- Megtalálták?! – pattant fel Dumbledore.

- Igen, de nagyon nagy baj van, attól tartok! – válaszolta halkan Piton.

Mondania sem kellett volna semmit, az igazgató már mindent értett, csak rá kellett néznie a két férfi sápadt arcára, és a még náluk is fehérebb, véres kicsi alakra, aki mozdulatlanul hevert a bájitaltan tanár karjaiban.

- A gyengélkedőre! Azonnal! – mondta határozottan, és előrement.

Kinyitotta az ajtót, belépett, és intett, hogy hozzák be a lányt. Nézte, ahogy Perselus óvatosan leteszi az első ágyra, aztán hátralép, és rezzenéstelen arccal néz rá. Lupin letérdelt és közvetlen közelről, keserűen figyelte Lena lehunyt szemét, sápadt arcát, kócos, csapzott haját.

Nyilvánvaló volt a fájdalma, szeretete, de Dumbledore biztos volt benne, hogy mégis azt a magas, mozdulatlan, fekete alakot viseli meg jobban ez az egész, aki látszólag nyugodtan várja a fejleményeket. Ekkor lépett be Madam Pomfrey, és önkéntelenül felsikkantott, ahogy meglátta a halottnak tetsző testet.

- Poppy! Jó, hogy itt van, vizsgálja meg a kisasszonyt, most rögtön, legyen szíves!

- Máris, de kérem, addig…

- Megyünk! Amint végzett, mondja el, mi a véleménye! Itt leszünk a másik szobában. – vágta rá az igazgató, és kitessékelte a két férfit. Remus ment is, első szóra, de Piton semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy magára hagyja a lányt. Szikrázó szemmel nézett a tapasztalt boszorkányra, mintha benne sem bízna.

- Perselus, kérem! Nincs vesztegetnivaló időnk! Jöjjön! – mondta csendesen az ősz varázsló, és pontosan tudta, hogy ebben a percben nem parancsolhat, csak kérhet, méghozzá Lena érdekére hivatkozva, különben ez a kőkemény akarat most még neki sem engedelmeskedik.

A bájitaltan tanár lassan bólintott, és elindult, de az ajtóból még visszanézett, mintha nem tudná eldönteni, jól teszi-e, ha magára hagyja Őt.

A szomszédos szobába érve Dumbledore és Lupin leült egy-egy székre, Piton pedig a falnak támaszkodott, és ökölbe szorította a kezét, hogy el tudja viselni a tehetetlenséget, és ne kezdjen el eszelősként fel-alá rohangálni.

- Nem akarnak elmenni pihenni, biztosan magukra férne?! – javasolta az igazgató, de Remus csak a fejét rázta, kollégája pedig úgy nézett rá, mintha kétségbe akarná vonni az épelméjűségét.

- Jó, akkor maradunk mindannyian! – állapította meg halvány mosollyal.

A következő háromnegyed órán át egy szó sem hangzott el, mindhárman gondolataikba mélyedtek, és próbálták elnyomni az egyre fokozódó rossz érzést. Madam Pomfreynek nem szokott ilyen sokáig tartani egy vizsgálat…

A mindig szelíd, vidám kék szemek most aggódva jártak ide-oda a bezárt ajtó, és Perselus arca között. Rágondolni sem akart, hogyha ez a lány meghal, akkor nemcsak Őt veszíti el, ami már magában rettenetes lenne, hanem az utolsó esélyt arra, hogy valaha boldognak lássa ezt a keserű, kiábrándult férfit. Biztos volt benne, hogy ha Lena odavész, bizonyos szempontból Pitonnak is vége. Ó, a feladatát elvégezné, és küzdene a végsőkig Voldemort ellen, efelől pillanatnyi kétsége sem volt, de… Látta, hogy egyre nehezebben tűri a várakozást, és hogy körmei a tenyerébe vágódnak, ahogy próbálja visszatartani magát.

Ekkor végre kinyílt a két szobát elválasztó ajtó, és belépett a gyógyító asszony.

A sokat látott boszorkány reményvesztettnek tűnt, és mikor megérezte magán a kérdő tekinteteket, csak a fejét csóválta.

- Mi a helyzet?! – kérdezte Dumbledore halkan.

- Semmi jót nem tudok mondani! – jött a szomorú válasz.

- Hogy érti ezt?! – hördült fel dühösen Piton.

- A kisasszony egy nagyon súlyos átkot élt át, amit pokoli erővel mondtak ki rá. A szíve szinte megállt már, rengeteg vért veszített, és szinte kihűlt a teste. Ez a legaggasztóbb, hiába próbálkoztam eddig bármivel, képtelen voltam felmelegíteni! Az átok átvette felette a hatalmat, és minden próbálkozást a gyógyításra visszautasít a teste! Ez fekete mágia, méghozzá a legerősebb! Nem tudom, ki mondhatta ki, de…

- Voldemort! – válaszolta az igazgató keserűen.

Az asszony összerezzent az iszonyattól és magától a névtől is.

- Semmit nem tud tenni, Poppy?!

- Attól tartok, nem, igazgató úr! Amit tudtam, már megtettem, nem romlott tovább az állapota, megállítottam a vérzést, kicsit talán a szívverése is erősebb, de… Ennél többet… Próbálkozni fogok még, természetesen, de nem tudok ígérni semmit! Attól tartok, későn került ide! – hajtotta le a fejét Madam Pomfrey.

Dumbledore felsóhajtott, és tenyerére támasztotta a homlokát. Lupin hitetlenkedve nézte az asszonyt. Képtelen volt felfogni, hogy ez igaz lehet.

Piton összeszorította a száját. Nem és nem fog üvölteni… Legalábbis nem itt… Hirtelen sarkon fordult, és kirohant a gyengélkedőről, leszáguldott a pincében lévő szobájába, és olyan erővel vágta be maga után az ajtót, hogy egy pillanatig úgy tűnt, kiszakad a helyéből. Aztán nekitámasztotta a homlokát, és öklével olyat vágott rá, hogy a vastag tölgy beleremegett. Mélyeket lélegezve próbálta lecsillapítani magát, de képtelen volt akár egy kicsit is megnyugodni.

Miért?! Miért?! Miért pont Ő?! És vele? Vele miért történik ez újra és újra?! Miért kell elveszítenie minden lényt, aki kicsit is fontossá válik a számára?! Az ő életére milyen átkot mondtak ki már a kezdetén, hogy nem és nem lehet tőle szabadulni?! Miért nem ő halt meg a múltkor, miért ennek a gyereknek kell elmenni, amikor annyira élvezte a legkisebb dolgokat is?! Örülni tudott minden átokverte fűszálnak, minden nyüves állatnak, ami az útjába került… Szinte mindenkit szeretett… Még őt is, egy kicsit…

Nem létezik, hogy nem lehet segíteni rajt valahogy, hiszen még él! Él és próbál küzdeni, ők meg végignézik, ahogy meghal, tehetetlenül?!

"Ilyen nincs, ez nem lehet igaz, nem hiszem el!" dühöngött, és úgy érezte, az egész világba szeretne belerúgni. Órákon át járkált fel-alá a szobájában, de képtelen volt lecsillapodni. Legalább mellette lenne… Annál, hogy itt csendesen megőrül magában, csak jobb lehet minden… Határozottan felszegte a fejét, és elindult a gyengélkedő felé, halkan kinyitotta a lány szobájának ajtaját, belépett, aztán hirtelen megtorpant. Dumbledore ott ült Lena ágya szélén és a kezét fogta, miközben a kék szemek gyengéden vizsgálgatták a mozdulatlan, nem is olyan régen még bájosan mozgékony arcot. Az ajtónyitás zajára felnézett, és szemügyre vette a látogatót.

- Nem tudtam, hogy itt van, Igazgató úr! – mondta a bájitaltan tanár, és már mozdult, hogy kimenjen, de nem tudta megállni, hogy egy pillanatra a lányra ne szegezze a tekintetét.

"Belehal, hogy Vele legyen, de ki nem mondaná!" gondolta szomorúan az öreg varázsló, és megcsóválta a fejét.

- Perselus, kérem! Jó, hogy jött, nem szívesen hagynám itt Miss Flowert, de rengeteg dolgom lenne! Nem maradna mellette egy kicsit?! Pár óra múlva leváltja Önt Madam Pomfrey, de most egy gyógyitalon dolgozik Lenanak, nem tud jönni egy darabig! Persze, csak ha nincs más dolga! – tette hozzá, és elszorult a szíve, ahogy Piton ráemelte a tekintetét. Utoljára akkor látott ilyen néma, kimondatlan, és kimondhatatlan hálát azokban a szénfekete szemekben, amikor a kezét nyújtotta egy testileg-lelkileg agyongyötört fiúnak, aki minden elszántságát összeszedve próbált szabadulni a Halálfalók közül.

Az az alig húszéves fiú már megjárta a pokol minden bugyrát, és elkeseredetten, saját hajánál fogva próbálta magát kihúzni abból az ingoványból, ahova a körülmények, és saját hibái taszították. Sosem fogja elfelejteni, hogy amikor a szemébe nézett, nem egy fiatal férfi, hanem egy aggastyán nézett vissza rá, aki már mindent látott, ami rossz, sötét, kétségbeejtő, és semmit, ami szép, örömteli.

Utolsó lehetőségként fordult hozzá, és mikor nem utasította vissza, a fiú ránézett. Nem szólt semmit, nem hálálkodott, csak nézte őt, és ő pontosan tudta, hogy megkapta a hűségét örökre. Nem lett volna szükség arra a rettenetes varázslatra, amit végrehajtott magán, hogy bízzon benne, megtette volna anélkül is, pusztán a tekintete miatt.

Most ugyanazt látta. Perselus előbb hal meg, mintsem szavakkal beismerje, hogy mennyire fontos neki ez a lány, de az a végtelen hála, amiért megértette őt…

Egy pillanatra a magas férfi vállára tette a kezét, aztán kiment, és rettenetesen fájt a szíve ezért a két emberért.

Piton zavartan nézett utána, biztos volt benne, hogy Dumbledore szavak nélkül is pontosan tudja, mi zajlik benne. Vállat vont. Nem érdekes… Ő eddig is többet tudott róla, mint más… Nem fog visszaélni vele, eddig sem tette…

Az ágyhoz lépett, leült az igazgató helyére, és egy pillanatnyi habozás után kezébe vette a lány kezét.

"Semmi változás" állapította meg. A karcsú ujjak még mindig jéghidegek, merevek voltak. Próbálta kitapintani a pulzusát, de ez szinte lehetetlen volt, olyan gyengén vert a szíve.

Felsóhajtott, és kisimította a barna fürtöket a máskor mindig mosolygó arcból. A haja az egyetlen, ami olyan rajta, mint ezelőtt a borzalom előtt volt, puha, selymes, csillogó, hullámos… Mintha csak a haja élne belőle… Ez az egyetlen, amit ha megérint, nem jeges fagyot érez, hanem azt a lágy simogatást, amit nem is olyan régen még minden porcikája sugárzott.

Nem létezik, hogy nem lehet felmelegíteni valahogy… csak van valamilyen módszer… akármilyen…

Újra két kezébe vette a kezét, és finoman dörzsölgetni kezdte, majd behajlította a merev ujjakat, hátha a mozgatás segít egy kicsit, de semmi… Arcára szorította a lány tenyerét, hogy érezze a lázas forróságot, amit az ő teste áraszt. Semmi… Hosszú percekig tartotta ott a kicsi kezet, de aztán rájött, hogy teljesen hiábavaló. Inkább ő is jéggé dermed, de Lenan nem tud segíteni. Így nem…

Hiába volt biztos benne, hogy ez az igazság, képtelen volt elengedni. Ujjai közé fűzte az ujjait, mint akkor, amikor a lány vigasztalta őt, és erősen megszorította. Azt akarta, hogy ha érez valamit, érzékel bármit a világból, akkor tudja, nem engedi, hogy elmenjen! Mondhat bárki bármit, súghat az ő józan esze is amit akar, az utolsó pillanatig nem ereszti el!

Önzés?! Rendben van, legyen az! Van hibája éppen elég, ez miért ne férne el köztük?! Élnie kell, mert látni akarja! Látni, ahogy nevet, ahogy felragyog a szeme, ahogy szembefordul a széllel, és addig tartja oda kipirult arcát, amíg el nem lepi a szemét a könny…

Ajkába harapott. Hirtelen ráébredt, hogy ebben a pillanatban habozás nélkül belenyugodna abba is, hogy valaki máshoz jöjjön vissza, csak ne tűnjön el végleg a szeme elől…

Megsimogatta az arcát, és ujjával körberajzolta az olyan jól ismert vonásokat, a száját, ami szinte csak mosolyogni tudott, a hosszú, sűrű, fekete szempillákat, a szemöldökét, amit diákkorában olyan sokszor húzott fel kérdőn, kíváncsian, mikor nem értett valamit.

Úgy érezte, még így, az ágy szélén ülve is iszonyúan messze van Tőle, letérdelt hát, saját vállára tette a mozdulatlan kezet, fölé hajolt, és homlokához szorította a homlokát. Hosszú percekig maradt ebben a helyzetben mozdulatlanul.

Hirtelen összerándult, mert meghallotta Madam Pomfrey lépteit.

A belépő asszony már egy nyugodtan, higgadtan, összefont karral álló férfit látott az ágy mellett.

- Professzor úr! Látom, az igazgató úr Önre bízta a beteget. Gondolom, semmi változás, ugye?!

Piton csak a fejét rázta.

- Készítettem egy főzetet, ami talán segít! – mondta meggyőződés nélkül, halkan a nő.

A bájitaltan tanár nem akart mondani semmit, de biztos volt benne, hogy ezzel a löttyel nem mennek semmire. A Sötét Nagyúr átka ellen… ugyan… de kipróbálni azért ki lehet… hátha!

Ökölbeszorított kézzel figyelte, ahogy a boszorkány szétfeszíti a lány ajkait, és belediktálja a főzetet. Rettenetesen szerette volna, ha történik valami.

Remegő gyomorral nézte Lena mozdulatlan arcát. Talán… Mikor tizenöt perc múlva sem látott semmi változást, már tudta, hogy igaza volt. Nem megy… Tudta ezt Madam Pomfrey is, látszott a szemében a lemondás, a beletörődés, mikor rápillantott a férfira.

Nem, ez nem lesz jó! Fekete mágiáról van szó, mit tudhat erről Poppy, vagy akárki más itt?! Fogalmuk sincs róla, talán azt sem merték még végignézni sem soha, hogy hogyan csinálják, nemhogy védekezni tudnának ellene, meg tudnának küzdeni vele! Aki tud valamit erről a témáról, mint Lupin, vagy Mordon, az a bájitalokhoz nem ért egy fikarcnyit sem…

"Te vagy az egyetlen, aki megpróbálhatná!" mondta egy hang legbelül, és ő megborzongott a gondolattól.

Meg kellett ígérnie Dumbledore-nak, hogy nem teszi soha többé… Engedélyt kell kérnie, a különleges esetre való tekintettel valószínűleg bele is egyezne, de…

Iszonyúan régen csinált már ilyesmit… Nem tud annyit, hogy le tudja győzni a Sötét Nagyúr varázslatát! Ha elrontja… ha bármit elront, ő fogja megölni Lenat! Akkor sincs más út!

A lány meghal magától is, ha nem tesznek valamit hamarosan!

Felszegte a fejét, összeszorította a száját, és ránézett a sápadt arcra, hogy erőt merítsen belőle.

Sarkon fordult, és pár pillanat múlva már az igazgató szobájának ajtaján kopogtatott.

- Mi a helyzet, Perselus?! – tapadtak rá azok a hihetetlenül kék szemek.

- Semmi jó! – válaszolta halkan.

- A főzet…?!

- Semmi hatása, és készülhet akárhány következő, azoknak sem lesz! – hangzott a kegyetlenül őszinte felelet.

- Mit akar tenni?! – kérdezte Dumbledore halkan, és már sejtette, mit fog hallani.

- Nekem kellene megpróbálnom, de az Ön engedélyét kell kérnem, mert a hagyományos bájitalokkal itt semmire sem megyünk!

- Gondolja, hogy képes lesz rá?!

- Nem tudom… nem valószínű… Az én erőm fog szemben állni a Sötét Nagyúréval… Nem lesz egyenlő küzdelem, nincs sok esélyem… De legalább meg kellene próbálni, mielőtt végleg elveszítjük! Azt sem értem, hogy létezik, hogy él még egyáltalán! Annak ellenére, hogy ennek semmi jelét nem látjuk rajta, rettenetesen küzdhet az életéért, hogy még mindig köztünk van! Meg kellene próbálnunk segíteni Neki! – nézett könyörögve az igazgatóra.

- Rendben van! Próbálja meg! Sok sikert! – sóhajtott fel az idős varázsló.

Piton bólintott, és megperdült, hogy minél gyorsabban elkezdhesse a munkát.

- Perselus!

- Igen?! – fordult vissza kérdőn.

- Szóljon, ha elkészült! Talán segíthetek valamit, mikor beadja neki a szert!

- Szólni fogok…

Dumbledore fejcsóválva nézett a bezárt ajtóra. Ha hibázik, Lena halott… abba pedig beleőrül… de hogyan tilthatná meg?! Ez az egyetlen esélyük…

A bájitaltan tanár a szobájába sietett, és egy-két percig csak állt. Soha nem félt még egyetlen bájital elkészítésétől sem. Ettől most igen…

Mély levegőt vett, és pálcája egyetlen intésével felszította a tüzet az üst alatt. Nekiállt a hozzávalók előkészítésének, és közben arra gondolt, hogy jól jönne egy kis segítség, de az egyetlen ember, akit valamennyire partnernek tudott tekinteni életében a bájitalok terén, magatehetetlenül fekszik… Pont Neki kellene! A Sors iróniája…

Gyors, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, és minden gondolatot megpróbált kizárni az agyából, hogy ne maradjon semmi más, csak az annyira ismerős mozdulatok, a tűz melege, a készülő bájital párája… csak a feladat!!! Órákon keresztül állt a főzet mellett, és figyelte, hogy hogyan alakul az állaga, hogyan változik a színe, az illata…

"Jónak tűnik!" gondolta. De elég-e a Nagyúr ellen?! Mikor már hatodik órája végezte a dolgát megállás nélkül, úgy érezte, mindent megtett, amit megtehetett. Akkor az utolsó simítások…

Odalépett a Holdliliomhoz, és egy virágot levágott róla.

"Sajnálom!" mondta halkan. "Ennek meg kell lennie, valakinek rettenetesen nagy szüksége van Rád!" nézett bocsánatkérőn a növényre, és eszébe jutott, hogy a lány most biztosan elégedett lenne…

Valószínűleg kedvesen, megértően mosolyogna rajta, amiért beszélget egy virággal, annak ellenére, hogy őt mindig kigúnyolta ezért. A Holdliliom más… Egyetlen vigasztalója, hűséges társa volt, mióta sikerült felnevelnie… Mióta a másikat Neki adta, még sokkal nagyobb lett a jelentősége számára. Mindig úgy érezte, hogy gondolhat, csinálhat Lena bármit, mehet bárhova, lehet bárkivel, míg ezt a növényt magánál tartja, addig egy kicsit hozzá tartozik…

A bájital ezüstös fénnyel felszikrázott, mikor elnyelte a fénylő szirmokat. A tanár arca megfeszült, ahogy a legutolsó lépésre készült. Ejtett egy apró vágást a csuklóján, és a vért a kész főzetbe csepegtette, ami minden egyes cseppnél felsistergett. Piton elkezdte azt a varázsigét mormolni, ami szigorúan tilos volt, és amit csak a fekete mágiában használtak.

Vérével saját erejét adta át ennek a bájitalnak, ennek az erőnek kell szembeszállni az átkot kimondó személy erejével.

Összeszorult a gyomra a gondolatra. Itt a hiba… Hiába jó a bájital, Ő nem tudja legyőzni a Sötét Nagyurat! Talán ha Lena képes lenne vele harcolni… de nincs abban az állapotban…

Megvárta, míg az üst tartalma kihűl, aztán megtöltött vele egy kis üveget, és Dumbledore irodája felé indult, hogy bejelentse, elkészült.

Legnagyobb meglepetésére Lupint és Blacket is ott találta. A fekete hajú varázsló most szomorúnak, sőt kétségbeesettnek, és elgyötörtnek tűnt. Fejét tenyerébe hajtva ült, és csak a fejét rázta, mikor a barátja nyugtatni igyekezett őt.

"Ennek meg mi baja van?!" futott át az agyán a gondolat, de pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelte Sirius Black semmiféle nyavalyája.

- Igazgató úr, készen vagyok! – mondta halkan.

- Akkor menjünk! – állt fel azonnal az ősz varázsló, és elkomorodott, ahogy az üvegre nézett.

- Mi történik?! – kérdezte Remus kissé idegesen.

- Perselus készített egy egészen különleges bájitalt, és megpróbálja visszahozni vele Lenat az életbe! – válaszolta Dumbledore csendesen.

- Micsoda???!!! – pattant fel Sirius.

- Lát más lehetőséget?! Mert én nem! – néztek határozottan a férfira a kék szemek.

- De hát… akármit itathat Vele…

Piton úgy nézett rá, mintha őrültet látna. Tényleg azt hiszi, hogy ártani tudna a lánynak?!

Összeszorította a fogát, és kiviharzott a szobából. Pont erre a bíztatásra volt még szüksége…

Dühösen lépett be a betegszobába, és ahogy az ágyhoz közeledett, egyre jobban múlt a haragja, hogy átvegye a helyét a rettegés. Blacknek, talán életében először, igaza van! Tényleg meg is ölheti Őt!!! Nem akarja, inkább halna meg helyette, de előfordulhat…

Felnézett, és látta, hogy mindhárman követték, sőt, Madam Pomfrey is megjelent a zajra.

Tökéletes, pont közönségre vágyott ebben a pillanatban!

Az igazgató megnyugtatóan a karjára tette a kezét, és fejével Lena felé intett.

- Kezdje! Próbálok segíteni!

Elszorult torokkal bólintott, és az ágyhoz lépett. Felemelte a barna fejet, karjával megtámasztotta, és ajkai közé öntötte a folyadékot. Ellenőrizte, hogy lenyelte-e, aztán megfogta a kezét, és várt.

Már vagy öt perc telt el, és még semmi nem történt. Már hatnia kellene! – gondolta, és érezte, hogy kezdi elborítani a pánik. Dumbledore ekkor megfogta Lena másik kezét, és lángoló, parancsoló tekintettel nézett rá. A bájitaltan tanár még az ágy túloldalán is érezte a hihetetlen energiát, ami a testéből áradt. A karcsú kis alak ekkor hirtelen megmozdult, és reszketni kezdett. Egyre vadabb remegések futottak rajta végig, és zihálva levegő után kapkodott.

A teste ívbe feszült, mintha szörnyű fájdalmat érezne. Felsikoltott, és fuldokolva próbált lélegezni.

Piton érezte, ahogy ujjai megszorítják a kezét, annyira, hogy körmei a kezébe vágódnak.

"Istenem, nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog Neki!" gondolta rémülten.

Aztán iszonyú, rémisztő csend… Már nem vergődött, nem próbált levegőhöz jutni… Visszaállt az a teljes, jeges mozdulatlanság… A férfi úgy érezte, megőrül. Nem sikerült… Elkezdődött a folyamat, de Lena nem volt már képes harcolni…

Ránézett az igazgatóra, és látta, hogy Ő is tudja…

- Perselus, attól tartok… - kezdte halkan.

- Nem!!!

- Nem hiszem, hogy tehet még valamit…

- Még él! Nem engedem, hogy feladja, amíg egy szikra élet van benne! – mondta konokul. Hirtelen megragadta a puha vállakat, és irgalmatlanul megrázta.

- Megőrültél?! Azonnal hagyd békén! – kiáltotta Sirius, aki már eddig is bizalmatlanul figyelte, mi történik.

- Ne szólj bele! – sziszegte a hollófekete hajú férfi rá sem nézve.

- Megölöd, te eszelős!

- Szerinted, ha most békén hagyom, akkor élni fog?! – kérdezte dühösen.

- Azt sem lett volna szabad megengednünk, hogy a kotyvalékodat megitasd Vele! – ordította a másik varázsló.

- Vigye… ki… innen… mert… - szűrte a szavakat a fogai között Piton, és Dumbledore-ra meredt. A szénfekete szemek szinte lángoltak.

- Menjünk ki! Mindenki! – mondta az igazgató, és részvéttel nézte a sápadt arcot. Küzdeni fog a végsőkig! – gondolta. Mi itt már csak útban lennénk!

- De… Igazgató úr!!!

- Mindenki! Én is megyek! Gyerünk! – a határozott hang most nem tűrt vitát.

A bájitaltan tanár végre egyedül maradt egykori tanítványával. Újra teljes erejéből megrázta, és csak annyit mondott:

- Gyerünk! Harcoljon, ne hagyjon egyedül!

Felemelte az ágyról, ölébe vette, magához szorította a kicsi lányt, és nem törődve vele, hogy milyen hideg az egész teste, csókolni kezdte. Az arcát, a szemét, az orrát, az állát, a nyakát… és végül az ajkát… Forró leheletével melengette, és a nevét suttogta újra és újra.

- Lena! Lena!!!

Beszívta, finoman harapdálta az ajkait, és próbált nem törődni a hanggal a fejében, ami következetesen tolvajnak titulálta őt, amiért olyasmit vesz el, amit a lány valószínűleg nem adna, ha magánál lenne. Nem érdekelte semmi, nem volt jobb ötlete. Folyamatosan, őrjöngve csókolta a száját, levegőt is alig véve. Feltépte a felöltőt, inget a mellkasán, és a jéghideg kicsi kezet a szívére szorította, hogy érezze a forróságot, és megirigyelje azt a száguldóan gyors szívverést.

- Lena! Kérem! Segítsen nekem! – suttogta a szájába kétségbeesetten, mielőtt újra megcsókolta volna.

Lena már percek óta pokolba kívánta azt a valamit, vagy valakit, aki megzavarta azt a hihetetlen nyugalmat, és békét, amiben lebegett, úgy érezte időtlen idők óta. Itt nem volt semmi fájdalom, semmi kín, csak valami végtelen, bársonyos fekete űr, nem messze pedig egy melegen világító, hívogató fény, ami szinte húzta maga felé.

Maga sem értette, miért nem repül oda, miért nem merül el benne, de valahányszor már majdnem elérte, és megérintette, visszafordult. Valami miatt nem akarta elhagyni ezt a másik oldalt, ami olyan fenyegetően, vörösen izzott, és csak úgy kavargott benne a kín és a gyötrelem.

Mikor visszafordult, mindig úgy érezte, hogy felperzseli őt… mégis visszafordult újra és újra, pedig valami azt súgta, hogy csak a kezét kellene kinyújtania, és minden rendben lenne… Minden alkalommal, amikor már majdnem belépett abba az otthonos fénybe, mintha egy fekete alak elé állt volna, és egy szénfekete szempár ráparancsolt volna, hogy: Vissza!

És ő engedelmesen visszafordult… De most egy ideje, valami őrült erővel efelé a borzalmasan nehéz, kegyetlen világ felé kezdte taszigálni. Egyre erősebben érezte a fájdalmat, amit pedig már szinte elfelejtett. Levegő után kapkodott, pedig eddig nem volt szüksége rá…

Már majdnem teljesen elmaradt mögötte a fény, amikor a fájdalom olyan erővel tört rá, hogy úgy döntött: Nem! Itt marad! Ebben a békében, nyugalomban! Egy darabig úgy tűnt, hagyják is… De aztán megragadták, és erőnek erejével arra akarták kényszeríteni, hogy kilépjen ebből a simogató, bársonyos űrből. Valaki ellenállhatatlan erővel rángatta bele ebbe az örvénylő tűzbe, nem hagyta magára egy pillanatra sem.

Forró simogatások borították el a testét, és egy bársonyos hang hívta, azt követelte, hogy álljon mellé, és harcoljon Vele! Őrültségnek tűnt, hogy egy hang miatt belevesse magát ebbe az izzó lávaként hömpölygő kínba, és mégis… Valami azt súgta, hogy ez a gyönyörű, szívét simogató hang csak ezen az oldalon létezik, és ha nem hallgat rá, elveszíti örökre!

Nem akarta… Hallani akarta még és még…

Hirtelen valami vad lüktetés áradt a testébe az ujjain át…

Szívverés…?!

De nem az övé… Forró, gyors, lázas, parancsoló… Aztán újra az a bársonyos, kérlelő suttogás… Perzselő érintés a száján újra és újra… Igen az a tűzfolyam rémisztő, és pokoli fájdalmat okoz… de ez a melegség, ami elborítja, ez csodálatos… És az a hang… Már tudta, hogy hallgatni fog rá, mindent vállal, hogy megtudja mi is ez! Igen, Vele fog harcolni! Csak ne hagyja magára, mert akkor nem fogja kibírni… Egész lelkével utánakapott, belekapaszkodott…

Pitonnak hirtelen elakadt a lélegzete. Már szinte feladta, hiszen semmi választ nem kapott… A teljes összeomlás határán megérezte, hogy a lány ujjai hatalmas erővel a kezére fonódnak, megfeszül a teste, és hangosan felnyög. Döbbenten, boldogan kapott levegő után, és még jobban magához szorította a karcsú kis alakot. Vállába fúrta a fejét, és csókolta, ahol érte…

- Ez az! Gyerünk! Bátran! – suttogta a fülébe, és ringatni kezdte. Látta, érezte abból, ahogy vonaglott a karjában, hogy rettenetes fájdalmai lehetnek, de ez már jót jelentett, hiszen már érzett! A merevség elkezdett engedni, nem volt már olyan, mint egy jégtömb, hiszen a hideg is kezdett visszaszorulni… a szája már bársonyosan puha volt, és kezdett átmelegedni.

Gyorsan le is csapott rá újra, és úgy érezte, megőrül a gyönyörtől, mikor Lena még teljesen öntudatlanul, de visszacsókolta… Csak simogatta, ölelte, próbálta a kínjait kicsit csökkenteni, fájó szívvel hallgatta, mikor felsikoltott, körmei a kezébe vágódtak, ahogy szenvedett, de ez már az életet jelentette! Tudta, hogy most már túl vannak a nehezén, és iszonyúan büszke volt egykori tanítványára.

"Igazi harcos ez a lány!" gondolta, és magához szorította.

- Szép volt, Lena! Nagyon szép! – mondta halkan, és az ajkába harapott, mert érezte, hogy elcsuklik a hangja. Órákig tartott még, míg elmúltak a fájdalmas görcsök, és a kis test megpihenhetett. Nem tért magához, a kín enyhültével ájulásszerű álomba zuhant, de ez már gyógyító alvás volt, nem öntudatlanság.

Már csendesen feküdt, amikor Dumbledore benyitott. Először azt hitte, mindennek vége, de aztán meglátta Piton fáradt, kimerült arcán a mosolyt, és a lány arcán a finom színt. Többször meg kellett köszörülnie a torkát, hogy meg tudjon szólalni.

- Nem is tudom, mit mondjak, Perselus! Amit maga ma itt véghez vitt… Nem tudom tudatosodott-e magában, de legyőzte Voldemortot!

- Miss Flower nélkül nem ment volna! – rázta meg fejét a férfi.

- Akkor ketten győzték le! Úgysem rossz! – mosolyodott el az igazgató.

- Pihennie kellene! – tette hozzá a szemmel láthatóan végsőkig kimerült tanárt vizsgálgatva.

- Inkább maradnék… Hátha történik valami…

Dumbledore csak bólintott, megszorította a kezét, és kiment.