Harmincötödik fejezet

Mint partra vetett hal

Aberforth… hallasz engem? – kérdezte Minerva, az öregember jobb kezét szorongatva. A nővér az elmúlt két órában kis adagokban havasi gyopár kivonatot adott a betegnek, de annak állapota semmit sem javult, sőt, egyre rosszabb lett.

- Iiiigeen – suttogta a férfi elhaló hangon. Az élet lassanként kezdett kiszállni belőle.

- Ne… ne halj meg Aberforth… - McGalagony arcán könnyek gördültek le. Aberforth teste hirtelen heves reszketésbe kezdett. A boszorkány levegőért kapott - ez már biztosan a vég! És ő nem mondta meg neki az igazat! – Ne halj meg… - a férfi mellére hajtotta fejét. – Ne halj meg… szeretlek!

- Tudom – felelte Aberforth sokkal erőteljesebb hangon, aztán felült és megcsókolta Minerva ajkát.

- Uuuuuuh! – kapott levegőért a boszorkány tágra nyílt szemmel. – Te vén gazember! Csak szimuláltál, hogy haldokolsz, mi? Csak hogy halld tőlem, hogy…

- …hogy szeretsz? – Aberforth szélesen rávigyorgott. – Nem Minnie. Tényleg haldoklottam. Igazán… A lelkem épp el akarta hagyni a testemet, és láttam egy fényesen kivilágított alagutat magam előtt, amikor… valami visszarántott! Nem volt időm meghalni, mert valami megragadott és visszahúzott.

- Micsoda? – Minerva a szívére szorította a kezét. – Valaki visszarántott? De ki?

- Fogalmam sincs. Biztosan csoda történt – vigyorgott Dumbledore. – Nem örülsz legalább egy kicsit, hogy élek?

- Nos, persze, hogy örülök, de… - McGalagony elfordította a tekintetét, amint érezte, hogy elpirul. Hirtelen azon kapta magát, hogy a férfi elkapja a kezét, és annál fogva lehúzza magához. – Hogy merészeled…? – hördült fel a nő, amint a varázsló újra megcsókolta.

- Akarsz a feleségem lenni, Minnie?

- Aber…forth… - motyogta a nő zavarodottan.

- Igen?

- Ó, igen! – Minerva a nyakába vetette magát és szenvedélyesen megcsókolta a férfit, épp akkor, amikor a nővér belépett, hogy újabb adag gyógyszert adjon neki.

- Ó! – a javasasszony elvörösödött. – Nem is tudtam, hogy a gyopárkivonat ilyen hatásos! Azt hiszem, itt már nincs rám szükség… - mondta és elhagyta a gyengélkedőt.

* * * * *

Draco kopogást hallott az ajtaján. – Jövök! – kiáltotta és kinyitotta az ajtót Ginny Potternek.

- Öö… szervusz. Mit keresel itt?

- Jöttem, hogy megfizessen az adósságomat – felelte a nő közönyösen.

- Tényleg?

- Nem látszol túl lelkesnek… - állapította meg Ginny. - …ami elég furcsa, tekintve, hogy mennyire igyekeztél levenni a lábamról a kígyós kaland után.

- Ó, igen. Nos, gyere be. – Draco kényszeredetten intett a nőnek, hogy kerüljön beljebb. – Az igazat megvallva, nem számítottam rá, hogy eljössz hozzám… szabad akaratodból.

- Megállapodtunk valamiben, Malfoy, nem? Beleegyeztél, hogy segítesz eljutni a Durmstrangba és megtalálni Harryt. Én beleegyeztem, hogy fizetek neked ezért. Megtaláltuk. Itt vagyok, hogy rendezzem az adósságot.

- Öö, nos, jó… foglalj helyet.

Ginny leült az ágyra.

- Egy székre gondoltam – mondta a fiatalember, és leült a díványra. – Nos… parancsolsz inni valamit?

- Köszönöm, nem. Essünk túl rajta, hogy gyorsan visszamehessek a férjemhez, és észhez térítsem egy kicsit.

- Észhez térítsed? – Draco felvonta a szemöldökét. – Ez meg hogy érted?

- Úgy értem, hogy teljesen megbolondult.

- Nos, az öreg emberek néha elvesztik az eszüket – vonta meg a vállát a fiatalember.

- De ő már nem öreg! – csattant fel a boszorka. – Újra normálisan néz ki, de továbbra sem tud varázsolni, és egyfolytában nyavalyog miatta! Egyszerűen nem érti meg, hogy engem egy hangyányit sem érdekel a varázstudománya vagy annak hiánya! Ő lehet a legnagyobb mugli a földkerekségen, én akkor is szeretem!

- Hm, megkérdezhetem, hogyan változott vissza? Valami átváltoztató bűbáj, vagy mi?

- Nem – rázta fejét Ginny. – Ez valami… megmagyarázhatatlan. A szerelem tette, azt hiszem… a szerelmem változtatta vissza… tudod, az a sötét varázsló azt mondta, hogy a bűbáj visszafordíthatatlan, de… úgy hiszem az a bűbáj gyűlöletből jött. Úgy tűnik, a szerelem legyőzi a gyűlöletet. – Felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézzen. – Van ennek valami értelme?

- Nem sok – felelte amaz. – Hallottam Potter történetét a varázsereje elvesztéséről… Ezek szerint még mindig nyavalyog amiatt, hogy többé nem tud varázsolni? – kérdezte kételkedve. – Azt hiszem én sem lennék túl boldog, ha megfosztanának a mágikus képességeimtől, de egy ilyen asszonnyal az oldalamon… Potter egy seggfej. Boldog lehetne, hogy visszakapott téged és a fiatalságát. Ha ezzel nem elégedett, nem is érdemel meg téged.

- Tudom. Mégis…

- Szereted.

- Pontosan – bólintott Ginny. – Még ha lefeküdt is valaki mással…

- Arról nem tehetett – legyintett Draco.

- Tudom – sóhajtott Ginny. – Mégis, tüske maradt a szívemben. Egy tüske, amelyet nem lehet kihúzni… idővel biztosan összezsugorodik, de… mindig ott marad, hogy kínozzon.

- Aha tehát ezért jöttél ide. Hogy adj neki is egy tüskét cserébe… és úgy, hogy ne vádolhasson azzal, hogy megcsaltad… - mutatott rá Draco. – Mondhatod, hogy csak megfizetted az adósságot… milyen kényelmes megoldás.

Ginny levegőért kapott. – Hát nyitott könyv vagyok én? Vagy talán te vagy gondolatolvasó?

- Egyik sem. Csak ismerem a nőket. Némelyik büszke. Mások könnyen megsértődnek. Megint mások bosszúállók. Rád mindegyik elmondható. De még több is. Nagyon eszes tudsz lenni, tudod… és biztos vagyok benne, hogy képes vagy a megbocsátásra… főleg, ha arról a balfék férjedről van szó. Ne légy dühös rá… legalábbis ne amiatt a nő miatt. Meghalt. Eltemették. Felejtsd el.

- Ki temette el?

- Apám – vont vállat Draco. – A Durmstrangból senkinek nem fűlt hozzá a foga… az az Aaron különösen utálta. Tehát apa eltemette valahol az Azgard kertjében.

Ginny kuncogott. – Próbálom elképzelni, amint a gőgös Lucius Malfoy sírgödröt ás.

- Ha! Egy Malfoy soha nem nyúlna lapáthoz! Mit képzelsz? Természetesen varázslattal csinálta!

- Óóóó… bocs, hogy ennyire … alantas dolgot feltételeztem egy Malfoyról! – vigyorgott a fiatalasszony. – Rendben, tehát… Megpróbálok megbocsátani Harrynek… és nem csak Tatyanáért, mert abban a dologban nem volt hibás, hanem azért is, hogy ilyen idióta. Köszönöm az erkölcsi támaszt, Draco.

- Hé, ez az első alkalom, hogy Draconak szólítasz! – mosolygott rá a varázsló.

- Csak nyelvbotlás volt – mosolygott vissza Ginny. – Akkor tehát, Malfoy, mit tegyünk?

- Nos… tényleg erkölcsi támaszt nyújtottam neked?

- Igen – bólintott Ginny.

- Akkor… vannak emberi érzéseim – vigyorgott Draco.

- Emberi érzéseid? – az asszony szeme elkerekedett. – Óóóóó… hát persze. Vannak. – Ezzel felállt és odasétált a díványhoz. – Elviselhetetlen alak vagy, Malfoy, de néha mégis képes vagy emberiességet mutatni. Nem túl gyakran, de azért képes vagy rá. Köszönöm. – Adott egy puszit a fiatalember arcára és elhagyta a szobát.

Amint belépett Harry szobájába, meglepetten látta, hogy férje visszatért. Még jobban meglepte, hogy a fiatalember arcán egy kis mosollyal alszik. Bizonyára szépet álmodik.

Ginny becsúszott mellé az ágyba, és figyelte, amint Harry mellkasa békés ritmusban emelkedik-süllyed. Igazán olyan békésnek látszott… Békésnek, ami furcsa volt az után a szörnyű veszekedésük után…

Reggel Harry arra az érzésre ébredt, hogy figyelik. Kinyitotta a szemét, pislogott és látta, hogy egy smaragdzöld szempár szegeződik rá.

- Jó reggelt – szólalt meg Ginny ragyogó mosollyal.

- Mit csinálsz te itt? – ráncolta a szemöldökét Harry és felült.

- Mit? – a boszorkány feltámaszkodott a könyökére. – Alszom a férjem ágyában. Talán baj?

- Azt hittem Malfoyjal töltöd az éjszakát – morogta a fiatalember, lehúzva pizsama felsőjét, aztán felállt és felkapott egy trikót. – Jó volt vele?

- Nem válaszolok hülye kérdésekre –morogta Ginny karba tett kézzel, dühösen méregetve a férjét. – Az meg mi? – mutatott hirtelen a fiatalember mellkasán lévő sebhelyre. – Még nem láttam. Talán egy “emlék” … a te Tatyanádtól?

- Nem. Először is, nem az én Tatyanám. Sohasem volt az. Másodszor: ez egy apró szuvenír két rosszindulatú pogrebintől, akik meg akartak ölni, mert a nagybátyjuk bundáját viseltem.

- Micsoda? – Ginny nem tudta, hogy nevessen, vagy morcos legyen. – Mikor történt?

- Február vége felé – vont vállat Harry. – Miért?

- Mert az ékkő a gyűrűmön villogni kezdett február 27-én. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor először felvillant. Azonnal ide akartam jönni, de a villogás ugyanolyan gyorsan abba maradt, ahogy kezdődött. Nem lehettél halálos veszélyben, csak két vagy három percig, így aztán nem teleportálhattam magam hozzád…

- Megpróbáltad ide teleportálni magad?

- Persze, hogy megpróbáltam. Miért, gondoltad, hogy nem akarlak megmenteni, ha bajba kerülsz? – Ginny arckifejezése csupa vád és szomorúság volt. Az életét kockáztatta, amikor a Durmstrangba jött, meg a tisztességét is, amikor elfogadta Malfoy feltételeit, és tessék, a férje nem hiszi el, hogy mindent elkövetne, csak hogy segítsen neki… Más szavakkal: nem hisz a szerelmében. Hogy merészeli? – bosszankodott magában. – Hiszed, vagy sem, Harry Potter, szeretlek. – Jelentette ki kihúzva magát, komoly és méltóságteljes arccal. – Nem számít milyen hülye alak vagy, igenis szeretlek.

- Nem kéne – rázta fejét amaz, ahogy felhúzta a farmernadrágját.

- Miért nem? – kérdezte Ginny csendesen.

- Mert nem érdemlem meg – sóhajtotta Harry, visszarogyva az ágyra.

- Miért nem? – ismételte meg a kérdést a felesége, majd habozva kinyújtotta kezét és férje vállára tette.

Harry lerázta a kezét, mintha perzselné a bőrét. – Sétálni megyek.

- Jó. Bemehetünk meglátogatni Aberforth-t – bólintott Ginny, remélve, hogy Harry nem utasítja vissza minden közeledési kísérletét.

- Ő már jól van – jegyezte meg Harry.

- Már hogy lehetne jól? – vonta össze a szemöldökét Ginny. – Tegnap rémes állapotban volt!

- Jól van. Hidd el nekem – mondta hűvösen a fiatalember és magára hagyta a feleségét.

Ginny mélyet sóhajtott. Draco, Draco, azt hiszem, ez nem lesz olyan könnyű. Harry makacs, mint egy öszvér!

* * * * *

Amikor Ginny belépett a gyengélkedőbe, Hermione, Ron és Aaron már ott volt McGalagonnyal együtt, aki Ginny gyanúja szerint nem is hagyta el a betegágyat. A látogatók körülvették a lábadozó ágyát, és vidáman beszélgettek.

- Hugi! – integetett Ron vidáman

- Hogy van Aberforth? – kérdezte Ginny.

- Soha jobban, soha jobban. A sebeim meggyógyultak, igazán jól vagyok. – vigyorgott rá az öregember. – De ő – csúnya pillantást vetett a nővérre – délig nem enged fölkelni. Szörnyű! Fekvésre vagyok kárhoztatva, amikor az eljegyzésemet ünnepelhetném lent a nagyteremben!

- A… mijét? – Ron Hermione, Ginny és Aaron testületileg levegőért kaptak. Minerva vérvörös lett.

- Óóóó… - Hermione rájött, hogyan értette. – Gratulálok!

- Mikor tartják az esküvőt? – érdeklődött Ron.

- Nos… még kicsit korai beszélni róla – felelte Minerva pironkodva. – Karácsony körül, azt hiszem.

- Karácsony? Nagyszerű! – csapta össze kezét Ron. – Nincs jobb, mint karácsonykor házasodni, ugye édes? – szorosan átölelte Hermionét. – De persze… ha gyerekei vannak az embernek az még jobb.

Hermione az égre emelte a tekintetét. – Amióta megtudta, hogy ikreink lesznek, egy pillanatra sem tudja befogni a száját. Egyfolytában a gyerekszoba berendezését tervezgeti, állandóan neveket javasol… tényleg Gin van pár jó név a tarsolyodban?

- Á, szüksége lesz a nevekre a saját születendő gyerekeinek – Ron Ginnyre kacsintott, de a húga elfordította a tekintetét. Nem volt benne biztos, hogy lesznek-e még gyerekei… az adott körülmények között tényleg nem vehette biztosra.

* * * * *

Ebédnél Krum igazgató úr bejelentette, hogy a második próba pontjait két órakor kapják meg a bajnokok, és az eljegyzési bankettet a nagyteremben tartják vacsorával egybekötve. Mindkét hír meglepte a diákokat. Minerva egész ebéd alatt a tányérját bámulta, fel sem nézett, mert magán érezve a diákok tekintetét. Aberforth viszont vidámabb volt, mint valaha, állandóan vigyorgott és egyre csak a jegyesét bámulta, melynek köszönhetően folyton eltévesztette a száját a kanállal.

Nem sok étel fogyott ebédre, mivel a diákok beszélgetésre használták a szájukat evés helyett. Annyi minden megbeszélni valójuk volt - az elmúlt napok azgardi eseményei, az eljegyzés, Aberforth csodával határos gyógyulása, és persze a lehetséges pontok.

Annyi minden történt a második próba óta, hogy az utóbbiakról szinte mindenki elfelejtkezett – még maguk a bajnokok is.

- Hogy fogtok pontozni, ha egyszer nem láttátok a teljesítményünket? – kérdezte Mileta a bátyjától, amint kiléptek a nagyteremből.

- Ó, a mágikus képernyők még a helyükön vannak – vont vállat Viktor. – Egyszerűen csak visszajátszás bűbájt kell rájuk szórni.

- Visszajátszás? – Mileta falfehérre sápadt. Mit gondolnak majd a bírók, ha meglátják a mumusát??? - És… Harry vajon ott lesz?

- Nem hinném – rázta fejét Viktor. – A felesége szerint mostanában kerüli a társaságot, amit meg is tudok érteni. Szegény fickó… nem lennék a helyében.

- Akkor… ki lesz az ötödik bíró? – kíváncsiskodott a húga.

- Nos… felkértem Ginnyt.

- Gi… - Mileta úgy érezte magát, mintha kővé dermesztették volna. – Jaj, ne!

Két órakor a diákok és a tanárok összegyűltek a képernyő előtt, amely a jégbarlang bejárata előtt lebegett már egy hete.

Dennis magabiztos volt. Eleanor Branstone biztató pillantásokat vetett rá - na nem mintha szüksége lett volna rá, hiszen nem rontott el semmit a második próbán.

Guillaume, bár Zvezda professzorra mosolygott, még mindig ideges volt. Perceken belül mindenki meglátja gyönyörű jégszobrait… a talajjal együtt, amelyet butaságában olyan csúszóssá változtatott, hogy Mileta elesett és feldöntötte a szobrokat. A bírák biztosan mindkettőjüktől levonnak miatta jó pár pontot.

A legidegesebb Krum kisasszony volt. Nemhogy képtelen volt megküzdeni a mumusával, de lerombolta az egész barlangot is. – Egy árva pontot sem fogok kapni… egyetlenegyet sem… - mormolta.

- Ezt meg miből gondolod? – kérdezte Dennis.

- Mert… elbénáztam az egész második próbát! – duzzogott a lány. – Én omlasztottam be a folyosót…

- …kiszabadítva Aaront a jég fogságából – emlékeztette Dennis. – Lehet, hogy bénázás volt, de végül jól sült el.

- A bírák nem adnak pontokat a puszta szerencséért! – vonta össze szemöldökét a lány. – Aztán… amikor meglátják a mumusomat… pláne amikor Mrs. Potter meglátja… azt hiszem, elájulok.

- Dehogy fogsz elájulni – Denis megveregette a vállát. – Legyen egy kis önbizalmad Milli!

- Megpróbálom. – A lány rámosolygott a fiúra, aki viszont már megint Eleanort figyelte. Ez az én szerencsém - gondolta. Amikor megkedvelek egy fiút, kiderül, hogy nős vagy legalábbis valaki másba esett bele. Mileta legszívesebben belerúgott volna valamibe.

Elkezdődött a műsor. A tömeg érdeklődve nézte, amint a bajnokok leküzdik a nehézségeket. A nézők nagy része jót nevetett a Lockhart-mumuson. Fred és George valósággal visított a röhögéstől, és Ginny is annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Amikor Mileta mumusa került sorra, Ginny már nem nevetett.

- Te ostoba kislány! – kiáltotta a mumus-Harry. – Azt hitted, tényleg azt hitted, hogy valaha is megkedvellek?

Ginny Miletára bandzsított, aki lesütött szemmel álldogált ott. Ginny szíve elszorult, látva a lány nyomorúságát. Mileta elég csúnyán viselkedett vele, ő mégis együtt érzett a lánnyal. Volt valami közös bennük, végül is mindketten ugyanazt a férfit szerették.

Ezalatt a férfi, akit mindketten szerettek, a tó melletti kis dombon állt, és lenézett a tömegre. A láthatatlanná tévő köpönyegét viselte, amelyet sikerült megmentenie Azgardból.

Az alant összegyűlt varázslók és boszorkányok elismerően tapsoltak, amikor a bajnokok valami bátor dolgot tettek, és egy emberként kaptak levegő után, amikor a folyosó kezdett beomlani. Harryt az ő első próbájára emlékeztették… amikor a nézők éljeneztek és óóóó-kat és ááááá-kat hallattak… de azok az idők elmúltak. Harrynek úgy tűnt, mintha mindez egy emberöltővel ezelőtt történt volna… egy másik életben.

Másik élet.

Az élete más soha nem lesz a régi. Ő nem érezte ugyanannak. Kétségbeesetten kereste önmagát a testnek nevezett üres héjban, de egyszerűen képtelen volt megtalálni. El volt veszve. Az a Harry Potter, akit a világ ismert, többé nem létezett. És nem csak a világ, hanem Harry saját maga számára is meghalt.

Lenézve a zajos tömegre, borzasztóan üresnek érezte magát. Nem irigyelte a képességüket, nem irigyelte a boldogságukat… egyáltalán nem érzett irigységet. Ürességet érzett.

Olyan ürességet, amelyet még a felesége szerelme sem tudott betölteni. Még a gyerekei vagy a barátai iránt érzett szeretete sem…

Úgy érezte, többé nem tartozik hozzájuk. Ők egy másik világhoz tartoztak, amely már nem volt Harryé.

Mikor úgy érezte, hogy már eleget látott, visszatért a kastélyba. Nem hallotta, amikor Viktor Krum bejelentette, hogy a három bajnok egyenként ötven pontot kapott.

Mileta szeme elkerekedett. – De… egy csomót bénáztam! Nem tudtam legyőzni a mumusomat! Tönkretettem Guillaume arcát!

- Emlékeztek, miről szólt a második próba? – szólt Aberforth – Együttműködésről. Az együttműködési készségeteket akartuk tesztelni. Mindannyian bizonyítottátok, hogy rendelkeztek a kívánt képességgel, mivel mindannyian segítettetek egymásnak. Tehát mindhárman maximális pontot érdemeltek.

- De a mennyezet! A falak…! Guillaume arca! – tiltakozott Mileta.

- Mr. Lochar arca már majdnem normális… két hét múlva olyan rózsás lesz, mint mindig. Különben is, egy darabban jöttetek ki, és csak ez számít. Kiváló csapatmunka volt! Ötven pont. És ne próbáljátok rábeszélni a bírókat, hogy kevesebbet érdemeltek! – az öreg varázsló a lányra kacsintott.

- Látod, nagyszerűen ment, Mili – mondta Dennis. – Tényleg nagyszerűen. És az a dolog, amit Azgardban műveltél a két pálcával… wow!

- Hogyan emlékszel te arra? Akkor épp eszméletlen voltál – mutatott rá a lány.

- Hát elmesélték nekem, én meg elképzeltem – mosolygott vissza a fiú, és Mileta érezte, hogy a térde megbicsaklik.

* * * * *

- És mikor jöttek rá, hogy szeretik egymást? – kérdezte Ginny McGalagonytól az eljegyzési bankettel egybekötött vacsorán.

- Nos… - Minerva jövendőbeli férjére pillantott.

- Én akkor jöttem rá, hogy szeretem… - vágott közbe Aberforth - … amikor leszidott a hajnali éneklésért. Mindjárt a megérkezése utáni napon.

McGalagony meglepetten nézett rá. – Igazán, Aberforth? Nem is tudtam…

- Megbabonáztál engem drága Minerva, az első letolással, amiben részesítettél – vigyorgott rá Dumbledore.

- És ön? – fordult Ron  Mc Galagonyhoz.

- Nos… azt hiszem, azután kezdtem megkedvelni… amikor cilindert és csokornyakkendőt adott a sárkányra.

- Nahát, hiszen az épp ugyanaznap volt, amikor én kezdtelek megkedvelni! – jegyezte meg a vőlegénye.

- Az volt? – vonta föl szemöldökét a boszorkány. – Lehet…

- Pohárköszöntőt mondok! – állt föl Krum és felemelte poharát.

- Remélhetőleg nem teával – somolygott Aberforth.

- Á, dehogy. Pezsgő – kacsintott rá az igazgató

- Nagyszerű! – kiáltotta Ron mohón, kiérdemelve Hermione lesújtó pillantását.

Viktor megköszörülte a torkát. – Számomra ez egy nagyon különleges pillanat… életemben először szándékozom pohárköszöntőt mondani. Nem igazán tudom, hogyan kell ékesszólóan kifejezni a gondolataimat… tehát Minerva és Aberforth, legyenek nagyon boldogok együtt! Azt hiszem, ez minden.

A diákok és a tanárok lelkesen tapsoltak.

- Csókot, csókot, csókot! – skandálta Fred és George. Arthur csúnyán nézett rájuk, de hamarosan mindenki csatlakozott az ikrekhez, csókot követelve az újdonsült jegyespártól.

Minerva szabadkozott. – Mindenki előtt?

- De Minnie, már máskor is megtettük, emlékszel? – Aberforth elkapta a kezét. – Emlékszel?

- Hogy felejthetném el? – nevetett a boszorkány. – Jól van.

Amint megcsókolták egymást (Minerva gyors kis csókot szándékozott adni, de Aberforth elkapta, és nem eresztette, míg el nem fúlt a lélegzete), az egész csarnok újra tapsban és ünneplésben tört ki.

Harry az ajtóból, köpönyege alól figyelte az új párt.

- Éljetek boldogan barátaim. Megérdemlitek – suttogta, és a tó felé indult.

Mire odaért a partra, az aranyhal már ott volt.

- Késtél! – jelentette ki, amint Harry ledobta köpönyegét a földre.

- Késtem? Nem is tudtam, hogy időre kell jönnöm – nézett gúnyosan a halra. Mit képzel magáról ez a hal? Egyelőre Harry a “főnök”, mégis a “szolga” ad utasításokat. Nevetséges.

- Jól van, mi a második kívánságod? – kérdezte a hal.

- Nos… - Harry leült a sziklára, és a vízbe bámult.

- Nehogy azt mondd, hogy egész nap nem találtál ki semmit?

- Nos… valójában nem – vont vállat Harry. – Persze gondolkodtam… annyi mindent szeretnék…

- Először is a varázserődet, igaz? – javasolta a hal.

- Igen, azt szeretném a legjobban – felelte Harry. – De…

- Mi lehet fontosabb számodra? – kérdezte meglepetten a hal, amint a hold megvilágította Harry nyugtalan arcát.

A fiatalember reménytelen arccal nézett körül, aztán hirtelen halvány mosoly jelent meg az arcán és elégedetten felsóhajtott. – Megvan. A második kívánságom…