A szörnyek bosszúja

15. Az ezeréves harc véget ér

By: Yolei Miyako

Furcsa volt így ugrándozni a két világ közt, de jelen pillanatban lefoglalt az, hogy Yugiékhoz rohanjak. Amilyen szörnnyel csak találkoztam, mind nekem rontott, de amikor felemeltem a botot, mindegyik meghátrált. Már nem sok volt hátra, amikor Mana rám szólt.

- Csipked magad! Nincs sok időnk!

- Kösz, tudod, nem szeretek rohangálni! Egyébként is, minek kell ennyire sietni?

- Az istenek mondták, hogy Bakura gyakorlatilag győzött… Minden ikon nála, érted? Mindegyik! Csak is a Fáraó tudta megvédeni a sajátját!

- Micsoda? - álltam meg, nem tudtam elhinni hogy késtem. Majd Mana, mint egykor Ayumi, megjelent előttem.

- Az egyik isten, aki a nyaklánc erejét is adta, megmondta, hogy még a vihar előtt sikerül Bakurának elvennie a Fáraótól a kirakóst, és elpusztítja Yugiékat! És nézz fel az égre! - mondta, s fel mutatott, én meg felnéztem. Még csak három óra volt, de a koromfekete felhők teljesen elsötétítették a látóhatárt… hamarosan itt nagy vihar lesz. - Nemsokára vihar lesz! Úgyhogy kapkodnunk kell magunkat, ha azt akarjuk, hogy megmeneküljenek a barátaink!

- De… hogy érhetnék oda hamarabb? - kérdeztem és a botra néztem.

- Emlékszel? Azt mondtam, az a bot, a Sötét Varázslólány erejével felruházott. És… ugyebár a Sötét Varázslólány tud repülni is… - mondta, és a szája egy kisebb gúnyos mosolyra húzódott. Elkerekedtek a szemeim, és remegve visszakérdeztem.

- R-re… Repüljek? - Mana bólintott, én meg teljesen kikeltem magamból - Ezt mégis hogy képzeled? Én? Repülni? Mi vagyok én, madár?

- Nocsak, csak nem félsz? - kérdezte játékosan - Pedig nincs miért, ha lezuhansz, nem halsz meg, hisz most is szellem vagy… Aki önszántából a két világ közt rekedt…

- Még szép hogy félek! Rajtam múlik mindenkinek a sorsa, ráadásul ahogy mondtad, szellem vagyok… Tudod hogy ez engem mennyire zavar?

- Yolei! - hangja már nem kedves, hanem haraggal teli volt - Most már elég legyen a viccelődésből! Ez komoly! Ha nem érsz oda időben, és nem győzöd le Bakurát, nem csak neked lesz véged! Bakura győzni fog, és ezzel az ötezer évvel ez előtti áldozatok vére is hiába való lesz! Kérlek… Szedd össze magad! - kezdett a haragja szomorúságba torkollani - Benned van minden reményünk! Vissza kell küldened Bakurát az Ezeréves Gyűrűbe! Nem vészes a repülés… fogd meg a botot - odalépett hozzám, megfogta a botot, és a kezem - Hunyd le a szemed! - engedelmeskedtem - Koncentrálj! Érezd a szelet! Érezd a bot, és a Sötét Varázslólány erejét! Koncentrálj, és érezz! - mondta, és ő is lehunyta a szemét. Csodálatos érzés volt. Mintha a világon az összes létező jó érzés elöntötte volna a testem… Leírhatatlan volt, ahogy éreztem a szél simogató kezét, az apró esőcseppek hűsítő felfrissülését… Úgy kezdtem érezni, hogy súlytalanná válok, és emelkedek.

- Rendben… Most már kinyithatod a szemed! De ne ijedj meg, és semmiképp se enged el a botot! - mondta Mana, majd eltűnt. Lassan kinyitottam a szemem, mikor kinyitottam, tátva maradt a szám. Legalább 10 méterre voltam a talajtól, éreztem, hogy a botom tart fönt a levegőben, de úgy megijedtem hogy meg sem mozdultam.

- Ne lazsálj! Indulj! Tarts a botot a kívánt irányba, és már indulsz is!

- Könnyen beszélsz onnan belülről! - mondtam dühösen, de engedelmeskedtem, először rángott egyet a bot, majd eszeveszett gyorsasággal húzott a cél iránya felé.

Bakura pár utcányira volt Yugiéktól. Úgy tervezte, majd most intézi el őket, nem vár tovább. Egy szörnnyel felhívja magára a figyelmet, majd egyenként elintéz mindenkit a fáraó szeme előtt, majd vele is hidegvérrel végez. Már nem sok volt hátra, a saroknál megállt, majd magához hívta Slifert, s megparancsolta neki, hogy támadjon Yugiékra, a szörny szót fogadott, s elindult.

Marik egyszer csak arra lett figyelmes, hogy üres a frizsider…

- Teh, minden létező kaját felzabáltatok? - kérdezte nyűgösen, majd becsapta az ajtaját, és inkább felbontott egy sört.

- Eleve nem volt tele… amikor meg elküldtünk titeket boltba, nem hoztatok semmit, szóval, erről ennyit! - mondta Joey. Yami épp most jött le a lépcsőről. Egész éjszaka Ayumival volt, szemeit teljesen kisírta már. Meglátta hogy Yugi épp a teli szennyes-kosarat viszi a mosókonyhába. Látta, hogy mindjárt elesik, így gyorsan odarohant és segített neki. A fiú megköszönte.

- Te egész éjjel fent voltál? - kérdezte Yugi, csodálkozva.

- Igen… - válaszolt, majd letették a kosarat a mosógép mellé - Nem tudtam elaludni… Ayumi nélkül nem… - Yugi együtt érzően megcirógatta a hátát, majd kimentek. A nappaliban eközben Joey és Marik már teljesen összekaptak. Már Ishizu sem tudta őket szétszedni.

- Nem fogod fel, te szöszi hogy éhen veszek? - kezdte Marik…

- Ne szösziz le! Te sem éppen fekete vagy! Egyébként is, ne rajtam töltsd le a dühödet! Nem igaz hogy egy nyamvadt boltot sem találtatok ahonnan kaját lehet találni!

- Fiúk, nyugodjatok le!

- Kérlek Joey, maradj higgadt! - mondta Ishizu és Serenity, de a fiúk nem hallgattak rájuk. Viszont már Yugi és Atem sem tudta nagyon mire ez a nagy fölhajtás.

- Egyébként is, Yugi főzte el a maradék ételt is! Ne engem gyanúsítgass! - ezt viszont kár volt Joeynak megjegyeznie, mert Marik már Yugival is vitatkozni kezdett.

- Mint a gyerekek… Istenemre mondom, nem lehetne abba hagyni? Megtörtént, megtörtént! Ne essetek ezért egymásnak! Ilyen barbár, kannibalizmusos csapattal nem szívok egy levegőt! - mondta mogorván Seto, majd felállt, és elhagyta a szobát, és  az ajtó becsapása után a házat is.

„Remek, Seto megint felkapta a vizet… De nem lenne szabad elmennie… rossz előérzetem van!” - gondolta Atem, majd Seto után ment.

- Atem? Hová mész? - kérdezte Joey, majd ő, és lassan mindenki utána ment.

Seto földbegyökerezett lábbal nézte az eget. Egy vörös, hatalmas sárkány tekergőzött az égen, és támadásra készülődött.

- Sli-Slifer! - ekkor Atem, majd az egész bagázs rontott ki az ajtón.

- Seto! Nem szabadna szétszóródnunk! Bakura bármikor ránk támadhat! - kezdte a lelkizést Atem, de Seto nem felelt… ez szokatlan volt mindenkinek. Viszont egyszer csak megszólalt.

- Futás!

- He?

- Ha nem akartok ti is meghalni, tűnjünk innen! - ordított Seto, de még mindig nem értették, ezért az égre mutatott, amit Slifer már teljesen elfoglalt.

- Slifer! - kiáltotta Atem, majd a többiekhez fordult. - Tényleg pucolnunk kell innen! - bólintottak, majd rohantak, ahogy csak a lábuk bírta, viszont Serenitynek nehezére esett a rohanás, hisz még mindig fájt a lába.

- Joey! - kiáltotta a lány, ahogy hátra maradt, s karját nyújtotta bátyja felé.

- Serenity! - Joey hátrafordult, de már késő volt. Slifer támadni készült, s a tűzorkán egyenesen Serenity felé száguldott… Ám hirtelen valami megtörte az útját. Egy csavart végű bot volt az, hatalmas fényt árasztva egyszerűen semlegesítette a támadás erejét. Joey odarohant húgához, majd amíg a bot pajzsot vont köréjük, addig elmenekültek.

- Mi lehet ez? - kérdezte Tristan.

- Ha én azt tudnám… - rázta meg mindenki a fejét, viszont Yugi érzett valamit a szívében. Valami ismerős dolgot.

- Nem lazsálhatunk itt! Siessünk, amíg az a valami véd minket! - mondta Seto, s a többiek hallgattak rá, és elindultak. Pontosan nem tudták merre rohanjanak… Atem vezette a csordát.

Közben a bot ereje csökkent, s visszaröpült oda, ahonnan jött… Egy rózsabokorba…

- Remek, nekem is pont egy ilyen bokor fölött kell eldobnom azt a vackot! - szólalt meg a bokorban egy lány… én.

- Látod, épp hogy ideértünk! Ha nem nyavalyogtál volna, akkor nem kellett volna eldobnod a botot, és akkor nem zuhantál volna ebbe a bokorba! - mondta Mana, majd megjelent, és segített kimászni a növény fogságából.

- Most pedig - mondta mikor már leporoltam magam - irány-horány Yugiék után!

- Nem! - mondtam lehajtott fejjel - Látni akarom, hogy mennyi vért hullt eddig… Látni akarom!

- Rendben! - válaszolt Mana, majd eltűnt. Megfogtam a botot, majd lassan felemelkedtem, s oda lebegtem az emeleten lévő ablakokhoz. Egy kisseb kézmozdulattal betörtem az ablakot, majd bemásztam rajta. Elakadt a lélegzetem, amikor a saját holtestemmel néztem farkasszemet. Körül néztem, és csak egyre rosszabbodott a helyzet. Bakura, Mokuba, Téa, Solomon úr, egy fura férfi, Ayumi és… Ken feküdt holtan a földön.

- Ken! - kiáltottam föl, s zokogva borultam rá. - Nem lehet igaz hogy téged is! Ken… Bocsáss meg! - mondtam, ahogy élettelen testét szorongattam.

- Yolei… - jelent meg Mana - Mennünk kéne… amíg nem győzted le Bakurát, addig nem keltheted életre a szeretteidet! - magyarázta Mana. Bólintottam, majd ott hagytam a holtakat, s újra útnak indultam, szívemet bosszúvágy, és düh irányította. Minden tiszta gondolat eltűnt.

Bakura a parkban, egy szökőkút szélén ülve várakozott Yugiékra. Tudta, hogy majd erre menekülnek, így hát várta, hogy szépen belesétáljanak a csapdájába. Így is történt…

Yugiék a park felé rohantak, hamarosan a közepébe érkeztek, ahol egy szökőkút is állt. Viszont valaki volt ott.

- Bakura! - kiáltott fel Atem, s megállt.

- Üdv fáraó! Hiányoztam? - gúnyolódott Bakura, és felállt.

- Ne szórakozz! Nem éppen olyan személy vagy, akit bárki is hiányolna! - mondta szokatlanul hűvösen Joey, de Bakura ügyet sem vetett rá.

- Remélem felkészültetek a halálra! Ugyanis innen senki sem fog élve távozni! - mondta, majd közelebb lépett a társasághoz. - Az ikonok erejével…

- Ugye nem gondolod, hogy ezt hagyni fogjuk? Nem adjuk könnyen az életünket! - csattant föl Yugi, könnyezve. - Nem hagyjuk hogy még egy embert megölj! Elég volt! Az egyetlen ember, aki ma itt meghal, az te leszel!

- Igen! Ne gondolt, hogy mi olyan gyengék vagyunk! A sebzett szív bátrabb, elszántabb és erősebb! - mondta Tristan.

- És ostobább! - tette hozzá Bakura. Kezében megcsillant az Ezeréves Kulcs. Röhögve magához emelte, majd az ragyogni kezdett. Bakura körül örvényleni kezdett a levegő, a többiek hátrálni kezdtek. Bakura a magas felé nyújtotta az ikont, majd hatalmas lendülettel lesújtott vele. Ereje oly hatalmas volt, hogy ahova sújtott, ott a föld kettérepedt. Szerencséje volt Mariknak, hogy elrohant onnan, különben vége.

- Mázlista! Viszont a következő célba talál! - fenyegetőzött, s elrakta a kulcsot, helyette az Ezeréves Jogart vette elő. A jogar is ragyogni kezdett, hatalma nagyobb volt a kulcsáénál is. A vége egy igazi szúróeszközzé vált, Bakura ezt kihasználva, a csapatnak rohant, majd mint egy karddal, úgy döfte karba, mellkasba Yugiékat. Joey és Ishizu súlyosan megsérült, hasukból csak úgy ömlött a vér, még sem adták fel. Bakura használta a jogar erejét, s levágott egyet Yuginak, aki a sárba ért földet, s nyakán kapott csapást. Mindenkin eluralkodott a káosz, kétségbeestek, Bakura, mint egy mészáros, úgy támadta őket. Atem hiába próbálta hárítani a csapásokat, ő és az ikonja túl gyengének bizonyultak. Lassan az eső is eleredt, és úgy esett, mintha dézsából öntötték volna…

- Mi az fáraó? Talán máris elgyengültél? - gúnyolódott Bakura. Atem térdére esve kapkodott levegőért… Túl hamar kimerült, nem szokott ő ilyenkor elfáradni.

„Atem… Már értem! - gondolta Yugi a földön kúszva - Egész éjjel fent volt, nem csoda hogy most fáradt! Nem hagyhatom, hogy Bakura végezzen vele!”

Atem kezdett szédülni, úgy érezte hogy minden sötétségbe borul… Viszont egy hang csenget a fülében

- „Atem… neked erősnek kell maradnod! Egy fáraónak ez a kötelessége! Légy erős, és higgadt! Ha elvakít a düh, nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni, és elveszted a csatát! Én mindig ott leszek veled! Soha nem hagylak el…”

- Ayumi… - majd végleg elsötétült minden, kicsúszott a talaj a lába alól, és összeesett.

- Ennyit a hős fáraóról! Aki már ennyitől feladja, jobb is ha meghal! - mondta, s a jogart egyenesen Atem felé dobta.

- Nem! - állt a jogar útjába Yugi. Mindenkinek elakadt a lélegzete, amikor Yugi testén áthatolt a fegyver, majd köhécselve esett a földre.

- Yugi! - kiáltotta mindenki.

Zuhogott az eső, lassan már a park közepéhez értem. Ám hirtelen szörnyű érzés tört rám.

- Yugi! - megállt a vér az ereimben, amikor a saját szememmel láttam ahogy Yugi a földre zuhan, s a teste körül vértócsa kezd szétterülni. Könnyek szöktek a szemembe, és a düh egyre erősebb volt. Az érzés lassan átterjedt a bot erejére is, s szinte már szikrázott. Erősebb volt a düh, a józanésznél, s úgy éreztem, hogy nem érdekelnek az istenek… Én dühből fogom kinyírni azt a gennyládát!

Bár súlyos sebet kapott, Yugi mégis élt. A barátai iránt érzett érzelmei tartották életben, és Ayumi szavai…: „Yolei és az istenek segíteni fognak!” Viszont a teste lassan kezdte felmondani a szolgálatot. Azt sem vette észre, hogy Bakura közeledni kezdett felé. Flegmán félrelökte az útjából Yugit, aki így Joeyék karjába esett, majd odalépett Atemhez, s simán elvette tőle a kirakóst. Elővette a Yugitól ellopottat, majd mindkettőt a magasba emelte, és hangos röhögésbe tört ki.

- Ennyi a ti harcotoknak! Én győztem! A fáraó feladta, és én fogok uralkodni a világon! Most már semmi sem állíthat meg! Senki!! - kiáltotta kacagva, majd a két ikon ragyogni kezdett, az égen a felhők egyre szorosabbra gyűrődtek össze, s az eső is egyre jobban szakadt, mintha csak a harc keserű végét siratná az ég. Villámlott, és a villámcsapás egyenesen a két kirakósba vágott, majd vakító fény, és elsöprő szél támadt. Atem lassan magához tért, és nem akart hinni a szemeinek, amikor megpillantotta maga előtt ellenségét, ahogy éppen győzedelmeskedik fölötte.

- Nem lehet… Nem lehet hogy ily véget ér több ezeréves harcunk! Nem… Megígértem Ayuminak…! - motyogta.

Yugi, és a többiek sem tudták elhinni…

- Hát… valóban vége? Tényleg nem tudunk már semmit sem tenni? Bakura győzött, és így már végünk? - suttogta Yugi, ahogy már haláltusáját vívta. Mindenki kételkedni kezdett, felkészültek a végre, de még mindig nem akarták feladni. Serenity és Joey megfogták egymás kezét, ahogy Ishizu és Marik is, mind könnyezve nézték, ahogy a két ikon egyesül, és az álmaik szertefoszlanak…

„Hát mégsem lesz belőlem orvos? De… megígértem Kennek!” - gondolta Mira.

„Mégsem tudom megmenteni Yoleit… Bocsánat…” - nyögte magában Yugi, s ehhez hasonló gondolatok cikáztak a többiek fejében is. Mind tudták, hogy már igen csekély annak az esélye, hogy túlélik ezt.

Atem lassan felállt, és így ellenségével nézett farkasszemet.

- Vége fáraó, nem tudsz mit tenni! Nálam az összes ikon, enyém a hatalom, és a szörnyek is nekem engedelmeskednek! - mondta Bakura, de Atem nem válaszolt. Nem is tudott mit mondani… Igaza volt. Tehetetlen volt, és kétségbeesett. Lassan hátrálni kezdett, ahogy észrevette, hogy a két kirakós egyesült.  Bakura harsányabban kacagott, mint valaha! Győzött, és már semmi sem állíthatja meg! Senki!

Teljesen átáztam, de még mindig nem tudtam megmozdulni a sokktól, hogy Yugi meghalt, és hogy Bakura győzött.

- Elkéstem… Bakura győzött… - mondtam lehajtott fejjel.

- Még nem! Yolei! Ha sietsz, legyőzheted! Kérlek! Yugiért! Kenért! - ekkor eszembe jutott Ken holt tekintete, a többiekről nem is beszélve. Újra dühös voltam, megmarkoltam a botom. Egyre csak az a sok áldozat járt a fejemben, és Yugi! Bosszút akartam! Elégtételt! Bakura vérét!

Bakura éles kacaja lassan elhalkult, majd megmarkolta a kirakóst és így szólt:

- Végetek! Ahogy mindenki másnak! Nem kegyelmezek senkinek! Megbűnhődsz fáraó! - majd a kirakós erejével lesújtott a fáraóra. A támadás már majdnem elérte a fáraót… Ám az a bot Atem előtt a földbe fúródott, és a hatalma megállította a kirakósét. A bot pajzsot vont Atem és Yugiék köré, majd hatástalanította a kirakós erejét, ami aztán nagy füstöt árasztott. Bakura meghökkenve nézte a botot, amíg látta, ugyanis a füst egyre erősebb lett. Viszont hallott a háta mögül két toppanást, majd hogy a bot hátra száguld. Mindenki értetlenkedve nézte, hogy mi folyik itt. Lassan elszállt a füst, s Bakura mögül egy női alakot lehetett kivenni. Hosszú, jobbra copfozott haja volt, kezében ott volt a bot. Bakura ereiben megállt a vér, Atem is megrökönyödten nézte az egyre jobban kivehető alakot. Yugi nem hitt a szemeinek, Mira épp hogy eszméleténél volt. Mindenki, mindenki ámulva nézett Bakura mögé, és egyszerűen nem jutottak szóhoz, amikor a füst elszállt, és engem láttak viszont.

- Hiányoztam? - kérdeztem. Arcom gúnyos, és egyben dühös mosolyra húzódott. A bot ragyogott, fényesebben mint bármelyik ikon.

- D-De hogyan? Te-Te meghaltál! - Bakura határtalan öröme remegésbe tört át. Maga sem értette hogy miért, de félt, ahogy Atem is, de ő sem tudta miért.

- Ahogy minden jóravaló ember, előbb utóbb a Holtak Birodalmában végzi… Találkoztam egy régi vetélytársaddal, megkérte a Ozirisz, Anubiszt és Maatot, hogy segítsenek nekem visszajutni… És íme, itten vagyok! Ez a bot pedig - mutattam vele Bakurára - olyan hatalmakkal van felruházva, mint amiket az Ezeréves Ikonok is kaptak, sőt! Az istenek minden létező hatalmát magába foglalja!

- Hát így értette Ayumi! Ő tudta hogy ez fog történni! - mondta Atem csodálkozva. Yugi is kezdte már érteni, viszont, úgy érezte, hogy végképp nem bírja már tovább.

- És most… - mondtam, majd a botot szorosan magamhoz szorítottam - Megvédem a szeretteimet! Nem hagyom hogy több vér hulljon! - a bot szinte már fénycsóvaként ragyogott. Fényoszlopok törtek ki belőle, amik egyenesen Atem, Yugi, Joey, és az összes sebesült felé száguldottak. Hirtelen Yugi nem érzett fájdalmat testében, Atem is úgy érezte hogy nem fáradt többé. A bot ereje meggyógyított mindenkit.

- Yolei! - pattant föl Yugi, s Atemhez rohant. Szótlanul álltam, Yugi, sem pedig Atem nem izgatott már. Csak bosszút akartam! Végezni Bakurával!

- Yolei… - Yugi hangja megremegett, látta rajtam hogy megváltoztam. Ugyanazt a gyűlöletet látta, mint egykor Bakurán. Már nem az a lány voltam akivel ő megismerkedett, nem az a mosolygós, ügyetlen lány. Nem. Szememben csak is gyűlöletet látott, és ezért hatalmasat csalódott. Viszont egyszer arra lett figyelmes, hogy egy könnycsepp folyt le az arcomon, majd megcsillant a boton.

- Miért? - kérdeztem remegő, rekedt hangon. Szememet eltakarta a hajam, majd felemeltem a fejem, s Bakura szemébe néztem. - Miért kellett annyi embert megölni? Kent, Bakurát, Téát… Miért? Ártottak valamit? Tehetnek ők róla, hogy neked meghalt a családod? - de gyorsan kijavítottam magam, és újra lehajtottam a fejem - Elnézést… a családodat, Ayumit, te magad ölted meg… Akkor ismét kérdezem… Miért? Mindenkinek van joga élni… És senkinek sincs joga elvenni mások életét… Te mégis, hobbiszinten gyilkolod a barátaimat, a családomat. - a szomorúság kezdett dühbe váltani, erősen szorongattam a botot, és összeszorított fogakkal folytattam - Nekem sincs jogom ölni… de megállítalak! Nem hagyom hogy bántsd Yugit, Mirát, vagy bárki mást! Visszaküldelek abba nyamvadt gyűrűbe, és véget vetek a szörnyek bosszújának! - felemeltem a botot, hirtelen egy villám csapott a botba. Széth, a viharok, viszájok és egyéb háborúk istene is az én oldalamra állt. Örvényleni kezdett körülöttem a levegő, a bot ereje egyre hatalmasabb, és istenibb volt. Éreztem a villámot a testemben, éreztem a hatalmat. Tudtam, hogy türtőztetnem kell a dühömet, de ez nehezen ment. Csakis a halott barátaim arca járt a fejemben. Bakura vérbe fagyott tekintete a sikátorban. Yami Bakura gúnyos röhögése, amikor végzett velem… Szívem gyűlölettel teli volt, és ez teljesen elvakított. Egyszer csak valami hangot hallottam. Halk volt, mégis ismerős…

- Yolei! Ne hagyd, hogy a harag elvakítson! Ne gyűlölettel ölj! Yolei! Ne légy olyan, mint Bakura! - a hang Yugié volt. A szél homályában lassan kivehető volt. Sírt. Csalódása oly nagy volt, hogy öröme sírásba változott. Nem értettem miért, könnyezik… Majd hirtelen beugrott! Úgy viselkedtem, mint Bakura. Ugyanolyan élvezettel akartam vele végezni, mint ő Atemmel. Hiába jó cél érekében… én is élveztem, amit tenni akartam.

- Yugi… - suttogtam. Már nem csak a holttestek, hanem a találkozás pillanatai is a fejemben voltak. Rájöttem, hogy ez a csapás olyan erős lesz, hogy talán Yugival és Atemmel is végez majd. Nem tudtam már megállítani… - Yugi, Atem! Menjetek onnan! - kiáltottam, de úgy tűnt, késő. Bakura elővette a gyűrűt, és azzal, meg a kirakóssal próbált védekezni, Yugi és Atem futásnak eredtek, én viszont már nem tudtam tovább visszatartani a bot hatalmát…

A bot ereje aranysárga fénysugárként rohant Bakura felé, elsöprő ereje az egész parkot fenyegette. Yugiék épp hogy a többiekhez értek, amikor a kirakós és a gyűrű ereje királykék színben válaszolt az istenek hatalmára, mikor összecsaptak még a föld is megremegett, ám még a két ikon ereje is gyengének biztosult. A bot hatalma lassan semlegesítette a Gyűrű és a Kirakós erejét, és elérte Bakurát. A fájdalom villámcsapásként hatolt a testébe, izmai összeszorultak, alig kapott levegőt. A vihar, a szél egyre erősebb lett. Az örvényből hatalmas tornádó lett, a bot napként tündöklött, alig bírtam a kezemben tartani…

- Legyen már vége… Elég volt a szenvedésből… Nem akarok gyilkos lenni… - mondtam, s könnyeim a földre hullottak. Hirtelen a tornádó eltűnt, gyenge szél volt csupán, a por leszállt, csakis a bot erejét szimbonizáló fénysugár volt oly hatalmas. Bakura teli hanggal üvöltött a fájdalomtól. Viszont egyszer csak elszállt az erő, így az üvöltés is abbamaradt, s összeesett, ahogy én is. A támadás minden erőmet elvette. Senki sem értett semmit. Annyira váltakozott a hangulatom… Hol bosszús voltam, hol pedig szomorú… most például fáradt!

Senki sem tudta eldönteni, hogy most akkor nyertem? Bakura meg halt? Ám erre a kérdésre hamar választ kaptak, amikor Bakura nehezen föltápászkodott a földről, majd gúnyosan megjegyezte.

- Ennyit ér az isteneid hatalma! Látod? Még azzal sem tudsz engem legyőzni!

- Tévedsz… - mondtam. Nem kaptam levegőt, túlságosan is kimerültem. Viszont valami hang ismét szólt hozzám.

- Yolei! Nem adhatod fel! - ismerős volt ez a hang… Ayumié volt!

- Yolei! Lehet higgadttan is harcolni! Bakura már megtört! Ezt kell kihasználnod! - ez pedig Kené! Nem tudtam, mi folyik itt, de úgy éreztem, hogy a szívemből szólnak, úgy, mint Mana! Ekkor leeset… Szellem vagyok, ők úgyszintén, így velem vannak, velem harcolnak ők is. Nem adhatom fel! Ahogy Ken mondta: Bakura megtört! Ki kell használom azt, hogy nem tudja kinek van igaza! Lassan felálltam, nem gondoltam másra, csak arra, hogy végezzek vele, és ezzel minél hamarabb életre keltsem a barátaimat! Tartozom nekik ennyivel!

- Bakura… Nekem sincs jogom ölni… De neked sem! - újabb támadásra készültem, közelebb mentem Bakurához - Csak azt nem értem… miért nem akkor öltél meg, amikor a saját lakásodon voltam? Várj! Azt hiszem tudom már! Neked valójában csak Ayumi törődése hiányzik! Nem vagy képes bevallani, de így van! Viszont már késő… megölted a saját húgodat… Pedig ő volt az, aki mindenben megértett, aki tudta, hogy mi a jó neked… - már csak két méter választott el Bakurától, aki földbegyökerezett lábbal figyelt. Igazam volt, és ezt nem akarta bevallani.

- Csönd legyen! Mit tudhatsz te rólam? - fakadt ki.

- Én? Semmit… Nem tudhatom mit kedvelsz, mit utálsz… Viszont… Ayumi tudja, és megsúgta… hisz velem van, akár a többiek! - mindenki meghökkenve nézett.

„Hát nem egyedül harcol? Ayumi is segít rajta?” - gondolta Atem…

- Rossz előérzetem van… el kéne pucolnunk! - mondta Joey.

- Nem! - vágta rá Yugi - Yoleinak szüksége van ránk… különben elveszti önmagát!

Bakura elővette a fejpántot, majd magára rakta…

- Hogy merészeled… - morogtam - Arra az ikonra Ayumi, a húgod vére tapad!

- Nem fogsz legyőzni! Ez az ikon erősebb, még a kirakósnál is! Ez az ikon halhatatlanná tesz!- kiáltotta Bakura, majd újra kacajra fakadt. Én viszont egyre dühösebb lettem.

- Hát jó… Legyen vége ennek! Szemtől szembe… - a bot ereje ismét örvényt kavart, Bakura felé nyújtottam, majd lesújtottam vele, viszont a fejpánt ereje megállította. A két hatalom eszeveszetten harcolt egymással, Bakura elővette a többi ikont is, ami alig fért már a kezébe, s az összes többivel együtt támadt. A harc kegyetlen volt. Minden létező erőmet felemésztette, és kezdtem kétségbeesni.

„A fenébe! A bot és az Ezeréves Ikonok hatalma egyenlő! Hogy a fenébe is győzhetném le!” - gondoltam, ekkor viszont az eszembe jutott valami! Egy varázslat, ami valószínűleg legyőzheti. Két kézzel megmarkoltam a botot, majd teli hanggal ordítottam:

- Bakura!! Itt a vége! Érezd hát azt a kínt, amit te okoztál! Érezd át a fájdalmat, amit Ayumi érzett amikor bántottad! Érezd át azoknak az embereknek a kínját, akiket megöltél, akiket megvetettél! Tudd meg hát, hogy milyen érzés az, ha a halál elragad! Pusztulj! Büntessenek meg az istenek! És ezennel legyen vége a harcnak! - a bot ereje megsokszorozódott, az ikonok hatalma eltűnt, s a támadás elérte Bakurát.

Érezte mind azt a szenvedést, amit ő okozott, csak sokkal, sokkal erősebben. Visszaemlékezett arra amit Ayumi mondott:

- „Ha megtagadod az isteneket, megbüntetnek!”

„Hát lehet? Lehet hogy Ayuminak mégis igaza volt…?” - ez volt viszont az utolsó gondolata. A fájdalom zsibbadásszerűen kezdett elmúlni. Homályosulni kezdett minden, maga előtt már csak a fényben úszó testemet látta, majd semmit. Összeesett, az ikonok kizuhantak a kezéből, s a lábaimnál értek földet. A bot ereje elszállt, vele együtt a szél, és a vihar is elmúlt. Az eső már kevésbé zuhogott, csöndesen, s oly gyönyörűen esett. Csönd… Csönd uralkodott mindenütt. A szörnyek nem mászkáltak, az égen nem röpültek. Vontatottan elindultam Bakurához. Leguggoltam mellé, s megnéztem a pulzusát… Nem halt meg! Lassan kinyitotta a szemét, s hirtelen megfogta a karom, és szorította, szorította úgy, ahogy csak bírta, viszont én nem mutattam fájdalmat. Szemében most is csak gyűlölet tükröződött, most, amikor haláltusáját vívta.

- Miért? - kérdeztem aggodalmasan - Miért nem tudtad megérteni…a bosszú… soha nem old meg semmit!

- Te beszélsz… - nyögte - Most szerinted nem bosszúból ölsz meg? - hangja ismét csak bosszús volt. Tudta már hogy vége, mégis bizton hitt magának. Én mégis megráztam a fejem.

- Eleinte bosszút akartam állni… De eszembe jutott, hogy hiába. A bosszú, csak bosszút szül! Én a barátaimért harcolok, a régi életemért! De nem tudom felfogni, hogy valaki, hogy képes ennyire feldühödni, ha elveszti a családját… Én is mérges voltam, a baleset után… de egy testvér csodákra képes! Főleg, ha kettő is van belőle. - kisebb kedves mosoly került az arcomra. Bakura kezdte érteni Ayumit… Azért ment el, mert ő nem tudott vele rendesen bánni. Lassan gyengült a szorítás, s a keze lezuhan a földre, Bakura minden erejét elvesztette…

- Mint mondtam aznap éjjel… Meg tudlak érteni - mondtam lehajtott fejjel, majd megfogtam a botot. Furcsa módon, tudta, mire készülök, így a vége szúróeszközzé vált - Most viszont legyen vége! - kiáltottam, majd könnyezve szíven döftem, a vér az arcomra fröccsent, Bakura fölordított - Térj vissza az ikonodba, és soha többé ne lássunk! Ne merészeld többé kihasználni Bakurát, maradj az ikonodban, örökre! - a bot hatalma immár belülről marcangolta Bakura testét. Sírtam, de nem Bakuráért. Sajnáltam hogy ölnöm kellett, és ettől fakadtam sírva. Bakura fülsüketítően ordított, teste rángatózott, akár akibe az áram csapott.

Hirtelen az Ezeréves Gyűrű megmozdult. Felemelkedett, majd egyenesen Bakura fölé röpült, ragyogni kezdett, majd az ikon és a bot ereje egyesült, s a gyűrű lassan magába szívta, a fájdalomtól üvöltő tolvajt. Borzasztó látvány volt, ahogy a saját kezemmel, ily borzalmas véget szántam Bakurának. Gyűlöltem őt, jobban bárki másnál, s mikor végleg eltűnt, megkönnyebbülve a földre estem.

- Vége… Bakura meghalt… A szellemnek vége! - mondtam, majd megint megláttam magam előtt Manát.

- Sikerült Yolei! Bakurának végleg vége! Örökre legyőzted őt! Megtetted azt, ami nekünk nem sikerült! - mondta lelkesen.

- Nem értelek… Nem csak az ikonba küldtem vissza? - kérdeztem értetlenkedve, majd felültem, közbe Yugiék odajöttek hozzám. Ők is látták Manát, viszont Atemen kívül senki sem tudta ki, mi ő. Mana megrázta a fejét, majd így szólt:

- Az Ezeréves Gyűrű egy átjárót rejtett. Bakura Ozirisz, Anubisz és Maat elé került… átesett a teszten, és a démonok felfalták… vége! Bakura végleg meghalt! Ezennel a Gyűrű üres!

- Ma-Mana… Tényleg te vagy az? - kérdezte Atem. Mana mosolyogva integetett egyet, majd elköszönt.

- Menj Yolei! Visszakaptad a Fejpántot! Menj, és keltsd életre a barátaidat! - majd eltűnt, én bólintottam, majd felkaptam a fejpántot, és a bot erejét használva útnak indultam, jól lehagyva a többieket.

- Hé Yolei! Várj meg minket! - mondta pattogva Joey - Ti értitek mi folyik itt?

- Joey… a saját szemeddel láttál mindent és nem érted? - tette csípőre a kezét Yugi, majd Atem felnevetett.

- Menjünk! Utol kell érnünk Yoleit! Út közben meg majd Joeyt is felvilágosítsuk! - mondta majd felvették az ikonokat, és elindultak.

Odaértem Yugiékhoz, nem sokkal később Atemék is megérkeztek. Én már fent voltam az emeleten, miközben ők csak most léptek be a házba.

Végignéztem a holtesteket. Mindenkitől úgy bocsánatot akartam kérni. Elővettem a fejpántot, majd magamra húztam, a botot a magasba emeltem, majd így szóltam:

- Bocsássatok meg, amiért cserbenhagytalak titeket! Kérlek, bocsássatok meg! - az ikon és a bot ereje egyesült, s ismét aranysárga fény öntött el mindent. Közben a többiek fölértek, s csodálkozva álltak az ajtóban. Az ikon ereje begyógyította mindenkinek a sebét. Eltűntek a vérfoltok, eltűnt minden fájdalom! A fény egyre hatalmasodni kezdett, már alig láttak valamit. Mindenki eltakarta a szemét, majd arra lettek figyelmesek, hogy egy koppanást hallottak. Mikor már a fény enyhült, és rendesen láttak mindent, ámulva tátották a szájukat. Eltűntem, a fénnyel együtt, csak is az Ezeréves Fejpánt maradt utánam.

- Yo-Yolei… Hová tűnt? - kérdezte kétségbeesetten Yugi ám észre vett valamit. Bakura mocorogni kezdett, lassan felült. Kócos haja teljesen eltakarta az arcát, majd egy könnyebb kézmozdulattal elfésülte a szeméből a fürtjeit, fáradt szemei Yugira szegződtek, s rekedt, álmos hangon így szólt:

- Hm… Mi történt? - mindenki elakadt lélegzettel bámult vissza rá, majd Joey és Tristan boldogságtól könnyezve odarohantak hozzá, s átölelték, viszont Bakurának ez fojtogatásnak tűnt.

- Héé, megakartok fojtani?

- Bakura! Te tényleg nem emlékszel semmire? - kérdezte Joey, Bakura pedig megrézta a fejét. Ám más is megmoccant… Mokuba, mint akit álmából ráztak föl, úgy pattant föl.

- Mit keresek én is? - kérdezte, majd Setora bámult - Bátyus! Hát nem esett bajod? - Seto nem hitt a szemének. Öccse újra élt, ez pedig elöntötte boldogsággal, és ő is könnyre fakadt, s rohanva ölelte át Mokubát.

- Mokuba! Ígérem, többször nem hagylak cserben! - Téa is lassan ébredezett. Mikor aztán ezt Joeyék meglátták, őt sem kímélték a fojtogatástól.

- Na, azt akarjátok, hogy megint meghaljak? - viszont ezen Bakura egy jót nevetett.

- N látod, ezen én már túlestem, most újabb áldozat kell nekik! - mondta. Yugi kezdte úgy érezni, hogy kétségbeesik. Lesve várta a pillanatot, amikor én, vagy a nagyapja felkel, de ez nem következett be… Ám egyszer csak Solomon megmozdult, még fel sem kelt, de Yugi már zokogva borult hozzá.

- Nagyapa! Nagyapa!

- Jól van Yugi, nem kell aggódni, már jobban vagyok! - mondta miközben zokogó unokája fejét cirógatta. Shadi is ébredezett, lassan felült, majd azt vette észre, Mira átöleli. Nem szót egy szót sem, sem ő, sem pedig Mira. Majd egyszer csak Mira ismerős hangot hallott a háta mögül.

- Mira! - hátra fordult, s nem hitt a szemeinek, mikor bátyját látta sértetlenül. Felállt, és zokogva átölelte Kent, majd Mark is oda ment hozzájuk.

Atem, Serenity, Marik és Ishizu boldogan nézte az ölelkező párokat. Viszont Atem elszomorodott. Várta, hogy majd Ayumi is ráköszön, de ez nem történt meg. Lehajtott fejjel megfordult, de egy lágy, melengető, bársonyos hang hozzá szólt.

- Fáraóm, hát nem is örülsz nekem? - Atem gyorsan hátra fordult. Ayumi arcán megint az a gyönyörű mosoly volt, szemei csodálatosan csillogtak…

- Ayumi! - Atem odarohant hozzá és szorosan magához ölelte, és ölelte és ölelte. Határtalanul boldog volt, hogy újra láthatta szerelmét.

Sokáig mindenki boldogan ölelgette egymást. Örültek, hogy mindenki visszatért, hogy mindenki él… Ám valaki hiányzott, és ezt Yugi vette észre.

- De… Mi van Yoleival? - kérdezte, majd mindenki rám nézett. Nem mozdultam, ugyanúgy feküdtem, mint eddig.

- Nem lehet… Yolei mentett meg minket, nem lehet hogy pont ő nem kap új esélyt! - mondta Mira. Senki sem tudta elfogadni, de muszáj bolt. Marik, Ishizu, s minden ikon hordozó elvette az ikonjait. Már éppen mentek ki a szobából, amikor gyomorkorgásra lettek figyelmesek.

Dühösen felpattantam, s a hasamhoz emeltem a kezem.

- A francba! Most hogy újra élek, már az éhséget is érzem! - Yugi arcán leírhatatlan öröm volt. Rohanni kezdett vissza a szobába, majd ugorva ölelt át, utána Joey, Tristan, sőt, az egész bagázs rám ugrott.

- Yolei! Máskor ne csinálj ilyet! A vér is megállt az ereimben! - mondta Yugi. Mindenki nagyon boldog volt. Meg is volt rá az okuk! Bakura végleg meghalt, mindenki visszatért, már csak a szörnyekkel volt gondunk, de ez most senkit sem aggasztott. Lementünk a lépcsőn és végig röhögcséltük az utat. Én viszont elváltam a csapattól, és a hűtő felé vettem az irány, viszont az üres volt.

- Ááá! Ti mindent megettetek? -kérdeztem majd az asztalra borultam, amit mindenki körbeült.

- Hát igen… tegnap Yugi elfőzte az utolsó darab ételt is… - mondta Marik.

- Hé! Ne engem hibáztass! - vágott vissza Yugi, viszont én tényleg nagyon éhes volt.

- Na de ne hülyéskedjetek már! Tényleg nincs itthon semmi? - esett kétségbe Bakura is, aki szintén olyan éhes volt mint Marik és én.

- Emberek, én már kannibalizmusra is képes lennék! - nyögtem majd kiegyenesedtem, a többiek meg nevettek egy jót. - De most komolyan… - majd Atemre néztem - Most gondoljatok bele! Atem szép testes, erős izomzatú… Vele hárman is jóllaknánk! - mondtam. Ettől Atem kicsit hátrálni kezdett tőlem, a többiek meg ismét csak röhögtek.

- Hm… ez nem is hangzik rosszul… - fontolgatta Bakura, amitől Atem, már tőle is hátrálni kezdett.

- Na, gyerekek… Ne essünk túlzásba! - mondta Atem és csak hátrált, és hátrált.

- Ugyan már Atem, hát nem érted a tréfát? - kérdeztem, ahogy átkaroltam Bakurát.

- Hát én ezt nem tartottam viccesnek! - tette hozzá Atem, majd visszaült. - El sem hiszem hogy legyőztük… illetve, legyőzted Bakurát!

- Nélkületek nem ment volna! De még mindig van egy dolgunk! Meg kell állítanunk a szörnyek bosszúját! - mondtam elszántan.

- Valami azt súgja… ez már nem lesz olyan nehéz! - mondta Ayumi, majd kinézett az ablakon. Már nem esett az eső. Szép idő volt. Úgy érezte, Bakura legyőzése után, ez már könnyebb feladat lesz.