Harminckettedik fejezet

És látva lássatok

- Mr. Malfoy! - McGalagony levegőért kapott. - Ginny! Dennis! - szívére szorította a kezét. Azt hitte, menten szívrohamot kap.

Ginny kilépett a folyosó titkos bejáratából a pincébe, és Minervához szaladt, aki átölelte.

Mileta ugyanakkor Viktor nyakába ugrott.

- Ó, Ginny… hát itt vagy, eljöttél megmenteni minket! - zokogott Minerva. - És maga is Mr. Creevey!

Ginny átnézett Minerva válla fölött, és látta, hogy Hermione éppen feláll a priccséről. Borzasztóan sápadt volt és, úgy tűnt, alig áll a lábán.

- Hermione - Ginny odalépett hozzá és karjaiba zárta. - Ó, Hermione… - könnyek patakzottak az arcán. - Hála istennek, hogy jól vagy! De… Herm… Harry…. Harry meghalt…. Megölték… az az Anor, vagy ki - szipogott Ginny.

- Igen, tudom. Láttuk, amikor összerogyott a hóban - válaszolt Hermione. - Ó, szegény Harry… nem értem, miért kellett megölnie. Nem volt nekik elég, hogy elvették a varázserejét…?

- Micsoda? - kapott levegőért Ginny. - Elvették a varázserejét? Hogyan?

- Az a Tatyana… - sóhajtotta Hermione. - …egy nagyon kegyetlen bűbájt hajtott végre rajta… megfosztotta őt a varázserejétől, hogy felébreszthesse gonosz szeretőjét örök álmából. Elvette tőle a varázserejét, azáltal, hogy… - a hangja elhalt.

- Hogyan? - kérdezte Ginny.

- Ez… ez azt hiszem, nem a megfelelő pillanat, hogy elmondjam. - rázta fejét Hermione, de Ginny eltökélt volt.

- Hogyan? - ismételte meg kérdését.

- Úgy… hogy arra kényszerítette, hogy lefeküdjön vele.

- Szóval… ezért tette! - kiáltotta Ginny remegő ajakkal. - Meg fogom bosszulni a halálát! Megölöm azt a fickót… vagy azt a… Tatyanát!

- Nem, nem. Tatyana az enyém! Én ölöm meg! - felelte Hermione.

- Megölöd, Granger? - hangzott fel Draco gúnyos hangja mögötte. - A járáshoz sem látszol elég erősnek, nemhogy megölj valakit!

- Malfoy?!? - Hermione összefonta a karjait. - Mit keresel te itt?

- Nos… mondjuk úgy, szemmel tartom az adósomat - pillantott Ginnyre.

- Nem vagyok az adósod többé, Malfoy! - vágott vissza amaz. - Nem találtuk meg Harryt és már nem is fogjuk!

- Miféle adósság? Miről beszéltek? - Hermione zavartan nézett egyikről a másikra.

- Hosszú történet - sóhajtotta Ginny. - Majd később elmondom. Most el kell tűnnünk innen.

- Mi van a többiekkel? A diákokkal, és a tanárokkal? - szólt közbe Minerva.

- Később meglátjuk - mondta Malfoy. - Először is magukat kell biztonsága helyezni. Menjünk vissza arra, amerről jöttünk - mutatott a titkos folyosó nyitva álló ajtajára.

- Szó se lehet róla! Segítek megmenteni a többieket! - tiltakozott Hermione.

- Neked nem kéne. Inkább menj vissza a szánhoz - mondta Ginny.

- A szán? - Aberforth arca felderült. - A szánnal jöttek ide? De… ki hajtotta?

- A maga segédje, Pjotr - felelet Mileta, az öregemberre mutatva, aki a háttérben állt és nem vett részt az általános ölelkezésben.

- Az én… segédem? - vonta föl szemöldökét Aberforth. - A segédemet, aki ellátja a rénszarvasokat tényleg Pjotrnak hívják, de határozottan nem ő az. Soha életemben nem láttam ezt az embert.

- SOHA??? - hördült fel Draco. - Hiszen azt mondta, hogy ő a segédje!

- Akkor hazudott - vont vállat Dumbledore, és Pjotrhoz fordult. - Kicsoda maga, öreg?

- Öreg? - Pjotr hangja elárulta, hogy mulat a kérdésen. – Ez egy kicsit erős magától. Maga sem éppen húszéves.

- Nem a korról van szó… - kezdte Aberforth, aztán észrevette a ’Pjotr’ mögött álló Aaront. - Maga! - kiáltotta - Maga… átkozott…

- Ne! - Malfoy Aaron és Dumbledore közé állt, mielőtt az utóbbi megfojtotta volna az előbbit. - Nem ő rabolta el magukat. Ő annak a fickónak az ikertestvére, és a mi oldalunkon áll.

- Igazán? - Aberforth kételkedve nézett Aaronra.

- Csitt! - Guillaume hirtelen piros szikrákat bocsátott fel.

- Mi van? - kérdezték a többiek.

- Jön valaki - felelte amaz. - Nem ’allják?

Amint elhallgattak, meghallották a közeledő lépteket. Eléggé súlyos lépteket…

Az ajtó hirtelen kinyílt és Madame Maxime lépett be, bezárva az ajtót maga mögött.

- Olympe! - Krum, Hermione, Minerva és Aberforth felugrott a priccsekről.

- ’oztam… maguknak… ételt - mondta a félóriás nő. Hangja minden érzelmet nélkülözött. Még az arca is furcsának tűnt, valahogy… merev volt. Nem is pislogott, a kővé dermesztettekére hasonlított az arca; azzal a különbséggel, hogy a száját tudta mozgatni.

- Meg kell találnunk a többieket, Olympe! - mondta Krum, megragadva a kezét. Tökéletesen elképedt, amikor a nő egyszerűen meglegyintette hatalmas kezét, és a szoba túlsó falához vágta a férfit.

Ekkor a nő tekintete a nyitott titkos ajtóra esett, amelyet nem volt idejük becsukni mielőtt belépett. - Ez  - meg - mi? - vonta föl hatalmas, szépen ívelt szemöldökét.

- Ez... öhm… úgy tűnik egy ajtó - vont vállat Aberforth.

- Valaki - kinyitotta - a - titkhos - átjáhrót. - mondta Olympe. - Az - uhrunknak - meg - khell - tudnia - tennem - khell - róla, - ’ogy - ne - szökjetek - meg. – Ezzel felemelte pálcáját, de nem volt elég gyors.

- Stupor! - kiáltotta valaki az üresnek tűnő sarokból.

Madame Maxime eszméletlenül zuhant a padlóra.

- Hűha, jó, hogy elhozta ezt a köpönyeget, öreg - Draco rámosolygott Pjotrra, amint ő, a bajnokok, Ginny és Aaron kibontakoztak a láthatatlanná tévő köpeny alól. - Úgy látszik, mégis hasznos volt elhozni magát.

- Nem is tudtam, hogy Harry köpönyege alatt ennyien elférünk - sóhajtotta Ginny. – Tényleg nem tudtam.

- Hé, nincs most idő a köpenyen érzelegni, csak, mert a néhai férjecskédé volt - mondta Draco és a Madame Maxitól elvett pálcát átnyújtotta Krumnak. - Ki kell szabadítanunk a többieket.

- De… mi thörtént vele? - kérdezte Guillaume, igazgatónőjére mutatva. - Nem viselkedett nhormálisan.

- Azt hiszem, megbabonázták. Talán az Imperius átokkal, vagy valami hasonlóval - vélekedett Hermione.

- Ki kell jutnunk innen – szögezte le Draco az ajtóra mutatva. - Alohomora!

Mindannyian kiléptek a cellából. A folyosó elhagyatott volt.

- Most merre? - fordult Ginny Aaronhoz.

- Fölfelé.

* * * * *

Krum erősítő bűbájt szórt Hemionéra, hogy ne csak menni tudjon a többiekkel, hanem szükség esetén futni is. Bár még jó ideig nem kellett futniuk.

Lépcsőket másztak meg, folyosókon haladtak végig, de sokáig nem találkoztak senkivel. Bár minden sarkon körülnéztek, és nyitva tartották a szemüket-fülüket, hogy minden gyanúsat észrevegyenek; mégis időről időre lankadt az éberségük, mivel figyelmüket újra és újra lekötötte Azgard szépsége. Úgy tűnt, az egész kastély jégből épült, mégsem volt hideg. Aaron elmagyarázta, hogy a falak valamiféle ősi mágiával vannak átitatva, amelytől meleg van a kastélyban, a falak mégsem olvadnak el. Még a csillárok is jégből készültek, és nem olvadtak el, pedig gyertyák százai égtek rajtuk.

A folyosók padlója is tiszta jégből volt, csiszolt tükrében tisztán láthatták saját alakjukat, de egyáltalán nem volt csúszós, és csinos minták is voltak rajta, mintha csak kőpadló lenne.

Dennis azt kívánta, bár elhozta volna fivére fényképezőgépét, akkor lefényképezhetné ezt a mesés helyet.

Guillaume-nak be kellett ismernie, bármilyen elegáns is a Beauxbatons, a nyomába sem ér ennek a csodálatos épületnek.

A kis csoport tagjai bármerre néztek, jeget és havat, majd újra jeget láttak. Megdöbbentő volt, mennyi jeget használtak itt fel: hosszú jégtömbök korlátokként és pillérekként szolgáltak, extra-vékony jégtömbök ablaktáblák voltak, és megfelelő mintába rendezett hópelyhek alkották rajtuk az elbűvölő függönyt. Ginnyt elkápráztatta a látvány és meg-megérintette a tárgyakat, hogy lássa mindegyik valódi-e vagy csupán illúzió. Megfogta a függönyt, érezte mennyire selymes, de nem olvadt el a kezében. - Hihetetlen! - suttogta. - Meg kell tanítania engem Aaron, hogyan lesz a hóból csipke.

- Először várjuk ki, vajon élve kikerülünk-e ebből a kastélyból - jegyezte meg Draco, amint balra fordultak egy sarkon.

- Jaj, fogd be… - kezdte Ginny, amikor Malfoy hirtelen a szájára szorította az ujját.

- Mi van? - suttogta Hermione, átpillantva Malfoy válla fölött.

Hárman járkáltak a folyosón - diákok voltak: Malcolm Baddock és Eleanor Branstone a Roxfortból egy Durmstrangossal együtt.

- De ők a mieink! - jegyezte meg Dennis.

- Az lehet, de Olympe-ról is azt hittük - felelte Aberforth. - Lehet, hogy őket is megbűvölték… Azt hiszem így van. Nézzétek az arcukat!

- Üveges szem, kifejezéstelen arc… igaza van - bólintott McGalagony.

- Minerva! - ragyogott Dumbledore. - Ez az első alkalom, hogy egyet ért velem valamiben! Amikor visszatérünk a Durmstrangba, ezt feltétlenül megünnepeljük!

- Jaj, tartsa a száját! - gorombította le az idős boszorkány.

- Mit csináljunk? - kérdezte Ginny. - Támadjuk meg őket?

- Nos… azt hiszem el kéne… - kezdte Draco, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Guillaume véletlenül nekiütközött egy jégszobornak és feldöntötte.

BUMM.

Malcolm, Eleanor és a harmadik diák a zaj irányába nézett és észrevették az elvágódott szőke fiút.

- A - behatolók - már - az - ötödik - emeleten - vannak - az - úrnak - meg - kel – tudnia -szólt Malcolm színtelen hangon, és megtámadta a francia fiút, aki végül felállt.

- Malcolm, Eleanor! Mi vagyunk! - ugrott oda Dennis, megfogva a lány kezét.

- Behatolók - veszélyesek - a - mesternek - tudnia - kell - mondta Eleanor pislogás nélkül.

- Nem ismersz meg? - Dennis megrázta a lányt. - Én vagyok az! Az a srác aki, ugyannyira szereti a Star Wars-t, mint te!

- A - behatolókat - semlegesíteni - kell. - Eleanor felemelte a pálcáját, két társával együtt.

- Stupor! - kiáltotta Ginny, Draco és Krum, elkábítva a diákokat.

Hermione hitetlenkedve rázta a fejét. - Aaron, a bátyja mindenkit megbabonázott, akit elrabolt?

- Úgy néz ki - bólintott a kérdezett. - Sokat tud a fekete-mágiáról. Olyan bűbájokat ismer, amelyekről én nem is hallottam… különösen nagyhatalmú varázsló. Csak egy varázsló volt, akinek a varázsereje az övével vetekedett: az apánk, aki fehérmágus volt. Anor ezért ölte meg őt… Nagyon nagy hatalma van... Nem csoda, hogy ennyi embert képes irányítani egyszerre.

- Hátborzongató… - mondta Hermione elgondolkodva. - És Malcolm azt mondta… a behatolók már az ötödik emeleten vannak… úgy mondta, mintha már tudta volna, hogy vannak behatolók… de hogyan?

- Láttad a Star Treket, Hermione? - kérdezte Dennis.

- Az valami sci-fi, ugye?

- Az - bólintott Dennis. - Abban volt a Borg. Azok a lények úgy működtek, mint egyetlen közös tudat. A kollektíva minden tagjának közösek voltak a gondolatai a többiekével. Így tudtak kommunikálni.

- Csak… csak nem azt akarod mondani, hogy mindannyian… hogy a kastélyban már az összes megbabonázott tud rólunk? - kapott levegőért Hermione.

- Remélem, tévedek - sóhajtotta a roxforti bajnok.

- Nos, legalább van még három varázspálcánk - mutatott rá Aberforth, odanyúlva Baddock pálcájáért. McGalagony elvette Eleanor pálcáját és Hermione az elkábított Durmstrangosét.

Megint felkerekedtek.

Hamarosan egy félig nyitott ajtóhoz értek. Draco és Aaron bepillantottak, és látták, hogy a hatalmas terem üres, egy kis emelvénytől eltekintve, amelyen egy trónszerű székben Zvezda professzor ült.

- Szvetlana! - kiáltotta Guillaume, félrelökve Dracót, hogy beszaladhasson a terembe.

- Ó, Guillaume! - kiáltotta a boszorka, felugrott és kitárt karral futott feléje. - Mi történt az arcoddal?

- Később elmondom. Ó, Szvetlana! - karjába zárta a fiatal tanárnőt. - Azt ’ittem… azt ’ittem, ’ogy itt mindenkit… megbabonáztak. De téged nem…

- Nem, drágám, engem nem - mondta édesen mosolyogva a nő.

- Hogy lehet ez? - ráncolta szemöldökét Hermione, amint követte Lochart a terembe. - Miért

nem bűvölte meg Anor magát is?

- Honnan tudhatnám? - vont vállat Zvezda professzor, és próbált közönyösnek látszani. Mindazonáltal arca valami mást árult el. A szemében… félelem volt, és rejtett könyörgés. Könyörgés, amely azt mondta: fussatok, amilyen messze csak tudtok!

- Állj! - kiáltotta Hermione, amint a másik kettő éppen belépett a terembe. - Ez csapda! Futás!

- Micsoda? - kiáltotta Krum.

- Hallotta, csapda! - mondta Pjotr. - Futás!

 - Futás? Hová? - visszahangzott egy mély hang a termen át. Idő közben több száz ember öltött testet a kis csoport körül, rájuk szegezve pálcájukat. - Miért akarnának elmenni, amikor élvezhetik a vendégszeretetemet? - a hang mekegve nevetett és egy fekete hajú nő tűnt elő a trónszék mellett.

- Tatyana! - sziszegte Hermione.

- Meglepődtél, Weasley? - somolygott a bájitaltan tanárnő. - Ó, Aaron. Örülök, hogy látlak 1104 év után. Semmit sem változtál.

- Natasa! - köpte Aaron. - Te mocskos, alávaló boszorkány!

- Hé, vigyázz a nyelvedre, kisöcsém! - Egy férfi jelent meg a trónszék mellett. Egy szakasztott Aaron-külsejű férfi.

- Anor. Hát megint találkozunk – lehelte Aaron.

- Úgy tűnik - vont vállat a bátyja. – Csak mert hibáztam.

- Az volt a hiba, hogy megszülettél!

- Aaron, Aaron, Aaron… - legyintett a gonosz varázsló. - Tizenegy évszázad sem volt elég, hogy lehűtse a mérged? Nem drága fivérem, akkor hibáztam, amikor lefagyasztottalak téged, ahelyett, hogy simán megöltelek volna az Avada Kedavrával. Akkor nem lenne újra bajom veled. - Ördögi mosoly terült szét amúgy jóképű arcán. - Mégis… ha megöltelek volna, akkor nem hozhattál volna nekem még öt szolgát. - A három bajnokra, Ginnyre és Dracóra mutatott.

- Szolgák? - ráncolta szemöldökét Aaron. - Miért Anor? Miért raboltad el ezeket az embereket? Mit akarsz tenni velük?

- Hogy mit? Azt tervezem, hogy uralmam alá hajtom az egész varázsvilágot, kisöcsém. És az én engedelmes szolgáim segítenek nekem. Tudod, Natasa elmesélte nekem mi történt az elmúlt tizenegy évszázad alatt… Mindent elmondott az összes sötét varázslóról: Mardekárról, Grindelwaldról, Voldemortról… az utóbbi elég tehetséges volt, azt meg kell hagyni. Naggyá lehetett volna… de nem tudta, hogyan kell az emberekkel megfelelően bánni. A szolgái, azok a… hogy is hívták őket…?

- Halálfalók - morogta Draco.

- Igen, halálfalók - bólintott Anor. - Szóval ezek a halálfalók nem voltak mind hűségesek. Nem engedelmeskedtek. Többen elárulták őt, mert nem ismerte azt a bűbájt, amelyet én… nem ismerte azt a bűbájt, amellyel egész tömeget lehet irányítani… összeolvasztani őket egyetlen lénnyé… egyetlen lénnyé, amely szolgál engem. Csakis engem.

Hermione végignézett az elrabolt több száz emberen, akik rájuk szegezték a pálcájukat. - Tehát ezért rabolta el őket - szólalt meg. - De még mindig nem értek valamit… miért nem tett engem, Viktort, Minervát és Aberforth-t is a szolgájává? Miért zárt minket elkülönített cellába?

- Ó, hadd válaszoljak erre a kérdésre szeretett Anorom helyett én - szólalt meg Tatyana. - Én kértem, hogy ne olvasszon be a kollektívába. Azt akartam, hogy ép elmével maradjatok ott… nevezz csak pszichopatának, de látni akartam, ahogy szenvedtek. Látni akartam, ahogy lassanként megőrültök abban a cellában...

- De… de miért mi négyen? - kérdezte Hermione. - Azt gondoltam csak engem gyűlöl.

- Ez igaz, Weasley, gyűlöllek téged, mert folyton akadályoztál… mégis úgy találtam, hogy az öregember és a vén banya kapcsolata… elég érdekes. - Minervára és Aberforthre mutatott. - Látni akartam, hogyan kergetik egymást az őrületbe… és látni akartam, ahogy Viktor Krum együtt van veled… mert tudom, mennyire szeret téged. Látni akartam, hogy szenved, látván hogyan sorvadsz el…

- Maga tényleg pszichopata! - kiáltotta Ginny.

- Téged még nem láttalak - mosolygott Tatyana édesen. - Vörös haj… te biztosan Harry kis felesége vagy.

- Az özvegye, úgy érti - Ginny szeme villámokat szórt a másik nőre. - Az özvegye, magának köszönhetően!

Tatyana felvonta szemöldökét. - Nem tudom, miről beszélsz.

- Nem? - üvöltötte Ginny. - Akkor kérdezze őt! - mutatott Anorra. - Megölte a férjemet!

Anor, arcán érdeklődéssel, fölkelt trónszerű székéről. - Micsoda vérmérséklet! - mormolta elismerően, ahogy lassan leereszkedett az emelvényről. Szolgái udvariasan utat engedtek neki, hogy odamehessen Ginnyhez.

- Micsoda vérmérséklet! - ismételte, majd odanyúlt és megfogta Ginny állát. A fiatalasszony hátrahőkölt, míg szeme gyűlölettől égett.

Anor oldalpillantást vetett Aaronra. - Csinos kis jószág, mi? És figyelemre méltó, mennyire hasonlít a feleségedre, Desideriára.

Aaron elfordította a tekintetét.

- Ó, érzékeny pontra tapintottam? - Anor rikácsolva nevetett. - Ne mondd, öcsém, hogy nem vetted észre a hasonlóságot… - Ezzel újra Ginny felé nyúlt.

- Hagyja békén! - szólalt meg egy dühös hang. Ginny meglepetésére nem Draco volt az, még csak nem is Krum, vagy Aberforth.

Pjotr volt az.

- Ó, nem is vettem észre, hogy te is itt vagy - Anor lekicsinylően mosolygott rá, Ginny felé lépve. Most, hogy arcuk csak pár centire volt, Ginny érezte forró leheletét az arcán és látta szemében a perzselő vágyat.

Nyilván az öreg is ugyanazt látta, mert odalépett hozzájuk és eltaszította Anor kezét, egy ilyen idős emberhez képest figyelemre méltó erővel.

- Féltékeny vagy, mi? - Anor gúnyosan somolygott rá.

- Hagyd - őt - békén! - kiabálta Pjotr, akinek a hangja szokatlanul hangos volt. - Ne merészelj hozzáérni, te mocskos tetűláda! - Ginny hallván a hangját, hitetlenkedő kifejezéssel az arcán meredt az öregemberre.

- Miért, mi lesz, ha hozzányúlok? - vonta föl szemöldökét Anor. - Nem tudod megakadályozni… már nem. Ha úgy akarom, az enyém lesz.

Az öregember soha nem látott dühvel támadt rá. Kiütötte a gonosz varázsló kezéből a pálcát és feldöntötte, ökölcsapásai csak úgy záporoztak rá. Anor sem habozott cselekedni, ledobta magáról Pjotrt, és megmarkolta a pálcáját, hogy lesújtson rá, amikor Ginny hirtelen a nyakába ugrott és a szájára tapasztotta az ajkait.

A nézők nem hittek a szemüknek. Draco keze ökölbe szorult, Hermione felhördült és Tatyana falfehérre sápadt.

- Ezt már szeretem - Anor Ginnyre mosolygott, amikor véget ért a csók. - Látod mit tett érted? - Lenézett Pjotrra, aki a padlón ült sebesült karját dajkálva. - Megcsókolt, csak hogy megakadályozza, hogy megöljelek… mert végre rájött, hogy ki vagy te.

- Kicsoda? - ráncolta szemöldökét Hermione.

Anor gyengéden rámosolygott. - Elbűvölően vakok vagytok. - Pálcáját az öregemberre szegezte. - Olyan vakok, hogy nem ismeritek fel a tulajdon barátotokat, aki mellettetek áll. - Ezzel megpöccintette pálcáját, amitől Pjotr csuklyája lehullt, felfedve arcát. Ráncos arcát… és a vékony, villámalakú sebhelyet a homlokán.