Hogy a gyerek óvja a természetet

J.CH.ANDERSEN: A SZÁZSZORSZÉP

Hallgass ide, mesét mondok!
Kinn a faluvégen, a dûlõút szélén, áltt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház elõtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fûben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erõsödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy õ csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fû között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.
Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfõ volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fûben: tanult a naptól meg a természettõl, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit õ is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigyseg nem volt a sziveben, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"
A kerítésen belül mereven állt a sok elõkelõ virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gõgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt õk is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa õket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyeen pompásak, milyen elõkelõk! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébük, és meglátogatja õket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"
Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.
A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:
- Milyen lágy ez a zsenge fû! És milyen gyönyörû ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!
Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettõl. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltûnt a kék végtelenben.
Beletelt egy jó darab idõ, míg a százszorszép magához tért váratlan örömébõl. Kicsit szégyenlõsen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoztak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.
Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjû, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.
- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért õ kinn született az árokpart füvében, s nõhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.
Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésrõl, az ifjúságról, a zsendülõ vetésrõl, a levegõ roppant tereirõl, a könnyû lebegésrõl. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettõl a sok gyönyörûségtõl.
A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az õ rózsásfehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.
Ahogy ott tûnõdött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest százszorszép felé tartottak, aki remegve várta mi következik.
- Itt kivághatunk egy szép pázsitocskát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fûbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.
- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!
- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.
De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergõdött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelõtt.
- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tûz járja át a testemet, lélegezni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegõt, a föld minden gyönyörûségét!
Tikkadt csõrét belefúrta a hûvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondat:
- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fûszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!
"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhébõl áradt, sokkal erõsebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztõ szomjúságában már a fûszálakat is letépdeste.
Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrõdve vergõdött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszercsak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.
Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletetteék a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkzetek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.
Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül õ volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.