborzongató hang, ami szinte belehasított az agyába, és a fejében emberi sikollyá változott, olyanná, hogy beleremegett?! Határozott léptekkel indult az állat felé, ügyet sem vetve többé a döbbent nőre, aki csodálkozva nézett utána. Minél közelebb ért, annál jobban elképedt. Már látta a szemeit… Párducnak nem lehet ilyen meleg barna tekintete! Mi folyik itt tulajdonképpen?! Letérdelt a reszkető állat mellé, és hitetlenkedve, suttogva tette fel a kérdést:

- Lena?!

Abban a pillanatban, mikor felismerte őt, a sárga, fekete pettyes test megremegett, és ott térdelt vele szemben a lány, elgyötörten, ezer sebből vérezve, könnyes szemmel, kétségbeesetten.

- Ne menjen tovább, kérem! Ne csinálja ezt velem! Nem azért harcoltam, hogy csak úgy eldobja az életét!

- Lena, hogy a pokolba kerül ide?! Mi ez az őrültség?! És egyáltalán, hogy lehetséges ez, hiszen csak élő ember lelke küzdhet egy másik ember lelkéért, maga pedig halott!

- Nem, nem vagyok! Legalábbis… eddig nem voltam… - suttogta a lány, némi akasztófahumorral.

- Túlélte az átkot, amit…

- Azt túl, de hogy ezt hogy fogom… - mosolyodott el Lena, kicsit nyugodtabban, most, hogy a férfi végre itt volt mellette és észrevette, felismerte őt.

- Mit művelt, maga szerencsétlen?! Hogy vállalhatott ilyen eszelős őrültséget?! És Dumbledore hogy engedhette meg?! Mindenki megbolondult?! Miért jött ide?! És hogyan?! Minek?! – dühöngött Piton, és úgy érezte a világ is forog vele, ahogy a végsőkig elgyötört lányt nézte, aki még most is mosolyogni próbált.

- Tudja, hogyan lehet ezt véghezvinni, jobban, mint én! – próbált a legkevésbé kényes kérdésre válaszolni Lena.

- Honnan ismerte azt a főzetet, ami kell ehhez?

- Öntől hallottam róla, mikor tanított!

- Nem szoktam ezt megtanítani! Ma már nem divat!

- Nekem beszélt róla!

Hogy haraptam volna le a nyelvemet! – gondolta a férfi dühösen, és már emlékezett… Neki sem tanította, csak megemlítette, mert ezt a gyereket minden érdekelte…

De hogy megjegyezte azt az átkozott kotyvalékot, egy-két említés után…

- A legtöbb diákom arra sem emlékszik, amit éveken keresztül próbálok a fejébe verni! Mondja, magának muszáj minden őrültséget megjegyezni, amit tőlem hall?! – Piton képtelen volt lecsillapodni, majd’ belebolondult, ha eszébe jutott, hogy min ment keresztül ez az eszelős nőszemély. Miatta!

Lena elmosolyodott. Igen, ez végre a régi Perselus! Csak azok a gyengéd mozdulatok nem emlékeztetnek rá, amivel a sebeimet vizsgálgatja, a rémület, amivel rám néz, a cirógatás, ami nem hagyja ki egyetlen porcikámat sem - gondolta kábultan. Aztán ajkába harapott, mikor meghallotta a következő kérdést:

- Miért jött utánam?!

Mit mondjak?! – kérdezte magától tanácstalanul. Az igazat! – válaszolta határozottan egy hang legbelül. De nem volt képes a teljes igazságot kimondani.

- Azért, hogy visszavigyem, szükségünk van magára!

- Kinek?!

- Az Igazgató úrnak, a diákoknak… mindenkinek…

- Dumbledore meglesz nélkülem is, Ő túl nagy ember ahhoz, hogy szüksége legyen rám, az adósságomat törlesztettem nála, a diákok örömünnepet ülnek, ha megszabadulnak tőlem… Tehát?!

- Most is szüksége volt magára a csatában! – próbált továbbra is kitérni a válasz elől Lena.

- De a Nagyúrnak vége, mint azt volt alkalmam itt megtudni! Akkor mire kellek?!

- Nemcsak azért akarunk életben tudni valakit, mert hasznos, hogy ott van!

- Hanem?! Jó indokot mondjon, mert nincs sok kedvem visszafordulni! Nyugalmat akarok végre! – Piton most már úgy döntött, nem hagyja annyiban. Tudni akarja, mielőtt vállalja a visszafele vezető utat, hogy mit jelent Neki… Nem mintha lenne értelme, hiszen ha visszamegy, úgyis el fogja felejteni, ami itt történt… De akkor is! Most és itt, tudnia kell!

Jó indokot!!! Mi a jó indok Neki?!?! – mérgelődött a lány, és lehajtotta a fejét.

- Rendben, ha nem jut eszébe semmi… - mondta a férfi, azzal felállt, és elindult Lily felé…

- Ne!!! – sikoltotta Lena, és nem gondolt rá, hogy ez bizony zsarolás… És olyan trükk, amit Pitonról senki fel sem tételezett volna… Talán még azt sem, hogy ismeri egyáltalán…

- Miért ne?! Az én életem, és nagyon elegem van belőle!

- Jöjjön vissza azokért, akik szeretik Önt…

- Egy nevet, Miss Flower!

- Mondjuk én… Én szeretem… !!! Jó indokot akart, lehet, hogy ez nem az… Nézze, én tudom, hogy nem vagyok olyan szép, mint Lily, meg sem közelítem, különösen most… - nézett végig magán zavartan a csöpp lány – de… Mondjon már valamit!!! – kérte kétségbeesetten, mikor látta, hogy a férfi csak néz rá.

- Szerintem a külsejének semmi baja, a fejében nincs rendben valami, ha ilyen őrültségeket beszél… - suttogta rekedten Piton, és a következő pillanatban egyetlen hosszú lépéssel Lena előtt termett, a karjába kapta, és úgy szorította, mintha az élete függne tőle… Tulajdonképpen így is volt… Testéhez préselte, mintha magába akarná olvasztani, és csak csókolta, szünet nélkül, percekig… A lány vadul viszonozta az ölelést, a csókot, és Perselus vállába, nyakába kapaszkodott. Zihálva, levegő után kapkodva váltak szét, és néztek egymás szemébe.

- Jó lenne, ha eldöntené, Lena, hogy megmenteni, vagy megfojtani akar! – nyögte a férfi, de hangjában nyoma sem volt reklamációnak, vágynak annál inkább…

- Menjünk innen, elég volt ebből a helyből! És ne is álmodjon róla, hogy elengedem, míg vissza nem értünk! Még eltűnik nekem! – mosolyogtak fel rá a barna szemek válaszul.

- Nem megyek sehova maga nélkül! – suttogta a bársonyos hang, és mindketten az életre gondoltak, ott a másik oldalon… Egymást átölelve hagyták, hogy beszippantsa őket a sötétség, és visszarepítse a Roxfortba, az életbe… Mennyivel jobb így, hogy velem van, és érzem az ölelését… Így még ez a sötét űr sem riasztó, hanem puha, bársonyos, simogató! – gondolta utoljára még Lena, és elmosolyodott…