Harminckilencedik fejezet

Esküvő, majdnem karácsonykor

2000. december 10.

A Roxforti nagytermet ismét esküvőre díszítették fel, ezúttal Minerva és Aberforth esküvőjére. Rózsaszín virágfüzérek függtek a mennyezetről és varázslatos muzsika szólt valahonnan. A terem tömve volt, leginkább roxfortos diákokkal, de sok meghívott is eljött.

- El se tudom hinni, hogy az öreg Minerva férjhez megy – mosolygott a feleségére Bill Weasley.

- Igen. Natyon vicces – bólintott Fleur, egyéves kislányával, Yvette-tel az egyik karján. A másik keze, Gabrielle húga vállán nyugodott.

- Én nem tartom viccesnek – jelentette ki Hermione. – Inkább… szépnek… csodálatos, hogy a szerelem bármilyen korban megérintheti az embert.

- Ja… - vigyorgott Ron. – Tudod, mit? Azt szeretném látni, amint Piton professzor elveszi Trelawneyt.

- Ó, az a szegény Piton professzor! – nevetett Hermione.

- Szegény Trelawney professzor! – vágott vissza Ron.

- Nos, nem hiszem, hogy valaha házasodni látjuk Pitont – rázta fejét Bill. – Tényleg, igazak a pletykák Lupin eljegyzéséről?

- Azok hát. De azt hiszem, Harry vagy Sirius többet tudna mondani erről – vont vállat Hermione. – Én csak annyit tudok, kiderült, hogy Lupin professzor Stella Sinistra tanárnőbe szerelmes, mióta együtt jártak az iskolába. De amikor a nő megtudta, hogy Remus vérfarkas, elhagyta őt… Most, hogy újra normális ember, Stella bevallotta, hogy még mindig szereti. Különben Lupin is nagyon megváltozott… már nem olyan félénk. Úgy néz ki, hogy szeret társaságba járni… minden bulin ott van, nevet és tréfálkozik… rá sem ismernétek, de igazán. Micsoda változás! De kétségtelen, hogy igazán megérdemel egy kis boldogságot.

- Nagyszerű… azért kár, hogy Sinistra professzornak nem lesznek édes kis vérfarkas kölykei. – somolygott Ron.

- Ha-ha. Mit szólnál, ha Viv és Val lenne vérfarkas? – vonta össze szemöldökét Hermione.

- Nos… hagynám, hogy te tedd őket tisztába minden teliholdnál – felelte férje vigyorogva.

- Nem mintha máskülönben túl gyakran cserélnéd a pelenkájukat, Ronald Weasley! – csattant föl Hermione.

- Nem. De én mondok nekik esti mesét – mutatott rá amaz.

- Mintha a három hónapos kisbabák megértenék a meséket – morogta a boszorkány vádlón. Mióta az ikrek (az utóbbit az után a nap után nevezte el, amikor rájött, hogy terhes) megszülettek, Hermione állandóan panaszkodott, hogy Ron nincs otthon eleget (legalábbis Hermione szerint nem eleget). „Inkább elmész megnézni, hogyan töri ki a nyakát Harry azokon a hülye meccseken, ahelyett, hogy a lányaiddal lennél!” volt leggyakoribb panasza. De még neki is el kellett ismernie, hogy Ron túlságosan szereti a kviddicset ahhoz, hogy kihagyna egy jó meccset, pláne, hogy legjobb barátja a fogó a  Porpici SC-nél.

- Jó kis buli, mi? Alig várom, hogy lássam a menyasszonyt! – mondta Fred, amint ő, George és Angelina (karjában öt hónapos kisfiával Kevinnel) elsétáltak mellettük.

- Ja – bólintott Ron. – Hogy van Kevin, Angie?

- Köszi, nagyon jól – felelte szélesen mosolyogva Mrs. Fred Weasley. – Két ilyen csodálatos apával csakis csodásan érezheti magát.

- Két apa… - ciccegett Hermione, amint az ikrek és Angelina tovább sétáltak. – Még mindig nem tudom megérteni, hogyan egyezhetett bele Angelina, hogy mindkettőjükkel éljen!

- Nem igazhán él mindkettővel – válaszolt Fleur. – Tulajdonképpen Fhreddel él. Geohrge ’sak a ’ázukban lakik.

- De ez ugyanaz! – vágott vissza Hermione.

- Nem ugyanaz – szólalt meg Bill. – Végül is csak a hites férjével fekszik le.

- Én elhiszem, de a legtöbben nem! – csattant föl Hermione. – Emlékszel az újságcikkekre a Szombati Boszorkányban? A főcímekre amelyek Édeshármasról szóltak? Először azt hittem, Rita Vitrol írta őket, de ő persze nem írhatta…

- Figyelj, Hermione – fogta kézen Ron, – Fred, George és Angelina nem törődik vele, mit szól a világ, és igazuk van. Ha nekik jó így, hadd legyenek boldogok. Fred és George mindketten nagyon jó apái Kevinnek.

- Nekem akkor se tetszik – rázta fejét az asszony.

- Tudod, mi a te bajod? Prűd vagy! – mondta Ron.

- Prűd? Én? – képedt el a felesége. – Azok után, amit veled csináltam a…? – elvörösödött és körülnézett, hogy nem hallotta-e valaki. A nagy érdeklődéssel figyelő Billt és Fleurt kivéve, úgy tűnt senki sem hallott semmit. Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ugyan már, Herm – karolta át Ron – Ha Harryt nem ítéled el a kis afférja miatt azzal az orosz csajjal, akkor nem szabad megszólnod az ikreket és Angie-t sem.

- De Harry nem tehetett róla. Csak az áldozata volt annak a nőnek.

- Tényleg, igaz, ’ogy ’Arry lefeküdt valaki mással? – kérdezte Fleur. – Csak a családban ’allottam valamit, de nem tudtam, ’ogy igaz-e.

- Igaz – sóhajtotta Hermione. – De már vége és jobb elfelejteni. Harry és Ginny kedvéért. – Ginnyre pillantott, aki pár méterrel odébb állt Harryvel, és élénken beszélgettek Dennisszel és Miletával. Ginny a nyolcadik hónapban volt, de úgy nézett ki, mintha a kilencedik végén járna. A három babától akkora volt, mint egy bálna, de Harry szerint ő volt a legcsinosabb nő a világon.

Éppen arról faggatták Dennist, hogy milyen volt, amikor Aaron meglátogatta a fiút a nyáron.

- Á, nem fogod elhinni! – nevetett Dennis. – Amikor Aaron először látta a tévét, azt kérdezte, hogyan bűvöltem bele azokat a kis alakokat a ládába. Az meg különösen vicces volt, amikor egy éjjel egyszerűen eltűnt, és reggel a legnagyobb hűtőben ülve találtunk rá. Azt akarta megnézni, hogy el van-e varázsolva, hogy olyan hideg maradjon, és véletlenül leolvasztotta az egészet. Az összes kaja megromlott. Egyszer meg majdnem elgázolta egy autó és kiabálni kezdett a sofőrrel, hogy jobban kéne idomítania azt a furcsa lovát. Aztán egy hűvös, ködös reggelen borzalmas szagra ébredtünk. Aaron ugyanis korábban látta, hogyan melegítjük az ételt a mikrosütőben, és úgy döntött, megmelegíti a zokniját, mielőtt fölveszi… és a mikróba tette őket. El tudjátok képzelni, a zoknik hamuvá égtek, és egész nap alig lehetett levegőt venni a házban. Aztán jött a kalandja a számítógéppel. Colin és én elmondtuk neki, hogyan kell használni, aztán lefeküdtünk. Az éjszaka közepén elektromos kisülésre riadtunk föl… állítólag Aaron vissza akarta változtatni szegény “egeret” valódi egérré, de véletlenül felgyújtotta a computert! Szerencsére hamarosan megérkezett a felesége, és együttes erővel helyreállították a számítógépet – fejezte be a történetet Dennis. – Egy biztos, egy ideig nem hívjuk meg Aaront hozzánk.

- Úgy van – szólalt meg egy hang mögötte. – Jövő nyáron Des és én hívunk meg téged és Colint Azgardba.

- Ah… Aaron… Desideria... – fordult meg Dennis elpirulva. – Nem akartam… nem úgy gondoltam…

- Rendben van, ifjú Creevey, el kell ismernem, elkövettem néhány baklövést… - nevetett a fekete szakállú férfi.

- Ó hát, talán nem csak néhányat…

- Egy kis figyelmet kérek! – szólalt meg Albus Dumbledore hangja. A terem hirtelen elcsöndesedett. – Kezdődjék… az esküvő!

A tömeg szétvált, hogy utat engedjen a mélykék talárt és tengerészkék alapon szikrázó kis csillagokkal díszített csúcsos süveget viselő Aberforth Dumbledore-nak (Minerva könyörgött neki, hogy NE a szokásos télapós köpönyegét vegye föl). A szakálla is nagyon ápolt volt, Harry még sosem látta ilyen takarosnak az öregembert.

Aberforth megállt a fivére előtt, aki savanyúan nézett rá, majd elfordította tekintetét, és oldalt lépett, hogy utat engedjen a lelkésznek. Albus nem volt hajlandó összeadni öccsét Minervával, ahogy előző karácsonykor a három párral tette. Harry a két testvér ellenségeskedésének tudta be a dolgot, bár még mindig nem sejtette, mi bajuk van egymással. Amikor McGalagony megkérte Albust, hogy hadd tartsák az esküvőjüket Aberforth-szel a Roxfortban, Albus állítólag majd’ fölrobbant mérgében. Hogy hogyan tudta Minerva végül meggyőzni az igazgatót, arról Harrynek sejtelme sem volt. Nem mintha számított volna - fő, hogy sikerült.

Amint a vőlegény megigazította a havasi gyopárt a talárján, a nagyterem ajtaja kinyílt és az elvarázsolt erősítőkből felhangzott a nászinduló. A vőlegény megfordult és megbicsaklott a térde.

Az ajtóban ott állt a nagy ő, burgundi-vörös ruhában, elbűvölő mosollyal.

- Minnie! – sóhajtotta a vőlegény.

McGalagony egy csokor havasi gyopárral a kezében, lassan végigsétált a lelkészhez és jövendőbeli férjéhez vezető vörös szőnyegen. A kis Lily Potter, aki most már két és fél éves volt, vörös hajától borzalmasan elütő fodros, rózsaszín ruhában haladt a menyasszony előtt. Ginny integetett a menyasszony lába elé rózsaszirmokat szóró kislánynak.

- Az én lányom! – mondta büszkén Harry.

- Aú, a másik lányod, vagy fiad épp most rúgott belém! – rándult meg Ginny arca, és megmasszírozta domborodó pocakját.

- Ó, igazán? – Harry a kismama hasára tette a kezét, gyengéden megsimogatta. – Csitt, kicsikéim, maradjatok nyugton egy kicsit, különben a mami lemarad az esküvő legjobb részéről!

És a legjobb rész már kezdődött is…

- Aberforth, akarod, hogy Minerva a feleséged és életed társa legyen? – kérdezte a lelkész.

- Akarom – a vőlegény valósággal ragyogott a menyasszonyra.

- És te Minerva, akarod, hogy Aberforth férjed, párod és segítőtársad legyen jóban-rosszban?

- Igen, akarom – Minerva, a mindig szigorú, közömbös Minerva, engedélyezett magának egy mosolyt.

- Most jön a legjobb rész: a csók! – súgta George Frednek, aki kuncogni kezdett.

- Nézd, hogy megy nekik! – kapott levegőért Ron, az ifjú pár csókolózását bámulva. – Hűha! Nem gondoltam volna az öreg McGalagonyról!

- Láttad volna Bálint napkor, amikor eltalálta az a nyíl… - nevetgélt Hermione. – Annyira jól csinálták, hogy megnyerték a csókverseny fődíját, egy kétszemélyes seprűt.

- Bárcsak láttam volna! – nevetett Fred. – De nem is értem az igazgatót – mutatott Albusra. – Miért olyan keserű? Az egyetlen öccse és a helyettese kel most egybe!

- Talán épp azért olyan morcos – szólt közbe Harry. – Mivel a helyettese hozzáment Aberforth-höz, nagyon valószínű, hogy szinte minden nap kénytelen lesz majd elviselni az öccsét.

- De… miért baj ez? – vonta föl szemöldökét Angelina, a kis Kevin hátát simogatva. A gyerek elaludt a karjában. – Fivérek… akkor meg szeretik egymást, nem?

- Nem igazán – rázta a fejét Harry. – Összevesztek… és még mindig nem tudom min!

- Talán mindketten igazgatók akartak lenni, és az álláson veszekedtek – találgatott Sirius.

- Ó, hát téged is lehet látni, keresztapám – tette karba a kezét Harry – Három hete színedet sem láttuk.

- Nos, tudod… - pirult el Sirius. – Az úgy volt… hogy meglátogattam… valakit.

- Rosie-t? – somolygott Harry.

- Honnan tudod? – kerekedett el keresztapja szeme.

- Kémkedtem utánad – kacsintott rá Harry. – Nem, tényleg… csak emlékeztem a múlt novemberi beszélgetésünkre, amikor ifjúkorod nagy szerelméről meséltél. Tehát, jóban vagytok Madame Rosmertával?

- Elég jóban – vigyorgott Sirius. – Épp tőle jövök. Vacsoráztunk… de úgy döntöttem, eljövök a Roxfortba és még egyszer megvacsorázom.

- Férfiak – sóhajtotta Ginny. – Mindig a hasukra gondolnak.

* * * * *

Miután az esküvői szertartás befejeződött, a vendégek tovább folytatták a táncot és lakomázást, Fred, George, Ron és Sirius esetében az ivást.

Hirtelen egy izgatott Percy Weasley rontott be a terembe: - Fiú! – kiabálta elragadtatott arccal.

- Mi van? – kérdezték az ikrek.

- FIAM VAN! – ordibált Percy. – Apa lettem!

- Uhhhhh… szegény gyerek… hogy ő az apja! – suttogta Ron Hermionénak, aki csak szemrehányóan pillantást vetett rá.

- Mi a neve? – kérdezte Harry.

Percy kihúzta magát. – Lancelot Percival Galahad Weasley.

- MICSODA? – köpte ki a pezsgőjét Fred.

- Te jó ég, szegény kölyök! – hápogott Ginny.

- Nem olyan vészes… - vigyorgott Harry. – Szólíthatjuk Lance-nek. Az aranyos.

- Remélem Penelopéra hasonlít majd, nem a Nagyokosra – tette hozzá Ron.

* * * * *

- Újabb Weasley gyerek, mi? – Draco Malfoy megvető mosollyal lépett oda hozzájuk. – Ti Weasleyk szemlátomást olyan gyorsan szaporodtok, mint a nyulak. – Ginny nagy hasára pillantott. – Úgy hallottam, hármas ikrek.

- Pontosan – Harry magához ölelte feleségét. – Talán neked is keresned kéne valakit és családot alapítani, Malfoy.

- Az szomorú nap lesz a varázsvilág számára, amikor Malfoy családot alapít – jegyezte meg George.

Draco gőgös pillantást vetett rá és elsétált.

Távozását látva, az eddig hallgatag Gabrielle Delacour felsóhajtott. – Ó, micsoda féhrfi!

- Férfi? Ez? – nevetett Fred. – Mondhatom, kicsikém, magasabbra tehetnéd a mércét, mint hogy belezúgj egy Malfoyba! Nem mintha nem az egyik legkívánatosabb agglegény lenne…

- Kívánatos? – vonta föl szemöldökét Ginny. – Úgy tudtam, Malfoyék már nem igazán gazdagok.

- Ó, nem, de hamarosan megint azok lesznek – válaszolt Fred. – Van egy rettentően gazdag francia bácsikájuk, ha jól hallottam. Egy öreg nagybácsi… hamarosan feldobja a talpát, és Malfoyék örökölnek mindent. Nagy kár. – Fleur húgára pillantott. – Hallgass rám kislány, felejtsd el ezt a fickót, még ha gazdag is lesz. Nem neked való.

Gabrielle azonban nem hallgatott rá. Szívére szorított kézzel, álmodozó arccal figyelte Dracót. – Micsoda féhrfi!

* * * * *

Aaronnak kicsit hányingere volt, mivel mindenféle ételt megkóstolt, amit csak talált. Tizenegy évszázaddal azelőtt az édességek eléggé különböztek a mostaniaktól, hát mindent ki akart próbálni.

- De igazán! – cicegett a felesége, és emésztés elősegítő bűbájt szórt rá. – Muszáj volt hét tökös lepényt enned? És nyolc mentolos egeret?

Aaron vállat vont. – Olyan csábítóan néztek ki… Ó, nézd őket! – mutatott a sarokban csókolózó Harryre és Ginnyre. – Hát nem aranyosak?

- De, azok – bólintott Desideria.

- Gondterheltnek látszol – jegyezte meg Aaron, átkarolva felesége vállát. – Mi történt?

- Én csak… Harry harmadik kívánsága… attól tartok még baj lesz belőle – sóhajtotta a boszorkány.

- Hogy érted ezt? – kérdezte a férje.

- Nos… nem vagyok biztos benne, hogy bölcs dolog volt… - suttogta amaz.

* * * * *

Draco unatkozott. Nem volt kivel beszélgetnie és már bánta, hogy egyáltalán eljött. Persze nem utasíthatta vissza a meghívást, végtére is Aberforth és Minerva hívta meg őt és apját, hogy köszönetet mondjanak az azgardi segítségükért.

Draco körülnézett, de apját nem találta. Lucius megígérte, hogy eljön, de úgy tűnt, hogy még mindig nem érkezett meg. Draco vállat vont, és egy szelet tortáért nyúlt. Akkor vette észre, hogy valaki figyeli.

Megfordult és látta, hogy egy csinos, szőke, tizennégy év körüli lány, csipkés barackszínű ruhában őt nézi nagy, mélykék szemével.

- Mit nézel? – kérdezte.

- Téged – felelte a lány édes mosollyal.

- Miért? – vonta föl szemöldökét a fiatalember.

- Merht kíváncsi vagyok, ’ogy … angyal vagy-e? Úgy éhrtem fiú-angyal?

- Angyal? – Draco kiköpött egy kis tortát meglepetésében.

- Igen… ők na’yon szép tehremtmények, és ilyen világosszőke ’ajuk van, épp, mint neked. – vont vállat a lány.

- Milyen furcsa kislány vagy – felelte a szőke varázsló. – Hogy hívnak?

- Gabrielle. Gabrielle Delacour – mosolygott rá a lány.

- Draco Malfoy vagyok – A fiatalember letette a tányérját. – És hidd el, olyan messze vagyok az angyalságtól, mint Neville Longbottom attól, hogy felszedjen egy lányt.

Gabrielle összevonta a szemöldökét, mivel nem értette a gúnyos megjegyezést. – ’Ozzád megyek feleségül – mondta hirtelen.

Draco elnevette magát. Hónapok óta először nevetett.

- Komolyan gondolom – erősködött a kislány.

- Attól tartok, nem vehetlek el – válaszolt a fiatalember, törülgetve a nevetéstől csorgó könnyeit. – Még csak kislány vagy.

- Nem leszek mindig az.

* * * * *

- Potter, egy szóra – lépett oda Harryhez Piton professzor.

- Mindjárt visszajövök – mondta Harry Ginnynek, és követte a bájitaltan tanárt a sarokba. – Igen, professzor?

- Csak azt akartam elmondani, Potter, hogy egészen elámultam a dolgozatán. Nagyon meggyőző elmélet arról, hogy miért nem működtek a születés szabályozó főzetei. Igazán meglepődtem, amikor a baglya megérkezett az esszével. Nem gondoltam volna, hogy valaha megírja, azután az emlékezetes felvilágosító óra után… Azt hittem, már rég elfelejtette.

- Nem felejtettem el, tanár úr – vont vállat Harry. – Kár, hogy nem jöttem rá előbb… a bájital-tan RAVASZ vizsga előtt. Talán jobb jegyet kaptam volna.

- Nem valószínű, tekintve irtózását a tantárgyamtól, Potter – válaszolt Piton. – Remélhetőleg a gyermekei jobban kedvelik majd a bájital-főzést, mint maga. Saját érdekükben, jóban kell lenniük velem.

Harry fölvonta a szemöldökét. – Szóval ennyire egyértelmű önnek, hogy a diákok… hát, nem igazán kedvelik?

- Sohasem volt célom a népszerűség, inkább a jó tanítás – jelentette ki Piton hűvösen. – Ennek a követelménynek pedig azt hiszem megfeleltem, nemde?

- Nem szívesen ismerem el, professzor, de ön átkozottul jó tanár. Még ha nem voltam is a rajongója – mosolyodott el Harry. – Megpróbálom felkészíteni a gyerekeimet arra a megpróbáltatásra, hogy öntől tanuljanak bájitaltant, és biztos vagyok benne, nem fognak annyi galibát okozni, mint én.

- Hm, ha már a gyerekekről van szó… - Perselus tűnődni látszott. – Kérdezni akarok magától valamit: hogyan lett varázsló a fia? És a pergamenkönyvben miért április 5-én tűnt fel a neve?

- Nos hát, a dátum… azt hiszem, április 5-e volt Daniel születésnapja a mágiában… azért jegyezte fel a könyv aznap. Hogy hogyan lett varázsló… - Harry kerülte Piton tekintetét. - …ez elég hosszú történet, professzor. Fogalmazzunk úgy, hogy ez volt a szívem legmélyebb és legkétségbeesettebb kívánsága, amely valóra vált. – Oldalpillantást vetett a jegyesével, Stella Sinistrával táncoló Remus Lupinra. Még a Durmstrangban megígértette barátaival és rokonaival, hogy soha, senkinek nem beszélnek arról, mit kívánt másodszorra az aranyhaltól. Remus vérfarkasként nagyon szégyenlős volt, és Sirirus szerint nehezen barátkozott. Vérfarkasként töltött évei alatt kisebbrendűségi érzése alakult ki, és súlyos sértésnek vette, ha valaki segíteni akart rajta. Először három tekergő barátja szánalma is sértette őt. Ezért Harry nem akarta, hogy megtudja, ki segített rajta. Remélem, soha nem tudod meg, ki volt a patrónusod, barátom - gondolta Harry, amint a kuncogó Sinistrát forgató Remust figyelte.

- Á, Harry! – lépett hozzájuk Albus. – Végre találkozunk! Annyit hallottam az oroszországi kalandjaitokról, és rengeteg kérdésem van!

Piton kimentette magát és elment. Albus nem túlzottan bánta, legalább volt lehetősége feltenni azt a kérdést, amely már hónapok óta izgatta a fantáziáját. – Milyen érzés volt elveszíteni a varázserődet? – szegezte neki a kérdést Harrynek.

- Úgy éreztem… mintha hirtelen megvakultam volna… - válaszolta Harry csöndesen, majdnem suttogva. – Úgy éreztem magam, mint a madár, amely hirtelen elveszti repülési képességét…

- Értem – bólintott Albus. – Ez biztosan szörnyű emlék neked… tehát nem erőltetem, hogy beszélj róla, ha nem akarsz.

- Rendben van, professzor úr. Már vége. Már csak rossz emlék, és szívesen mesélek róla, ha akarja.

* * * * *

- Most pedig velem jössz! – kiáltott rá Minerva újdonsült férjére, és megragadta a kezét.

- A szobádba? – kérdezte Aberforth egy pajkos mosollyal.

- Nem – rázta fejét a boszorkány. – A fivéredhez. Ki fogtok békülni.

- Micsoda? – kapott levegőért a vőlegény. – Szó se lehet róla!

- Na ide figyelj, Aberforth Dumbledore, ha nem vagy hajlandó kibékülni a fivéreddel, a közelébe se megyek az ágyadnak ma éjjel!

Aberforth arca megrándult. – Ez aztán a fenyegetés, drágám… rendben van. – Mit tehetett, mit nem, hagyta magát odavonszolni az épp Harryvel beszélgető igazgatóhoz.

- Albus, beszélnünk kell – szólt szigorúan Minerva. – Aberforth akar beszélni magával.

- Akkor én jobb, ha megyek… - mondta Harry, látván a vőlegény ideges arcát.

- Nem, Harry maradj, kérlek – felelte Albus. – Bármit akar is mondani az öcsém, mondhatja előtted is. Tehát Aberforth, mit akarsz?

- Nos… Albus… tudod, a feleségem… határozottan megparancsolta, hogy jöjjek és beszéljek veled… hehe, még csak most házasodtunk össze, és máris utasítgat engem… de mindegy. Szóval… - Aberforth kihúzta magát, – azt hiszem, véget kellene vetni ennek a buta ellenségeskedésnek kettőnk között, Albus. Ássuk el a csatabárdot, jó?

A Roxfort igazgatója kinyújtott kézzel álló öccsére nézett, de nem mozdult. – Te ajánlasz nekem békejobbot? Azok után, amit te tettél  velem?

Aberforth kezdte kényelmetlenül érezni magát. Oldalpillantást vetett a feleségére, láthatóan segítséget várt tőle. Az asszony látta a kétségbeesést az arcán, és az igazgatóhoz fordult.

- Albus, nem tudom, a férjem mit művelt magával, de nem hiszem, hogy annyira súlyos dolog lehetett, hogy ne akarjon kibékülni vele.

- Önnek fogalma sincs, mit tett – Albus az öccsére mutatott. – Halvány fogalma sincs róla.

- Akkor mondja el, hogy tudjam – válaszolt tárgyilagosan Minerva.

Albus habozni látszott egy ideig, aztán bólintott. – Jól van hát. Elmondom, mit tett a férje a saját egyetlen fivérével… százhárom évvel ezelőtt.

Százhárom év? Hűha Dumbledore nagyon haragtartó lehet, ha képtelen volt megbocsátani több mint egy évszázad alatt! - gondolta Harry. Ez biztosan érdekes lesz!

- Nos? – vonta föl szemöldökét Minerva.

- Nos… a z öcsém megtréfált engem – felelte Albus.

- De hát bolondok napja volt, április elseje! – vágott közbe Aberforth.

- Nővé változtatott egy kecskét... – folytatta Albus.

- Csak vicc volt! – felelte Aberforth.

- Úgy mutatta be a kecskét, mint egy régi ismerősét! – csattant föl Albus.

- Azt hittem jó vicc… - vont vállat Aberforth.

- … és én beleszerettem a kecskébe! – morogta Albus, akinek még a bajusza is remegett az indulattól.

Harry szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Micsoda? Bele… beleszeretett a…?

- Igen – Albus hangja elcsuklott. – Olyan elbűvölő volt… a szőke hajával, égszínkék szemével… és az a kis piros kalapja… én… már április elsején kezdtem megszeretni… és az öcsém kiválóan szórakozott, amint látta, hogy teljesen el vagyok bűvölve tőle, mert… elfelejtette visszaváltoztatni kecskévé! – Az igazgató csúnyán nézett a testvérére. – Amelia, így hívták a kecskét, szintén hamar megkedvelt engem… egy májusi napon meghívtam piknikezni… - Harry Aberforthre nézett, aki próbált fapofát vágni, de nem nagyon sikerült neki. Tudomást sem véve öccse vigyoráról, Albus folytatta. – Amelia és én leterítettünk egy kockás takarót a fűre, elővettük a szendvicseket a kosárból, aztán kedvem támadt virágot szedni neki. Pár percre magára hagytam… - az idős varázsló nagyot nyelt. – Amikor visszaértem, sehol sem találtam Ameliát… helyette… egy kecske ült a takarón… Amelia piros kalapja volt rajta és mekegett… - Harry látta, hogy az igazgató keze ökölbe szorul. – Amikor megtudtam, hogy mindez a fivérem kis tréfája volt, kedvem lett volna megfojtani!

- De be kell ismerned, hogy ügyes kis bűbáj volt! – vigyorgott Aberforth. – Csodálatosan nézett ki.

Albus szeme villámokat szórt az öccsére. Harry még sosem látta ennyire dühösnek. – Professzor…? – vágott közbe, mielőtt Albus megölhette volna az öccsét, – Ön azt mondta, hogy mindez száz évvel ezelőtt történt…

- Az idő nem számít, Harry – mordult fel Albus.

- De egy szívből jövő bocsánatkérés számít – válaszolta Harry. – És Aberforth éppen bocsánatot akart kérni, ugye, Aberforth?

- Pontosan, kölyök – bólintott a vőlegény, és a fivéréhez fordult. – Beismerem, hogy elég rossz vicc volt, és mindjárt április elseje után le kellett volna vennem a bűbájt a kecskéről… de ismersz engem, Albus… tudod, mekkora bohóc vagyok, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne folytassam a kis átverésemet… - mélyet sóhajtott – Sajnálom, Albus, kérlek, bocsáss meg – újra kezet nyújtott.

Albus elfintorodott, aztán lassan, nagyon lassan megrázta Aberforth kezét. – Ássuk el a csatabárdot, öcsém… de ígérd meg, hogy soha, SOHA nem tréfálsz meg többet!

- Megígérem… és igyekszem is tartani magam hozzá, bátyus – ragyogott a vőlegény. – És most… lássuk azt az esküvői tortát, Minnie, kiscicám! Gyerünk Harry, erről nem maradhatsz le!

Harry követte az ifjú párt. Amikor kikerültek Albus hallótávolságából, Aberforth Harryhez fordult: - Köszönöm a segítségedet, kölyök.

- Szívesen. Legalább megtudtam a híres történetet a kecskével.

- Még nem tudsz mindent… - a vőlegény közelebb hajolt. – Albus kihagyott egy részletet a meséből…

- Mit? – Harry kezdett igazán kíváncsi lenni.

- Hogy ő… csitt, ne mondd el senkinek… - Aberforth odahajolt Harry, hogy a fülébe suttoghasson, és a felesége ne hallja. – Szóval…

- Hé, Harry! – integetett neki Neville egy mindenféle édességgel megrakott hosszú asztal mellől.

- Ó, hello Neville – integetett vissza Harry. – Megbocsátasz, Aberforth?

- Hát persze, kölyök – mosolygott a vőlegény és az esküvői tortához vezette Minervát.

Harry odalépett Neville-hez. – Hogy vagy?

- Kösz, nagyon jól – vigyorgott a másik fiú egy csoki-krémes bonbont tömve a szájába.

- Július óta nem láttalak, de úgy hallottam, minden meccseden győztél.

- Ja… csak akkor vesztettem, amikor ellened játszottam – vigyorgott Neville. – Az volt ám a meccs!

- Aha… - Harry valami francia édességet kezdett rágni. – Csodás mérkőzés… Ginny kicsit kezdett ideges lenni, amikor már több mint, egy hete tartott.

- Mit szólt, amikor csak két héttel a meccs kezdete után értél haza?

- Azt mondta, pocsékul nézek ki és legalább egy hétig aludnom kell – válaszolt Harry. – Tényleg… az volt az első meccsem, amely két hétig tartott! Oliver Wood még mindig nem épült fel teljesen… azok a gurkók… szegény Oliver. Próbálja elintézni, hogy a Porpici SC ne játsszon a Dimbourne-e Darazsakkal a közeljövőben… Tudod, azért egészen különös volt… majdnem minden néző hazament mire a mérkőzés véget ért… persze Ront kivéve… és a szüleidet.

- Ja… legalább százszor közel voltam hozzá, hogy elkapjam a cikeszt, de te mindig megakadályoztál – jegyezte meg Neville.

- Én meg azt hittem, hogy te akadályoztál meg engem – vigyorgott Harry – Pokoli jó fogó vagy, Neville.

- Aha, persze… - biggyesztette a száját ifjú Longbottom. – Azért kaptad el végül te a cikeszt…

- Hé, nem te tehetsz róla… csak végül elaludtál – felelte Harry. – Én is olyan álmos voltam kétheti repülés után, hogy alig bírtam megmaradni a seprűmön…

- Nem fogod elhinni, Harry…

- Mit?

- A nagymamám… amióta megtudta, hogy azért mulasztottam el a cikeszt, mert elaludtam a seprűmön, minden meccs előtt belém diktál több csésze kávét.

- Legalább nem kell attól tartanod, hogy elalszol – vont vállat Harry. – Ha jól hallottam, azóta minden meccsen pár perc alatt elkaptad a cikeszt…

- Persze, hogy el… - somolygott Neville. – Amikor túl sok kávét iszol… pisilni kell. Tudod… mindig olyan szörnyen kell, hogy egyszerűen muszáj elkapnom a cikeszt amilyen gyorsan csak lehet…

- Nem rossz taktika – nevetett Harry.

Neville álmodozó arccal elhallgatott egy percre. – Szép esküvő, mi?

- Ühüm, nagyon szép.

- Tudod mit, Harry?

- Mit?

- Én is megházasodom – vörösödött el az ifjú Longbottom.

- Hűha! Gratulálok, Neville! – veregette hátba Harry. – Ki

az a szerencsés lány?

- Nem ismered. – vont vállat a másik fiú. – Mary Sue a neve. Az egyik csapattársam húga. Mugli. De nem érdekel. Szeret engem és ez elég.

- Több, mint elég, Neville – bólintott Harry. – Nagyon sok boldogságot kívánok nektek.

- Kösz… Öööö, Harry, nem gondolod, hogy Madame Maxime kicsit… hm nagyobb? – mutatott Neville a félóriás nőre, aki Hagriddal táncolt.

- Nagyobb… - tűnődött Harry. – Úgy érted, deréktájon?

Longbottom kuncogott és tányérját a félig megevett tortával véletlenül leverte az asztalról. Mindkét fiatalember lehajolt, hogy f