- Jön a Nagyúr, és Lucius! – lépett be izgatottan Piton szobájába az egyik Halálfaló.

A férfival a világ is megfordult. Nem sikerült tehát… Istenem, annyira érezte, hogy nem lenne szabad belevágni…

LENA!!!

Üvölteni, törni-zúzni szeretett volna, darabokra átkozni a boldogan, izgatottan vigyorgó csuklyás alakot, aztán kirohanni, és addig harcolni, amíg valamelyik "társa" eltalálja, és vége lesz… Úgysincs már értelme az egésznek…

Csak az évtizedek alatt beleidegződött önfegyelem tartotta vissza, az az istenverte, sokszor saját maga által is elátkozott önuralom, ami annyira megnehezítette az életét, ami lehetetlenné tette, hogy őszintén kimondja azt, amit érez, de a küldetésében annyiszor segítette már ki a legpokolibb helyzetekből.

Úgy érezte, a szíve rég megállt, de az agya megátalkodott módon működött tovább, és elemezni kezdte a helyzetet, kérdéseket kezdett gyártani, tudomásul sem véve, hogy "gazdáját" már semmi nem érdekli… De ha már megfogalmazódtak, egyet feltett közülük:

- És a többiek?!

A Halálfaló elkomorodott.

- Senki mást nem mutat a rendszer…

Intett a férfinak, aki a hírt hozta, hogy elmehet, aztán leült, és kezébe hajtotta a homlokát.

Hol van a többi tizenkilenc?! Ha meghaltak, akkor mégsem volt olyan egyszerű az ügy!

Még az is elképzelhető, hogy Lena is velük van, hiszen Őt nem lehet észrevenni, amíg ide nem érnek. Vajon mi történt?! Harc volt, az biztos… Különben mindannyian visszajöttek volna… De hogyan végződött?! Lenat elrabolták, és most hozzák, vagy… vagy… Dumbledore-ék terve nem jött be, az biztos, hiszen Voldemort él, és fogságba sem esett…

Viszont az Ő terve sem sikerülhetett tökéletesen! Igaz, ha elkapta a lányt, akkor az neki elég, nem fogja érdekelni, hány embere veszett oda…

Érjenek már ide, és derüljön ki végre, mi az igazság… Vagy inkább ne derüljön ki?! Nagy nehezen talált egy reménysugarat, legalább tovább megmaradna… Felsóhajtott és kilépett a szobából, hogy fogadja a Sötét Nagyurat.

Azt látta, hogy az összes Halálfaló felsorakozott már, és izgatottan várja az érkezőket.

Hirtelen moraj futott végig a fekete csuklyás alakok között, ami egyre terjedt, ahogy mind többen fedezték fel a két alakot.

Piton is döbbenten nézte a közeledőket. Azt hitte, rosszul lát, de aztán rájött, hogyha igen, akkor a többiek is, mindannyian. Ahogy végignézett a társain, minden arcon ugyanazt a hitetlenkedést látta, amit ő is érzett.

A Nagyúr megsérült?! Most már az is nyilvánvaló volt, hogy Lena nincs velük, nem fogoly… Mostantól két lehetőség maradt. Él vagy meghalt…

Letérdelt, és fejét lehajtva köszöntötte Urát. Az izzó szemek rátapadtak, és Voldemort csak ennyit mondott:

- Perselus, Te most azonnal velem jössz! Feladatom van a számodra!

A magas, karcsú férfi felegyenesedett, és követte őt, életében először alig várva, hogy becsukódjon mögöttük a terem ajtaja, és végre magyarázatot kapjon a fejében zsongó, gyötrő kérdésekre. Nézte, amint a Nagyúr óvatosan, fájdalmát nehezen titkolva leereszkedik a székére, és próbálta eltitkolni a rettenetes aggodalmat, amit érzett. Szólaljon már meg, mondja már, hogy mit akar…

- Eredetileg egy csapatot akartam küldeni, de semmi kedvem több embert feláldozni, ezért Te mész egyedül, kihasználva azt, hogy benned megbízik az az átkozott vén gazember!

- Mi lesz a feladatom, Uram?!

- Megkeresed azt a lányt, és ha még él – bár ebben erősen kételkedem – megölöd!

Piton úgy érezte, minden vér kiszalad a fejéből, lábából, és rögtön összeesik. Mi az, hogy "bár ebben erősen kételkedem"?! Mit csinált Vele?!

Érezte, ahogy megcsikordulnak a fogai az erőfeszítéstől, hogy uralkodjon magán. Nem veszítheti el a fejét, hiszen ezek szerint van egy parányi esély arra, hogy Lena még él… Akkor pedig segítségre lehet szüksége… Mi a pokol történt tulajdonképpen?!

- Nagyúr, megkérdezhetem, mi történt? – nézett elszántan Voldemortra.

- Amennyit tudnod kell, annyit úgyis elmondok! Ne kérdezősködj! – sziszegte a hideg hang, amiben a szokott jeges fenyegetés a fájdalom hatására még erősebb volt.

- Hallgatlak, Uram!

- Elkaptuk a lányt, de útközben egy késsel megsebzett az a mocskos kis szuka! Olyan átkot mondtam ki rá, amibe pár órán belül hal csak bele, és nem azonnal, mert ki akartam faggatni, de Lucius hagyta megszökni, igaz?! – nézett fenyegetően a máskor olyan büszke, de most reszkető Halálfalóra.

- Uram, még most sem értem, hogy történhetett, hiszen lépni sem tudott már, erre egyik pillanatról a másikra eltűnt, mintha a föld nyelte volna el! Nem tudom, hogyan csinálta, hiszen Te is azt mondtad, Nagyúr, hogy az az átok meg fogja ölni, ha nem is azonnal! Alig élt már, mindketten láttuk, milyen állapotban volt! – borult térdre, és nézett Urára könyörögve az ezüstszőke férfi.

"Animágia!" – gondolta Piton. "Csak azt használhatott! Átváltozott valamivé, és eltűnt a szemük elől! És megsebezte Őt!!!" rettenetesen büszke volt egykori tanítványára.

Próbálta nem tudomásul venni a történetnek azt a részét, ami arról szólt, hogy abba az átokba mindenképpen bele fog halni… Sőt, lehet, hogy már nem is él! A Sötét Nagyúr nem szokott tévedni az ilyen dolgokban… Megremegett, de próbált uralkodni magán, és elfedni a gondolatait, bár ez még talán soha nem volt ilyen nehéz. Minden erejére szüksége volt, hogy száműzze agyából a képet, amin Lena holtan fekszik valahol, magára hagyottan.

- Igen, és most is azt mondom, minden valószínűség szerint már halott! Segítség nélkül nem élheti túl azt az átkot! Te akkor is odamész, és ellenőrzöd! Nem hagyod abba a keresést, amíg holtan nem látod a saját két szemeddel! Ha még élne, megölöd!!! – nézett a bájitaltan tanárra izzó tekintettel Voldemort.

- Értem, Uram!

- Indulj! Nem akarlak addig látni, amíg a biztos halálhírét nem hozod!

Piton bólintott, és kisietett. Alig várta, hogy végre kívül legyen ezeknek az embertelen szemeknek a látóterén, és szabadjára engedhesse minden dühét, félelmét, aggodalmát.

Még soha nem jutott át ilyen gyorsan a külső körön, olyan hosszú, gyors léptekkel vágott át az erdőn, hogy suhogó talárjában úgy festett, mintha repülne, úszna a levegőben. Legszívesebben tényleg ezt tette volna, ebben a pillanatban rettenetesen gyűlölte ezt a helyet, ami megakadályozza abban, hogy használja a varázserejét.

Lenanak minden perc számíthat!

Persze, ha halott, akkor már minden mindegy… Hiába akarta elkergetni ezt a rettenetes gondolatot, valósággal beette magát az agyába, és nem tágított, a legváltozatosabb rémképeket vetítette elé. Mindegyiken a lányt látta falfehéren, megmerevedett testtel, lehunyt szemmel, véresen, összetörten…

Összeszorította az ajkát, és még gyorsabban haladt, szinte már rohant. Amint elérte a határt, azonnal a Roxfort közvetlen közelébe hoppanált, és perceken belül már a kastély felé tartott. Mindenképpen ide kellett jönnie először, hogy megnézze, nincs-e itt Lena.

Hátha már megtalálták…

Ha nem, akkor is meg kell tudnia legalább azt, hogy merre induljon abban az átkozottul hatalmas erdőben, amit az a gyerek annyira imádott… Milyen ragyogó szemmel ölelte magához az egész mindenséget, mikor utoljára ott jártak… Azóta már lehet, hogy végleg lezárultak azok a hatalmas barna szemek, és soha többé nem ragyog rá az a tekintet semmire… és senkire…

"Istenem, bár itt lenne… Biztonságban, fent a gyengélkedőn… Ha időben idekerült, akkor biztosan meg lehet gyógyítani! Itt kell, hogy legyen, csak nem hagyták ott, egyedül!"

Makacsul próbálta száműzni azt a lehetőséget, hogy még mindig ott hever valahol, tehetetlenül.

Belökte a kastély kapuját, és felsuhant a lépcsőn. A festményeken levő alakok döbbenten fordították utána a fejüket, mikor a suhogó talár szinte lesöpörte őket a falról. Megszokták már a bájitaltan tanár közlekedési stílusát, de ez még tőle is új volt.

Piton egyenesen abba a terembe igyekezett, ahol a Főnix Rendjének tagjai össze szoktak gyűlni. Felrántotta az ajtót, és végignézett a teremben tartózkodókon. A lány nem volt sehol, de erre nem is számíthatott, hiszen súlyosan megsérült. Nagyobb baj volt, hogy kimerültséget, szomorúságot, kétségbeesést látott minden arcon, ez pedig semmi jót nem ígért.

- Miss Flower?! – tette fel a kérdést, de már azelőtt tudta a választ, hogy elhangzott volna, és legszívesebben felüvöltött volna kétségbeesett dühében.

Nincs itt…

NINCS ITT!!!

Nem is volt szüksége szavakra, a döbbent tekintetek mindent elmondtak.

- Hogy érti ezt, Perselus?! Hát nem a Halálfalók táborában van?! – kiáltott fel Dumbledore.

- Nem, nincs ott! Útközben megszökött, de előbb súlyosan megsebezte a Sötét Nagyurat! Azt reméltem, itt találom! – sóhajtott fel a férfi.

- Hiszen ez remek hír, ezek szerint életben van, és szabad! Hihetetlen mire képes ez a lány! Már azt hittük, minden elveszett, mikor hiába kerestük! – mondta boldogan az igazgató.

- De miért nem jött vissza, miért nem jelentkezett?! – kérdezte Remus.

- Mikor megsebesítette a Nagyurat, az olyan átkot mondott ki rá dühében, ami nem okoz ugyan azonnali halált, de egy idő után végez vele, különösen, ha nem kap segítséget! Azóta már lehet, hogy… - elharapta a szót, egyszerűen képtelen volt kimondani.

- Tőle tudja mindezt?! – kérdezte a szokásosnál jóval halkabban Mordon.

- Igen, Tőle! Azzal küldött vissza, hogy keressem meg Lenat, és ha még él - bár ahogy Ő mondta, ebben erősen kételkedik – öljem meg! Úgy tűnt, egészen biztos abban, hogy belehal abba az átokba! – válaszolta Piton, és leült, vagy inkább lerogyott az egyik legközelebbi székre.

Ebben a pillanatban lépett be Sirius. Amint meglátta a bájitaltan tanárt, szinte rávetette magát, úgy tette fel a kérdést:

- Mi van Lenaval?! Otthagytad a táborban?!

- Nincs ott!

- Hogyhogy nincs ott?! Ott kell lennie, hiszen elrabolták! – dühöngött a férfi.

Perselus úgy érezte, szétrobban a feje az idegességtől, amúgy is majd’ megőrült a lány miatti aggodalomtól, pont ez a fafejű értetlenkedő hiányzott még neki!

- Mondd, Black, Te most süket vagy, vagy hülye?! Mert ha az előbbi, akkor megpróbálok hangosabban és lassabban beszélni, de ha az utóbbi, akkor nem tudok segíteni! – sziszegte, és komolyan elgondolkodott, hogy minden varázserőt félretéve, egyszerűen orrba veri ezt az idegesítő alakot.

Sirius már majdnem rávetette magát örök ellenfelére, aki közben felállt a székről, és rezzenéstelen tekintettel nézett rá, de Piton hirtelen megrázta a fejét és elfordult.

- Most nincs időm Veled foglalkozni! Meg kell keresnem Lenat! Így is túl sok időt vesztegettünk már el!

- Igaza van, Perselus! Mikor indul, és ki menjen magával? – kérdezte Dumbledore.

- Most azonnal, és egyedül megyek! Én jártam végig vele a kedvenc rejtekhelyeit, én tudom, hogy körülbelül merre lehet! Csak azt mondják meg, hogy merre induljak, milyen irányba vitték el?!

- Valakinek magával kell menni, már ezért is! Egyébként sem árt, ha legalább ketten vannak, talán segíteni is jobban tudnak rajta, ha megtalálják!

- Majd én megyek! – ajánlotta Sirius, de még mindig szikrázó szemmel.

Az igazgató kérdőn nézett a bájitaltan tanárra.

- Ha sokallja a Rend tagjainak létszámát, én nem bánom! – vont vállat Piton gúnyosan. - Ha mi most közös kirándulásra indulunk Blackkel, egyikünk lehet, hogy nem jön vissza, amilyen hangulatban vagyunk! – tette hozzá nyers őszinteséggel. Ebben a pillanatban semmi kedve nem volt udvariaskodni.

- Majd én! – állt fel Lupin nyugodtan, de elszántan.

Perselusnak már a nyelvén volt a válasz, de aztán ránézett a sápadt, eltökélt arcra, és csak legyintett. Hiszen lehet, hogy Neki tényleg joga van ott lenni. Talán a lány is örülne Neki, ha magánál lenne, és meglátná.

- Tőlem! Csak menjünk már végre! – válaszolta dühösen.

- Perselus! Hozza vissza, az Isten szerelmére! – mondta nagyon halkan Dumbledore.

A férfi bólintott, és társával együtt kilépett az ajtón.

Felkaptak egy-egy seprűre, és pillanatok alatt elérték a Roxfort határát, ott pedig rögtön hoppanáltak. Lena háza előtt állva Piton csak annyit kérdezett:

- Merre?

- Keletre! – válaszolta halkan Remus, és abban a pillanatban már indultak is tovább.

- Még nem volt időm megkérdezni, hogy lehet, hogy nem dehoppanáltak Vele együtt?!

- Megpróbálták, de Dumbledore letiltotta ezt a varázslatot, így csak pár kilométerre jutottak! Mikor nem találtuk Lenat, azt hittük, sikerült elérniük a határt, és mégis magukkal tudták vinni! – mondta halkan, szomorúan Lupin.

- És itt hagytátok…

- Igen… - bólintott a másik elkeseredetten.

- Nem tudhattuk…

- Nem, de azért talán kereshettétek volna egy kicsit tovább is, különösen Te!

- Hogy érted ezt?! – kérdezte a mindig nyugodt férfi, és most már ő is kezdett dühös lenni.

- Ha nem tudod, akkor mindegy! – hangzott a kimért válasz, és Piton iszonyú iramban vágott át az erdőn, úgy nézve körül, mintha gyűlölne minden egyes bokrot.

Remus döbbenten követte, fogalma sem volt, miről beszél ez az őrült.

A bájitaltan tanár hirtelen megállt, és körbefordult, emlékezni próbált.

- Ha erre vitték, akkor három hely jöhet számításba, ahova elbújhatott, vagy megpróbálhatott elbújni… - mondta inkább csak magának.

- Nem lenne jobb, ha egyenesen oda hoppanálnánk?! Nyerhetnénk egy kis időt! – javasolta Lupin.

- Nem, mert ha nem volt képes eljutni odáig, és útközben összeesett, akkor elmegyünk mellette, és nem vesszük észre!

- Ez igaz! Akkor gyerünk! Merre?

- Azt hiszem, azzal próbálkozunk először, amit a legjobban szeret. Nem mondta ugyan, de azt hiszem, az a kis barlang lehet a legkedvesebb helye… - gondolkodott hangosan Piton, és elindult.

Összeszorított szájjal, borzalmas erőfeszítéssel próbált uralkodni magán, hogy ne vegye át a hatalmat felette a kétségbeesés.

Túl sok idő telt már el… Meg kellene találni, amilyen gyorsan csak lehet… Talán így is késő már…

Kényszerítette magát, hogy ne ezekre a gondolatokra figyeljen, hanem a tájra, és arra, hogy nem látja-e valahol a lány nyomait.

Egyelőre semmi… Istenem, add, hogy itt legyen… Ha mindent végig kell járni, kicsúszunk az időből…

Nem akarta, hogy Remus észrevegye, mennyire kikészíti ez az egész. Mozdulatlan, rezzenéstelen arccal gyalogolt, a tekintete azonban árulkodott, és a vele lévő vékony, sápadt férfi jó megfigyelő volt. Elgondolkodva nézte társát, és nem kerülte el a figyelmét a szokásosnál jóval sápadtabb arc, az aggodalomtól, elfojtott idegességtől összeszűkült szem, az összepréselt ajkak, amik időnként minden erőfeszítés ellenére meg-megremegtek. Régi ellenségének minden mozdulata olyan kétségbeesést sugárzott, ami minden szónál többet mondott.

"Szereti Lenat!!!" érezte meg teljes bizonyossággal. Vajon saját magának beismerte már?! És ha igen, akkor miért nem tett egyetlen lépést sem?!

Sokszor figyelte sajnálattal a barna szemekben látható reménytelenséget, amikor a lány újra és újra rádöbbent, hogy képtelen olyan érzelmeket kiváltani Pitonból, amiket ő érez.

Ő már akkor is tudta, hogy Lena olyan közel került Perselushoz, amilyen közel senki más, de azt, hogy a férfi milyen elkeseredetten szerelmes, csak most vette észre. Most, amikor már lehet, hogy késő… Nem lehet, hogy meghaljon… Annyi elevenség, annyi szeretet van benne… És olyan rettenetesen fiatal…

Mindketten gondolataikba merülten lépkedtek, és szinte ugyanazok az érzések kísértették őket.

A bájitaltan tanár hirtelen halkan felkiáltott, és megtorpant.

- Mi történt?! – riadt fel Lupin.

- Erre ment, de itt már nagyon rosszul volt… - suttogta Piton falfehéren.

- Honnan veszed, az ég szerelmére?!

- Ezekből a letört ágakból! Itt zuhant le…

- Lezuhant?! – Remus semmit sem értett.

- Mit gondolsz, hogy tudott megszökni?! Csak animágiát használhatott… Éjszaka volt, tehát valószínűleg a bagoly-trükköt vette elő… Itt már olyan fájdalmai lehettek, hogy nem tudta tovább fenntartani a varázslatot, és lezuhant… Itt kell lennie valahol… Nem juthatott messzire…

A vékony, őszülő férfi döbbenten nézett társára. Mintha maga előtt látná az egészet! – gondolta. Látta, hogy a szénfekete szemek egy pontra tapadnak, és Perselus határozottan elindul egy irányba. Most már ő is látta a nyomokat, amiket valószínűleg egy földön kúszó test hagyott, és az ő szíve is összeszorult a gondolatra, hogy mit érezhetett a lány, milyen kínjai lehettek, ha felállni is képtelen volt. A következő pillanatban egyszerre kiáltottak fel, és térdeltek le egy karcsú, kicsi kis alak mellé.

Piton úgy érezte, a legrosszabb rémképei válnak valóra. Lena úgy hevert ott, ahogy olyan sokszor látta maga előtt, falfehéren, lehunyt szemmel, véresen, összetörten… A kis kéz görcsösen kapaszkodott egy fűcsomóba, ahogy próbált volna továbbkúszni, de már nem tudott. Remus könnybe lábadt szemmel nézte a fájdalom nyilvánvaló jeleit, és önkéntelenül is társára nézett, hogy lássa, hogyan reagál a látványra.

A következő pillanatban már nem tudta, melyiküket sajnálja jobban. Látta az iszonyatos kétségbeesést, amit a férfi hiába próbált, nem tudott eltitkolni, látta, ahogy remegő kézzel megérinti az arcát, látta azt is, hogy rémülten rándul össze, mikor megérzi, milyen jéghideg a bőre, látta, ahogy lefejti a fűszálakról a megdermedt ujjakat, és két kezébe véve próbálja felmelegíteni őket… És látta azt is, hogy hiába próbálkozik bármivel, a lány semmi életjelet nem ad. Többször is nagyot kellett nyelnie, hogy ki tudja préselni magából a kérdést:

- Él?!

- Alig… - válaszolta Piton, és ajkába harapott, hogy ki ne törjön belőle a dühös, tiltakozó üvöltés.

- Iszonyatos a sebe… - suttogta Lupin.

- A Sötét Nagyúr átka… mit vártál… csoda, hogy még van benne egy szikrányi élet…

- Pokoli kínjai lehettek… Nem értem…

- Mit?!

- Nézd, mosolyog…

- Mire gondolhatott, mielőtt elájult?! – kérdezte szinte csak önmagától a bájitaltan tanár.

- Nem tudom, de ez jellemző Lenara… Nem hiszem, hogy van még egy ember, aki képes lenne mosolyogni ilyen helyzetben! – simította ki Remus a barna tincseket a lány arcából.

- Vigyük gyorsan a Roxfortba! – javasolta Perselus, és nem mondta ki, hogy szerinte már késő, a test olyan jéghideg és merev, mintha már nem is élne, a szíve pedig ötletszerűen dobban egyet-egyet néha.

- Rendben! – válaszolta Lupin, és a karcsú kis alakért nyúlt, hogy ölbe vegye.

Hirtelen megérezte magán Piton sötét tekintetét, és önkéntelenül hátrahőkölt. Azonnal tudta, hogy aki élni akar, az most, ebben a pillanatban hozzá sem érhet Lenahoz, mert a végsőkig elkeseredett bájitaltan tanár senki mást nem tűr meg a közelében. Megnyugtató mozdulattal intette türelemre a támadó nagymacskaként ugrásra készülődő férfit, hogy lecsillapítsa, mielőtt még átharapja a torkát.

- Hozd Te, én majd segítek, ha kell! – mondta, és nem tudott haragudni Perselusra, mikor látta, milyen óvatosan veszi karjába a lányt, és hogy néz rá.

A hollófekete hajú, magas karcsú férfi magához szorította a kis alakot, és újra elborzadt attól, hogy milyen természetellenesen jéghideg és mozdulatlan, mintha egy jégtömböt tartana átölelve. Nem tudott nem gondolni arra, hogy milyen forró volt ugyanez a test akkor, amikor először és utoljára életében megcsókolta, megsimogatta, tenyerébe vette a mellét… Milyen gyorsan, vadul vert akkor a szíve, most pedig… Alig érzi… Akkor szinte égette a bőrét a lélegzete, most abban sem biztos, lélegzik-e egyáltalán. Milyen meleg, vigasztaló volt az ölelése, mikor a szenvedését próbálta csillapítani… Most úgy lógnak a karjai a teste mellett, mint két fadarab, tehetetlenül… Ezt nem lehet elviselni! – gondolta, és megcsikordult a foga kínjában. Minden erejét összeszedve uralkodott magán, és látszólag nyugodtan bólintott Lupin felé, hogy indulhatnak.

Egyszerre hoppanáltak, aztán Piton maga elé vette Lenat a seprűn, Remus pedig mellettük repült, őket figyelve, hogy segíteni tudjon, ha a lány megbillenne.