22. fejezet

Másfél év múlva

- Most már elég, Potter! 10 pont a Griffendéltől, és ha még egy szót szólsz, 30 lesz!

- Na és?!

- Ezt velem nem fogod csinálni! Nem érdekel, mások mit szólnak a szemtelenségedhez, de én nem tűröm! Azt ajánlom, fogd vissza magad!

- Talán mondja el az Igazgató úrnak, hogy mi a gondja! – a kamaszos hangban kihívás és gúny volt.

- Komolyan azt hiszed, hogy segítségre van szükségem egy ilyen beképzelt, nagyszájú kölyökkel szemben, mint Te?! Nagyon nagy a világfájdalmad, de ha gondolod, megmutathatom, mennyivel rosszabb is lehetne! – a bársonyos hang suttogássá halkult, és olyan fenyegetés volt benne, hogy Harry beleharapott az ajkába, és elhallgatott.

Nem értette, hogy lehet az, hogy már megküzdött magával Voldemorttal is, nem is egyszer, Piton mégis képes jéggé fagyasztani a vért az ereiben. Hagyta, hogy Ron és Hermione elrángassák.

A bájitaltan tanár megfordult, és a tanterme felé sietett, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a holnapi óráihoz. Legszívesebben az egészet hagyta volna a fenébe. Amúgy sem szeretett tanítani soha, de ez a legutolsó pár hónap… Ha ez még sokáig így megy, belebolondul, vagy pálcát ránt mindenkire, aki szembejön!

Az elmúlt tanév is katasztrófa volt, hála Umbridge ittlétének… Az okklumencia-órák Potternek… Csupa móka és kacagás… Ha legalább lett volna valami értelme, de semmi a világon! A Nagyúr a gondolataiba férkőzött, csapdába csalta azt az eszelős kölyköt, a szintén eszelős keresztapja utána rohant, és persze belehalt… Ha csak egyikük hallgatott volna rá!

De nem, inkább vesszen minden, a lényeg, hogy Perselus Pitonnak nem lehet igaza!

Mióta Black halott, Harry teljesen kezelhetetlen… Nem mintha addig jóban lettek volna, de azóta olyan gyűlölettel néz rá, mintha legalábbis ő tehetne mindenről, és nem tett volna meg mindent, hogy megakadályozza azt, ami történt! Igen, tanítani talán tovább kellett volna, a merengős eset után is, de mi értelme, ha ő nem segít, sőt ellene dolgozik?! Megtanulni csak úgy lehet valamit, ha a tanítvány is akarja! IS?!

„Te sem akartad!” – szögezte le egy őszinte hang. Na igen… de legalább próbálkozott legjobb tudása szerint! Az a bosszantó, hogy nem lett volna ügyetlen a kölyök, ha csak pár napig komolyan foglalkozik a tanulással…

Volt már olyan diákja, aki mindent megtett, hogy sikerüljön elsajátítania azt, amire szüksége volt! Lena egy hét után már mindenre képes lett volna, igaz, ő minden erejét megfeszítve küzdött volna vele, nem ellene!!!

„Ez a legnagyobb bajod, mi?! Nem láttad több mint egy éve!” – gúnyolódott az elhallgathatatlan belső én. Azt mondta, egy évig eltart a feladata, amit Dumbledore-tól kapott, de már majdnem másfél év telt el, és még mindig nincs semmi hír róla! Legalább pár percre láthatná már! Csak annyi időre, amíg meggyőződik róla, hogy nincs semmi baja!

Na persze, egy pillanatra… Aztán meg egy órára, egy napra… Istenem, hányszor fog még eszébe jutni?! Ő és az az este… Soha nem akart még életében semmit annyira, mint őt, akkor, ott! Hogyan is kaphatta volna meg?! Nem is ő lett volna, ha megtörténik!

Helyette küszködik ezekkel az értetlen, tehetségtelen kölykökkel! Neville ma is kész csoda, hogy nem robbantotta fel az egész iskolát, az utolsó pillanatban tudta csak eltüntetni a fortyogó, rotyogó bájitalt. A csoport többi tagja, élükön Dracoval, már megcélozta az ajtót, hogy meneküljön.

„Hát igen, azt el kell ismerni, a kis Malfoy veszélyérzete nem akármilyen fejlett! Mióta az apját lecsukták, még jobban észreveszi, ha fenyegeti valami!” - mosolyodott el kesernyésen, némi kárörömmel.

Vesződik Potterrel, akivel ebben az évben minden bájitaltan óra kész küzdelem!

Minden étkezésnél ülhet az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár mellett, akit tiszta szívéből utál! Igen, utálja, és nem azért, amit mindenki gondol, amiért övé lett ez az állás!

Nem bízik benne, fogalma sincs, miért! Vagy csak az idegesíti, hogy a sok kretén után ez a férfi bizony jó tanár, és ért ahhoz, amit csinál?! A diákok teljesen odavannak érte, különösen a Griffendélesek, feléjük hajlik, de hát ez még nem meglepő!

„Az lenne furcsa, ha nem így lenne!” – gondolta megvetően.

Tulajdonképpen az övéivel sem igazságtalan, és érti a dolgát, ezt be kell látnia… A jóképű, vonzó, magabiztos új szépfiú! Utálja és kész! Nem tetszik, hogy annyit foglalkozik a Potter fiúval, egyáltalán nem tetszik!!! Túlságosan megbízik benne az az ostoba kölyök!

A Sötét Nagyúr is már megint tervez valamit, ráadásul most nem is mondja el, hogy mit!

Csak annyit tudott kideríteni, hogy átállt mellé valaki, valaki, akinek nagyon örült! Valaki a minisztériumból… és Ben Face, az új tanár onnan jött! Persze, ez még nem bizonyít semmit! Ennek ellenére érdekes lehet! Elmondta Dumbledore-nak is a véleményét, és az igazgató úgy tűnt, el is gondolkodott rajta, de nem történt semmi!

Már ez bőven elég lenne ahhoz, hogy tönkretegye az életét, de mindennek a tetejébe még megkapta „segítségnek” azt a nőt…

Már javában tartott a tanév, mikor megérkezett, és valósággal megmérgezte jelenlétével a Roxfortot.

Általános kisegítő lett, az volt a dolga, hogy minden professzor, így az ő keze alá is dolgozzon, előkészítse az órákhoz a kellékeket, óra után rendet tegyen a termekben…

Már régóta szükség lett volna egy ilyen asszisztensre, de nem erre a lányra! Már akkor kirázta a hideg, mikor meglátta! Az ilyen típusú emberektől mindig idegbajt kapott.

Flo Warlene kicsi volt és karcsú, mint Lena (ez már tényleg őrület, hogy mindenről ő jut eszébe), de a hasonlóságnak itt vége is szakadt… Szőke haja állandóan olyan volt, mintha ebben a pillanatban igazította volna formára minden szálát, a szeme kék és kifejezéstelen, az arca ostobácska, vastagon kifestett, a járása kihívó, magakellető, a nevetése izgatónak szánt, de inkább idegesítő…

Azonnal kijelentette, mikor meglátta, hogy az ő tantermének a közelébe sem mehet, de Dumbledore hajthatatlan volt, azt mondta, sokkal kevesebb baj lesz vele, mint gondolja.

Mikor nem akart kötélnek állni, az igazgató utolsó érvként halkan csak annyit mondott: „Nem gondolja, hogy Ő is megérdemel egy lehetőséget, Perselus?!”

Mit mondhatott volna erre?! Pont ő?!

A lány állítólag majdnem kvibli volt, ezért volt rettenetesen nagy szüksége egy kis segítségre, egy állásra…

El kell ismernie, tényleg nem csinált eddig semmi bajt, de éles hangja, kihívó viselkedése, és a butasága egyszerűen megőrjítette. Minden pillanatban azt várta, hogy végleg tönkretesz valami pótolhatatlan kelléket… Most is azért ment a terembe, mert ellenőrizni akarta, mit művelt, ezúttal nem rontott-e el mégis valamit.

Feltépte az ajtót, és besuhant a terembe. Flo még ott volt, az utolsó hozzávalókat, a tarajosgyík nyelveket osztotta szét az asztalokra. Mikor meghallotta a férfi lépteit, rögtön felkapta a fejét, felé fordult, és elmosolyodva szőke hajába túrt.

- Ellenőrzi a munkámat, Professzor Úr? Remélem elégedett velem? – kérdezte, és mellét kidomborítva hozzásimult.

Piton megdermedt, aztán lassan oldalra fordította a fejét, és olyan döbbent, gyilkos tekintettel nézett a nőre, hogy még ez az ostobácska teremtés is szinte lepattant róla.

- Miss Warlene menjen… a szobájába! – fejezte be a mondatot egy nyelés után szelídebben, mint ahogy először akarta.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre becsukódott az ajtó, és egyedül maradt.

Aztán szomorúan állapította meg, hogy a tantermének pincehelyiség lévén nincsenek ablakai… Pedig ezt az illatorgiát valahogy el kell tüntetnie innen… Ezen a lányon minden sok! A festék, a haj, az illat… Semmi nem természetes!

Újra eszébe jutott Lena, és az, hogy mennyire más… Szerencsére! Vajon mi történt volna, ha Ő simul úgy hozzá, mint az előbb Flo?! Már a gondolat elég volt ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete.

Nem szabad tovább ezzel gyötörnie magát, mert megbolondul!

Lassan elindult az asztalok között, és ellenőrizte a lány munkáját. Érdekes… semmi hibát nem vétett… Most sem… Lehet, hogy megint Dumbledore-nak van igaza, és több van ebben a lányban, mint gondolja?! Hiszen Lenaból sem nézte ki először, amire pedig képes!

Valószínűleg ebben az elviselhetetlen nőszemélyben is van érték… csak nehéz észrevenni!

Gyűlöli elismerni, de mintha vonzaná valami hozzá… Mindent utál rajta, minden megnyilvánulása halálra idegesíti, a szó szoros értelmében a szagát sem bírja, és mégis, néha mintha akarata ellenére odataszítaná hozzá egy erő…

Nem, ez ostobaság, csak képzelődik! Persze hogy vonzza egy kicsit, hiszen nő, ő pedig hosszú-hosszú évek óta csak Lenara tud gondolni, reménytelenül, kétségbeesetten! Egy ideje már szinte mindegy, hogy éjjel van, vagy nappal, csak az az este jár a fejében, és minden átkozott percben érzi ugyanazt a kínt, a beteljesületlen vágy gyötrelmét.

Ilyen állapotban nem csoda, hogy még az is izgatja egy kicsit, akit elviselhetetlennek tart!

Jobb, ha nem engedi közel magához, nehogy valami ostobaságot csináljon, amit még abban a pillanatban keservesen megbánna! Szerencsére úgy tűnik, rajta inkább csak gyakorol, igazából Face kellene neki! Neki is, meg az összes diáklánynak…

Nagyon helyes, boldogítsa őt!

Még egyszer körülnézett a teremben, aztán kisietett, és becsapta az ajtót maga mögött. Felment a lépcsőn, az ebédlő felé, és az egyik folyosón Facet és a lányt pillantotta meg.

Flo szemmel láthatóan mindent bevetett… Gúnyosan elmosolyodott, és mikor elsuhant mellettük, szénfekete szeme rávillant a két emberre, a felhúzott szemöldök alól.

- Gratulálok, Ben! – a bársonyos hangban olyan megvetés volt, hogy kollégája elvörösödött, de a nő kihívóan visszanézett rá.

„Bátor vagy ostoba?! Alighanem inkább az utóbbi!” – gondolta.

A következő sarkon hirtelen megállította egy kamaszos, kárörömmel teli hang.

- Irigykedik, Professzor Úr?!

- Harry! Megőrültél?! – szisszent fel ijedten Hermione, és rémülten meredt a bájitaltan tanárra.

- Gondolod, Potter?! Hát ha Te mondod! A Te tapasztalatoddal biztosan tévedhetetlenül meg tudod állapítani az ilyesmit! – mondta Piton hűvös nyugalommal, és a szénfekete, áthatolhatatlan szemek belefúródtak a zöldekbe. A fiú elvörösödött, és bár próbálta, nem tudta elviselni az izzó pillantást. Lesütötte a szemét, és a meghátrálástól még nagyobb lett benne a gyűlölet. Mikor meghallotta a talár egyre távolodó suhogását, ökölbe szorult kézzel emelte fel a fejét, és nézett a magas, karcsú alak után.

- Neked elment az eszed! – szörnyülködött Ron.

- Akkor elment! Menjetek vacsorázni, nekem még dolgom van!

- Milyen dolgod?!

- Beszélnem kell Face professzorral!

- Na de miről? – kérdezte csodálkozva Hermione.

- Az csak rám tartozik!

- Harry…

- Menjetek már! Én megvárom a tanár urat!

- Ahogy akarod! – mondta sértett méltósággal a lány, és felvetett fejjel elvonult, Ron pedig kis habozás után követte őt.

Harry némi lelkiismeret furdalással nézett utánuk. Szerette őket, de nem akarta, hogy ők is hallják azt, amit a tanár mondani fog. Végre valaki, akivel beszélhetett Siriusról, valaki, aki nem csak azt szajkózta, hogy halott, halott, halott…

Mióta csak idekerült, kedvelte ezt a férfit. Már az első órán megszerette, mikor annyira megdicsérte őt, és egyetlen mondattal leállította Malfoy szokásos idétlenkedését. Nagyon hamar a bizalmába fogadta, és a professzor sosem élt vissza ezzel. Mindig meghallgatta, és akkor sem beszélt mellé, amikor Sirius haláláról kezdte kérdezgetni. Nem mondta, hogy semmi esély arra, hogy visszajöjjön, ellenkezőleg, mikor megtudta, hogyan veszítette az életét, felvonta a szemöldökét, és elgondolkodott. Megígérte, hogy utánanéz ennek a dolognak. Most őrülten dobogó szívvel várta, hogy mit fog mondani, és pokolba kívánta ezt az ostoba nőszemélyt, aki itt illegette magát, és feltartotta a tanárt. Hirtelen úgy döntött, nem vár tovább, közelebb lépett a párhoz, és megköszörülte a torkát.

Face rögtön ránézett, elmosolyodott, aztán a lányhoz fordult.

- Bocsásson meg Miss Warlene, de beszédem van Harryvel! – mondta kedvesen, de határozottan. Flo durcásan csücsörített, és barátságtalanul meredt a fiúra, aztán kelletlenül elindult.

- Mit tudott meg, professzor úr?! – hangzott a mohó kérdés.

- Nos, én nem látom reménytelennek a helyzetet! Szerintem a Te képességeiddel és szereteteddel visszahozhatod a keresztapádat, de ehhez nagyon sokat kell még tanulnod! – jött a határozott, egyenes felelet. Ezt szerette benne! Sosem köntörfalazott.

- Ön hajlandó lenne tanítani?

- Igen, de meg kell kérdeznünk erről az igazgató urat!

- Ne! – kiáltott fel Harry rémülten.

- Fiam, nem gondolhatod komolyan, hogy nem avatod be ebbe a nagyon komoly dologba!

- Deee, persze, beavatom… - a válasz meglehetősen bizonytalan volt.

- Akkor?!

- Majd ha már kiderült, hogy képes vagyok-e megtanulni, amit kell, jó?!

A tanár sokáig nézett rá fejcsóválva, aztán kelletlenül bólintott.

- Rendben, holnap találkozunk, elkezdjük a tanulást!

- Köszönöm!!!!! – ragyogtak fel a zöld szemek olyan boldogan, ahogyan már hónapok óta nem.

- Na jó, menjünk vacsorázni! – mondta Face mosolyogva, és elindultak, mintha barátok lennének.

Egyikük sem vette észre Flot, pedig a lány figyelte őket. Biztos távolságból minden mozdulatukat követte, és nagyon mérgesnek látszott, amiért nem érti, mit beszélnek.

Ha valaki most megvizsgálta volna az ostoba arcot, meglepetéssel vehette volna észre, hogy a bárgyú, önelégült kifejezés teljesen eltűnt róla, helyét düh, harag vette át, ahogy a két távolodó alakot nézte, szemeiben pedig veszélyesen okos szikrák pattogtak.

Ökölbe szorult a keze, és beleharapott az ajkába, aztán, mintha észbe kapott volna, hirtelen elernyedt, felvette a szokásos, kihívó testtartást, megrázta a haját, arcára, szemébe visszaköltözött a butuska kifejezés, és ringó lépteivel határozottan elindult valamerre.

Piton összevont szemöldökkel, semerre sem nézve ette a vacsoráját, és újra megállapította, hogy újabban a világon minden idegesíti…

Idegesítette, hogy hol lehet Ben Face, hiszen üres volt a helye mellette… Mikor megérkezett, és leült, rájött, hogy ha ott van, az még jobban idegesíti…

Idegesítette, hogy hol van Potter… Mikor a kollégájával érkezett meg, és boldog vigyorral leült a társai közé, csak még idegesebb lett… Mit csinálhatnak ezek, miről beszélhetnek egymással?! Miért keresi állandóan Harry Ben társaságát?! Mi van itt a háttérben?!

Megcsóválta a fejét. Ideje lenne megnyugodni, mert így tényleg elveszíti a józan ítélőképességét, és ott is összeesküvést lát, ahol nincs semmi… Lehet, hogy sok volt ez a másfél évtized Voldemort és Dumbledore kettős szolgálatában?!

Mindig odafigyelni, egy pillanatra sem lazítani, egy másodpercre sem megfeledkezni magáról, megrágni minden szót, minden gondolatot… Hogyne lett volna sok!

De már egy hét után is sok volt… Nem ez a baj! Van valami, amit nem tud megfogni, ami itt van a szeme előtt, de nem érti… Pokolba az egésszel! Lena teljesen megfertőzte, a megérzések a lányra jellemzőek, nem pedig rá… Bosszúsan pattant fel, és sietett a szobájába.

Leült az íróasztalához, tenyerébe hajtotta a homlokát, és megpróbált megnyugodni. Aludni kéne, de ahhoz be kellene menni a hálószobájába, és lefeküdni abba az ágyba… Az pedig azzal jár, hogy automatikusan maga előtt lát megint minden másodpercet… Hányezredszer is?!

Ha ez még sokáig megy így, lehet, hogy tényleg megkívánja Flot?! Csudát! Annyira nem lehet elkeseredett…

Fülébe csengett Potter pofátlan kérdése: „Irigykedik, Professzor Úr?!”

Igen, a fene egye meg, irigykedik, de nem erre a nőre, hanem magára a bizalmas mozdulatra, a szenvedélyre, amire olyan szüksége lenne, de valaki mással…

Tulajdonképpen lehet, hogy örülnie kellett volna, amikor a merengőben Harry pont azt az emléket pillantotta meg, és nem ezt?! Az lett volna igazán gyönyörű, ha az ágya mellől kellett volna elrángatnia a tanítványát, aki valószínűleg leesett állal nézte volna azt az őrült szenvedélyt, ami elborította a hideg, érzéketlen Perselus Pitont! Na, ez szép…

Fáradtan emelkedett fel, hogy megpróbáljon végre pihenni egy kicsit…

Flo Warlene ezekben a másodpercekben lépett ki a szobájából, óvatosan körbenézett, aztán kihasználva, hogy minden mozgás megszűnt már, határozottan elindult egy cél felé.

Szokásos, kihívó, ringó lépteivel haladt, arcán, szemében butuska kifejezéssel, de az ondolált szőke fürtök alatt őrülten dolgozott egy remek koponya…