36. fejezet

Voldemort halála

- Sanguis mens! – hangzott fel egy ismeretlen varázsszó hirtelen, és mindenki felkapta a fejét. Felismerték a félelmetes, fagyos hangot, és egy emberként néztek Voldemortra, aki varázspálcáját felemelve állt ott, és gúnyosan, diadalmasan meredt a Vele szemben álló emberekre.

- Ez nem lehet igaz! Nem tudtam, hogy képes erre! Mikor, és hogyan fejleszthette ezt ki?! – suttogta Dumbledore, és tudta, hogy most ő sem segíthet. Meg fogja próbálni, de… Nem tudja megmenteni ezeket az embereket, akik pedig csak rá számíthatnak!

- Mi történik, Igazgató úr, mi ez a varázslat? – kérdezte McGalagony, és torkára szorította a kezét, mert úgy érezte, mintha fojtogatná valami. A többiek is reszketve álltak, minden ember valami ismeretlen, egész testét elborító, egyre fokozódó fájdalommal küzdött.

Lassan szinte mindenki térdre rogyott, senki nem tudta már állva elviselni a kínt, ami tetőtől-talpig elborította őket.

- Lángol az egész testem… Mintha minden csepp vérem égne… - nyögte Harry, és levegő után kapkodott.

Az Igazgató szomorúan nézett a fekete hajú fiúra. Legalább Őt tudná megmenteni! Ő volt a reménységük, aki a jóslat szerint megállíthatta volna Voldemortot… Nem végezheti így!

És mégis… nem tud mit tenni… Látta, hogy a többiek is a tekintetét keresik, minden szem rátapad, azt várva, hogy tegyen valamit… Meg kell mondania az igazat! Hiszen ő maga is érzi már a fájdalmat…

- Sajnos, tényleg valami ilyesmi történik, Harry! Ez a saját vér-varázslat! Nagyon-nagyon régen nem használta már senki…

- Miért?

- Túlságosan nehéz és bonyolult, alig van olyan mágus, aki képes végrehajtani, és be is tiltották évszázadokkal ezelőtt!

- Betiltották?

- Igen, mert az a következménye, amit látsz, és érzel! Túlságosan nagy hatalmat ad mások felett annak, aki képes végrehajtani.

- Mennyire nagyot?!

Dumbledore megpróbált nagyobb erőt kifejteni, hogy legalább csökkentse a varázslat hatását, ha már megszüntetni nem tudja, és nem válaszolt.

- Igazgató úr! Mennyire nagyot?!

Az ősz varázsló felsóhajtott, és a remegő, fájdalomtól eltorzult arcú fiúra nézett, akit még most, a halál küszöbén sem hagyott el a kíváncsisága, az a tulajdonság, ami annyi veszélybe rángatta már bele, ugyanakkor annyiszor segítette fontos információkhoz.

- Azon a körön belül, ameddig képes kiterjeszteni az erejét, mindenkit megöl, aki nem az ő vére!

- Mi meg csak hagyjuk?! Tegyük el láb alól, hiszen ott áll egyedül! Akkor majd megszűnik a mágia is! – recsegte Mordon, és már emelte is a varázspálcáját.

- Nem lehet, Alastor! Aki a varázslat hatása alá került, az tehetetlen Vele szemben!

- Ez biztos?!

- Sajnos igen!

- Nem tehetünk semmit?! Az lehetetlen! Csak van valami megoldás! – mondta Mr. Weasley, miközben kétségbeesetten nézte a fiait, és a feleségére gondolt. Bele fog pusztulni, ha egyikük sem tér haza!

- Lehet, hogy megátkozni nem lehet, de attól én még jól fejbe verhetem! – dühöngött Hagrid, aki hihetetlen testi erejének köszönhetően még tartotta magát.

- Hagrid, ne, a közelébe sem jutnál! – kiáltotta Dumbledore, de a férfi már elindult.

A következő pillanatban már a földön hevert, és levegő után kapkodott, orrából, szájából vér buggyant ki…

- Mondtam, hogy nem lehetséges! – sóhajtott fel az Igazgató, és megpróbált még jobban koncentrálni, hogy segíteni tudjon az emberein, de tudta, hogy már ő sem képes sokáig ellenállni. Abban reménykedett, hogy Voldemort elfárad, hiszen ez a varázslat iszonyatos erőfeszítést igényel, különösen ilyen viszonylag nagy területen, de mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a Sötét Nagyúr, ahogy az emberei nevezték, még nagyobb erővel rendelkezik, mint azt gondolták róla. Gúnyos nevetése mindent betöltött, mikor látta, hogy egyik varázsló a másik után zuhan a földre, görcsbe rándult testtel, iszonyatos fájdalmak között.

- Igazgató úr, Ön sem tud tenni semmit?! – kérdezte elfúló hangon McGalagony, és reménykedve nézte az ősz mágust, aki eddig mindig mindent megoldott.

Dumbledore látta a bizalmat kolléganője arcán, és így még nehezebb volt elviselnie a tudatot, hogy csalódást kell okoznia. Nem, ő sem tehet semmit! Senki nem tehet semmit, talán csak… Igen, hát persze! Piton felé fordult, és látta, hogy valószínűleg semmit nem vett észre abból, ami történt. A férfi még mindig Lena mellett térdelt, mozdulatlanul, semerre sem nézve. Talán Ő segíthetne! De hogyan kérhetné erre?! Minden valószínűség szerint az életébe kerülne, ha szembe szállna Vele, holott az, hogy nem látszik rajta testi fájdalom, az azt mutatja, hogy talán túlélhetné, rá nem hat az átok úgy, mint másokra! Életben maradhatna… Kérdés, hogy akarná-e azt az életet, ami várhat rá… és megmenthetne több száz embert… Neki kell döntenie!

- Perselus! Perselus!!!

Piton lassan tért vissza a valóságba. A nevét hallotta újra és újra… Ki az, és mit akar tőle?! Miért nem hagyja békén?! Legalább most! Nem érdekli senki és semmi!

Aztán felismerte a hangot… Dumbledore… Mit akarhat?! Felemelte a fejét, és körbenézett. Mi történik itt?! Mitől került egyszerre a földre minden társa?! Az Igazgató felé fordult, aki meglátta a kíntól fénytelenné váló szemekben az értetlenséget, és szó nélkül Voldemort felé intett. A bájitaltan tanár még mindig kábultan nézett a győztesen nevető alakra. Teljesen üresnek érezte magát… Még mindig nem értett semmit, mintha a szíve meg akarta volna akadályozni, hogy felfogja a körülötte lévő világot. Nem ért semmit, akkor talán nem is fáj semmi… De az agya önállósította magát, úgy, mint már annyiszor életében. Elemezni kezdte a tényeket… A földön fekvő, görcsökben vonagló embereket, a Nagyúr felemelt kezét, benne a varázspálcával, gúnyos nevetését, Dumbledore hangjában a soha nem hallott tehetetlenséget… Hogy pont őt hívja segítségül… Hát persze! A saját vér-varázslat! Itt tényleg nem segíthet senki más, csak ő! És ebbe legalább belehal… Nagyon helyes! Ezt még megteszi, és megpihen végre! Befejezi a feladatát, bevégzi a küldetését… Segít az Igazgatónak, hiszen Ő az egyetlen a világon, akinek tartozik valamivel! Ezt a tartozást még lerendezi, és elmehet ebből a földi pokolból! Ezen a feladaton kívül már nem köti ide semmi! Még egyszer ránézett Lena hófehér arcára, és arra gondolt, hogy legalább érte is bosszút állhat! Lassan, de határozottan felemelkedett, és a pálcájáért nyúlt.

- Megteszi… Tudtam… - suttogta Dumbledore, és ajkába harapva figyelte a karcsú, fekete alakot, ahogy lassan szembefordul a világ legnagyobb élő mágusával.

- Ki és mit?! – suttogta Harry, aki minden pillanatban az ájulással küzdött.

- Perselus… Megpróbálja megállítani…

- De hát… Éppen Ön mondta, hogy senki nem tehet semmit…

- Ő talán igen!

Voldemort ebben a pillanatban vette észre, hogy Piton őt nézi. Eltűnt az arcáról a nevetés, és vad fenyegetés ült ki rá. Eddig olyan szépen, terv szerint ment minden! Az a vén bolond ugyan hihetetlen erővel próbált védekezni a varázslata ellen, eléggé ki is merítette a vele való harc, de igazi veszélyt nem jelentett! Le tudta gyengíteni a mágia erejét, de megszüntetni képtelen volt! Már csak egy-két perc, és végük! Mindannyiuknak! És most tessék…

- Mit forgatsz a fejedben, Perselus?! Akármi is az, azt ajánlom, verd ki belőle! – sziszegte.

Piton elmosolyodott, és Harry megborzongott, mert arra gondolt, hogy ilyen ijesztőnek még sosem látta a bájitaltan tanárt.

- Nem, azt hiszem, most nem fogok engedelmeskedni! – mondta a bársonyos hang hűvösen.

- A saját véremet akarod ellenem fordítani, te féreg?!

- Legalább először életemben veszem valami hasznát!

- Ne merészeld! Te is tudod, hogy belehalsz! Nem tehetsz semmit!

- Tudom, hogy belehalok, de abban nem vagyok biztos, hogy nem tehetek semmit! Te sem lennél ilyen ideges, Nagyúr, ha így lenne!

Meg kellett volna ölnöm! Nem csak a lányt, hanem őt is! Nem lett volna szabad életben hagynom az egyetlen embert, aki megakadályozhatja a terveimet! – gondolta Voldemort, és izzó tekintettel, parancsolóan meredt a férfira. Ilyen hamar kiheverte annak a szukának a halálát?! Azok alapján, amit az agyába pillantva látott, azt hitte, képtelen lesz talpra állni, ha elveszi tőle… Talán emlékeztetni kellene rá, hogy mi történt… - tűnt fel az embertelen arcon egy gúnyos, kegyetlen mosoly.

- Én a helyedben figyelmeztetném magamat, Perselus, hogy ki is vagyok, és hol a helyem! Esélytelen vagy ellenem! Láttad, hogyan bántam el a kis barátnőddel!

- Igen, láttam! – bólintott Piton, és bár ez eddig lehetetlennek tűnt, még jobban elsápadt.

- Csodálkozom is, hogy tehettél ekkora ostobaságot!

- Micsoda?!?! Mit merészelsz?!

- Láttad a gondolataimat, nem értem, hogy ölhetted meg azok után! Ha életben hagyod, és túsznak használod, bármire rávehettél volna! Mindenre képes lettem volna érte!

De így… - vonta meg vállát a karcsú férfi, és eszébe jutott pár verssor, amit még Lenanál olvasott, mikor abban az erdő közepén lévő kis házban jártak nála. Halkan törtek fel belőle a szavak, amiket életében egyszer olvasott csak, és most hirtelen értelmet kaptak:

“Amit lehetett elvesztettem,

házban, hazában, emberekben

s többé nem félek semmitől!”

Most értette csak meg, hogy ez az igazság. Már nem fél… Tőle sem!

Felemelte a pálcáját, és megpróbálta megszakítani a varázslatot, saját magát, saját Voldemortéval azonos vérét kínálva fel áldozatnak. Tudta, hogy ha elég sokáig kibírja, ezzel megszüntetheti a mágia hatását. De ahhoz egy ideig ki kellene tartania!

A következő pillanatban már érezte, hogy villámcsapásként hasít testébe a fájdalom, elképesztő erővel, másodpercek alatt elgyengítve őt. Kis híján összeesett, de fogcsikorgatva megvetette a lábát, és szembenézett a Sötét Nagyúrral. Most neki sikerült elcsípnie egy gondolatot, érzést, amit a másik titkolni akart. Elbizonytalanodott! Talán egy egészen kicsit meg is ijedt!

Voldemort valóban megrettent egy pillanatra. Elképesztette az a félelem nélküli elszántság, gyűlölet, ami Perselus tekintetéből sugárzott. Most már biztosan tudta, hogy Őt kellett volna elintéznie először! Próbálta fokozni a varázslat erejét, de már képtelen volt rá. Kezdett fáradni. Túl régóta tartotta már fenn a kört, túlságosan sokat hadakozott Dumbledore-ral, és most még Piton is… De az nem lehet, hogy ez a korcs elviselje ezt a fájdalmat! Fel fogja adni! Hamarosan! Pokoli kínjai lehetnek, látszik az arcán! Még pár perc, és bele fog halni! Érzi ezt Ő is, elvégre nem olyan ostoba, hogy ne tudja! Azt mondta ugyan, hogy nem fél semmitől, de az nem létezik! Az életösztön biztosan dolgozik benne is!

De Piton kitartott. A karcsú fekete alak meg-megvonaglott, mikor úgy érezte, hogy ez a gyötrelem ledönti a lábáról, nem bírja tovább, leengedi a pálcáját, nem azért, mert fél a haláltól, hanem azért, mert egyszerűen képtelen tovább elviselni ezt! A teste már többször fel akarta adni, csak a lelki ereje, és az elkeseredettsége tudta rávenni, hogy talpon maradjon.

Látta, hogy a Nagyúr is fárad, és észrevette azt is, hogy körülötte páran elkezdenek feltápászkodni. Ez is azt mutatta, hogy gyengül a varázslat ereje. Csak még egy kicsit! Egy kicsit még bírni kell, aztán pihenhet!

- Meghalsz, ugye tudod?! – sziszegte Voldemort.

Perselus látta a dühöt, a vad bosszúvágyat az embertelen arcon, amitől annyit rettegett életében, és tudta, hogy igaza van… Még pár másodperc, és nem bírja tovább elviselni, hogy minden fájdalmat, kínt az ő teste fogjon fel…

- Remélem, élvezed… apám?! – kérdezte keserűen, fájdalmasan, és érezte, hogy forogni kezd vele a világ. Hideg veríték borította el az egész testét, minden elsötétült előtte, és mintha kívülről nézte volna saját magát, furcsa távolságtartással figyelte, ahogy lassan térdre rogy… A varázspálca azonban még mindig a kezében volt, és még mindig Voldemort felé emelte…

Ekkor végre valahára megérezte, hogy megszűnik a fájdalom, és a következő pillanatban, nagyon messziről, mintha egy vízfüggönyön túlról szólt volna, meghallotta Dumbledore hangját:

- Vége, megszakadt a varázslat! Talpra, aki csak tud! Gyorsan!

Sikerült! Végre megpihenhetek! – gondolta, és arról már nem tudott, amikor egész testével a földre zuhant… Azt sem láthatta, hogy az Igazgató odarohan hozzá, és könnyes szemmel emeli fel a fejét. És azt sem, hogy Lena hirtelen megmozdul…

- Lena! Hát él?! Végre egy jó hír! – mondta az öreg varázsló, és közben azt figyelte, hogy támadnak-e már a Halálfalók, akik közé Voldemort azonnal visszavonult, mikor csődöt mondott a varázslata. Perselusnak köszönhetően… Hogy fogja elmondani Lenanak, hogy akit annyira szeretett, haldoklik?! Fájó szívvel figyelte, hogy a nagy barna szemek azonnal a férfit keresik, és néma szánalommal nézte, hogyan jelenik meg benne a fájdalom, hitetlenkedés, mikor lehunyt szemmel, a földön fekve látja.

- Mi történt?! – suttogta a lány szinte mozdulatlan ajakkal, kétségbeesetten.

Dumbledore pár szóval elmondta az eseményeket. Volt rá ideje, úgy tűnt, a Halálfalók nem támadnak azonnal, előbb megbeszélik az új helyzetet.

- Él? – hangzott a következő, alig érthető kérdés.

- Még igen…

- Még…?!

- Sürgős segítség kellene neki, és akkor sem biztos, hogy…

- Értem… - mondta Lena, és olyan hang tört fel a torkából, amibe még a sok szenvedést látott ősz mágus is beleborzongott. Nem sírás, és nem sikoly… nem jajgatás, és nem kiáltás… Maga volt a fájdalom, valami már nem is emberi hang, nyüszítő, állati sírás…

Aztán a lány szájára szorította a kezét, és visszafojtotta elkeseredettségét.

- Akkor gyorsan be kell ezt fejezni!!! – mondta fejével a Halálfalók felé intve.

- Igen, be kellene… - válaszolta kicsit döbbenten az Igazgató. Nem ezt a reakciót várta, azt hitte, Lena belesüllyed a fájdalomba. A kis teremtés ehelyett vad dühvel meredt az újra támadásba lendülő ellenségre, különösen egy pontra… Voldemortot kereste a tekintetével, és tőle szokatlan gyűlölet lángolt a szemében.

Dumbledore szembe fordult a támadókkal, és minden erejével védekezett, hiszen a társai olyan kimerültek voltak a saját vér-varázslat borzalmaitól, hogy alig álltak a lábukon, közben azonban időről-időre odapillantott a lányra is. Látta, hogy letérdel Piton mellé, megsimogatja az arcát, újra feltör belőle az a rettenetes hang, aztán… Aztán az a nem is emberi hang teljesen állativá változik, a sikoly egyre élesebb, magasabb lesz, vad vijjogásba megy át, és a következő pillanatban egy sólyom hasítja a levegőt, és egyenesen a Halálfalók sorai felé tart…

Mit művel?! – gondolta. Meg akarja öletni magát?! Ez az érzés még erősebb lett benne, amikor látta, hogy a sólyom hirtelen zuhanórepülésbe kezd, mintha zsákmányra készülne lecsapni, és kifejezetten Voldemortot veszi célba.

Senki nem figyelt rá, hiszen a csata zajában, az átkok süvítése között ki érne rá pont egy madárral foglalkozni?! A sólyom teljesen elengedte magát, és mikor a rémisztő, embereit utasítgató alakhoz ért, szinte a nyakába zuhant, csőrével-karmával a kezéhez kapott, és kiragadta belőle a varázspálcát, aztán felvágódott a levegőbe, és hihetetlen sebességgel a védők felé suhant.

- Kapjátok el azt a madarat! Most azonnal! – üvöltötte Voldemort, és emberei azonnal engedelmeskedtek. Átkok tömege villant, és némelyik súrolta is Lenat, aki megbillent a levegőben, de nem adta fel, továbbra is visszafele repült, karmai között a híres pálcával.

Mintha Harry felé igyekezne! – gondolta Dumbledore, és összevont szemöldökkel töprengett, hogy mit akarhat a lány, miközben védelmezni is próbálta. És hirtelen megértette! Igaza van, ez megoldás lehet!

Ebben a pillanatban két átoksugár is eltalálta a sólymot…

Barát és ellenség egyaránt döbbenten figyelte, hogy hogyan változik vissza emberré. Már megint ez a lány! Hiszen megöltem! Hány élete van ennek?! – őrjöngött Voldemort, és nagyon rossz érzés kezdett erőt venni rajta. Aztán megnyugtatta magát. Nem tudta, mit akarhat a pálcájával, de nem is fontos… Elkapták, nem tudja használni már semmire!

Lena érezte az iszonyatos fájdalmat, és tudta, hogy nem tud tovább kitartani, nem tud a levegőben maradni! Vége az animágiának! Zuhanni kezdett… Nem baj, már majdnem elértem Harryt! – vigasztalta magát, és egyáltalán nem érdekelte már, hogy vele mi lesz most… Csak az számít, hogy Voldemortnak vége legyen! Ha Őt elintézik, akkor az emberei maguktól is meghátrálnak! Hirtelen olyan erős ütést érzett, hogy a lélegzete is elakadt… Földet ért… Annyi ereje maradt csak, hogy a pálcát odalökje Harry elé, és halkan odasúgja:

- Egyszerre!!! – és elveszítette az eszméletét…

A fiú döbbenten, értetlenül nyúlt a varázspálca felé, és közben az Igazgató tekintetét kereste. Mit akarhatott ezzel a szóval Lena?!

- Igaza van, fiam! Használd egyszerre a kettőt!

- Micsodát?!

- A két varázspálcát! A sajátodat, és az övét! Testvérek! Egy kézben összeadódhat az erejük! A megfelelő kézben! Eljött a Te időd! Fogd őket, és mondd ki! Tudom, hogy félsz ettől az átoktól, de most ki kell mondanod!

Harry most már mindent értett… Meg kell próbálnia megölni Voldemortot! Neki, és nem másnak! Minden ízében reszketve markolta a két fegyvert, és minden erejével azon volt, hogy ne vacogjon hangosan a foga. Gyűlöli ezt a varázsigét, Dumbledore-nak igaza van, a csata során is mindig valami mást alkalmazott… Most viszont… Nincs más lehetőség! Körbenézett, hogy társai arcából merítsen erőt. Aki hallotta az Igazgató szavait, az most mind lélegzetét visszafojtva nézett rá. Ezek a várakozó tekintetek! Borzasztó! Aztán tovább siklott a szeme, és érezte, hogy lassan elönti a düh. Amerre csak nézett, halottakat, sebesülteket látott, köztük sok ismerőst… Hermione a földön feküdt, Ron tartotta a karjában a súlyosan sebesült lányt, és próbálta megvédeni… A testvérei mellette álltak… Ha azt állásnak lehetett nevezni… Hagrid egyetlen seb… Remus valószínűleg halott… Lena úgyszintén… Piton is…

Érte ugyan nem szakad meg a szíve, de nagyon bátran viselkedett, azt el kell ismernie… Ha Ő meg tudta tenni, amit kellett, akkor neki is rá kell szánnia magát!

Összeszorította a száját, megvetette a lábát, elszántan Voldemort felé fordult, és rászegezte mindkét varázspálcát.

Az csak ekkor értette meg, hogy mire készül Potter, és mit akart a lány! Szeme tágra nyílt, kezét maga elé tartotta és felüvöltött.

- Neeeeeeem!!! – egyik embere fegyvere után kapott, hogy védekezni tudjon, de már késő volt…

- Adava Kedavra! – kiáltotta a fiú, minden gyűlöletét, eddigi élete minden keserűségét ebbe a két szóba sűrítve.

A varázspálcák felizzottak, remegni kezdtek, Harry úgy érezte, mintha egymás felé közelítenének, egymás felé húznák a kezeit, és hirtelen mind a kettőből fénylő, zöld sugár tört elő, a két sugár összekapcsolódott, sokszoros vastagságúvá duzzadt, és felhangzott az a csodálatos, földöntúli hang, amit Harry már hallott, a főnix éneke. A hihetetlenül erős, széles, vakítóan ragyogó átoksugár Voldemort felé suhant, a következő pillanatban a mellébe csapódott, és elérte a szívét.

- Neeeeee! – hangzott fel újra a rettenetes üvöltés, majd egyre halkult, végül teljesen elenyészett.

Mindenki döbbenten kapkodott levegő után, a Halálfalók hitetlenkedve meredtek egymásra. Nem akarták elhinni, hogy ez megtörténhetett.

- Nagyúr! Uram! - szólongatták kitartóan vezérüket. Nem halhatott meg, túlélt már annyi mindent! Az Ő hatalmát nem törheti meg egy kölyök! Bár ha az a kölyök Harry Potter… Kimeredt szemmel nézték a halottnak tűnő testet, és legnagyobb megelégedésükre azt látták, hogy egy halvány, alig látható arc válik le a tehetetlen porhüvelyről, és emelkedni kezd…

- Igen, ezt is túlélte! Majd megint felerősödik, úgy, mint a múltkor! – lelkendeztek, de hirtelen torkukon akadt a szó, mikor azt látták, hogy a sápadt, alig látható árny szája sikolyra nyílik, és hirtelen mintha valaki rángatni kezdené… Egy darabig mintha harcolt volna egy láthatatlan erővel, aztán elenyészett, eltűnt, és nem jelent meg többé…

Sem ők, sem Dumbledore emberei nem láthatták azt, amit Voldemort, aki két világ határán egyensúlyozott abban a pillanatban, amikor árnyként megjelent, rémülten vett észre. Árnyalakok nyúltak felé, vad dühvel a fülébe sziszegtek, és maguk közé rángatták.

- Na nem, ezt még egyszer nem játsszuk el! – mordult fel egy dühös hang, és Sirius Black iszonyatos erővel megragadta.

- Ne is álmodj róla, hogy tovább gyötröd a fiamat! – sziszegte James Potter, és ő is cibálni kezdte. Kétségbeesetten üvöltött fel, és tudta, hogy ha egyszer átlépi a határt, nem jöhet vissza soha többé! Védekezett volna, de tehetetlen volt… Könyörtelenül berántotta a túlvilág…

A Halálfalók rémülten meredtek egymásra, aztán a halkan, majd egyre hangosabban ujjongó varázslókra és boszorkányokra, akik szemben álltak velük. Minden bátorságuk odalett. Elátkozott harc volt ez… Rengeteg emberük veszett oda, és még a Nagyúr is! Nélküle Dumbledore ellen?! Különben is, minek, ha nincs többé?! Leengedték a varázspálcájukat, és bíztak abban, hogy az ellenség nem úgy fog viselkedni, ahogy ők szoktak, és ejtenek foglyokat… A dementorok már percekkel ezelőtt egy emberként elmenekültek.

A Roxfort védői szívesen darabokra tépték volna a megadást hangoztató Halálfalókat, de az Igazgató valóban nem engedte.

- Öreg barátom, az a jó szíved… Az visz a sírba… De engem is, mert megüt a guta miattad! – dühöngött Mordon.

- Nem viselkedhetünk úgy, mint ők, Alastor!

- Nem?! Nézz körül!

- Akkor sem! – mondta Dumbledore, bár elszorult a torka. Tudta, mire gondol az öreg auror. Ilyen pusztítást… És mennyi, a szívéhez nagyon közel álló ember… Nincsenek többé…

- Kötözzük meg őket! – mondta rekedten, és máris ezüstös kötelek tekeredtek a foglyok testére.

- Egyelőre itt maradnak, és őröket állítunk melléjük! Rögtön értesítem a Minisztériumot, majd ők elszállítják őket! – sóhajtott fel az Igazgató, és elindult, hogy számba vegye a veszteségeket… Már most tudta, hogy nagyon nagy áldozattal tudták csak kivívni a győzelmet… Túl naggyal… De legalább sikerült! Meg kellett lennie! Nem tehettek mást… De ez nem fogja vigasztalni azt, aki elveszítette itt valakijét… Őt magát sem vigasztalja… Lehajtott fejjel indult a földön fekvő emberek felé…