25. fejezet

Közel a célhoz

Piton úgy érezte, megüti a guta.
Potter szemtelensége most már tényleg elviselhetetlen! Az utóbbi egy hónapban megint az agyára ment a kölyök! Egy darabig visszafogta magát, de mióta beolvasott imádott professzorának, Face-nek, azóta megint teljes erővel lázadt ellene. Minden bájitaltan órán volt valami megjegyzése, szemtelen beszólása… Nem mintha nem bírt volna vele…

Gúnyosan elhúzta a száját, mikor eszébe jutott, hogy ma is milyen rémülten hallgatott el a kölyök, mikor kicsit erősebben rászegezte a tekintetét, és rájött, hogy még egy pillanat, és belelát a gondolataiba… Ezt nagyon nem akarja! Az utóbbi időben még kevésbé! Amúgy egyre magabiztosabbnak látszik, valószínűleg jól halad azzal, amit Bennel gyakorol.

Na igen, Vele valószínűleg tényleg gyakorol, nem úgy, mint akkor, amikor neki annak idején úgy kellett volna a fejébe verni az okklumenciát. Fáradt öngúnnyal gondolt rá, hogy hiába ígérte meg magának, csak nem tudott erről az ügyről megfeledkezni. Nem hagyhatja McGalagonyra a dolgot, hiszen Face a testület kedvence lett rövid idő alatt.

Bizalmatlanság?! Ugyan! Minerva bátor nő, és utolsó leheletéig hűséges Dumbledore-hoz, de csak a nyílt ellenséget ismeri fel! Pedig most nem azt kell keresni, ez meggyőződése volt.

Felsóhajtott. Pokoli kimerültséget érzett. Az elmúlt időben többször is hívatta a Nagyúr, és mindig Potterről, Face-ről, és Miss Warlene-ről kérdezősködött. El kellett ismernie, sosem volt még ilyen könnyű dolga, hiszen teljesen őszintén beszélhetett Vele, semmit nem kellett lepleznie, titkolnia. Agyára ment azonban, hogy nem tudott rájönni, mit akar, és hogy még sosem rángatta magához ilyen gyakran. Az utolsó útjáról éppen éjjel érkezett meg, szinte semmit nem aludt. Igaz, akkor se nagyon tudott volna, ha az egész éjszakát ágyban töltheti!

„Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem mertél volna?!” – szemtelenkedett a belső hang, aminek szokás szerint igaza volt.

Egy bizonyos fajta álomból nagyon elege volt már! Nem is az álomból… Inkább abból, hogy fel kellett ébredni belőle újra és újra… Ráadásul egész délelőtt órái voltak, többek között Potterékkel… Fáradtan ült a tanári asztalnál, homlokát tenyerébe hajtva. Saját magának kénytelen volt elismerni, hogy az a legnagyobb baja, hogy pokolian hiányzik neki Lena.

Sóhajtva állt fel, és ki akart menni a teremből, de egyenesen Flonak ütközött. A lány meg sem próbált elhúzódni, inkább hozzábújt, és a szemébe mosolygott.

Piton arca megvonaglott. Megint érezte azt a gyűlöletes vonzerőt, és ebben a pillanatban döbbent rá, hogy ezek a visszatérő, rettenetesen élethű álmok azóta gyötrik, mióta megjelent Flo, és nem hagyja békén, állandóan eszébe juttatva, hogy férfi... Iszonyúan dühös lett, szerette volna teljes erejéből megrázni ezt a nőt… vagy valami egészen mást szeretne tenni vele?!

A kihívó, szőke teremtés azonnal megérezte a pillanatnyi elbizonytalanodást, és a derekát átölelve még jobban hozzátapadt.

- Miss Warlene…

- Igen?! – doromboló, mesterkélt hangot hallott, és a lány ujjai simogatni kezdték a gerincét.

Piton hevesen összerándult, és érezte, hogy vadul lüktetni kezd az egész teste. Levegő után kapott, és csak arra tudott gondolni, hogy milyen iszonyúan régóta kínlódik már, és milyen jó lenne megkönnyebbülni egy kicsit…

„Istenem, Lena!” – gondolta remegve.

Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott ez a név, mintha álomból ébredt volna fel.

Mi a fenét művel itt, ezzel a lánnyal, akit ki nem állhat?! Teljesen elment az esze?!

Összepréselte a száját, megragadta a vékony csuklókat, és eltolta magától Flot.

- Azt ajánlom, kisasszony, hogy soha többé ne jöjjön két méternél közelebb hozzám! – mondta, és a bársonyos hangban hideg távolságtartás volt, semmi más. Hátralépett, és kisuhant a teremből, hátra sem nézve.

Egek, de unja már ezt a mai napot! És még mindig lehet fokozni! – gondolta, mikor azt vette észre, hogy a szobája előtt vár rá valaki. Egy nagyon ismerős valaki…

- Te meg hogy’ a pokolba kerülsz ide, Lupin?!

- A segítségedre lenne szükségem! – válaszolta halkan Remus.

- Az enyémre?! Mi a … Na ne! – akadt el a hangja, és hirtelen szemébe ötlött a másik férfi feltűnő sápadtsága, és megjelent előtte a naptár is… Holdtölte… Óh, hogy az a …!

- Igen, a farkasölő főzet… Elfogyott, kicsit előbb, mint kellett volna…

- Hogy fogyhatott el?! Kiszámoltam, ebben a hónapban még elég kellett volna, hogy legyen!

- Odaadtam valakinek…

- Miiii?!?!

- Megismertem egy férfit, akit nem olyan régen harapott meg egy vérfarkas… Élni sem akart, annyira el volt keseredve… És nem ismert senkit, aki ezt a bájitalt elkészíthette volna neki…

- Na figyelj, én nem tömegtermelést vállaltam! Neked készítettem, Neked is csak Dumbledore kérésére! Más dolgom is van, mint ezzel foglalkozni! Tisztában vagy vele, mennyi időbe telik ezt a löttyöt megcsinálni?! Ma este holdtölte, az ég szerelmére! Te meg idejössz! Mi lesz, ha nem készülök el vele addigra?!

- Erre nem gondoltam… Igazad van, jobb, ha eltűnök innen! – sápadt el még jobban a vékony férfi, és menni készült.

Piton legszívesebben hagyta volna, de maga sem tudta miért, eszébe jutott Lena, és az, hogy valószínűleg nem örülne, ha megtudná, hogy nem segített a drága vérfarkasán…

- Gyere be, ha már itt vagy! Majd sietek! – mondta lemondóan, miközben kinyitotta az ajtót. Azonnal odalépett az üstjéhez, és felszította a tüzet. Nekifogott a bájital elkészítésének, és közben rá sem nézett régi ellenségére, hagyta, foglalja el magát, ahogy tudja.

A mai napra ez a találkozás tette fel a koronát. Egyelőre!!! Lehet még jobb is, ha nem készül el időben, és este itt áll egy kifejlett vérfarkassal kettesben… Megborzongott a gondolattól.

Egyszer már majdnem belehalt…

„Nem vagy normális!” – közölte magával fejcsóválva. – „Hagyni kellett volna elmenni!”

Remus csendesen figyelte a hollófekete hajú férfit, aki most ugyanúgy viselkedett, mint diákkorukban. Nem törődött semmivel és senkivel, csak az üstjével. Minden mozdulatán látszott a hozzáértés, a gyakorlottság. Gyorsan, könnyedén, nyugodtan dolgozott, teljesen kizárva a külvilágot.

„Fáradtnak látszik…” - gondolta. – „Fáradtnak, kedvetlennek, kialvatlannak… és egy kicsit elgyötörtnek…”

- Tudsz valamit Lenaról? – kérdezte halkan.

Piton megremegett, keze ökölbe szorult egy pillanatra. Készületlenül érte a kérdés.

- Nem! Kellene?! – hangzott a válasz, látszólag teljesen nyugodtan, minden érdeklődés nélkül.

- Csak gondoltam, hátha Te hallottál Róla… Nem láttam nagyon régóta, és már kezdek aggódni…

„De még milyen régóta! Egy év, nyolc hónap, tizenkét nap… Átkozottul régóta!” – gondolta a bájitaltan tanár, és az ajkába harapott.

- Aggódj magadban, ha kérhetem, és ne zavarj ilyesmivel!

„Szóval Te is!” – állapította meg Lupin magában. Leült egy székre és csendesen figyelt tovább.

Mikor már hosszú órák teltek el, és a főzet szemmel láthatóan még félig sem volt készen, kezdett ideges lenni. Mi lesz, ha nem készül el időben?! Iszonyatos veszélyt fog jelenteni mindenki számára!

Nyugalmat erőltetett magára, és várt. Lassan alkonyodni kezdett…

És Piton még mindig dolgozott… Remus érezte, hogy közeledik az átalakulás ideje. Odakint teljesen besötétedett. Mindjárt feljön a Hold… Kezdett kétségbeesni. Látta, hogy a bájitaltan tanár is egyre többször pillant felé, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem változott-e még át.

- Perselus… - pattant fel hirtelen.

- Maradj nyugton, mindjárt kész!

- De…

- Tudom!!! – Azt már nem mondta ki, hogy látja is. A vékony férfi halálosan sápadt volt, veríték gyöngyözött a homlokán, és remegések futottak át a testén. Nagyon kevés ideje volt már csak hátra…

- El kellene mennem! Késő lesz! – nyögte, mert kezdte érezni a jól ismert fájdalmat.

- Nem jutnál már sehova! Ha tényleg átváltozol, nem teheted ki innen a lábad! – jött a logikus válasz. Piton tudta, hogy életében nem félt még ennyire, kivéve akkor egyszer, gyerekkorában. Felemelte varázspálcáját, és pár varázsigével megerősítette az ajtót.

„Itt állsz kettesben egy majdnem átalakult vérfarkassal, és még az ajtót is magatokra zárod! Egy lány miatt! Idióta!” – mondta magának megvetően. Újra a főzet felé fordult, de fél szemmel az asztalra támaszkodó, reszkető másik férfit figyelte.

Érezte, hogy saját homlokán is kiüt a veríték. Csak öt percet még! Mindjárt készen lesz! Most! Ez az! Felkapott egy kelyhet, és belemerítette a farkasölő főzetbe, aztán Lupin elé lépett vele. Döbbenten nézte a szemeit. Rettenetes küzdelem folyt bennük a kitörni készülő egyre erősebb vadállat, és a vele egyre kilátástalanabb küzdelmet folytató, egyre gyengébb ember között. Látszott, hogy csak nagyon kevés választja el attól, hogy feladja.

- Segíts! Ne hagyd, hogy… kárt tegyek valakiben… - könyörgött emberi öntudatának utolsó szikrájával.

- Igyál! Gyorsan! – tartotta szájához a poharat, és beleerőltette a rettenetes ízű bájitalt, aztán hátralépett, és felemelt varázspálcával figyelte, mi fog történni. Ha elkésett, és már nem hat a főzet, meg kell próbálnia védekezni, és meg kell akadályoznia, hogy kijusson innen! Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy őrülten vonaglik a teste, és felüvölt kínjában. Soha nem látta még átalakulni.

„Pokolian fájhat!” – gondolta, és egy pillanatra megsajnálta az ősi ellenséget, saját magát is meglepve ezzel. Nem is a fájdalom miatt…

Megdöbbentette az az iszonyatos félelem, ami a szemében tükröződött, mikor arra kérte, hogy ne hagyja ölni. Megértette, hogy évtizedek óta ez gyötri, mindennél jobban.

Az átalakulás lassan befejeződött, és Piton megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy hétköznapi farkas állt előtte, borostyánszínű szemében emberi értelemmel… Sikerült… Ember és állat megnyugodva nézett össze.

- Maradj itt! Beszélek Dumbledore-ral, megkérdezem, melyik szoba lehet a Tiéd. Ha minden mozgás megszűnt, átmész oda, de addig ne mozdulj innen, nem láthatnak meg! – mondta, miközben feloldotta a védő varázslatot. Kinyitotta az ajtót, és a küszöbről visszanézett. Furcsán érezte magát, amint épp egy farkassal beszélget…

Megértette egyáltalán?! A hatalmas állat lekuporodott a kandalló elé, mintha azt akarná jelezni, hogy minden rendben lesz. A tanár megcsóválta a fejét, és elsietett az igazgató irodája felé.

Pár nap telt el, mikor újra összetalálkoztak a folyosón. Lupin döbbenten, leesett állal bámult a levegőbe.

- Neked meg mi bajod van?! – kérdezte Piton szemöldökét felvonva.

- Ki ez a lány?! – nyögte Remus elképedve.

- Aha, szóval összefutottál Miss Warlene-nel! – állapította meg Perselus kissé kárörvendően.

- Warlene?!

- Igen, az új asszisztens.

- Nem emlékszem, hogy hasonló nőt valaha alkalmazott volna a Roxfort… Tudod, mit csinált?!

- A nyakadba ugrott?! Hozzád simult?! Beleverte az orrodat a mellébe?! – találgatott a fekete hajú férfi gúnyos mosollyal.

- Szóval ez mindig így megy?! – döbbent meg még jobban Lupin.

- Nem is a Te kedvedért találta ki! – jegyezte meg cinikusan Piton.

- Hát ez… - Remus elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

- Elképesztő, tudom! Ez van… Dumbledore pártfogoltja…

- Kicsit ostobának tűnik…

- Annak tűnik… És állítólag kvibli…

- Nem hiszed?! – nézett rá a vékony, rettenetesen sápadt férfi érdeklődve.

- Nem tudom, mit hiszek… - sóhajtott fel a bájitaltan tanár fáradtan, aztán szemügyre vette társát.

- Úgy látom, túl vagy rajta… Mikor tűnsz el?!

- Nagyon utadban vagyok, Perselus?! – kérdezte csendesen Lupin.

Nem jött válasz, csak egy megvető pillantás jelezte a másik véleményét. Remus összeszorította a száját. Nem változik, nem felejt… Pedig a múltkori este óta, mikor együtt élték át azt az iszonyatos feszültséget, félelmet, amikor végül segített rajta, a régi ellenségen, volt egy olyan ostoba, kósza gondolata, hogy barátok is lehetnének… Rettenetesen egyedül volt, mióta Sirius meghalt. Ő egész életében egyedül volt! Hogyan bírja ki?! Hogy lehet az, hogy nincs szüksége senkire?! De van!!! Lenara szüksége lenne, ez biztos! Igen, de még ezt sem vallaná be semmi pénzért!

- Ne aggódj, holnap elmegyek! – sóhajtott fel, és elindult a szobája felé.

Piton egy pillanatig utána nézett, aztán úgy döntött, megpróbálja megkeresni Pottert és Bent. Nem jutott semmire. Úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Pokolba ezzel a kölyökkel, meg a drága kollégájával is!

Harry és Face a szükségszobában gyakoroltak. A tanár elismerően bólogatott miközben az áthatolhatatlan, ezüstös, zárt kupolát nézte, amit a fiú elővarázsolt, és csak annyit mondott:

- Azt hiszem, végeztünk! Megtanultad, én ennél többet nem tudok tenni! Itt az ideje, hogy értesítsük a dologról Dumbledore-t!

- Tanár úr, kérem, ne!

- Harry, megbeszéltük, hogy erről az igazgató úrnak tudnia kell! Azt ígérted, ha kiderül, hogy meg tudod tanulni, amit akarsz, akkor szólunk Neki! Nos, látjuk, hogy megtanultad!

- De még…

- Akár akarod, akár nem, én holnap beavatom Őt! Nem hallgathatok tovább el előle egy ilyen komoly dolgot!

- Értem! – válaszolta halkan a fiú.

- Meg kell értened, ha titkolóznék, akkor igaza lehetne Perselusnak, úgy tűnne, mintha Dumbledore akarata ellenére tanítottalak volna valamire!

- Piton ezt mondta?! – horkant fel Harry dühösen, mintha nem hallotta volna saját fülével is a bájitaltan tanár szavait.

- Igen, és volt igazság abban, amit mondott!

- Jó, rendben van! Szóljunk Neki! – mondta csendesen, elgondolkodva a kamaszos hang.

- Örülök, hogy meggondoltad magad! Menjünk! – Ben a keskeny vállra tette a kezét, és együtt léptek ki a szobából. Az ajtó előtt még egyszer a zöld szemekbe nézett, aztán halkan megszólalt:

- Pihenj, fiam! Rád fog férni!

- Viszontlátásra, professzor úr! Köszönök mindent!

- Örülök, hogy taníthattalak, Harry! Viszontlátásra!

A vékony alak lassan eltűnt, a tanár pedig mosolyogva nézett utána, és nagyon elégedettnek látszott. Kis idő múlva sarkon fordult, és ő is elsietett.

A szükségszobában valaki alig várta, hogy elhallgasson a léptek nesze. Amint csend lett, növekedni, formálódni kezdett a semmiből egy test, és ott állt Flo, kék szemében jeges dühvel.

- Értesíti Dumbledore-t!!! Micsoda gazember! Tennem kell valamit, mielőtt még késő lesz! Nem hiszem, hogy lesz időm szólni bárkinek is! – motyogta, és kilépett a szobából. Ugyanazon az úton haladt, amin Harry, a Griffendél klubhelyisége felé, ahova a fiú már meg is érkezett. Mindenki aludt már, csak Ron és Hermione vártak rá, meglehetősen álmosan.

„Miért nem tudtak Ők is lefeküdni?!” – mérgelődött magában, és bár jól esett neki, hogy aggódnak érte, most nagyon útban voltak a barátai… Nem tudja miattuk véghez vinni, amit akar… Gyorsan le kell ráznia őket!

- Nem megyünk aludni? Én nagyon fáradt vagyok! – javasolta hanyagul.

- Harry, szeretnénk végre tudni, hogy mit művelsz! Aggódunk érted, és ma nem megyünk sehova addig, amíg el nem mondod, mit tervezel! – mondta határozottan, elszántan Hermione.

- Én?! Semmit nem…

- Ezt nem hallgatom tovább! Az igazat akarom tudni! – a lány most már dühös volt.

- Milyen alapon faggatózol itt?! – vágta oda a fekete hajú fiú szintén mérgesen.

- Milyen alapon?! Azon az alapon, hogy barátok vagyunk, bár Te mintha elfelejtetted volna ezt az utóbbi időben! De most beszélni fogsz! – a göndör fürtök felborzolódtak és az okos szemek szinte szikráztak.

- Hermione, talán nem kéne… - dadogta Ron zavartan.

- De kéne! Szóval?! – nagyon határozott volt a hangja, és ezt mind a két barátja érezte.

- Meg kell esküdnötök, hogy nem mondjátok el senkinek!

- De mit?!

- Esküdjetek meg!

- Előbb szeretném tudni…

- Nem mondok semmit, amíg meg nem fogadjátok, hogy senki sem tudja meg!

- Esküszöm! – vörös hajú barátja habozás nélkül válaszolt.

- Hermione?! – mindketten várakozva nézték a lányt, aki a fejét csóválta, aztán kelletlenül Ő is kimondta:

- Esküszöm!

- Nos, megtanultam Face professzortól egy varázslatot, amivel… - elhallgatott és az ajkába harapott.

- Amivel?! – kérdezte izgatottan Ron.

Harry mély levegőt vett, és kimondta:

- Amivel visszahozhatom az életbe Siriust!

- Mi?! Ezt nem mondhatod komolyan! – Hermione elképedése határtalan volt, másik barátja pedig levegő után kapkodott.

- De, egészen komolyan mondom! Ma éjjel elmegyek oda, és megpróbálom!

- Megőrültél?!

- Meg kell tennem! Látni akarom azt az átkozott függönyt, és elő akarom hívni mögüle a keresztapámat!

- Harry, Ő halott!!! Dumbledore is megmondta…

- Nem! – üvöltötte a fiú, aztán ijedten visszafogta a hangját, de a szeme továbbra is villámlott.

- Ezért nem mondtam el eddig sem, mert csak ugyanazt szajkózza mindenki, de én tudom, hogy nem igaz!

- Nem mehetsz oda! Bajod eshet! Emlékezz rá, mi történt a múltkor is! – Hermione kétségbeesetten próbálta meggyőzni társát.

- Most nem lesznek ott Halálfalók! Nem lesz ott más, csak én, a függöny, és… Sirius…

- Miért kell éppen ma? – kérdezte Ron, aki eddig leesett állal, némán figyelt.

- Mert holnap Face professzor elmondja az igazgató úrnak, hogy mit tanultam, azt mondta nem tarthat ilyesmit titokban előtte!

- Teljesen igaza van! Miért kell ezért…

- Mert megakadályozná, hogy megpróbáljam! Ő sem jobb, mint a többiek, Ő sem hisz benne, hogy visszajöhet!

- Dumbledore jót akar Neked, ha Ő azt mondja…

- Nem érdekel! Ma éjjel odamegyek, és SENKI nem akadályozhat meg benne!!! Ti sem!

- Akkor Veled megyünk! – vágta rá Ron.

Hermione nem szólt semmit, csak elszorult torokkal bólintott.

- Szó sem lehet róla! – mondta Harry határozottan, és megborzongott. Eszébe jutott a legutóbbi eset, és hogy majdnem meghaltak mindannyian miatta.

- De mi…

- Nem! Egyedül megyek, ez úgyis olyan varázslat, hogy mindenki mást kizár abból a térből, nem tehetnétek semmit!

- Kérlek, gondold meg! – könyörgött a lány kétségbeesetten.

- Indulnom kell! – rázta a fejét Harry. Elővette a seprűjét, a láthatatlanná tevő köpenyt, és az ajtó felé indult.

- Legalább a szoborig Veled megyünk! Nem mehetsz el csak így, búcsú nélkül… - sóhajtott fel Hermione.

- Jó, gyertek! – bólintott a fiú, és hirtelen megint megrohanta az az érzés, amire régóta nem figyelt már oda. Az érzés, hogy nagyon jó barátai vannak, akikre mindig számíthat…

Magukra terítették a köpenyt, és elindultak a szobor felé, ami mögött az alagút rejtőzött.

Mikor odaértek, Ron zavartan a kezét nyújtotta, Hermione pedig könnyes szemmel megpuszilta a fiú arcát, és még utoljára tett egy próbát.

- Harry, kérlek…

- Mennem kell! – válaszolta az konokul, és bezárult mögötte az átjáró. Társai sápadtan, rémülten meredtek egymásra, ő pedig elszántan összeszorította a száját, és gyors léptekkel ment végig a titkos járaton. Azt hitte teljesen egyedül van, pedig a talárján ott kapaszkodott egy parányi katicabogár, ami már a klubhelyiségben is a vállán volt, és most is vele tartott, lerázhatatlanul...