2. fejezet

A találkozás

- Segítségre van szükségünk, nem vitás! - mondta elgondolkodva Dumbledore.

- Kit hívhatnánk?! Egyetlen varázsló sem tud ezzel a helyzettel megbirkózni, ha mi nem tudunk! – hallatszott Mordon türelmetlen, recsegő hangja.

- Kivéve egy olyan varázslót, vagy boszorkányt, aki legalább annyira otthon van a muglik világában, mint a miénkben, Alastor!

- Na nem!!! Csak nem akarja Lena Flowert ide hívni?! – hördült fel fejét felkapva Piton.

- De igen, pont erre gondoltam, Perselus!

- Igazgató úr, az a lány teljesen tapasztalatlan, ön is tudja jól! Ráadásul négy éve a színét sem láttuk, lehet, hogy semmire nem emlékszik már abból, amit megtanult! – mondta a bájitaltan tanár, egyelőre még fékezve magát, de érezte, hogy még egy mondat, és elönti a düh.

- Ön tényleg nem látta négy éve, Perselus, de én igen, rendszeresen találkoztam vele, és biztosíthatom, hogy semmit nem felejtett el, sőt új dolgokat is tanult, mióta végzett a Roxfortban! Mindenre és mindenkire emlékszik! – mondta Dumbledore jelentőségteljesen, és kollégájára mosolygott.

Piton levegő után kapkodott, és fogalma sem volt, hogy mit mondhatna erre.

- Kiről van szó, Albus?! Ki ez a lány?!– érdeklődött kíváncsian Mordon.

- Egy kivételes képességekkel megáldott boszorkány, akiről azért nem hallottak eddig, mert a muglik között él.

Mindenki felkapta a fejét, és hitetlenkedve néztek egymásra. A Főnix Rendjének tagjai azt hitték, rosszul hallották vezetőjüket.

- Miért él egy boszorkány a muglik között, ha nem kvibli, vagy nem száműzték oda?! – kérdezte értetlenül Sirius.

- Mert a családjában ő az egyetlen, aki varázserővel rendelkezik, és semmi pénzért nem hajlandó elhagyni a rokonait és a barátait. – válaszolta csendesen Dumbledore.

Piton összevonta a szemöldökét, és rezzenéstelen arccal nézett maga elé. Kívülről semmilyen érzelem nem látszott rajta, pedig belül remegni kezdett a gyomra, és egy olyan érzés szorította össze a torkát, amit nem érzett négy éve, és abban reménykedett, hogy végleg megszabadult tőle.

"Vagy attól féltél!"– szemtelenkedett egy hang a fejében. Dühösen elhallgattatta a belső hangot, és megpróbált az igazgatóra figyelni, aki éppen Lenaról mesélt a Rend többi tagjának, de a figyelme elkalandozott. Nagyon távolról hallotta az igazgató hangját, és nem tudta megakadályozni, hogy ne kezdjenek képek peregni az agyában. Képek egy kicsi, barna hajú, meleg barna szemű lányról, aki úgy fel tudta bosszantani, ahogy még Longbottom sem, ugyanakkor olyan simogató tekintettel tudott nézni rá, ahogy senki más életében. Lena Flower… Soha nem volt nála jobb tanítványa. Még Hermione Granger sem ér a nyomába… Az a lány minden bájitalt el tudott készíteni, amit csak feladott neki, és őszinte érdeklődés ült a szemében, ahogy figyelte a magyarázatait. Nem tudta ennyi idő alatt sem elfelejteni, hogy ő volt az egyetlen, aki nevetni mert, és tudott rajta, Perselus Pitonon!!! Nem kinevette, arra volt példa az életében sokszor, inkább vele nevetett… volna, ha ő hajlandó lett volna erre… Néha nagyon nehéz volt megállnia, hogy vissza ne mosolyogjon arra a ragyogó arcra… Az utolsó napok egyikén, mielőtt Lena elhagyta volna a Roxfort épületét, történt valami… Először nagyon igazságtalan volt a tanítványával, aztán, Dumbledore biztatására, megpróbálta kiengesztelni őt… Akkor adta neki a Holdliliomot. Az is biztosan elpusztult már ez alatt az idő alatt, vagy csak egyszerűen elhajította a lány… Bár, akkor úgy tűnt, hogy nagyon örül neki. És ahogy megköszönte… Most is megremegett, ahogy eszébe jutott… És most visszajön, és neki újra bele kell néznie azokba a csillagszóró szemekbe…

Hirtelen irgalmatlanul dühös lett Lena Flowerre, Dumbledore-ra, a Rendre, a Halálfalókra, az egész világra, de leginkább saját magára… Az nem létezik, hogy Perselus Piton ennyire ne tudjon az érzésein uralkodni!

- Úgy látom, már döntött, igazgató úr! Mikor érkezik?! – kérdezte fejét felvetve, hűvös nyugalommal.

- Bármelyik percben itt lehet! – mosolygott elismerően Dumbledore. Hiába, nemcsak ő ismeri Perselust, Perselus is sokat tud róla… Azonnal rájött, hogy már üzent a lányért…

Őszintén kíváncsi volt erre a találkozásra. Az is izgatta, hogy hogyan reagál Lena a Főnix Rendje többi tagjára, és azok őrá, de az igazán izgalmas az lesz, mikor újra szemtől-szemben áll Pitonnal… Kollégája négy éve egyetlen szót sem ejtett egykori tanítványáról, de az igazgató biztos volt benne, hogy ez korántsem jelenti azt, hogy elfelejtette volna őt.

- Tulajdonképpen mi az, amiben Flower kisasszony a segítségünkre lehet? – kérdezte halk, nyugodt hangján Lupin.

- Minden őse mugli, ezért Voldemort megfigyelői nem érzékelhetik őt, viszont akkora a varázsereje, hogy akkor is lehet esélye a túlélésre, mikor már a legbelső körben, a Halálfalók között jár.

- Be akarja küldeni oda??!!! – kérdezte döbbenten Piton. - Ezt nem gondolhatja komolyan! Lehet, hogy ahogy Ön mondja, kiválóak a képességei, de egyedül semmit nem tehet ott! Megölik, mielőtt a varázspálcáját felemelhetné!

- Pedig nem tehetünk mást, Perselus! – mondta Dumbledore, és most nagyon sápadt és szomorú volt az arca.

- Higgye el, bármilyen más megoldást látnék, azt választanám! Egyébként természetesen nem kényszerítem arra, hogy bemenjen oda, ő dönthet arról, hogy vállalja-e, de ismerem őt, tudom, milyen erős benne a felelősségtudat, és azt hiszem, vállalni fogja! – sóhajtott fel az igazgató.

- Nem boldogulhat egyedül! – próbált nyugodtan beszélni Piton, de közben úgy érezte, mindjárt megőrül. "Ez nem lehet igaz! Egy huszonéves csitri, minden tapasztalat nélkül, a Sötét Nagyúr és válogatott Halálfalói ellen!" Ugyanakkor azt is tudta, hogy tényleg nincs más megoldás, vagy ha van is, eddig még nem sikerült rájönniük.

- Úgy gondoltam, hogy Önnek kellene segítenie belülről, ha vállalja, Perselus! Ez a feladat legalább olyan veszélyes lenne, mint az övé!

- Ha vállalja, én is vállalom! – mondta habozás nélkül, keményen, elszántan a férfi.

- A nagy hős! – horkant fel Sirius Black.

- Szeretnéd Te csinálni, Black, mert akkor csak szólj! – Piton hangja metszően gúnyossá vált, ahogy a jóképű, fekete hajú, fekete szemű varázslóra nézett.

- Persze, erre csak Te vagy képes, igaz?! – sziszegte Sirius, ügyet sem vetve Lupinra, aki csitítani próbálta őt.

- Hát nem is Te! A Te kezed ehhez túl tiszta, nem?! A piszkos munkát végezze el más, olyan, akiért nem kár, ugye?!

- Elég legyen! – csattant fel Dumbledore. - Így nem megyünk semmire! Nem marhatjuk még mi is egymást, hogy győzhetnénk így le Voldemortot?!

Black és Piton ott álltak egymással szemben, és szúrós szemmel méregették a másikat, kezük már a varázspálcájuk után nyúlt. Ebben a testhelyzetben merevedtek meg, amikor az igazgató hangja végre eljutott a tudatukig.

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.

- Tessék! – szólt ki Mr. Weasley.

Egy kicsi, barna hajú lány lépett be mosolyogva, és meleg barna szeme végigsiklott a szobában tartózkodókon, majd megállapodott Dumbledore-on, és ragyogó arccal lépett oda hozzá.

A kezében lévő táskákat letette a padlóra, méghozzá a nagyobbikat nagyon óvatosan, aztán felnézett a fölé magasodó ősz férfira. Az igazgató átölelte, és nevetve magához szorította, majd vállát átölelve a Rend tagjai felé fordította őt.

- Bemutatom Önöknek Lena Flowert!

A szobában tartózkodók kíváncsian vették szemügyre az előttük álló, csendesen, kicsit zavartan mosolygó lányt.

- Lena, ismerkedjen meg a Főnix Rendjének tagjaival! Mindenkinek felhívom a figyelmét arra, hogy a kisasszonynak egyik nagyon értékes képessége az, hogy meg tudja állapítani valakiről, hogy vannak-e rossz szándékai, megbízható-e, rejteget-e valamit, ezért jó, ha nagyon vigyáznak vele – mondta erőltetett komolysággal Dumbledore.

- Na de igazgató úr! Tudja, hogy nem vagyok én tévedhetetlen, különben pedig ne rémisztgesse velem a többieket, legyen szíves! – háborodott fel tréfásan Lena.

- Lehet, hogy nem tévedhetetlen, de még nem láttam rá példát, hogy melléfogott volna!

A lány elindult az asztal körül ülők felé, és mindenkivel kezet fogott, miközben mélyen az illető szemébe nézett. Mundungus Fletchernél csintalan mosoly ült ki az arcára.

- Hmmm… Ez érdekes. Itt van hajlandóság egy kis ügyeskedésre, a szabályok és a hatóságok kijátszására, ha nem tévedek!

A férfi zavartan nézett a társaira, akik nem tudták visszafojtani a nevetést. Mundungus tanácstalanul, megadóan széttárta a karját, aztán együtt nevetett a többiekkel.

- Én szóltam… - mondta Dumbledore.

Mordon elé érve Lena megtorpant és az igazgatóra nézett.

- Azt hiszem, ez a szem többet lát, mint az enyém. – visszafordult az öreg auror felé, és kölcsönösen vizsgálgatni kezdték egymást. Lassan mind a ketten mosolyogni kezdtek, aztán a mosoly egyre szélesebb lett, és egyszerre nyújtottak kezet egymásnak. A lány odahajolt, és egy puszit nyomott az ezer ránc szabdalta, sebhelyes, ijesztő arcra.

- Tetszik nekem ez a gyerek, Albus! – vigyorodott el Mordon.

- Ezt örömmel hallom, Alastor!

Piton a lehető legmesszebb állt meg a szobában, nem ült vissza az asztalhoz, hogy minél tovább húzza a találkozást. A falnak támaszkodva figyelte a lányt, és igyekezett minden zavaró gondolatot száműzni, hogy a lehető legnyugodtabban tudjon a szemébe nézni. Remélte, hogy Lena őt nem szándékozik úgy gombostűre tűzni a tekintetével, mint a többieket, hiszen már ismerik egymást. Hirtelen észrevette, hogy milyen szemmel figyeli Sirius a lányt. Ha Pitonon múlt volna, azért a nézésért minden nőtől elzárták volna örök időkig, de ettől az egytől mindenképpen. Most ért oda hozzá, és a kezét nyújtotta neki.

- Sirius Black! Ezek szerint nem tévedtem, amikor megláttam a fényképét az újságokban annak idején?! – nézett kérdőn, megerősítésre várón az igazgatóra Lena.

- Nem, nem tévedett, tényleg ártatlan! Sirius, ez a gyerek már akkor azt mondta, hogy szerinte Ön nem lehet bűnös, amikor még mindannyian, köztük én is, azt hittük! És ezt úgy állapította meg, hogy ránézett a képére az újságokban! Mindenki állította neki, hogy bizonyított tény, hogy elkövette, amivel vádolták, ő pedig csak a fejét csóválta hitetlenkedve, és azt mondogatta, hogy ez lehetetlen, vagy ő téved akkorát, mint még soha életében! Nagy szerepe volt abban, hogy rögtön elhittem azt az elképesztő történetet, amit Ön és Harry előadtak!

- Annyi év az Azkabanban, anélkül, hogy elkövetett volna valamit! Rettenetes! – a lány arcán őszinte együttérzés volt, ahogy visszafordult az előtte álló Black felé.

- Remélem, sikerül tisztáznia magát, hogy mindenki előtt világos legyen, mi a helyzet!

- Örülök, hogy ezt mondja, ezek szerint megbízható vagyok?! – mosolygott széles, ragyogó mosollyal a férfi.

"Remek, a nagy Sirius Black újra akcióban!" – gondolta a bájitaltan tanár, és érezte, hogy az ismerős szituációtól kezd felfordulni a gyomra.

Rettenetesen visszaköszönt neki minden mozdulat még diákkorukból. A jóképű, magabiztos fiú, aki beletúr fekete, csillogó hajába, rávillantja ragyogó mosolyát a kiszemelt lányra, mélyen a szemébe néz, amitől az "áldozat" rögtön a karjába ájul, miközben a többiek irigyen figyelik azt a szerencsés teremtést, aki most egy darabig az iskola egyik kedvencének oldalán villoghat. Már látta maga előtt, ahogy Lena is követi a bevált utat, és megdöbbenve érezte, hogy a szokásos émelygés mellé most fájó szorítás társul.

- Igen, kétségkívül megbízható, és nagyon hűséges barát, de megbocsásson, azt hiszem nagyon meggondolatlan és forrófejű tud lenni, ami nagyon veszélyes lehet, elsősorban saját maga, de néha a környezete számára is! – válaszolta a lány nyugodtan.

"Nocsak!" Kapta fel a fejét Piton, és alig tudta visszafojtani a kárörvendő mosolyt, mikor meglátta Black arcán a meglepetést. "Minden nem jöhet össze, még Neked sem" – állapította meg magában, és csak most jött rá, hogy az elmúlt percben levegőt is elfelejtett venni.

- Remus Lupin vagyok – nyújtotta a kezét a Sirius mellett ülő sápadt férfi.

Lena ezúttal olyan melegen mosolygott vissza, mint eddig még egyik varázslóra sem. Ugyanakkor tovább tartotta a kezében Remus kezét, mint a többiekét, és elgondolkodva nézett rá.

- Rossz szándékaim lennének?! – kérdezte mókásan ijedtséget színlelve a korán őszülő férfi, de egy kis valódi bizonytalanság is látszott az arcán.

- Nem, rossz szándékai egészen biztosan nincsenek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés olyan jó embert láttam életemben, mint Ön! – hangzott a megnyugtató válasz. - Mégis, van itt valami titok, amit nem tudok megfejteni!

A fiatal lány barna szeme rátapadt Lupin arcára, és belőle önkéntelenül, mégis teljes bizalommal szakadt ki az igazság:

- Vérfarkas vagyok! – csak amikor már kimondta, döbbent rá, hogy most valószínűleg halálra rémítette és elijesztette magától ezt a kis törékeny teremtést. Várta az elkerülhetetlen reakciót, a felháborodást, a félelmet, a megvetést, és azt, hogy messzire elhúzódjon tőle, ahogy az már lenni szokott. Lena azonban nem fordult el, és ijedtség sem látszott rajta. A meleg tekintet végigsimogatta Remus arcát, és csak részvét volt benne, semmi más.

- Oh, értem! Sajnálom… - látszott a szemén, hogy komolyan így gondolja.

"Hát persze, hiszen minden állatot imád, miért pont a vérfarkassal tenne kivételt?!" –dühöngött magában Piton. Nem érdekelte, hogy igazságtalan, legszívesebben kirohant volna a szobából, nézni sem bírta, ahogy egymásra néztek, a kölcsönös, azonnali bizalmat a szemükben.

A lány ekkor végre felé fordult. A férfi mély levegőt vett, és hidegen, nyugodtan nézett le rá. Felvont szemöldökkel várta, hogy odaérjen elé, ő egy lépést sem tett felé, csak melle előtt összefont karral állt, és gunyorosan figyelte, ahogy közeledik.

Lena szíve majd kiugrott a helyéről, úgy érezte, egészen a torkában dobog, és ha nem csillapodik le, akkor meg fogja fojtani. Mióta belépett a szobába, azóta figyelte a férfit, fél szemmel oda-oda sandítva, ahol állt. Még amikor a háta mögött volt, akkor is olyan intenzíven érzékelte a jelenlétét, hogy alig tudott a többiekre figyelni. Piton olyan volt, mint ahogy emlékezett rá. Magas, karcsú, mindig fekete talárban, hollófekete hajjal, szénfekete szemekkel, amik mindenféle kutakodást a lelkében határozottan visszautasítottak. Stimmelt a gunyoros mosoly, és a felvont szemöldök is. És még valami stimmelt. Most, hogy egészen közel ért hozzá, vette észre, hogy Piton pokolian dühös, és kétség sem férhet hozzá, hogy kire. Rá! Ez már négy évvel ezelőtt is gyakran volt így, néha fogalma sem volt róla, hogy mivel bosszantotta fel tanárát, csak az eredményt látta. Eldöntötte azonban, hogy most nem hagyja megfélemlíteni magát, hiszen már felnőtt nő és nem egy diák!

- Örülök, hogy újra látom, Professzor úr! – mondta mosolyogva, és tudta, hogy ennél őszintébb mondat még nem hagyta el a száját soha. Négy éve várta, hogy végre találkozzanak, és szemtől-szemben állhasson újra a férfival. Mindegy, milyen dühös, majd elmúlik, hiszen még egyszer sem harapta le a fejét!

"Szólalj már meg!" – könyörgött magában, mert alig várta, hogy hallja a hangját, és eldönthesse, tényleg olyan bársonyos, simogató-e, mint a világon senki másé, mint amilyenre emlékszik.

- Valóban, Miss Flower?! Ezt nehezen tudom elképzelni! – hangzott a hűvös, kimért válasz.

- Pedig így van! – Lena legszívesebben boldogan felnevetett volna. Úgy döntött, ha a tanár kötekedik, ő is megengedheti ezt magának, hiszen annak idején is megesett, pedig akkor a tanítványa volt.

- Tudja, Professzor úr, jó látni, hogy a Roxfort, és Perselus Piton nem változik. Mióta elkezdtem a felnőtt életemet, kicsit sok is az elismerés! Ilyenkor nagyon jó lenne egy Öntől megszokott szózat, ami garantáltan visszarántja az embert a földre!

- Ha csak ez hiányzik, megkaphatja! – morogta dühösen a férfi.

- Igen, azt látom! Azt hiszem, megdöntöttem a saját rekordomat, hiszen jóformán még meg sem érkeztem, de már feldühítettem Önt! Ezúttal mivel, elárulja nekem?!

Piton összepréselte a száját, és nem válaszolt.

- Egy üdvözlés?! – próbálkozott tovább rendületlenül mosolyogva Lena. Lábujjhegyre állt, hogy közelebb kerüljön Perselushoz, bár nem is számított rá, hogy ő is átölelné, mint Dumbledore, vagy a többi tanár, de gondolta, próba szerencse. Amikor látta, hogy a férfi még feljebb emeli az állát, gyorsan döntött. Varázspálcájával a lába és a padló találkozása felé intett hanyagul, és máris a levegőbe emelkedett, de csak annyira, hogy feje egy szintre került Pitonéval. A megdöbbent arcra nézett, és halkan csak annyit mondott:

- Lehet, hogy nem hiszi el nekem, de igenis hiányzott nekem, méghozzá nagyon! Gyorsan megcsókolta az arcát, aztán visszahuppant a földre, és rákacsintott a többiekre.

Sirius oldalba bökte Lupint, és jókedvűen nevetett. Remus is elmosolyodott, de közben fürkészőn nézett a lányra és Perselusra.

Dumbledore is érdeklődve figyelte az eseményeket, és kollégája szinte kétségbeesett fintorát látva ő is elmosolyodott, de abban is biztos volt, hogy a lány minden szót komolyan gondolt.

"Érdekes dolgok történnek itt még, ha… Ha megérik mindketten…" - komorodott el hirtelen. Eszébe jutott, hogy miért is vannak itt voltaképpen, és ez nagyon elszomorította. Nem is tudta, mit kívánjon inkább, hogy vállalják ezt az iszonyatosan veszélyes küldetést, vagy hogy mondjanak nemet.

- Lena, menjen, pihenje ki magát, aztán elmondom, miért kérettem ide! – sóhajtott fel.

- Nem vagyok fáradt, igazgató úr, csak annyi időt kérek, hogy letegyem a csomagjaimat, és kicsit rendbe szedjem magam, és máris hallgatom Önt! Az a gyanúm, hogy nincs felesleges időnk, különben nem lennék itt! – nézett az igazgatóra elkomolyodva Lena.

- Sajnos igaza van! Akkor hívok egy házimanót, hogy mutassa meg a szobáját, és vigye fel a csomagjait!

- Ezt inkább én vinném! – emelte fel a nagyobb táskát szinte gyengéden a lány.

- Valami nagyon értékes lehet, hogy még itt sem engedi ki a kezéből! – mosolyodott el Dumbledore.

- Csak egy virág van benne igazgató úr, de igaza van, nagyon értékes!

Piton felkapta a fejét, és hitetlenkedve vizsgálgatta Lena arcát. Arról a virágról lehet szó?! Lehet, hogy még megvan, és ekkora becsben tartja?! Nem, az lehetetlen!

- Mindig virággal utazik?! – nevetett fel Sirius.

- Igen, ezt a virágot mindig magammal viszem, ha hosszabb útra megyek!

- Szabad tudnunk, hogy milyen virág az, ami ilyen kitüntetett figyelmet érdemel?! – kérdezte kíváncsian, mosolyogva Remus.

Piton egy pillanatig szinte hálás volt Lupinnak, hogy feltette ezt a kérdést, amit ő is nagyon szeretett volna, de tudta, hogy inkább a nyelvét harapja le, mint hogy kinyissa a száját.

- Egy holdliliom. – válaszolta csendesen a lány.

A bájitaltan tanár mélyen beszívta a levegőt, és összeharapta a száját, de így sem tudta megakadályozni, hogy egy mosoly át ne suhanjon az arcán.

Lena, aki szempillái alól fürkészte a férfi arcát, hogy lássa, hogyan reagál a szavaira, észrevette ezt az alig látható villanást, és úgy érezte, minden kiesik a kezéből, ő maga pedig itt olvad el a terem közepén.

"Lehet, hogy nem közömbös neki, megőriztem-e a virágját?! Lehet, hogy számít neki, és akkor talán én is számítok?!" – gondolta kalapáló szívvel. Újra rásandított Piton arcára, de azon nem látott már semmi mást, csak hűvös nyugalmat, és némi türelmetlenséget, hogy miért nem foglalkoznak már végre fontosabb kérdésekkel. "Biztosan tévedtem, annyira szeretném ezt hinni, hogy már hallucinálok is! Térj végre magadhoz, nem ezért vagy itt, Dumbledore számít rád!" – utasította rendre saját magát mérgesen.

Felkapta a fejét és kisietett a szobából.

Most már tényleg megpróbált arra koncentrálni, hogy mi lehet az, amiért hívatták.

Biztosan nagy baj van, ha az igazgató baglyot küldött érte.

"Hamarosan megtudom…" - gondolta miközben a szobája felé tartott.