A szörnyek bosszúja

14. A Holtak Birodalmában

By: Yolei Miyako

Bakura a város határán, egy domb oldalán feküdt, s a csillagokat bámulta, szüntelen. Szeretett volna egyedül, nyugodtan, tiszta fejjel gondolkodni, azon, amit Ken mondott. De nem ment neki. Annyi minden kavargott a fejében, nem tudott egy dologra koncentrálni. Igaz, tudta már az igazságot, de akkor sem akart hinni Ken szavainak. Az esze még mindig azt súgta, hogy küzdjön, álljon bosszút! Viszont a szíve… Az egészen másról szónokolt.

Egyszerűen összezavarodott, nem tudta melyikre hallgasson, kinek higgyen? A csillagokat nézte, mintha tőlük várna választ.

Nem elég hogy Ken szavait, még Ayumit sem értette. „Hogy érthette, hogy az istenek és Yolei segítenek majd? Hisz Yolei halott, istenek pedig nem nincsenek…” - gondolta, majd tovább nézte a csillagokat, de azok nem adtak választ.

Egyszer csak beugrott neki egy emlék, még mikor Ayumival élt.

     Egy romos, nádfedelű piciny kunyhó tetején ücsörögtek, ami épp, hogy elbírta a súlyukat. Bakura a semmibe bámult, Ayumi pedig a holdat, s a csillagokat nézte.

- Bakura…

- Hm?

- Anya azt mondta régen, hogy Honszu és a csillagok minden kérdésre felelnek. Szerinted…

- Ugyan! - vágott durván a szavába - Honszu nem létezik! Sőt, semmilyen isten se! Se Ré, se Amon, sem pedig Ptah!

- Bakura! - Ayumi hangja lágy, nyúzott volt. Kifáradt az aznapi munkálatokban, lassan fordult hátra, hisz alig bírta mozgatni testét. - Ne mondj ilyeneket! Megbüntetnek! - szünetet tartott, s magában gyorsan bocsánatot kért Bakura helyében, az istenektől - Ha ezek az istenek nem léteznének, mond, akkor ki teremtette volna a földkerekséget?

- Ayumi… - gúnyos, erős hangja mélyreható volt. Ayumi egy percre bele is borzongott. Tudta hogy bátyja nem szereti az isteneket, és tudta hogy kihúzta a gyufát, ezért félt is egy kicsit. - Túl hiszékeny vagy! - s Bakura dühösen hátranézett a válla fölött, és rekedt, teli torokkal, szinte üvöltött Ayumival - Ha az ezekhez hasonló istenek valóban léteznének, nem kellene így élnünk!

- Bakura… lehet hogy igazad van… De én hiszem, hiszem, hogy mindennek oka van! Hanszu, ahogy a többi isten is, mindenkit meghallgatnak! De ha megtagadod őket… nem szabad! - egyre szigorúbbá, és szaporábbá vált a hangja - Mert előbb, vagy utóbb, megbüntetnek!

- Én csak annak hiszek amit látok! És én csak azt látom hogy egyre több emberünket mészárolják le! Élni már alig tudunk!

Ayumi arca gondterhelt lett, aggasztotta bátyja hozzáállása az istenekhez. Némán visszafordult a csillagokhoz, suttogva elmormolt egy imát Maat-hoz, az igazság istennőjéhet, és kérte, hogy segítsen Bakurának meglátni az igazságot. Majd így szólt:

- Bátyám… Ne annak higgy amit mondanak, vagy amit látsz! Mindig egy valamire figyelj! Arra, hogy a szíved mit súg! Ha harcra int, harcolj! Ha azt mondja hátrálj, hát menekülj! A szíved szava többet mindennél! De ha már végképp nem tudod mit tégy, a csillagok és a hold meghallgatnak téged!

Akkor még Bakura nem értette e szavakat, ám idővel rájött, s a szívére hallgatott, ami bosszúért kiáltozott! Most azt tette, amit a húga javasolt, de a csillagok nem válaszoltak… Ahogy a szíve szavaira sem tudott figyelni.

- Talán… - szólalt meg halkan, hangja most is erős, és rekedt volt, mégis… megnyugtató. Annyira elmélyült gondolataiban, hogy minden düh elszállt belőle. Most olyan volt, mint egy kisgyerek; határozatlan, és félénk. - Talán… - ismételte - Ez az én büntetésem… Sosem hittem az istenekben, most mégis tőlük várok választ. Talán… Ahogy Ayumi mondta, mindennek oka van. Lehetséges lenne, hogy igazat mondott… Hogy a fáraó nem tudott róla? - kételkedni kezdett az eddig hitt igazában, de ekkor visszagondolt társai halálára, és ez kioltotta a kételyeit, elhessegette ezeket a gondolatokat, és testét újra bosszúvágy fűtötte.

 - Tudott vagy sem! Megérdemli a szenvedést! - majd az oldalára feküdt, és immár nyugodtan tudott aludni.

Sütött a nap, mégsem lehetett érezni a melegét. Emberek beszélgetéseit lehetett hallani. Egy lány a nádas mellett feküdt, eszméletlenül, lába belelógott a vízbe. Jobbra copfozott hosszú, barna, szőke tincses haja teljesen eltakarta testét. Lassan felzavarta őt az emberek szavai…

Furcsa volt… Úgy éreztem, mintha a lábam hűvös vízben ázott volna. Nád, és egyéb vízi növény illatát éreztem, a hajam csiklandozta kezem, és hátam. A szellő homokot fújt a szemembe, de nem csak ez, hanem a valószínűleg előttem lévő emberek hangos beszélgetése is felzavart álmomból… de… tényleg álom lett volna? Mi is van itt tulajdonképpen??

Felültem, majd körülnéztem… Egy folyó mellett voltam, egy piachoz hasonló helyen. De nem olyan volt, mint a szokásos piacok… Az emberek különféle díszes köntösökben, és némelyikük csak egy ágyékkötőben volt. A házak egyáltalán nem a mi stílusunkban épültek. Messze tornyosultak a templomok tornyai, és azok sem a mieink voltak. Homok volt mindenütt, mintha egy sivatagi kis városkában lettem volna…

- Tisztára mint Egyiptomban… - mondtam, ahogy eszembe jutott pár könyv, amiket olvastam. Ekkor viszont valami motoszkálni kezdett a fejemben. - Ácsi csak egy percre! Hogy lehetek én Egyiptomban, ha pár perce ez előtt még Japánban voltam? És… most élek? - ez a kérdés elég hülyén hangzott, de mégis nagyon fontos volt - Bakura, ha jól emlékszem megérintett a fejpánttal, de hogy az után mi történt… Az már a sötétség homályába vész… - ezernyi, és milliónyi kérdés, értetlenkedés futkosott a fejemben, és egyikre sem kaptam választ. Egy darabig még nézelődtem, de ekkor észrevettem valamit…

- Hé, hát rám hogy került ez a cucc? - kérdeztem amikor a térdig érő, enyhén átlátszó fehér egyrészes szoknyát észrevettem magamon. - Teljesen átöltöztettek! De ki? - pattantam is föl gyorsan. De hirtelen nem tudtam mit tenni, így hát inkább veszteg maradtam. Észre vettem még azt is, hogy a lábam már nem fájt. Mikor lenéztem, hogy megvizsgáljam miért, egy újabb dologra lettem figyelmes; aranyozott saru váltotta fel az én szép, kedvenc fekete cipőmet. Lassan feltűnt az is, hogy az ujjaim tele vannak gyűrűkkel, súlyos arany karperecek lógtak a karomon, és csodálatos smaragd ékköves fülbevaló csüng a fülemben. Kezdtem hozzászokni a dologhoz, és egyre jobban tetszett. Igaz, még mindig nem tudtam mi folyik itt, de hát… valamerre menni kell… Elindultam hát délnek… Árusok ezrei voltak az utcákon, ám mégsem nagyon az eladásra koncentráltak. Az emberek csak úgy tengtek lengtek, nem dolgoztak. Ezt furcsállottam is, de inkább csöndben maradtam. Sokszor felfigyeltem arra, hogy megbámulnak, hajlongnak előttem. „Mi van? Talán én vagyok az isten, vagy mi a szösz?” gondoltam, s tovább mentem. Mentem-mentem, de mégsem fáradtam el. Tulajdonképp, nem éreztem semmit, még éhséget sem, pedig azért egynapi étkezést kihagyva, igen éhes szoktam lenni. Hamarosan egy hatalmas udvaron találtam magam. Tele fákkal, gyümölcsökkel, frissen, édesen illatozó, nyíló virágokkal. Egy út, egy hatalmas házhoz, egy templomhoz futott, két oldalán gyönyörű cserjék sorakoztak, és én gyönyörködve egyre beljebb, és beljebb jutottam, majd a templom lépcsőinél megálltam. Nem tudtam milyen templom ez, de valószínűleg Maat, az igazság istennőjének a temploma, a Két Igazság Csarnoka lehetett. Ezt először is, már a kertről felismertem… Aztán még fokozta a templom bejáratánál, az istennő tiszteletére elhelyezett szobrok… Meg hát, a kedvenc könyvem, kedvenc szereplője is a Két Igazság Csarnokát szolgálta:D

Hirtelen egy női sikolyt hallottam meg.

- Segítség!

Rögtön fölkaptam a fejem, ez a hang, mintha ismerős lett volna.

- Hisz ezt a hangot halottam álmomban! - gyorsan felrohantam a hatalmas ajtóhoz, és nehéz kinyitása után, bejutottam. Viszont nem láttam semmit, a csarnok fekete üressége tárult elém, és a rémület, amikor hirtelen a hátam mögött becsapódott az ajtó. Ijedtemben hátra fordultam, de szinte minden a sötétségbe veszett. A végtelen, csöndes sötétségbe. Kezdtem félni, egyhelyben álltam, és álltam, közben a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Azonban a csöndet megtörte egy újabb kiáltás.

- Menjetek innen rossz szellemek! - a mondat még sokáig visszhangzott a teremben, ám a maradék bátorságomat összeszedve én is elkiáltottam magam.

- Hol vagy? Válaszolj! Hajó?? - tettem egy lépést, és ekkor fény gyúlt, de csak annyi, hogy a lányt megvilágítsa, olyan volt, mint egy színpadi megvilágítás.

A lány igen furcsa volt. Hirtelen, amikor megláttam, azt hittem már, hogy a Sötét Varázslólány, de aztán rájöttem, hogy tévedtem, mert az ő haja barna volt, a ruhája pedig drapp színű.

Egy bottal próbált három igen suttyó férfit… elég éretlen férfit előzni.

- Ide nem léphettek be! Ez csak a tiszta lelkű emberek helye! És ti nem vagytok azok! - mondta elszántan, viszont a fiúk ügyet sem vetettek rá.

- Nem te fogod eldönteni, hogy hová térhetünk!

- Ez Ozirisz birodalma! Ő dönti el, hogy ki méltó rá, hogy átlépje itt a falakat! - ellenkezett továbbra is a lány.

- Igen? És hol van a te istened? - gúnyolódott a másik férfi, majd előrelépett, és teljes erőből gyomorszájon vágta a könyökével. A lány ettől rosszul lett, és eszméletét vesztve a földre esett. Ezt már én sem nézhettem tétlenül, így hát sóhajtottam egyet, és odamentem.

- Hé ti! Milyen jogon üttök meg megy lányt? - kérdeztem, de nem igazán vártam választ, inkább csak jelezni akartam, hogy én is élek!

- Jajj ne, csak nem egy újabb őrző? - kérdezte a harmadik, aki eddig csöndben volt. Azt ugyan nem tudtam hogy miről van szó, de azt nem hagyhattam hogy bántsák a lányt.

- Nos, azt nem tudom hogy miről szólt a vita, de nem engedhetem hogy bántsátok a lányt! - mondtam elszántam, és hozzáléptem.

- Hát jól van, te hoztad magadra a bajt! - szólalt meg a középső, a két másik meg bólintott. Nem szeretem a verekedéseket, de most belekeveredtem. Szerencsésen védtem a csapások legtöbbjükét, köszönhetően a régi iskolámban kapott tapasztalatokért.

Viszont az egyiknek sikerült a földre löknie, egyenesen a lány mellé. Kétségbeestem, és a fiúk is egyre közelebb jöttek. Nem tudtam mit tenni, megfogtam a lány botját és magam elé tettem. Hirtelen a vége elkezdett fényleni, majd olyan hatalmas fényt árasztott, hogy megvilágította a Két Igazság Csarnokának belsejét.

A templomnak nevezett valóságos palota hatalmas és gyönyörű volt. Jobbra tőlem az alacsony, akácfából faragott, szent hieroglifával hímzett párnájú bírói szék állt, előtte pedig két kis asztalka, különféle papirusztekercsekkel, a szék mögött pedig Hórusz, és Ozirisz szobra ékesítette e termet. A csarnok falain különféle démonok voltak kifaragva, szembe velük pedig Maat hőstettei voltak megfestve. A termet csodaszép oszlopok övezték, amiknek az alapszíne arany volt, az alján és a tetején a lótusz virágra kifaragott részt pedig mélyvörösre festették. Egyszerűen csodálatos volt. Nagy gyönyörködésemben meg is feledkeztem a fiúkról. Viszont a lány felébredt.

- Ayumi! - kiáltotta, s kivette a kezemből a botját, majd felállt, és valami varázsige szerűséget kezdett el mondani.

- Takarodjatok méltatlan, bűnös lelkek, Ozirisz kertjébe be nem léphettek! A rám ruházott hatalommal hívom a lélekfaló démonokat, tüntessék el a birodalomból a hitetlen, szentségtörő embereket! - a bot újra fényleni kezdett, a fénye megütközött a falakon kifaragott démonokon, amik minta mozogni kezdtek volna… Nem mintha! Életre keltek, és megtámadták a három suhancot. Rémes látvány volt, de mégis, igazságos! Mikor aztán eltűntek, a lány felém fordult, és teljesen úgy viselkedett mintha már vagy 20 éve ismernénk egymást, átölelt, és úgy szorongatott, mint egy játék babát, közben egyfolytában Ayuminak hívott.

- Ayumi, annyira örülök neked, én és a többiek már vártunk, mikor sikerül kiszabadulnod! Jajj Ayumi…

- Ácsi, ácsi! - szakítottam félbe, miután sikerült leakasztanom magamról. - Egy, ne vagyok Ayumi, kettő…

- Dehogynem, Ayumi ne bolondozz! A ruhád, a hajad, az arcod, nem tudsz csőbe húzni! - vágott ő is a szavamba. „Te jó ég, ez a lány még pörgősebb mint az egyik barátnőm…” gondoltam, majd megint leállítottam.

- Khm, nem vagyok Ayumi, igaz, közöm van hozzá, de csak annyi, hogy az ikonom szelleme volt. De én nem ő vagyok, a nevem Yolei Miyako!

- De… akkor ezt én nem értem… - máris lankadt a lelkesedése. - Hogy hasonlíthatsz ennyire Ayumira?

- Ha én azt tudnám… De biztosíthatlak én nem Ayumi vagyok… nekem nincs olyan idegbeteg, pszichopata, gyilkoló mániás bátyám, mint neki…

- Bakura, találkoztál vele? - a lány szemei elkerekedtek, és a lelkesedése most már rémületbe fordult.

- Nem ez a kérdés… Ki vagy, és mi ez a hely?

- Még nem tudod? Hisz hamar rájöhettél volna… ez, a Holtak Birodalma, ahová a jóravaló lelkek kerülnek! Én pedig Mana vagyok, akit az istenek megbíztak a határ védésével. - mondta a lány, a félelmét elhesegetve… viszont én meg nem értettem semmit…

- Mi? A-a Holtak Birodalmában… Mana… istenek… ááá nem értek semmit! - mondtam a fejemet fogva. - Ezek szerint azért nem éreztem semmit mert csak lelkem van itt? Te meg az a lökött boszorkány vagy, akiről Ayumi is mesélt? A kis ügyetlenke?

Talán ezt így nem kellett volna megjegyeznem… Ugyanis a lány megsértődött…

- Igen, Mana vagyok, de nem vagyok ügyetlen, lökött meg végképp nem!

- Ok-ok, bocs! Tod kicsit sokáig tart megszoknom azt hogy kész végem, kinyiffantam! - ekkor viszont eszembe jutott Ryou, aki olyan bátran indult csatába, mégis… vérbe fagyva kötött ki egy poros, sáros sikátorban. Elgondolkodtam, hogy mi történhetett azóta? Bakura nyert? Hányan haltak meg azóta? Yugi jól van? Kezdtem elszomorodni, és aggódni, mi lehet otthon… Ám Mana megzavart.

- Yolei… Bakura keze útján kerültél ide? - kérdezte, arca gondterhelt volt, és szinte már tudta a választ. Én nem tudtam mit válaszolni, a sírógörcs kerülgetett, így remegve bólintottam egyet.

- Gyere ki a lépcsőhöz. Meséld el mi történt! - felálltunk, majd lassan kimentünk. A nap még mindig tündökölt, de a melege még mindig elérhetetlen volt. Leültünk, majd belemélyedtünk a beszélgetésbe. Mindent elmondtam neki amit tudtam, a költözéstől, a Yami Bakurával töltött estéig, közben egyfolytában az járt az agyamban, hogy vajon mi lehet Yugiékkal? Jól vannak? Vagy talán… De erre nem volt sok időm gondolkodni…

- Már értem… Ezért hittem rád, hogy Ayumi vagy… De ha igaz, amit mondtál, és Bakura visszatért, akkor ez már az Istenekre is tartozik! - mondta Mana.

- Én… Nem lehet. Ez az egész az én hibám, nem figyeltem, és cserbenhagytam Ryout, pedig éreztem, éreztem hogy azzal a sikátorral valami nincs rendben. Jajj, mi van ha Yuginak is baja esett? Vagy ami még rosszabb, lehet hogy Kennek és Mirának is vége?

- Yolei! Ne légy ennyire pesszimista!

- Bocs, ha ötévesen te is depis lettél volna, akkor tudnád mit érzek…

- Hidd el, tudom…

- Valahogy… Valahogy tudnom kell mi történik! Hogy Bakura győzött vagy sem?

- Yolei, én tehetetlen vagyok… - mondta, ám valami megfordult a fejében.

- Nem ülhetek itt tétlenül! Bakura az ikonokkal mindent megtehet! El fog pusztítani mindent! És én nem tehetek… semmit! Hol van itt az igazság? - de Mana nem igazán figyelt, teljesen elgondolkodott valamin. „Lehetséges lenne? Megengednék az istenek?”

- Mana, hozzád beszéltem! - mondtam ahogy a tenyeremet lengettem Mana előtt. - Mi volt az a fontos, amin elgondolkodtál?

- Hát… én tehetetlen vagyok… Viszont…

- Viszont? Na! Ne csigázz!

- Van egy varázsige, amivel a három istent, Maatot, Anubiszt és Oziriszt meg lehet idézni… Tudod, ők azok, akik eldöntik, hogy ki léphet be ide…

- Igen erről olvastam. De nálam ilyen egyáltalán nem volt…

- Igen… Az istenek hatalma megcsökkent, ezért is kértek fel engem, hogy védjem a határokat. Arra gondoltam… Ha ez a  három isten arra képes, hogy eldöntse, hogy ki jöhet át, akkor talán… azt is meg tudják oldani, hogy visszatérj…

- Mi? - nem igazán hittem a szavainak. Aki már egyszer meghalt, az meghalt. Csakis az Ezeréves Fejpánt képes életet adni.

- Tudod… az Ezeréves Ikonok erejét is az istenek adták… Az Ezeréves Fejpánt erejét Ozirisz adta. Meg hát… Ez már az Istenek ügye is, ha Bakura visszatért, és a szörnyek is fellázadtak, akkor már nekik is közük van ehhez.

- Jó, ezt elhiszem… De… ilyen egyszerű lenne?

- Meghalni is egyszerű, az istenek erejével feltámadni is az! - mondta és felállt, szeméből a „Mit gondolsz, menni fog?” kérdés tükröződött.

- Kösz, úgy beszélsz, mintha valami zombivá változnék! - majd én is felálltam.

- Nyugi, csak az Istenek bizalmát elnyerni lesz nehéz… Utána már sima ügy!

- Én még mindig nem hiszem hogy ennyi lenne az egész, de segítenem kell Yugiéknak! Azt a bunkó parasztot el kell takarítani! - Mana mosolyogva bólintott, majd visszamentünk a csarnokba. Mana gyorsan az asztalokhoz rohant, és a tekercsek közt kutakodott.

- Megvan! - kiáltotta, majd megfordult és valamit mormolni kezdett. Nem értettem belőle semmit. Elkezdtem kételkedni… Tényleg léteznek egyiptomi istenek? Tényleg tudnak majd segíteni? Egyszer viszont arra lettem figyelmes, hogy a csarnokot elöntötte a füst.

- Mana? Mit csináltál? Hol vagy? - kérdeztem, majd hirtelen eltűnt a füst. Megakadt a lélegzetem. A bírói székben maga Ozirisz ült, az ostorral, és a pásztorbottal. Tőle jobbra Anubisz, a sakálfejű istenség, balra pedig Maat, gyönyörű istennő állt. Nem hittem a szememnek. „Hát mégis? Tényleg léteznek!” gondoltam.

Mana hirtelen térdre borult.

- Oh, hatalmas Ozirisz, azért hívtalak téged hogy segítséget kérjünk tőled!

- Állj fel! - parancsolta az isten, Mana engedelmeskedett. Én meg idegességemben már teljesen szétszedtem a pólomat.

- Ozirisz. Újdonsúlyt barátnőm mondta, hogy a párbajszörnyek fellázadtak. Emberekre támadnak, és ami a legrosszabb… Bakura visszatért, és a szörnyek mellé álltak. Az Ezeréves Ikonok valamennyijét már megszerezte. Uram - Mana komolyabban beszélt, mint életében… és halálában… tudta ő is, hogy ez most kemény idők - valamit tennünk kell! Bakura ereje tejében van, és nagyobb pusztítást végzett már eddig is, mint még soha!

- Értem… És miért nem csak engem hívtál? - tért a lényegre az Isten, én meg úgy éreztem, hogy már pikkel rám. Mana szép lassan odajött hozzám, majd így szólt:

- Ozirisz, Anubisz, Maat! Ez a lány, Yolei, ismeri Bakurát, és szeretne rajta bosszút állni. Arra szeretnélek titeket megkérni, hogy ugyanazzal a rituáléval teszteljétek le a szívét, és adjatok neki egy esélyt, hogy legyőzhesse Bakurát! - ezen kicsit meglepődtem, az istenek pedig nagyon.

- Mana! Én egyedül nem tudom legyőzni Bakurát!

- Nem lennél egyedül! - mosolygott, majd az istenek felé fordult. - Kérlek, hallgassátok meg Yoleit, és aztán döntsetek, hogy beleegyeztek vagy sem! - Ozirisz, és a többi istenség bólintott, majd Mana meghajolt, és menni készült tőlem, de én megfogtam a kezét.

- Megőrültél, he? Honnan veszed hogy hisznek nekem? Halálra izgulom magam, még a szóbeli felvételin is alig bírtam ki!

- Nyugi, csak nézz a szemükbe, és mond az igazat! - majd elment, és egy közeli oszlophoz támaszkodott. Vettem egy mély levegőt, és kezdtem. Valahányszor Anubisz szemébe néztem végigfutott a hátamon a hideg. Idegeskedésemben az ujjaimon lévő gyűrűkkel babráltam. Sokszor úgy éreztem hogy mindjárt összeesek, de aztán a remegés tört rám. Ideges voltam, jobban mint valaha. Nagyon szerettem volna ellátni Bakura baját, és segíteni a többieken, de féltem hogy késő… A vége felé, már erősen szégyelltem magam, majd amikor befejeztem, én is meghajoltam.

- Az én hibám, ha odafigyeltem volna, nem tartanálak fel titeket!

- Erről nem te tehetsz!- szólalt meg Maat, én meg felegyenesedtem, és ránéztem.

- Manának igaza van, ez már nem csak a ti harcotok!- mondta Anubisz.

- Ha az ikonok is rossz kezekbe kerülnek, akkor az már ránk is tartozik! - szólt Ozirisz.

- Istenek! - jött hozzám Mana - Kérlek, Yoleinak vissza kell jutnia. Ha máshogy nem akkor szellemként, de segítenie kell Yugiéknak! - Ozirisz elmélyedt gondolataiban. Ahogy közelebbről megfigyeltem, ebben a tulajdonságában hasonlított Yami Yugira. Egyre inkább el akartam intézni Bakurát, de tartottam tőle, hogy nem fognak beleegyezni az istenek.

- Rendben… - hangzott a válasz, én pedig nem hittem a fülemnek, pedig e szó, még sokáig csengett a fülemben.

 - Nem sűrűn teszünk ilyesmit, de Bakurát meg kell állítani! - mondta Anubisz.

- Végül, úgyis csak az igazság marad! - szólt Maat.

- Végrehajtjuk a tesztet, ha tiszta szívű, nemes ember voltál, szellemként visszatérhetsz, isteni hatalmakkal áldunk meg, mint amikkel az ikonok is bírnak, és miután legyőztet Bakurát, visszatérhet a lelked a testedbe. Viszont ha szíved mocskos, bűnös, a lélekfaló démonok felfalják a lelkedet! - mondta Ozirisz rezzenéstelen arccal.

- Mily kecsegtető… - suttogtam, majd Mana átkarolt.

- Látod? Megmondtam én, sima ügy!

- Kösz, a nagyja még csak most jön! - mondtam, közben Anubisz és Maat már készülődött a rituáléra. Anubisz hozta az igazság mérlegét, s az asztalra tette. Maat hozta az igazság tollát, és egy kis dobozszerűséget. A tollat a jobb oldali, a dobozt pedig a bal oldali serpenyőbe rakta. A mérleg el kezdett inogni.

Ideges voltam. Jobban mint a szónoklásom közben. Az ajkamat rágtam, s a ruhámat tépkedtem, Mana rám is szólt.

- Yolei, nyugi! Biztos átmész! Ez csak egy egyszerű teszt, olyan mint az Ezeréves Mérlegé!

- Te könnyen beszélsz! A legutóbbi fizika dogám is épp hogy kettes lett… - mondtam ahogy egyre csak a mérleget bámultam. Hol a doboz bizonyosúlt nehezebbek, hol a toll. Viszont a végénél az a serpenyő érintette a földet, amiben a toll volt. Mana felvigyorodott, én viszont nem igazán tudtam hogy miről van szó.

- Átmentél! Yolei, átmentél! - mondta és a nyakamba ugrott.

- Így igaz, méltó vagy egy újabb esélyhez! Olyan hatalmat kapsz, ami az Ezeréves ikonokban rejtőzik, amivel vissza tudod űzni Tolvaj Bakurát az Ezeréves Gyűrűbe! - mondta Mana, de nem igazán hallottam, hisz Mana teljesen bezsongott.

- Yolei! Látod sikerült!

- Nem, még le kell győznöm Bakurát!

- Az már kutya füle lesz! - mondta ahogy leszállt rólam, és odanyújtotta a botját - Főleg ezzel!

- Nekem adod a varázsbotod? - kérdeztem és elvettem a botot.

- Aham! Meglásd, sokat fog segíteni!

- De…

- Erős mágia van benne, valamint a Sötét Varázslólány hatalma!

- Miért pont azé? És ha már itt tartunk, hogyhogy ennyire hasonlítasz rá? - kérdeztem, de a lány elszomorodott. Vett egy mély levegőt, majd válaszolt.

- Majd kérdezd meg Ayumit! Ő majd válaszol! - bólintottam, majd átöleltem.

- Köszönök mindent! Ígérem, elintézem Bakurát!

- Azt elhiszem! De amíg nem térsz vissza a testedbe, addig is én és az istenek tartjuk veled a kapcsolatot! - mondta.

- Ezt hogy érted?

- Yolei! - szólt Ozirisz, és mennem kellett. Mana mosolygott, de nem értettem mit mondott. Odamentem az istenekhez, Ozirisz elkérte a botot, én meg odaadtam. Felemelte a magasba, majd megint azon a furcsa nyelven beszélt, mint Mana. A bot ismét elképesztő fényt árasztot és szinte éreztem, hogy nem csak a fény, de a hatalma is nagyobbodik. Mikor aztán újra láttam valamit, Ozirisz felállt, és a kezembe adta a botot.

- Ezennel a botod rendelkezik minden hatalommal. Megmutatja hol vannak az ikonok, megmutatja a jövőt, egyszóval, rendelkezik az ikonok erejével, ráadásul, a szörnyek erejével is. De vigyázz, ha hagyod, hogy a dühöd irányítson, a hatalma elszáll, és véged. - mondta, én megbólintottam egy „Értettem”-et.

- De azt szabad tudnom hogy hogyan jutok vissza? - kérdeztem, majd Maat és Anubisz tett pár lépést hátrébb. Ozirisz felemelte a karjait, majd ismét egy varázsigét kezdett el mondani. De nem értettem. Nem hallottam, csak süvítő hangokat, és egyre jobban éreztem, hogy kicsúszik a világ a lábam alól, s egyszer csak vége. Elmúlt minden, minden nagy fehérségbe burkolózott, majd zord feketeségbe.

Menydörgést hallottam, s vízcseppeket éreztem. Éreztem! Kinyitottam a szemem, majd felültem, és ámulva láttam, hogy sikerült, visszatértem! A régebbi rongyos ruhám volt rajtam, a szép gyűrűim és fülbevalóm eltűnt, viszont a bot ott volt mellettem. Körülnéztem, és borzongva láttam, hogy ott vagyok, ahol Bakura végzett velem.

- Ezek szerint… sikerült…

- Ne lazsálj ott Yolei! Pattanj és keresd meg Yugiékat! - ez a hang… Manáé volt, de őt nem láttam sehol… - Ne keress, a szívedből szólok, mivel te is szellem vagy, és én is, csak más világban „élünk”. De ez most nem fontos! Siess! Minél hamarabb le kell győznöd Bakurát!

- Ne aggódj! - mondtam elszántan, s megmarkoltam a botot - Azt is megbánja hogy megszületet!