A szörnyek bosszúja

10. Bakura nagy küldetése

By: Yolei Miyako

Éreztem… Éreztem, hogy mindenki bennem fekteti meg a bizalmát. Mivel Ayumi fejpántját már elvette Bakura, így én lettem az, aki ha valaki megsérül, meggyógyítsam. Ezért mindenki bízott bennem, hogy ha baj lesz, nem hátrálok meg. Főleg azért, mert ahogy jöttünk haza, Yugi és az én paklim szörnyei is életre keltek - vagyis már ránk sem hallgatnak a szörnyek, ezért már végképp végtelenek vagyunk.

Ishizuék már hazamentek, csak mi, Miyakok és Mutok voltunk a házban, meg persze Atem, Ayumi, Téa, Joey, Bakura és Tristan. Nem tudom miért, de Bakura is hibásnak érezte magát a délutáni történtekért. Talán azért mert az a másik, rossz Bakura benne lakozott. Ők ketten – még ha csak külsőre is – nagyon hasonlítottak egymásra… Az egyedüli ismertető pont nálam az, hogy Yami Bakura szinte mindenkit lenéz, és folyton gúnyosan vigyorog. Nem tudtam mit mondani, Bakura is a gondolataiba temetkezett, mint én. Egymás mellett ültünk a nappaliban egy kanapén, és talán ugyanarra gondoltunk: „Lépnünk kell, de gyorsan. Valahogy le kell győznünk Bakurát. De hogy?” Közben Mira vacsorát csinált, Ayumi, Atem és Yugi egy tervet próbált kiötleni… Sikertelenül. Yugi nagyapja már félórája lefeküdt… túl sok volt neki ez az izgalom. Téa a főzésben segített, majd lassan Ken, Joey és Tristan is csatlakozott Yugiékhoz, de még úgy sem mentek semmire.

- Itt már rég nem a szörnyekről van szó. Bakura a fő ellenség! – hallottam fél füllel, hogy Atem Joeyt osztja ki. De én nem igazán figyeltem rájuk, teljesen elvoltam az én kis világomban és arra gondoltam, mindez már akkor elkezdődött, amikor megérkeztem ebbe a városba. Mikor a limuzin az utolsó kanyart is elhagyta és megismerkedtem Yugival. De, vajon mi történt volna ha ez nem történik meg? Ha otthon kapom meg az Ezeréves Fejpántot és soha nem találkozok Yugiékkal? Ezen hosszasan eltöprengtem, és olyan mélyen, hogy azt sem vettem észre, ahogy Téa egy kapucsínóval a kezében mellém ült, és szólongatott, viszont amikor már másodszorra mondta a nevem visszatértem a valóságba.

- Igen? Mi az Téa?

- Tessék! Jó meleg! Jót fog tenni! – adta oda a kapucsínót, majd miután elvettem és megkóstoltam, megköszöntem.

- A vacsora nemsokára kész… Mira bundáskenyeret csinál.- közölte a lány, az utóbbit én is sejtettem, mivel éreztem a szagát. Megint elmerültem a gondolataimban, Téa ezt észrevette és nem hagyta.

- Tudod… Én még sosem láttam Yugit ilyen elszántnak… Míg te nem voltál, Yami, azaz Atem volt a támasza, de most… Most nagyon más lett!- ezt hallva kicsit elpirultam, de Atem nevét ejtve Téa is zavarba jött, és a pólója végét markolgatta.[

Mikor Téára néztem, tudtam mit érez, és mosolyogva megkérdeztem:

- Te is szereted Atemet, ugye?

- Mi? Hogy én? – ettől csak még jobban zavarba jött, és szinte már paradicsom piros volt, majd gyorsan letagadta – Nem, nem vagyok szerelmes belé…- majd egyszer csak Mira felkiáltott.

- Téa! Légyszíves teríts meg! – ez egyben azt is jelentette, hogy kész a vacsora. Először Téa állt fel, és eleget tett Mira kérésének, aztán letettem a kapucsínót az előttem lévő dohányzóasztalra, majd szóltam Bakurának.

- Elkészült a vacsora! Gyere enni!

- Hah? De…

- Mira mindenkire gondolt! És ha most arra gondolsz, hogy majd otthon eszel, ne tedd! Senkit sem engedünk haza ilyen időben! – mondtam és próbáltam egy kis mosolyt csalni Bakura arcára… és sikerült. Bakura szótlanul bólintott, majd elindultunk az ebédlő felé. Kint még mindig tombolt a vihar, de furcsa módon már nem féltem. Sikerült legyőznöm az egyik félelmemet, hisz másik tért a helyére; hogy elveszítem Yugit és a többiek bizalmát.

Már mindenki az asztalnál ült, csak ránk vártak. Csak két hely volt az asztal jobb sarkánál, így hát mi Bakurával egymás mellé ültünk.

Síri csönd lett. Még senki sem kezdett hozzá az evéshez, ám egyszer csak Joey hasa akkorát korgott, hogy talán a szomszéd utcában is hallották. Ekkor kitört a röhögés. Mindenki elnevette magát, majd elkezdtünk enni, kivéve Bakura. Még mindig azon gondolkodott mit tehetne annak érdekében, hogy ellenfelét legyőzhesse. Ettől az arca elég gondterhelt lett, és ezt Mira szóvá is tette.

- Mi a baj Bakura? Nem nézel ki valami jól. Talán bánt valami?- ekkor mindenki rá nézett, én is. Bakura maga elé bámult, majd sóhajtott egyet és – mint mindig – egy angyali mosollyal leplezte valódi érzéseit.

- Nem, semmi bajom! Csak elfáradtam!- megfogott egy bundáskenyeret és enni kezdett, közben próbált továbbra is színészkedni. Hozzászokott és belejött már ebbe a tevékenységbe, hisz mindig, ha fájt a szíve, ha boldogtalan volt, vagy aggasztotta valami, mosolyogva próbálta eljátszani, hogy minden rendben, semmi baja, s mint most is, sikerrel, senki sem vette észre, hogy valójában mit érez. Senki, csak én. Láttam rajta hogy mi bántja, és ugyanaz aggasztott engem is, így hát megértettem őt, és valamennyire én is próbáltam színészkedni, és továbbra is tömtem a fejem.

Ayumi bátyja, Bakura is éhes volt, de ő inkább éhezett, minthogy vegyen, vagy kérjen akárkitől is ételt. Szerencséjére egy éttermet nemrég betörtek a szörnyek, és elmenekültek onnan az emberek, így tudott ott csinálni magának némi kaját. A főzés „titkait” még Ayumitól tanulta el, ő meg az anyjuktól. Ez az egyetlen dolog volt, amit engedett, hogy a húga tanítson neki, majd utána Ayumi örökre elment.

Ahogy evett ő is elgondolkodott.

- „Az a kis csitri újjáélesztette a tökmagot!”- gondolta, majd visszaemlékezett arra amikor meglátta azt a hatalmas fényt, ami akkor áradt, mikor felélesztettem Yugit. Bakura tudta, hogy mit jelent ez a fény, és ez idegesítette is.- „Most, hogy már tudja használni az ikonja erejét, annak már sokkal nagyobb a hatalma… Meg kell szereznem! De ahhoz, hogy ez sikerüljön, először a Jogarnak kell nálam lennie! És ha már az meg van, nem árt ha nálam van annak a nyápicnak a Gyűrűje is!”- majd elröhögte magát.

Mi már épp befejeztük a vacsorát és Mira hozzákezdett a mosogatáshoz, Téa pedig segített, Yugiék folytatták a tanácskozást, nekem már elegem lett az egészből, így kimentem, az eső ugyan még mindig szakadt, de ez most nem érdekelt. Ám megláttam Bakurát azon a padon ülni, amelyiknél Ayumival is beszéltem, majd Bakura mellé ültem. Ő megint a gondolataiba temetkezett és észre sem vett, de – egy kis habozás után – így szóltam:

- Nem értelek… Te nem csináltál semmit, mégis hibáztatod magad…

- Mert az én hibám is! – vágott közbe – Ez a rossz Bakura már rég bennem élt… Te jó ég! És én még nem is emlékszem, hogy mit csinált mikor uralta a testemet! Talán… pont miatta veszítettem el a családom… - Bakura most még szomorúbb lett, és ez engem is bántott, mert úgy éreztem, én bántottam meg, de a kíváncsiságom nem bírta…

- Ezt hogy érted?

- Valószínűleg Tolvaj Bakura csinált akkoriban valamit, nem tudom mit, mindig mire magamhoz tértem, térek, nem emlékszem semmire. A családom és a régi iskolámból a barátaim egyre jobban eltávolodtak tőlem, ennek az lett a vége, hogy el kellett költöznöm, és onnantól egyedül lakom…

- Ezek szerint te sem a kezdetektől ismered Yugit?

- Igen, tavaly óta… - láttam, neki is a családja a gyenge pontja, mint nekem. Ehhez képest az én történetem semmi. Bakura tudja hogy van valahol családja, de nem láthatja őket, így szinte olyan, mintha meghaltak volna. És neki még testvérei sincsenek, mint nekem, és ez szörnyűbb mint az én esetem. Sajnáltam, és én akár abba is hagytam volna a kérdezősködést, de Bakura folyatta:

- Azon gondolkodtam… Mi lett volna ha nem ide költözök, vagy el se költözök? Ha Yami Bakura soha nem látja meg Yugin az Ezeréves Kirakót… Akkor talán ez sem lenne… - ekkor viszont felnevettem.

- Milyen furcsa! Pont erre gondoltam én is! Hogy mi lett volna ha nem jövünk ide és a fejpántot sem kapom meg… de úgy tűnik, a múlton már nem változtathatunk, ez volt a mi sorsunk! – majd hozzátettem – Sok bennünk a közös dolog, bár nem csoda! Az ikon szellemünk egy testvérpár! – de Bakurát ez sem vidította fel, így hát én is elmeséltem a sztorimat:

- Eddig én is úgy gondoltam, hogy miattam haltak meg a szüleim… Tudod… Csakis miattam keltünk útnak. De a végén hatalmas viharba keveredtünk és én akkoriban nagyon féltem a viharoktól. Édesapám hátrafordult, hogy lenyugtasson, de így nem figyelt az útra és összeütköztünk egy másik kocsival. Én csak arra ébredtem fel, hogy az út közepén fekszek sértetlenül… Se zúzódások se semmi… Az orvosok sem értették, hogyan úszhattam meg ennyire. Olyan volt mintha a fejpánttal pajzsot csináltam volna…

- Persze… Hisz Ayumi reinkarnációja vagy, ahogy Yugi Atemé, és én Bakuráé… Így Ayumi egy része tényleg egy pajzsot vont köréd. Furcsa… Yugi és Atem, te és Ayumi annyira hasonlítotok egymásra, nem csak külsőre, de belsőre is. Mind a négyen ugyanolyanok vagytok, ugyanolyan elszántak és bátrak… - tudtam mire céloz, hogy ő és Yami Bakura is ugyanolyanok. De én ezt nem hagytam szótlanul…

- Bakura! Te nem vagy olyan, mint ő! Lehet, hogy külsőre igen, de belül óriási a szakadék köztetek! Bakura… nagyon megváltoztál…

- És akkor mi van? Elegem lett ebből az egészből…

- Szerinted én nem sokalltam be? – vágtam dühösen közbe, majd hosszasan egymás szemébe néztünk. – Nekem is elegem lett Tolvaj Bakurából, de ugyanakkor abból is,  hogy fölöslegesen emészted magad! Te nem vagy olyan, mint ő! És mindenki így gondolja, nem csak én! Megértem mit érzel, de te nem ilyen vagy! Nem egy hidegvérű gyilkos, és nem is egy folyton idegeskedő, aggodalmaskodó pszichopata Bakura vagy! Hanem egy olyan Bakura, aki mindig boldog, és mosolyával mást is mosolyra fakaszt, érted? Legyél ez a Bakura és ne aggodalmaskodj! – Bakura egy kicsit eltöprengett azon amit mondtam, majd elmosolyodott.

- Igazad van! És köszönöm hogy lelket öntöttél belém! – szinte már minden bút, kételyt, aggodalmat elűzött a fejéből és csak csendben ültünk a padon, az esőben, ám ekkor megjelent véres kézzel Marik akit Ishizu segített a járásban, mivel Marik annyira el volt verve. Látszott rajtuk a rémület és a kétségbeesés. Felálltunk a padról és odarohantunk hozzájuk.

- Mi történt? Miért vagytok ilyenkor kint az utcán? – kérdeztem, de nem válaszoltak, kezdtem én is nagyon megijedni, hogy valami nagy baj történt, de Bakura bátran így szólt:

- Gyertek be a házba! Még a végén mind a négyen megfázunk! – bólintottak, majd bementünk. Ott bent nem igazán vették észre, hogy Bakurával fél órája kint voltunk, bár nem csoda, mindenkinek megvolt a maga dolga. De mikor beértünk, Mira azért észrevett minket, vagy nem is minket, hanem csak a koszt, amit csináltunk.

- Hát ti meg hol csámborogtatok? Csurom víz a ruhátok, a cipőtök meg tiszta sár! Előbb takarítottam, és most legalább 10 kiló sarat behoztatok! – de ő is észrevette, hogy Ishizu és Marik nagyon meg van rémülve, és ettől ő is megijedt. Majd megértően visszavonta előbbi szavait. – Felejtsétek el. Mi történt oda kint? – kérdezte és gyorsan adott nekünk egy-egy takarót, Téa pedig mindenkit megkínált egy-egy bögre kakaóval, Bakura és én örömmel elfogadtuk, de Ishizuék elutasították. A nappaliban ültünk, és mindenki azt várta, hogy Ishizu vagy Marik végre megszólaljanak, majd mikor láthatóan lenyugodtak, Ayumi megkérdezte.

- Mi történt? Mi ijesztet meg ennyire titeket? – Ishizu nyelt egyet, majd remegő hangon válaszolt.

- Bakura… A gyűrűjével megtalált minket és… Betört a házba… e-el vette Mariktól a Jogart… ezért is sebes Marik keze… Próbált szembeszállni Bakurával, de ő súlyosan megvágta, utána, ahogy látjátok is, jól megverte. De ami a legrosszabb, utána egy Átok Sárkánnyal felégette a házunkat, épp hogy kitudtunk menekülni… Szerencsére addigra már Bakura eltűnt…

- Ez a legrosszabb? Hogy felégette a házatokat? –értetlenkedett Mark, de mi tudtuk hogy mi az igazán rossz.

- Nem az a baj, hogy a ház oda lett hanem hogy Bakurára hallgatnak a szörnyek! – szólalt meg Marik, de hamar elhallgatott, bele nyílalt a fájdalom, ahogy Mira fertőtlenítette a sebét.

- Az… Az nem lehet! Nekünk nem engedelmeskednek, akkor Bakurának miért? – kérdezte Atem.

- Nah látod ez jó kérdés… Neked és Ayuminak azért engedelmeskedtek, mert te vagy a fáraó, Ayumi meg az aki megértette őket, de hogy Bakurára miért hallgatnak… az számomra rejtély. –mondta Ken, de Bakura tudta a választ, nem csoda, hisz benne élt már 2-3 éve.

- Hát persze! Ugyebár a szörnyeknek az a célja, hogy a világon élő összes embert megleckéztessék, elpusztítsák. És Bakurának mi a célja? Az hogy ő uralkodjon a világon, és megölni azokat, akik ártottak neki. Ez a két cél olyannyira hasonló, hogy a szörnyek úgy érzik, Bakura az ő oldalukon van!- miután befejezte Bakura, a szája íze keserű lett. Furcsa volt a saját nevét kimondania, úgy, hogy közben egy olyan emberre gondol, akit talán mindennél jobban gyűlöl. Úgy érezte, mintha saját maga iránt táplált volna gyűlöletet.

Így már számunkra is érthető volt, és persze mindannyian megdöbbentünk. Eddig is előnyben volt Tolvaj Bakura, de most… Most, hogy már a szörnyekkel is támadhat… Az esélyünk ellene igen csak kevés.

- De ez még nem minden! –folytatta Ishizu.

- Mi? Ez még nem elég!? – viccelődött Joey, de ekkor mindenki rosszallóan nézett rá, ez most nem a viccelődés ideje volt, de Joey mégsem bírta ki. Miután elismerte hogy ezt nem kellett volna figyelmét Ishizura fordította, Ishizu pedig folytatta.

- Rájöttünk valamire. Ugyebár most a kirakósból, a fejpántból, és a gyűrűből kettő-kettő van… És például, ha Bakura megszerzi mindkét fejpántot, a kettő egybeolvad, vagyis egyé válnak, de így a hatalma is a kétszeresére nő… De ha ez sikerül, ő is tudni fogja használni…

- Ezt hogy érted? – vágott közbe Tristan.

- Yoleinak idő kellett, hogy megtanulja használni az ikon erejét, de ha Bakura összeilleszti a két fejpántot, neki nem kell tanulnia, rögtön használni tudja az ikon hatalmát!

- Oh, ez szörnyű! – mondta Téa, és Bakura is így érzet. Legszívesebben nevet változtatott volna, gyűlölte, teljes szívéből gyűlölte a Bakura nevet.

Yugit is elöntötte a méreg, és féltett, főleg így, hogy Yami Bakura egyik fő célpontja lettem.

- És mi van a kirakóssal és a gyűrűvel? Azoknak az ereje is a duplájára nő? – kérdezte.

- Igen… - válaszolt lehajtott fejjel Ishizu.

- És, és mi van a szemmel? Az Ezeréves Szemmel? – hozta fel a témát, szokatlanul komolyan Joey.

- Tényleg! Az Pegasusnál volt…

- Csak volt Téa, nem emlékszel? Pegasus elvesztette! – vágott Téa szavába Tristan, ám ekkor Bakura felpattant a helyéről.

- Nem! Nem elveszítette, hanem… - lehajtotta a fejét, majd lassabb tempóban folytatta – Evették tőle… Yami Bakura, elvette... – ez az egyetlen dolog volt, amire emlékezett, a többi, hogy hogyan, és miért vette el yami fele az Ezeréves Szemet, az már homályos volt előtte.

Közben Mira bekötözte Marik sebét, és a zúzódásait is ápolgatta, mint egy nővér.

Bár nem csoda, hogy ilyen jól ért ehhez, ő igazából orvos akart lenni, de apa mindig azt mondta neki: „Hogy orvos legyél több éveket kellene tanulnod! Egy orvosnak a piszkos munkát is el kell végeznie!„ Így hát Mira elment inkább ilyen titkárnőnek, mint ami most is. De közben, stikában tanult az orvosira is, így akár már nővér is lehetne, de már úgy gondolja, hogy ha már egyszer számítógépes zseninek tanult, az is marad.

- „Pedig orvosnak sokkal jobb lennél!”- gondoltam ahogy Marik, jól ellátott sebét néztem.

Mikor már Mira is leült, Marik így szólt.

- Ez baj. Ha Bakuránál van már a szem is… akkor tulajdonképpen meg van neki az összes ikon, és már csak az egyesítés van hátra… Tehát akinek, mostantól félnie, tartania kell Tolvaj Bakurától, az Atem, Yolei és Bakura. Ha megszerzi az ikonjaitokat, akkor már gyakorlatilag vesztettünk is.

- Értjük. – bólintottunk egyszerre. De Bakura mégis máshogy értette az „értjük” mondatot. Az járt a fejében, hogy valahogy vissza kell szereznie az ikonokat, valahogy végeznie kell ellenfelével.

- De addig is. Mivel a ti otthonotok is odaveszett, gondolom nincs hova mennetek, és azt pedig nem hagyjuk, hogy az utcán aludjatok, úgyhogy… Körülnézek, hol lehetne nektek helyet csinálni! – mondta Yugi, de Marik és Ishizu ellenkezdtek.

- Nem, ez igazán nem szükséges! Elmegyünk egy szállodába, és…

- Semmi és! Két emberrel több vagy kevesebb, az már igazán nem számít!- erőlködött Yugi, de Atem Mariknak adott igazat.

- Nem jó ha ennyien vagyunk egy helyen. Könnyebben végezhetnek velünk! – de ekkor Ayuminak eszébe jutott valami.

- Nem, ha rajtam múlik! Egy varázslattal könnyen védő burkot vonhatunk a házra!

- Varázslat? Te nem tudsz varázsolni? Vagy igen? –értetlenkedet Joey, és őszintén szólva, én sem nagyon hittem Ayuminak.

- Persze! Tudjátok régen, az egyik pap, akié a gyűrű is volt akkoriban, varázslatokra tanította az egyik barátnőmet, Manát. Azt a papot Mahadoonak hívták, és amikor ezt a varázslatot tanította a lánynak, akkor én is oda pipiskedtem, és én is megtanultam. Csak a hozzávalókat kell összeszedni, és én egykettőre megcsinálom! – Atem is beleegyezett abba amit Ayumi mondott, hisz sok olyan alkalom volt akkoriban, amikor Ayumi varázsszere mentette meg.

Hosszú tanácskozás után, mindannyian helyesnek találtuk ezt a döntést, és Ayumi összeírta a listát, hogy mi kell. Csak egy volt a baj… valakinek el kellett mind ezért mennie.

- Ilyen időben? Há’ ronggyá ázunk! – vitatkozott Joey.

- Már nem esik… helyette jó vastag köd szállt le! – mondta Téa, ahogy az ablakon kinézett.

- Valakinek akkor is meg kell szereznie ezeket a dolgokat! Annyira késő még nincsen! Talán van még nyitva egy két olyan bolt ahol meg lehet ezeket venni. – mondta Yugi. Már-már majdnem úgy döntöttünk, hogy majd holnap összeszedjük azt ami a listán van, de ekkor Bakurának felcsillant a szeme.

- „Ez az! Végre itt a lehetőség, hogy egy jó ürüggyel elhagyjam a házat, és megkeressem Bakurát!” – gondolta, majd így szólt:

- Hé! Majd én megszerzem ezeket!

- Biztos vagy benne? Bakura most rád is pályázik, ha most elmész, veszélyben leszel! – figyelmeztette Ayumi.

- És egyáltalán honnan fogod beszerezni a dolgokat? – kérdezte Joey, és a kétely, hogy Bakura menjen, egyre csak nőt.

- Vannak forrásaim! De ha nem akartok védelmet, nem muszáj mennem…

- Nem így gondoltuk Bakura! Csak féltünk! – mondta Téa, majd Ayumi odaadta Bakurának a listát.

- Tessék, és vigyázz magadra!

- Itt van ez is, hogy lássál majd a sötétben! – mondtam és a kezébe nyomtam egy zseblámpát. – De tényleg vigyázz magadra!

- Nem lesz gond, ígérem! Nemsokára jövök! – majd Bakura elment. Aggódtam érte, azok után, amit a padnál mondott… Éreztem, és a szívem mélyén tudtam hova indul. De azt is tudtam, hogy nem tudnám lebeszélni róla. Ezért hagytam had mennyen, de féltem, féltem, hogy most látom utoljára… élve.