Az örök szerelem

Írta: Gaby

2. fejezet

A fa alatt

Az ebéd a szokásos módon telt, bár annyi különbséggel, hogy Flor és Max nem tudták levenni egymásról a szemüket, de ez senkinek nem tűnt fel. Flor azt gondolta, a gróf bizonyára már olvasta a levelet, de ez nem így történt.

Evaristo elment takarítani ura szobájába, és megtalálta a levelet.

-Juj, Senorita Florencia úgy tűnik, végre bevallja érzéseit! Megyek is megmutatom az uramnak a levelet. – mondta izgatottan az inas, majd kirohant a szobából, gazdája után kiáltozva.

Mikor végre megtalálta, átadta a levelet.

-Uram! Ezt a levelet Senorita Florencia írta önnek. Azt hiszem, végre el akarja mondani, hogy szereti önt. – hadarta boldogan Evaristo.

-Jaj-jaj Evaristo...bárcsak így lenne! Ha nem érhetek hozzá, ha nem lehetek a közelében, ha nem lehetek mellette..ha nem csókolhatom meg, abba én belehalok! – mondta a gróf – Remélem tényleg igazat mondasz – álmodozott.

-Gazdám! Ne mondjon olyat, hogy belehal! Én teljesen biztos vagyok abban, hogy a Senorita szereti önt! – mondta, majd mindketten elmentek a gróf szobájába.

Eközben Franco fejében ádáz csata dúlt: Oli, vagy Maria. Nem tudott dönteni. Flor fájához beszélt, hiszen tudta, Flornak rengeteget segített.

-         Istenem! Mit tegyek? Mindkettejüket szeretem, és Maria terhes! De az én örök, igaz szerelmem mindig is Oli volt, és mindig is ő lesz!

-         Franco! – szólalt meg Flor egyik tündérkéje – Hallgass a szívedre! Nemrégiben ugyanezt a tanácsot kapta Flor. Ő sem tudott dönteni. De te is, és ő is tudod, hogy kit szeretsz! Válaszd azt, akiért élsz! Aki miatt a szíved dobog.

-         De nem tudok dönteni. – felelte a fiú

-         Dehogynem! Tudod jól, hogy akit te igazán szeretsz az Olivia! Maria-ra és a gyermekedre, pedig tudsz anélkül is vigyázni, hogy elvennéd feleségül.

-         Köszönöm tündérke, rengeteget segítettél – felelte boldogan Franco     

  Bent a nappaliban éppen Martin és Roberta enyelegtek. Cirógatták, puszilgatták egymást.

-Jaj Robi! Annyira szeretlek – felelte vigyorogva Martin

- Én is téged! Nem gondoltam volna, hogy viszonzásra talál a szerelmem! – felelte Roberta – Bárcsak Flor és Max is így összejönne, mint mit! Bárcsak tehetnénk valamit, azért, hogy együtt legyenek…Bár..

- Bár?

-Láttam, amikor Flor egy levelet írt Maxnak, hogy valami nagyon fontosat akar neki mondani. Szerintem tegyük nekik elfelejthetetlenné az estét. – mondta a lány

- Igazad van! – ekkor mindketten kirohantak Flor fájához.

1 órával később az egész kert gyönyörű díszekben pompázott, mely Roberta és Martin műve volt.

Eljött az este. Flor már a hintájában ült, és várt szerelmére. Mikor megérkezett, felpattant, és eléállt.

-         Don Minimo! – mondta – Mondanom kell valami nagyon fontosat magának!

-         Remélem azt, amire gondolok – felelte – kérlek mondd, mert nem bírom tovább.

-         Hát…szóval…ööö…

-         Kérlek mondd!

-         Hát jó! Azt akartam…szóval azt akartam mondani, hogy…hogy SZERETEM!

Az utolsó szót már úgy mondta, hogy megölelte a férfit.

-         Florcita! Erre a pillanatra várok napok óta! Én is teljes szívemből szeretlek!

-         Jaj Don Minimo – mosolygott a lány – Kérem ne mondjon ilyet, mert soha többé nem akarom elengedni.

-         Akkor ne engedj! – felelte vigyorogva Max, majd megcsókolta szerelmét.

Semmit sem sejtettek arról, hogy Roberta és Martin eközben az ablakból lesték őket.

-         Jaj de szuper! – örvendezett Robi

-         Végre! – vigyorgott Martin – Végre együtt vannak! – mondta, majd megcsókolta Robertát.

A fa alatt eközben Flor és Max kibontakozott az ölelésből, és úgy néztek egymásra, mint két igazi szerelmes.

- Istenem kiskeselyűm! El sem tudom hinni, hogy végre együtt vagyunk! Annyira szeretem – mondta, és egy puszit adott szerelme arcára

- Én sem hiszem el! Elmondjuk a többieknek? – kérdezte izgatottan

- Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hiszen SEMMI – ezt a szót eléggé kihangsúlyozta – nem állhat közénk. – felelte elszántan Flor

- Rendben, akkor holnap mindent elmondunk, de addig is töltsünk együtt minden pillanatot.

- Grófocska! Nem aludna ma az én szobámban? Nem bírnám ki egyedül, maga nélkül. – kérdezte

- De drágám, szívesen – mondta mosolyogva, majd mindketten, kézen fogva bementek a házba.