A gyöngybagoly leszállt egy ágra és éberen figyelte a környéket.

Argus ajtaja előtt két Halálfaló állt, de a lány nem ringatta abban a hitben magát, hogy ez minden, biztos volt benne, hogy jó pár varázslat is vigyáz a fogolyra. Megvárta, amíg mindkét ellenség a hátát mutatta neki, aztán hang nélkül a földre ereszkedett. Visszaváltozott emberré, és az átalakulás szinte még be sem fejeződött, amikor a varázspálcája már a kezében volt. Az egyik férfi ekkor hirtelen megfordult, és fennakadt a szeme a döbbenettől, mikor közvetlenül maga előtt megpillantotta a lányt.

Kiáltásra nyílt a szája, és előrántotta a pálcáját, de már nem volt ideje használni, vagy kiáltani…

A halk nyögésre társa is megperdült, de szinte beleütközött a lány halkan elsuttogott átkába. Lena egy-egy kővé változtatta a holttesteket, aztán odasuhant Welsh cellájához. Az idős férfi tágra nyílt szemekkel bámult a vékony, kicsi alakra.

- Kicsoda maga? - kérdezte csendesen, hitetlenkedve.

- Lena Flower vagyok, és Dumbledore küldött Önért - hangzott a meglepő, de nyugodt válasz.

Welshnek egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy tőrbe akarják csalni, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki idáig eljuthatott, de aztán belenézett a lány szemébe…

Megbízhatóságot, őszinteséget látott benne, és nem gyanakodott tovább.

- Milyen varázslatokkal védték le a celláját, nem tudja véletlenül?!

- De igen, nem nagyon létezik olyan védővarázslat, amit nem ismerek… - mosolyodott el szorult helyzete ellenére az idős mágus.

- Fel is törhettem volna, ha nálam van a varázspálcám!

- Nem tették meg azt a szívességet, hogy Önnél hagyták volna?! Micsoda vendéglátás az ilyen! - tréfálkozott Lena, hogy oldja saját idegességét, és felvidítsa az öreget, mert nem kerülte el a figyelmét, hogy Argus Welsh rettenetes állapotban van. A több napos szinte folyamatos kihallgatás és kínzás megtette a hatását, a varázsló alig állt a lábán.

"Uramisten, hogy fogunk így kijutni innen, hiszen lépni is alig tud!" sóhajtott fel magában, de félelmét nem mondta ki hangosan, sőt, bíztatóan rámosolygott Argusra, és intett, hogy lépjen hátrább. Egymás után semlegesítette a zárat lezáró varázslatokat, és mikor az utolsóval is végzett, kitámogatta az idős férfit a cellából. Magában csendesen átkozta saját magát, amiért erre nem gondolt, és nem hozott valamilyen erősítő bájitalt.

"Mit gondoltál, frissen, fitten fog kikerülni Voldemort keze alól?! És még azt hitted, mindent figyelembe vettél!" szidta magát.

Piton ebben a pillanatban ért oda, és megkönnyebbülten látta, hogy a lány gond nélkül képes volt elvégezni a feladatnak ezt a részét, az őrség és az ajtó szemmel láthatóan semmi gondot nem jelentett neki. Ahogy figyelte, feltűnt neki az aggodalom, ami kiült a barna szemekbe. Azt is észrevette, hogy a pillantása újra és újra visszatér az öreg arcára. Rögtön megértette, hogy mi nyugtalanítja Lenat. Talárja zsebéből elővett egy kicsi kis üvegcsét, és Welsh kezébe adta.

- Igya ezt ki, valamelyest visszahozza az erejét! - mondta sürgetően.

Figyelte, ahogy felhajtja a bájitalt, aztán a lányhoz fordult, hogy indulásra bíztassa, de mikor meglátta, hogy néz rá egykori tanítványa, torkán akadt a szó. Lenanak ragyogott a szeme, mint a csillagszóró. A csöpp kis teremtés, aki a válláig sem ért, olyan áhítattal nézett fel rá, mint annak idején diákkorában, mikor két mozdulattal rendbe hozta egy-egy elrontott főzetét. A tanárnak ilyenkor néha az volt az érzése, hogy diákja valamilyen természetfeletti lénynek tartja őt. Eleinte idegesítette ez a tekintet, azt hitte, gúnyolódik vele, de aztán rá kellett jönnie, hogy valódi tisztelet van abban a pillantásban, és ez jobban zavarba hozta, mint bármi más a világon… Nem szokott hozzá az ilyesmihez. Mikor négy teljes évre eltűnt az életéből, ez kísértette leggyakrabban… Ezek a csillagszóró szemek…

Megrázkódott, és hogy saját maga előtt is eltitkolja, amit érez, ráripakodott a lányra:

- Mit bámul, Miss Flower?! Induljanak már, vagy mindenáron meg akarja várni, amíg száz Halálfaló sorfala között távozhat?!

- Igenis, professzor úr! -– mosolyodott el vidáman Lena. Neki is a diákévei jutottak eszébe.

A tanárnak már akkor is mindenre volt megoldása, aztán egy ingerült megjegyzése. Egy pillanatra szinte úgy érezte, hogy minden rendben van, ez is csak egy iskolai feladat, amit ha elront, Piton bármikor rendbe tud hozni… Aztán tudatosult benne, hol is van, és elkomolyodott. Welshre emelte a varázspálcáját és cinegévé változtatta az idős mágust, majd ő maga is kékcinegévé változott, és együtt felröppentek a levegőbe.

Gyors szárnycsapásokkal haladtak a kör széle felé.

Perselus utánuk nézett, és felsóhajtott. Idáig eljutottak. Már ez is több volt, mint amiben reménykedett. Gyorsan eltűnt a tömlöc környékéről, hogy ha arra jár valaki, ne pont őt találja a fogoly hűlt helyén.

Arguséknak egy kis előnyre lett volna szükségük…

A külső körben már nem működik az animágia és a varázslat, vissza kell változniuk, és gyalogolniuk kell, pedig egyikük sincs tökéletes állapotban… Welsh a bájital ellenére is kimerült és agyongyötört, Lena pedig tegnap délután óta pihenés nélkül úton van, kétszer is megsérült, másodszor nagyon súlyosan, egyik csatából a másikba került…

Gondolni sem akart rá, hogy milyen fáradt lehet a lány, hiszen ő, aki sokkal tapasztaltabb volt és sokkal többet látott már, ő is alig állt a lábán!

Céltalanul sétálgatott a táborban, és pattanásig feszült idegekkel várta, hogy mi fog történni.

Negyed óra sem telt el, és dühös kiáltások hangzottak fel. Felfedezték a szökést! Ezek szerint elérték a külső kör határát, és Argust kimutatta Voldemort rendszere. Vagy nem arról jöttek rá, hanem a cellához ment oda valaki, és vette észre, hogy nincs rendben valami?!

Nem, ennyi idő alatt valószínűleg elértek a határvonalat, hiszen repültek… Mostantól viszont erre nem számíthatnak, a kipihent Halálfalók pedig sokkal gyorsabbak lesznek…

Görcsbe rándult a gyomra az idegességtől.

- Perselus! A fogoly megszökött! Csoportokat alakítunk, és utánuk megyünk! Te velem jössz!

- Megszökött?! Hiszen az lehetetlen! Ki segített volna neki, Lucius?!

- Úgy tűnik, akármilyen hihetetlen is, hogy senki! Azt mutatja a rendszer, hogy egyedül menekül! Utol fogjuk érni! Kimerült, és egyedül van! El fogjuk kapni! El kell kapnunk!

- Hát persze, Lucius! - Piton nem kis elégtétellel látta, hogy a büszke Mr. Malfoy halálosan fél. Hát persze, a Sötét Nagyúr nem lesz boldog… Nem fogja a híveit megdicsérni, az biztos! És neki is fel kell készülnie egy újabb kihallgatásra… Vagy még rosszabbra?! Csak legalább legyen valami értelme, ha meg kell halnia!

"Legalább tudjanak elmenekülni!" gondolta, miközben követte társait, akik a menekülő üldözésére indultak.

Pillanatokon belül a külső kör szélénél álltak, és most látszott, hogy Lena jól gondolta, nem csak egykori tanárának esett nehezére átlépni ezt a vonalat… A többi Halálfalót még sokkal jobban megviselte a gondolat, hogy mugliként kell boldogulniuk… Sápadtan néztek maguk elé. Aztán a düh, hogy elkapják a szökevényt, és a félelem uruk haragjától hatott, és nekivágtak az útnak.

"Túlságosan gyorsak vagyunk! Túlságosan gyorsak! Ők nem haladhattak ilyen tempóban! Ha nem történik valami hamarosan, pillanatokon belül beérjük őket!" aggódott Piton.

Ebben a pillanatban rettenetes halálsikoly hasított a csendbe, és az egyik Halálfaló mellében egy könnyű tőrrel hanyatlott a földre.

- Mi történt?! Ki csinálta ezt?! De hát hogyan?! - a tanácstalan kiáltások egymást érték, és a megdöbbent férfiak tanácstalanul álltak társuk felett.

"Az egyik csapda! Végre!"

Ő is ugyanolyan értetlen arcot vágott, mint a társai, de közben gondolatban megdicsérte egykori tanítványát.

"Igaza volt, működik ez a vacak!"

Remélhetőleg a többi is fog, mert különben baj lesz, ez az egy nem tarthatja vissza őket. De egy időre megállította, már ez is sokat számít! Még egy kis egérút!

Hamarosan továbbmentek, de Piton látta társai arcán, hogy egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, még most sem értették, hogy mi történt az előbb.

Igyekezett odafigyelni azokra a jelekre, amiket a lány mutatott neki, és nemsokára fel is fedezte az újabb csapdát. Ez egy hurok volt, és szerencsére pont újukba esett. A tanár óvatosan, feltűnés nélkül kitért, és várta, hogy mi történik. Nem is kellett sokáig várnia, pár másodpercen belül rémült kiáltás harsant, és egy halálfaló a levegőben kalimpált, magasan a többiek feje felett, lábánál fogva rántotta fel egy addig láthatatlan kötél.

- Mi folyik itt?! Érti valaki, hogy mi ez az egész?! - dühöngött Lucius Malfoy.

Nem kapott választ, mindenki tanácstalanul állt. Nagy nehezen leszedték társukat a magasból, és folytatták az utat, de a menekülők megint egy kis levegőhöz juthattak.

Tíz perc sem telt el, és egyszerre hatan buktak fel egy kifeszített damilban. Lassan teljes lett a pánik. Semmit nem értettek abból, ami történt velük, úgy érezték, mintha az egész erdőt elátkozták volna, ami annál is furcsább volt, hogy hiszen itt nem működött a varázserő.

Amikor kicsivel később kövek zuhogtak a fejükre egy fa tetejéről, többen nem akartak továbbmenni. Számukra ez olyan volt, mint mikor egy mugli varázslattal találkozik. Felfoghatatlan.

Még így sem tudtak azonban a menekülők annyi időt nyerni, hogy elég legyen. Nem voltak már messze a kör szélétől, amikor a Halálfalók megpillantották a két alakot.

Piton összeszorított szájjal hallgatta a diadalittas kiáltásokat, és felkészült, hogy ha másképpen nem megy, nyílt csatában próbálja meg segíteni Argust és a lányt.

- Hogy lehet ez?! Ketten vannak! A másikat miért nem mutatta ki a rendszer?! - kérdezték többen.

- Azért, mert ez egy kis sárvérű szuka! - sziszegte dühösen Lucius Malfoy.

- Már értem azt is, ami eddig történt! Átkozott mugli trükkök voltak! Ha egyszer elkapom ezt a kis lotyót, azt is megbánja, hogy megszületett! Kíváncsi lennék, mire megy akkor, amikor úgy áll szemben velünk, hogy visszanyertük a varázserőnket, ami neki biztosan nincs túl sok!

"Kicsit tévedsz, barátom!" gondolta Piton magában gúnyosan, de közben látnia kellett azt is, hogy ezt valószínűleg nem fogják megúszni. Argus alig állt a lábán, a bájital nélkül már réges-régen összeesett volna. Lena el tudott volna menekülni, de a tanár tudta, hogy nem lesz hajlandó otthagyni az idős varázslót. Ő is iszonyatosan kimerült volt, de utolsó erejével még megpróbálta az öreget eltámogatni a kör széléig. Olyan kevés volt már csak hátra!

Perselus felkészült rá, hogy amint utolérik a menekülőket, azonnal szembeforduljon társaival. Tudta, hogy ha erre a harcra sor kerül, az élete utolsó csatája lesz, de nem látott más megoldást.

A lány hátrafordult, hogy megnézze, milyen közel vannak hozzájuk az üldözők, és nem kerülte el figyelmét a bájitaltan tanár elszánt tekintete.

Halálra rémült, tudta, hogy ezzel a férfi aláírná a halálos ítéletét.

Összeszedte minden erejét, és a Halálfalók kiáltozása, a fenyegető veszély tudata mintha Argusba is új erőt öntött volna. Nagyobb sebességgel kezdtek lépkedni, és amikor már csak pár méter választotta el őket a halálfalóktól, elérték és átlépték a határvonalat!

"Dehoppanáljanak már! Gyorsan, mielőtt mi is odaérünk!" szuggerálta a lányt Piton.

Ekkor vette észre, hogy Lena felemelt varázspálcával néz valamit.

Jaj, nem! A két holtfáradt embert Halálfalók egy csoportja fogadta a körön kívül.

Úgy tűnt, eljutott hozzájuk társaik kiáltozása, és felsorakoztak a menekülők fogadására.

A tanár látta, hogy Lena utolsó erejét összeszedve készül a kilátástalan harcra.

Előtte, mögötte Halálfalók… Nem győzhetett… Ő pedig nem tud neki innen segíteni…

"Black, Lupin, az Isten verjen meg benneteket, hol vagytok már?!" dühöngött magában, és megfogadta, hogy ha most cserbenhagyják a lányt, ő pedig túlélné ezt a kalandot, a világ végén is megkeresi társait, és kitekeri a nyakukat.

És ekkor végre feltűnt a két férfi!

- Lena, itt vagyunk! - kiáltotta Sirius.

Egyszerre mondták ki átkukat Argussal és Lenaval, és a hatás döbbenetes volt. Letarolták a magukat már győztesnek érző hat csuklyást, aztán mielőtt dühösen üvöltöző társaik átléphették volna a határt, és visszanyerhették volna varázserejüket, egymásra néztek, bólintottak, és egyszerre dehoppanáltak.

Mielőtt eltűntek volna, a lány visszafordult, és szemét Perselus szemébe fúrta. Köszönet, hála, és aggodalom volt a tekintetében. Nagyon féltette a férfit, tudta, hogy Voldemort valószínűleg vallatóra fogja majd.

Piton felsóhajtott. Sikerült! Sikerült a lehetetlent véghezvinni!

Gúnyosan hallgatta társai őrjöngő üvöltözését, és a végsőkig kimerülten készülődött az elkerülhetetlenre… Az újabb összecsapásra a Sötét Nagyúrral. Tudta, hogy ennek meg kell lennie… A Nagyúr tudni akarja majd, hogy mi történt, és hogy ő miért nem adott hírt az akcióról, miért nem tudott róla… Csak ne lenne ilyen pokolian fáradt…

Három nap alatt kétszer is megtette az utat ide a táborba, súlyosan megsérült, három harcot is vívott egymás után, és egész idő alatt alig pár órát pihent… Így nagyon nehéz lesz koncentrálnia, és lezárnia az agyát… Főleg előtte…

De Lena és Argus már biztonságban vannak… Ez a lényeg, most csak ez számít…

"Te meg majd csak túléled ezt is, mint eddig mindent" bíztatta saját magát.

"Aludni… Csak egyszer, nyugodtan…"