Harminchetedik fejezet

A varázsló visszatér

A Roxfortban, ugyanazon az estén

Argus Frics dühös volt. Két mardekáros betört egy lezárt szobába a földszinten, hogy egy szigorúan tiltott bájitalt készítsen, amely persze fölrobbant, és bemocskolta a szép nefelejcskék falat. A szóban forgó helyiség üresen állt, mióta Harry Potter és felesége elvégezték az iskolát. Üres volt, eltekintve az évszázados pergamenkönyvtől.

Frics körülnézett a szobában és mérge percről percre nőtt. Valami sárgás, nyúlós ragacs éppen lecsöpögni készült a falakról és a mennyezetről, hogy beszennyezze a padlót is.

A könyvet kivéve, amelyet erős bűbáj védett a portól és egyéb piszoktól, semmi sem maradt tiszta a szobában.

Frics felkapott egy rongyot, belevágta egy teli vödör Mrs. Skower-féle Varázskosz-eltávolítóba, és elkezdte lemosni a falakat.

- Ezeket a diákokat ki kellene csapni, édesem! – morogta oda Mrs. Norrisnak, amint a macska megszagolt egy sárgás tócsát a padlón és undorodva nyávogott.

A gondnok annyira elmerült munkájában és mérgében, hogy fel sem tűnt neki, amikor a mágikus penna beleugrott a kék tintát tartalmazó üvegbe, és korcsolyázni kezdett a pergamenen.

Ha Mrs. Norris nem hívta volna fel rá a figyelmét, Frics nem is vette volna észre.

- Argh, egy újabb roxforti diák… - horkantott fel. – Na, lássuk… nem mintha érdekelne, de…

Odasétált a pergamenkönyvhöz, és szeme elkerekedett a meglepetéstől, amint elolvasta a penna által leírt nevet.

- Ez lehetetlen! Az a kölyök kvibli! Kvibli, akárcsak én! – hördült fel. – De ez az átkozott könyv soha nem téved! – Belerúgott a fából készült emelvénybe, amelyen a könyv állt. – Átkozott, átkozott könyv! – A düh elhomályosította a látását és elméjét, tehetetlenségében tépni kezdte a haját, végül pedig kiszakította azt a bizonyos lapot a könyvből. – Rohadt könyv! – kiabálta, összegyűrte a papírt, és apró darabokra tépkedte. – Átkozott…

- Frics! Mi – az – ördögöt - csinál?

Argus lihegve megfordult, és Piton professzort látta meg az ajtóban. – Én csak…

- Csak arra kértem, hogy takarítsa ki a helyiséget, Frics, nem arra, hogy lármázzon… mit csinál? – Perselus belépett, és azonnal észrevette a féktelen dühöt a gondnok szemében. – Maga kitépett egy lapot a pergamenkönyvből? De hát miért?

Frics még mindig nem válaszolt, valósággal fojtogatta a düh.

- Reparo! – Perselus a földön heverő papír-fecnikre szegezte a pálcáját. A lap azonnal egy darabba állt össze, visszaröppent a könyvbe, és nyom nélkül beillesztette magát, mintha sosem tépték volna ki. – Most már igazán érdekel mi az, ami ennyire fölingerelte magát – szólt a bájitaltan tanár a könyvhöz lépve.

Szeme elkerekedett meglepetésében. – Hogyan lehetséges ez? Az a gyerek kviblinek született!

- Ez az! – bólogatott buzgón Frics. – El se tudja képzelni, mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy a nagy Harry Potter fia kvibli! – kiáltotta megszállottan a gondnok. – Az volt életem legcsodálatosabb napja!!! És most… Ezt nem tudom elhinni! Nem tudok belenyugodni! – Újra belerúgott az emelvénybe. – Az élet olyan rohadtul igazságtalan!

- Nyugodjon meg, Frics, gondolkodnom kell – mondta Piton a sorra nézve, melyet a penna írt:

Daniel Leonard Potter, született 2000. április 5-én, szülők: Harry James Potter és Virginia Potter

- Különös… roppant különös – suttogta. – Miért írta a penna a mai napot, amikor az a gyerek a múlt nyáron született? És hogyan lett belőle varázsló ilyen hirtelen? – Undorodva ráncolta az orrát. – Áhh, még egy Potter, akit tanítanom kell majd…

* * * * *

Harry ámulattal nézte a nőt. Gyönyörű szép volt, és valahogy hasonlított az ő Ginnyjére. – Ki… kicsoda ön?

A vörös hajú nő nem felelt. A vízben állt, ruhája és haja csurom víz volt, míg ő maga a kezét bámulta és az arcát tapogatta… láthatóan képtelen volt megszólalni.

Harry látta, hogy nincs olyan állapotban, hogy beszélgessen, így odament és kezét nyújtotta neki. A nő elfogadta a segítő kezet és hagyta, hogy Harry kihúzza őt a tóból, majd beburkolja pogrebin bundájába.

- Köszönöm – suttogta végül.

- Szívesen – mosolygott rá Harry. – Kicsoda ön?

- Én… én…

- Desideria! – kiáltott fel egy hang mögöttük. Megfordultak és Aaront látták elképedt arccal szaladni feléjük. Amint odaért hozzájuk, szorosan karjaiba zárta az asszonyt, és hangosan zokogott. – Des… ó, Des, azt mondták, meghaltál! Hol voltál ennyi ideig?

- A… Aaron… - dadogta a nő, úgy kapaszkodva belé, mint a fuldokló. – Óóó, Aaron… - Ő is sírt, könnyei összevegyültek az arcáról csöpögő vízzel. – Nem fogod… nem fogod elhinni, ha elmondom…

- Mit? Mit drágám?

- A fivéred… megátkozott engem – szipogta a nő – Mert visszautasítottam őt. Átváltoztatott… aranyhallá, és arra kárhoztatott, hogy az idők végezetéig a tóban éljek…

- De akkor… hogyan? Hogyan változtál vissza? – kérdezte férje szorosan ölelve őt.

- Ez a fiatalember – Desideria Harryre mutatott, – szabadított ki.

- Én? – pislogott Harry. – Hogyan?

- Arra voltam átkozva… hogy aranyhalként éljek, és kívánságokat teljesítsek… amíg olyan valaki nem fog ki, aki önzetlen… valaki, aki másoknak kíván boldogságot, és nem saját magának… Már-már feladtam a reményt… kezdem azt hinni, hogy nem létezik ilyen ember… aztán jöttél te – mosolygott rá Harryre. – Köszönöm. Köszönöm, hogy ilyen nagylelkű voltál… a gyermekeid és a barátaid iránti szereteted szabadított fel… és adott vissza az én Aaronomak. – Odafordult a férjéhez. – Tényleg… hogy lehetsz még életben tizenegy évszázad után?

- Ez hosszú történet, drágám. Hadd mondjam el később. Most menjünk, és kerítsünk neked valami száraz ruhát. – Amint elindultak a kastély felé, Harry úgy érezte, valami hihetetlen melegség önti el a szívét. Még egy pár, akit ő segített a boldogsághoz… a gondolat nagy-nagy elégedettséggel töltötte el. Annyira elégedett volt, hogy csaknem elfeledte elvesztett varázserejét, amelyet már soha többé nem kaphat vissza…

- Micsoda? Halként élt a tóban? – képedt el Hermione, amint Desideria történetét hallgatták a tanáriban.

- És kívánságokat teljesített? – vágott közbe Ron. – Csak ki kellett fogni Önt, és mindent megtett, amit mondtak?

- Igen – bólintott Desideria.

- És Harry felszabadította magát… - suttogta Ginny könnyes szemmel. – Felszabadította az önzetlenségével…

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy Harry mentette meg az életemet! – rázta fejét Aberforth. – Nagyszerű fiú. Csodálatos barát.

- És Lupin professzor rendbejött? – vágott közbe Fred. – Már nem vérfarkas?

- Többé már nem vérfarkas – bólintott az egykori hal.

- Harry, igazán szólnod kellett volna róla – szólalt meg Ron. – Nekem is lett volna három kívánságom…

- Ja… - bólintott George. – Először is kívánhattad volna, hogy a gyerekeid Hermione orrát örököljék.

A tanári szobát nevetés töltötte be, egyedül Viktor Krum nem nevetett. Még mindig reménytelenül szerelmes volt Hermionéba, ugyanolyan reménytelenül, ahogy Draco szerette Ginnyt.

- Csak azt nem értem, Harry miért nem beszélt a három kívánságról – jegyezte meg George.

- Nem akarta, hogy tudjátok, kinek segített… - mondta Desideria, Aberforth-höz fordulva. Még azt sem akarta, hogy maga megtudja, hogy megmentette az életét az első kívánsággal.

- A mi Harrynk túlságosan szerény – jelentette ki Fred.

Ginny hamarosan kimentette magát és felment a szobájukba.

Ott találta Harryt, az ablakpárkányon ülve.

- Mire gondolsz? – kérdezte a boszorka.

Harry ránézett, tekintete csupa érzelem volt. – Különös… az élet olyan különös, nem, Gin?

- Miért? – kérdezte a nő, leülve férje mellé.

- Hát… úgy tűnik, velünk minden megtörténik – mondta Harry, és kinézett a parkra. A megmaradt hófoltok csillogtak a holdfényben.

- Ez igaz – bólintott a nő, megfogva férje kezét. – De nem csak rossz dolgok történtek velünk. Végül minden rendbe jött.

- Ja – felelte Harry szomorú mosollyal. – Legalább a családunk nem hullott szét. Újra együtt vagyunk… míg világ a világ.

- Igen, és együtt fogunk megöregedni, nézzük majd tizenöt gyerekünket, negyvenhét unokánkat, és százegy dédunokánkat magunk körül – vigyorgott rá Ginny és megpuszilta az arcát.

- Hm… tizenöt gyerek? Nem sok az egy kicsit?

- Akkor tizennégy – Ginny belefészkelte arcát a férje vállába.

- És mindannyian boszorkányok és varázslók lesznek – tette hozzá Harry. – Nem kell aggódni többé.

- Ez volt a harmadik kívánságod, ugye? – Harry bólintott. – Pedig azt sem bánnám, ha minden gyerekem mugli lenne, feltéve, ha te lennél az apjuk – mondta Ginny.

- Múlt nyáron még más véleményed volt erről – emlékeztette Harry.

- Azóta sok minden történt, szívem. Ráébredtem, hogy a mágia nem minden. A szeretet számít igazán, nem a mágikus képességek.

Harry megcsókolta Ginny feje búbját. – Örülök, hogy így gondolod, Gin… Ó, alig várom, hogy újra lássam Lilyt és Dant!

- Akárcsak én. Anya remélhetőleg gondjukat viselte.

- Édesanyád? – vonta föl szemöldökét Harry. – Azt hittem, Sirius vigyáz rájuk.

- Nem. Apa elvitte a gyerekeket az Odúba, mert Sirius nem volt otthon, mint rendesen. Nem sokat láttam, mielőtt idejöttem…

- Kíváncsi vagyok, hol lehetett egész idő alatt… - tette hozzá Harry.

- Ha jól halottam, Roxmortsban – vont vállat Ginny. – De, miért…?

- Roxmortsban? – kuncogott Harry. – Akkor azt hiszem, én tudom, miért töltött ott annyi időt…

Lefekvés előtt összecsomagolták a holmijukat az angliai visszaútra.

Úgy volt, hogy Szentpétervárra mennek hopp-porral, aztán Arthur és az ikrek hoppanálnak haza. Hermione és Ginny várandósak lévén, nem akarták a hoppanálást megkockáztatni, így Ronnal és Harryvel együtt mugli vonattal utaznak majd Franciaországba, aztán komppal átkelnek a La Manche csatornán.

Ginny csomagolta be Harry bőröndjét is, mondván, hogy férje úgyis csak összegyűrné a ruháit. Harry nem ellenkezet. Különben is, Ginny jobban ért az ilyesmihez. Harry előszedte a holmiját a szekrényből, adogatta a feleségének, hogy szépen tegye el a bőröndbe. Mikor már majdnem kiürítette a fiókjait, kitapintott valamit egy alsónadrág kupac alatt. Valami sima és hosszúkás dolgot. A varázspálcáját. Sóhajtva előhúzta a fiókból és megforgatta a kezében. Amikor Ginny meglátta, mi van nála, odalépett hozzá és hátulról átkarolta. A fiatalember hálás volt a gesztusért, de még mindig érzett egy kis ürességet… mintha a szíve is kiürülne, ahogy a fiókok.

- Tedd ezt is a többihez – adta át a pálcát Ginnynek. – Szép emlék lesz…

* * * * *

Másnap reggel a Weasley és Potter család búcsút mondott a Durmstrangban maradóknak. Ginny örült, hogy visszamehet a gyermekeihez, az ikrek izgatottak voltak, hogy láthatják Angelinát (ó, igen mindketten!) Arthur pedig alig várta, hogy láthassa Mollyt és az unokáit. Hermione viszont kissé aggódott a korai hazautazás miatt, mivel annak idején megígérte McGalagonynak, hogy gardedámot játszik mellette a tusa végéig.

- Csak menjen, Hermione – vigyorgott rá Aberforth. – Minnie-re már nem kell vigyázni… már itt vagyok neki én!

Minerva kissé elpirult és kuncogott. – Menj csak, Hermione. Igazán. Pihenned kell a történtek után. Menj haza és vigyázz magadra és a babákra.

- McGalagony professzornak igaza van, drágám – Ron átkarolta Hermione vállát. – Amint hazaértünk, járni kezdünk a Szent Mungóba a TGO-ra.

- TGO? – vonta össze szemöldökét a kismama.

- Terhes Gondozási Osztály – felelte Ron. – Csak pár hónapja nyitották, de máris nagyon sikeres. A várandós boszorkányok megtanulhatnak ott minden szükséges dolgot, a reggeli rosszullét elleni bájital készítésétől a fájdalomcsillapító bűbájokig…

- Bárcsak én járhattam volna egy ilyen osztályra az első két terhességemmel – vigyorgott Ginny. – De most még megtehetem. Fel kell készülnöm a hármas ikrekre. – Hasára tette a kezét. – Még mindig nem tudom elhinni… három gyerek egyszerre…

- El fogod hinni, amikor az egész Black udvarház gyereksírástól zeng majd, és az se tudod, mihez kapj először, tisztába tedd-e őket, vagy a reggeli tejüket melegítsd, vagy orvost hívj a férjecskédhez, aki már megbolondult – jegyezte meg George.

- Micsoda ígéretes kilátások – ráncolta az orrát Ginny. – Azt hiszem fel kell vennünk még egy vagy két házimanót, különben nem tudunk mindent ellátni az öt gyerek körül. Te pedig George könnyen beszélsz, te rásózod a gyerekedet Fredre.

- Nem egészen – felelte George. – Megbeszéltük Freddel a dolgot és elhatároztuk, hogy megosztjuk a szülői feladatokat.

- És mit gondolsz, Angelina mit szól majd ehhez? – kérdezte Ginny.

- Nos… szerencséje lesz, hogy mindkettőnket megkap – kacsintott rá George, és felkapta a csomagját.

- Elsőnek te menj, Fred – vezényelt Arthur és Fred  A Táncoló Medvébe! kiáltással a lángok közé lépett.

Mire Harry leért a tanáriba a kandallóhoz, Arthur, a Weasley fiúk és Hermione már elmentek. Ő bíróként maradhatott volna a Durmstrangban, de varázsereje híján ennek nem látta értelmét. Másrészt túlságosan kimerült volt az elmúlt hetek eseményeitől. Egy kis nyugalomra volt szüksége. Úgy döntött, hogy majd a harmadik próbára visszajön - vonattal Szentpétervárig, és hopp-porral a kastélyba. De a harmadik próba csak júniusban lesz…

- McGalagony professzor… Aberforth… - Harry ledobta a poggyászát, Minerva pedig anyáskodva átölelte, majd az öreg varázsló ragadta meg a kezét és megrázta.

- Vigyázzon magára Mr. Potter… és te is vigyázz rá, Ginny! – szólt Minerva, könnyes szemmel.

- Vigyázni fogok – mosolygott Ginny, és a lángokba lépett. – Viszontlátásra!

- Vigyázz magadra, kölyök, ígérd meg, hogy vigyázol! – Aberforth könnyes szemmel egyre csak rázta Harry kezét.

- Vigyázok, Aberforth. Te is vigyázz magadra és a tanárnőre – Harry rávigyorgott a zsebkendőjét gyűrögető McGalagonyra. – Oké, akkor megyek.

Amint belépet a kandallóba, készen a  Táncoló Medvébe! kiátásra, meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja.

Megfordult, és a lihegő Aaront látta berontani a tanári szobába.  A viking varázslót a felesége követte, oldalára szorított kézzel.

- Haaa-aarry… - kapkodott levegőért Aaron. – Hála… hála az égnek, hogy még itt vagy… Hogy képzelted, hogy elmész… búcsúzás nélkül?

- Azt hittem, eléggé… ööö… el vannak foglalva egymással… - vont vállat Harry. – Be kell pótolni az elvesztegetett időt… egy egész évezredet.

- Tényleg el voltunk foglalva… de nem azzal – lihegett Desideria. – Mi… mi ajándékot szeretnénk adni neked, Harry.

- Ajándékot? – vonta föl szemöldökét Harry. – Nincs születésnapom.

- Mi… szeretnénk adni valami… ajándékot, hálánk jeléül – mondta Aaron.

- Igen – bólintott a felesége. – Meg szeretnénk mutatni, mennyire hálásak vagyunk, amiért visszaadtál minket egymásnak, Harry.

- De… - Harry megpróbált tiltakozni.

- Nincs semmi, de – vágott közbe Aaron. – Hadd magyarázzuk el. Desideria és én… nagy hatalmú varázslók vagyunk… az erőnk az egységünkben rejlik. Régen, amikor együtt voltunk, legyőzhetetlenek voltunk. Nem volt olyan, amit ne tehettünk volna meg, és senki sem árthatott nekünk. A fivéremnek azonban sikerült elválasztani minket, ravaszsággal és hazugságokkal… külön-külön már korántsem voltunk olyan erősek, mint együtt. Az engem és Desideriát összekötő varázslatot Anor gonoszsága sajnos megtörte. De a múlt éjjel helyreállítottuk. Egy árva percet sem aludtunk… - Harry a pár arcára nézve megállapította, hogy tényleg kimerültnek tűnnek és karikás a szemük. Fáradtságuk ellenére is valami éteri fény izzott a tekintetükben - olyan fény, amely nem volt ott előző este.

- Értem – bólintott a fiatalember. – Tehát… újra egyesültetek a mágiában. Ez tényleg… szuper.

- Szuper? – pislogott Aaron. – Attól tartok, nem értem ezt a kifejezést.

- Úgy értem… örülök a boldogságotoknak – felelte Harry.

- Pontosan ez az, boldogok vagyunk – mosolygott rá Desideria. – És adni akarunk egy kicsit a boldogságunkból.

Harry a homlokát ráncolta. Átadható boldogság? Sose hallott ilyesmiről. Vajon olyasmi lehet, mint a vidító bűbáj? – Attól tartok… nem értem.

Aaron és Desideria egymásra nézett, arcukon széles mosoly tűnt föl. Harry egyikről a másikra pillantott, de képtelen volt megfejteni arckifejezésüket. Úgy tűnt, mintha telepátiával beszélgetnének. Harry figyelte, amint megpöccintették a pálcájukat, összeérintették a hegyét és a restituo vium magicae varázsigét mormolták. Az érintkező pálcavégek hatalmas, szikrázó, fehéren izzó gömböt bocsátottak ki, amely mintha folyékony kristályból, vagy átlátszó hópelyhekből lett volna… kápráztatóan szép volt.

Harry a sziporkázó fénygömb puszta látványától is úgy érezte, hogy boldogság önti el a szívét - olyan boldogság, amelyhez foghatót nem érzett soha… bár a szikrázó anyag még hozzá sem ért.

Aberforth és McGalagony is ámulattal nézték a jelenséget. Minerva a jegyese kezét szorongatta, amint Aaron és Desideria lassan felemelték egyesített pálcáikat, Harryre mutatva velük.

Egy szemvillanás alatt történt: a vakító fehér fénygömb üstökössé változott, és besüvített Harry testébe. Ugyanabban a pillanatban a fekete szakállas varázsló és vörös hajú felesége dehoppanált. Nagyon nagyhatalmú varázslónak kellett lenniük ahhoz, hogy a Durmstrang hoppanálás-gátolt területét ilyen módon elhagyják.

Minerva levegőért kapott, és a kandallószőnyegen, a pattogó lángok előtt ájultan fekvő Harryhez futott.

- Mr. Potter! Harry! – sikította és gyengéden megpaskolta a fiatalember arcát, hogy magához térítse.

- Kölyök! – kiabálta Aberforth a fülébe, olyan hangerővel, hogy Harry egy rándulással magához tért.

- Mi van? – zavarodottan nézett körül. – Mi történt? Hol van Aaron és a felesége?

- Elmentek – szólalt meg Minerva. – De… valamit csináltak magával…

- Ja… - Harry megtapogatta a fejét. – Valószínűleg fejbe vágtak egy baseball-ütővel… óóó… - szédülve felült.

Hirtelen valaki kirobbant a kandallóból és az ölében landolt.

- Ginny! – kiáltotta. – Miért jöttél vissza?

- Harry! – felesége zokogva vetette magát a nyakába.

- Mi történt? – Harry kissé elhúzódott, de csak annyira, hogy a nő arcába nézhessen. – Mi történt?

- Harry! – Ginny felemelte a jobb kezét. – Nézd!

- Nézzek? Mit? – vonta össze a szemöldökét Harry.

- A gyűrűt!

Harry szeme elkerekedett. Ginny gyűrűjén újra izzott az ékkő. Lenézett a saját kezére - az ő ékköve is parázslott.

Ez csak egyet jelenthetett: újra varázsló volt.