Huszonkettedik fejezet

Tökfej Tündérek

Hajnali négy óra körül Hermione arra ébredt, hogy valaki nézi. Nem kellett lámpát gyújtania, vagy Lumost mondania, mert tisztán látta az ágya fölött lebegő gyöngyház színű kísértetet.

- Kicsoda... maga...? - dörgölte meg a szemét.

- A nevem Anna Karenina - felelte a szellem.

- És minek köszönhetem a látogatását, Karenina kisasszony?

- Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.

- Figyelmeztessen? Mire? - ásított Hermione. - Talán Rogyion Romanovics Raszkolnyikov szelleme meg akar támadni a fejszéjével?

- Nem - rázta csinos fejét Anna. - Raszkolnyikov szelleme nem kísért erre. Ha jól tudom, ő egy másik kastélyban

kísért mostanában. De... nem ezért jöttem.

- Akkor miért? - ült fel Hermione kelletlenül. Bosszantotta, hogy ez a bolond szellem felverte álmából. (Éppen csodás álma volt arról, hogy ő és Ron kibékültek!)

- A barátjáról, Harryről van szó - mondta Anna. - Szörnyű veszélyben van. Legalábbis azt hiszem.

- Miféle veszélyben?

- Valaki... elcsábítja őt.

- Elcsábítja? - nevetett Hermione. - Ó, milyen szörnyű veszély! Igazán.

- Ez nem nevetséges - felelte Karenina komolyan. - Tényleg veszélyben van.

- Ja, az a veszély fenyegeti, hogy Viktor megint leüti, ha megcsókolja a húgát - mosolygott Hermione.

- Téved - jelentette ki Anna. - Nem Mileta Krum csábítja el. Ő is szeretné persze, de nem ő az.

- Akkor meg ki?

- Natasa Janszka.

- Kicsoda? - pislogott Hermione. Nem is emlékezett, hogy hallott valaha Natasa Janszkáról. Vagy mégis?

- A bájital tan tanárnő - szólt Anna.

- De hát őt Tatyana Fjodrovnának hívják! - jegyezte meg Hermione.

- Igen- sóhajtotta a szellem. – Hívták őt már Olga Jevetának, Szvetlana Radovnának, Szonya Szemjonovnának és így tovább. Legalább száz nevet említhetnék.

- Honnan tudja ezt? - ráncolta a szemöldökét Hermione.

- Halott vagyok - felelte Anna. - Szellemként visszautazhatok az időben. Mint nyilván tudja, a szellemek visszautazhatnak az időben addig a napig, amikor születtek. Korábbra nem. 1863-ban születtem, így visszamentem addig, láttam magam ahogy megszülettem és felnőttem... igazán furcsa volt. Ezt a Tatyanát is láttam.

- De... hogyan? Nem lehet olyan öreg, nem igaz?

- Nem, a teste csak huszonnyolc éves, ha jól tudom. A lelke azonban jóval öregebb, mint az enyém. Ő, azaz a lelke, évszázadok óta mindig újjászületik, azt hiszem.... ez különös. Csak egy megszállott lélek, aki valamit oly nagyon el akar érni, hogy majd beleőrül, csak az képes ennyiszer újjászületni... egész addig, amíg el nem éri célját.

- Hogy érti ezt? - Hermione kezdett aggódni.

- Úgy értem, hogy annak a nőnek valami célja van... amelyet századok óta el akar érni, és attól hogy nem érte el, a lelke mániákus lett, és arra készteti, hogy újszülött lányok testét szállja meg évszázadokon keresztül... amíg egyik életében sikerül neki, amit akar.

- Azt gondolja, hogy ebben az életében valószínűleg eléri a célját?

- Nem tudom - vont vállat Anna. - De láttam a maga Harry barátjával kétszer... megbabonázta őt egy bájitallal... hogy azt higgye, ő a felesége.

- Ginny?

- Igen, mintha ezt a nevet hallottam volna... - bólintott a kísértet. - Egy biztos, Harry Potter per pillanat ott alszik Tatyana mellett, miután hosszan szeretkezett vele.

- Nem lehet! - lehelte Hermione.

- De igen! - felelte Karenina. - Tudom, a leskelődés nem szép dolog, de... a fenébe is, érdekelt! Most kétségbe vagyok esve! Az a nő valami szörnyűt tesz Harryvel!

- De... csak lefeküdt vele, nem?

- Nem, egyáltalán nem csak azt csinálta. Miután Harry elaludt, a nő elővette a pálcáját, és latinul motyogott valamit, amit nem értettem... de azt hiszem, hipnotizálta őt álmában... talán hogy felejtse el mi történt, mert Harry azt válaszolta, hogy  "igen", de biztosra veszem, közben aludt... és ez még nem minden...

- Mi van még? - morogta Hermione.

- Egy ráolvasást mormolt, amikor... amikor Harry... - Karenina közelebb hajolt, mintha nem akarna hangosan beszélni, - ...elért a csúcsra.

- A cs... te jó ég! - sóhajtotta Hermione. - Biztos, hogy ez történt?

- Tökéletesen. Nem hallucinálok, tudja... kísértet vagyok... nem ihatok alkoholt, nem szedhetek kábítószert.

- Mit gondol, miért teszi ezt az a nő Harryvel?

- Fogalmam sincs. De bűzlik nekem a dolog. Valami rosszban töri a fejét az a  liba, az biztos.

- Majd én a  végére járok - mondta Hermione eltökélten. – Biztos lehet benne, hogy rájövök, mit tervez, és megakadályozom, hogy ártson Harrynek.

- Ez örömmel hallom - mosolyodott el Anna és eltűnt.

* * * * *

Harry kilenc órakor ébredt fel az ágyában. Kicsit szédült, és olyan érzése volt, mintha átment volna rajta egy úthenger. Csak arra emlékezett, hogy McGalagonnyal táncolt, aztán hallotta veszekedni őt Aberfortszel. Aztán ott volt még Tatyana is... táncoltak, aztán a japánkertben sétáltak, aztán... a szobájába ment, mert nagyon fáradt volt. Igen, így volt. Fáradt volt. Furcsán gyenge. A betegsége óta nem volt ilyen gyenge.

- Ó, szedd már össze magad, Potter... biztosan a másnaposság, semmi más - motyogta magában. - De... csak tea volt... - tűnődött, ahogy a nadrágjáért nyúlt. - Krum biztosan vodkát kevert bele.

Miután sikeresen felöltözött (ma reggel még az öltözködés is nehéz testgyakorlatnak tűnt), úgy döntött, megreggelizik és kifaggatja  Dennist, hogy sikerült a randija Miletával.

Még oda sem ért a lépcsőhöz, amikor találkozott a bosszús és fáradt Krum kisasszonnyal.

- Jó reggelt Mileta – Harry halványan rámosolygott. - Fárasztó volt az éjszaka?

- Ja - mondta a lány hidegen, - De az én éjszakám távolról sem volt olyan fárasztó, mint a tiéd, ugye?

 A fiatal varázsló összevonta a szemöldökét. - Attól tartok, nem értelek, Mileta.

- Nem érted, mi? – tette karba a kezét a lány. - Nem kell tettetni magad, Harry, láttam, amit láttam, és hallottam, amit hallottam.

- Mit láttál és hallottál? - kérdezte amaz.

- Téged. Fjodrovna professzorral!

- És? Mi a baj ezzel?

- Mi? - tört ki a lány. - Nem szégyelled magad?

- Tényleg nem értelek.

- Ha! Teljesen hülyének látszom? - csattant fel a lány, közelebb lépve. - Világosan a tudtomra adtad, hogy nem akarsz viszonyt kezdeni velem... de eddig azt hittem, hogy csak azért, mert hűséges akarsz maradni a feleségedhez. Ezt tiszteletben is tartottam, de most... megvetlek! Ez undorító!

- Undorító? Micsoda, az ég szerelmére?!?

- Te! Lefeküdtél a bájitaltan tanárnőmmel! - könnyek csordultak ki a lány szeméből, amint ezt mondta.

- MICSODA? – hördült fel a fiatalember. - Te túl sokat ittál, Mileta!

- Ittam? Csak tea volt! - vágott vissza a lány. - Láttam, hogy együtt távoztatok az előcsarnokból! Leráztam Creeveyt és követtelek benneteket... láttam, ahogy bemész a szobájába... kézen fogva sétáltatok, persze... - tette hozzá fintorogva. - Aztán ott maradtam a szobája előtt. Senki nem kérdezte, mit keresek ott, mert mindenki a nagyteremben szórakozott. Aztán hallottam, hogy te és a professzor is jól szórakoztok! - a lány szinte köpte az utolsó szót.

- Mi a csudát hallottál? - vonta össze a szemöldökét Harry.

- Nyögdécselést. Sikoltozást. Óóóókat és ááááákat. És biztosra veszem, hogy nem fekvőtámaszokat csináltatok!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Mileta - felelte Harry komolyan.

- NEM? Szánalmasan hazudsz Harry Potter! Különben tudd meg, semmivel sem vagyok rosszabb nála! - szipogott Mileta. - Ó, igen, van még valami... - ezzel pofonvágta a fiatalembert és elszaladt.

Harry elképedve rázta a fejét és masszírozta sajgó arcát. Nem hittem volna, hogy ilyen alávaló hazugságokkal áll elő, csak azért, mert megsértettem a büszkeségét.

Attól a naptól fogva Mileta nem állt szóba Harryvel, az utóbbi nagy megkönnyebbülésére. A fiúnak  határozott meggyőződése volt, hogy a lány kábítószert fogyasztott és hallucinált a karácsonyi bálon. Vagy egyszerűen csak kitalálta az egész "Tatyana-dolgot", hogy őt bosszantsa. Ismerve Miletát, Harry ezt is el tudta képzelni róla...

Meglepetten vette viszont észre, hogy Hermione több időt tölt vele, mint azelőtt.

A fiatalasszony gyakorlatilag nem tévesztette szem elől. Harry azonban ezt a nő Viktor Krummal való kényes afférjának tulajdonította. Mióta Ron azzal vádolta, hogy megcsalta őt Viktorral, Hermione a lehetőségekhez képest igyekezett elkerülni a Durmstrang igazgatóját.

Egy szép napon, amikor Harry megkérdezte tőle, hazamegy-e Ron születésnapjára egy hónap múlva, a fiatal boszorka világosan kifejtette, hogy a férje nem érdemli meg a látogatását.

- Ostoba, szűklátókörű alak! - csattant fel. - Egyáltalán nem szándékozom meglátogatni. Talán küldök neki egy szülinapi lapot, de ez minden. Azóta sem volt képes bocsánatot kérni, amióta eljöttem! Egy árva bagoly sem jött! Nem is érdemel meg engem! - Harry azt hitte, könnyeket lát a nő szemében, de lehet, hogy csak képzelte. Mindazonáltal a fiatalasszony érzékenyebbnek tűnt, mint azelőtt. Harry biztosra vette, hogy a Ronnal történt veszekedés nagyon bántja és boldogan férje karjaiba vetné magát, de túl büszke ahhoz, hogy ezt elismerje.

Az alatt a rövid idő alatt, amelyet nem Harryvel töltött, Hermione könyveket keresett a könyvtárban, vagy Minervát kísérgette, aki a karácsonyi események óta látszólag még jobban utálta Aberforthöt.

Másrészt a második próba ideje közeledett, és furcsa testi gyengesége ellenére Harry boldogan vetette bele magát az előkészítő munkákba. Eleinte csak annyit tudott, hogy a versenyzőknek a Durmstrang alatti jégbarlangba kell lemenniük, de aztán Aberforth beavatta őt a részletekbe.

* * * * *

Egy februári reggelen Harry azzal az érzéssel ébredt, hogy valami történni fog aznap. Öltözködés közben próbálta meggyőzni magát, hogy képzelődik, és semmi baj nem lesz.

Amikor leért a nagyterembe, első gondolata az volt, hogy tévedett. Amerre csak nézett, rózsaszín szalagok függtek a mennyezetről, nagy piros szívekkel.

Bálint nap volt. Ez magában elégnek bizonyult ahhoz, hogy elrontsa Harry napját.

- Hello, kölyök! - integetett neki Aberforth a tanári asztaltól. Harry átvágott a termen, ügyet sem vetve a lányok kuncogására, amint elhaladt asztaluk mellett.

- Jó reggelt, Aberforth - Harry leült mellé. - Nagyon jó kedved van ma.

- Hát persze, hogy jókedvű vagyok, hiszen Bálint nap van! - somolygott az öregember. - Az év legszuperebb napja!

- Nem rokonod esetleg Gilderoy Lockhart? - kérdezte Harry, miközben savanyú képpel kevergette kakaóját.

- Lockhart? Öö, nem. Kellene?

- Dehogy! Csak... ő is szereti a Bálint napot. Üzenet-küldő szolgálatot szervezett a Roxfortban... törpék voltak a postások. Borzalmasan néztek ki szárnyakkal és arany hárfákkal.

- Azt elhiszem. De a Durmstrangnak nincs szüksége szerelmeslevél-hordó törpékre. Nekünk jobb ötletünk van erre.

- De nem pogrebinek, ugye? - hördült fel Harry.

- Neeem - rázta fejét Aberforth. - Tündérek.

- Úgy érted, tündérmanók?

- Nem, úgy értem tündérek. Úgy hallottam, Fjodrovna professzor szerződtette őket, és ma fogja bemutatni őket. Nem csak kiváló bájitaltan tanár, de a legendás lények nagy barátja is – jelentette ki az öregember, az ajtóra mutatva. – Nézd csak.

Tucatnyi ragyogó fehér kis valami suhant be a terembe. Bár ugyanakkorák voltak, mint a tündérmanók, mégsem hasonlítottak rájuk. A tündérek pici emberkéknek tűntek és nemük könnyen megkülönböztethető volt. A tündérlányoknak ragyogó hosszú aranyhaja volt, égszínkék szeme, és pici, áttetsző szárnyuk. Hosszú ruhába öltöztek, amely úgy ragyogott, mintha jégből vagy hóból készült volna.

- Vigyáznod kell a tündérfiúkkal - mondta Dumbledore.

- Miért? - kérdezte Harry. A hím tündérek nem tűntek veszélyesnek: rövidebb arany hajuk volt, fehér térdnadrágot és fehér inget viseltek.

- Azért, mert némelyiknél nem csak levelek vannak, hanem íj és nyilak is - mondta az idős varázsló.

- Csak nem úgy érted, hogy meglőnek és beleszeretsz valakibe?

- Pont így értettem - felelte Aberforth egy szendvicset rágcsálva. - Persze a nyilak hatása csak néhány óra hosszat tart, de az pont elég a fiataloknak, hogy bajba keveredjenek, ugyebár... elég egy nyílvessző, és máris azon kapod magad, hogy egy olyan gyerek apja vagy, akinek az anyját Bálint napon láttad először. Veszélyes kis bestiák... vigyázz! - megragadta Harry vállát, és lenyomta őt az asztal alá. Egy nyílvessző épp ott fúródott a falba, ahol egy pillanattal előbb még Harry feje volt.

- Kösz - sóhajtotta Harry, még mindig az asztal alatt kuporogva. - Ez meleg helyzet volt. Tényleg, kibe szeret bele az, akit a nyíl eltalál?

- Az első ellenkező nemű személybe, akit az illető meglát. - felelt Aberforth, kipillantva az asztal alól.

- Tiszta a levegő.

Mindketten visszaültek az asztalhoz, hogy befejezzék a reggelit.

- Itt jön Hermione – jegyezte meg Harry. - Normálisnak tűnik, úgyhogy azt hiszem, nem találta még el egy nyíl sem. - Szia Herm. Hogy vagy?

- Nem jól - mondta amaz keserűen.

- Miért? Azt hittem, szereted a Bálint napot.

- Még Lockhart sem szeretné, miután nem kapott semmit a szerelmétől – sóhajtott a nő és leült.

- Én sem kaptam semmit Ginnytől - mutatott rá Harry. - Ó! - csapott a homlokára. – Most jut eszembe! Küldenem kell neki valamit! Egy perc és visszajövök! – ezzel felugrott és kirohant.

- Hermione, bukj le! - kiáltotta Aberforth, és lehúzta a boszorkányt az asztal alá, amint egy másik nyílvessző süvített át a levegőn.

- Áh, még ez is! – sóhajtotta Hermione. - Utálom a Bálint napot!

- Ez azt jelenti, hogy nem nevezel be a csókversenybe? - kacsintott rá Dumbledore.

- Csókverseny?

- Az. A pároknak tíz percig kell megállás nélkül csókolózni, és egy zsűri dönti el, hogy melyik csók volt a legszebb... vagy a legfurcsább - vigyorgott az öreg varázsló. - A győztes pár egy kétszemélyes seprűt kap, ha jól tudom.

- Kinek a bolond ötlete volt ez a verseny? - vonta össze a szemöldökét Hermione.

- Azt hiszem Madam Maximeé. Vagy legalábbis az ötlet a Beauxbatonsból származik.

- Hát persze - forgatta szemét Hermione. – Francia emberek, francia csókok...

* * * * *

Harry felrohant a bagolyházba, hogy levelet írjon Ginnynek. Mivel Hubert már elment, egy iskolai baglyot kellett igénybe vennie.

Leült az ablakpárkányra, és fogalmazni kezdte a levelet.

- Nos... mit írjak? Hogy szeretem őt? Azt már úgyis tudja... - tűnődött Harry. - Talán egy verset? Nos, úgysem írtam még egyet sem, tehát... lássuk...

Szemed mint a napsugár

mely ragyog az égen,

Bűvös fénye megcsillan

Hóbuckán és jégen

Csak egyetlen csókodtól

Rabszolgáddá válok,

Könnyű leszek, mint a lég,

s szárnyak nélkül szállok

Habár távol vagyok,

Mindig itt vagy velem,

Mert összeköt minket

a legszebb érzelem.

Harry letette a pennáját, és magában megállapította, hogy első próbálkozásra nem is rossz ez a költemény.

Rákötötte a levelet egy kuvik lábára, útjára bocsátotta a madarat, és elindult lefelé.

A lépcső alján sipító hangok szólongatták. Megfordult és legalább húsz nőstény tündérre esett a pillantása - mind feléje repültek, borítékokkal integetve.

- Jaj, ne már megint! - nyögött hangtalanul.

- Levél Harry Potternek! - sipították a tündérek kórusban, egy halom rózsaszín levelet zúdítva rá, aztán ellibbentek.

- Ez nagyszerű – morogta Harry, a boríték-kupacban állva. Megpöccintette a pálcáját, hogy a leveleket a kezébe gyűjtse, de semmi nem történt. - Rendetlenkedsz, mi? - sóhajtotta. Mileta Krum sietett el mellette, megvető pillantást küldve felé, amint lehajolt, hogy felszedje a borítékokat.

- Segíthetek? - Tatyana Fjodrovna lépett oda hozzá, és meg sem várva az elutasítást, szedegetni kezdte a leveleket, majd egy csomóban átnyújtotta Harrynek.

- Negyvenhét. Nem rossz - jegyezte meg a tanárnő.

- Ez nem hiszem el... legyőztem Lockhartot! – mormolta a fiatal varázsló, de kicsit sem volt elégedett.

- Lockhart?

- Ne is... Au! - kiáltott fel Harry, amint érezte, hogy valami megüti a vállát. Odanyúlt, hogy megdörzsölje a sajgó pontot, amint egy bolondosan kacarászó íjász tündér zúgott át a folyosón, fel a lépcsőn. – Átkozott Ámor!! - morogta Harry. Furcsán érezte magát, zavarodottnak... kicsit olyan volt, mint amikor az Imperius átok hatása alatt állt - lebegett, minden gondja elszállt... úgy érezte... szerelmes.

- Jól vagy, Harry? - kérdezte Tatyana mosolyogva.

- Ja... nagyon is... remekül vagyok... - motyogta. - Ó, Tatyana, olyan gyönyörű vagy!

- Igen? - mosolygott amaz.

- Én... én szeretlek - dadogta a fiatalember.

- Szeretsz? - a nő közelebb lépett, hogy megsimogassa az arcát. - Akarsz szeretkezni velem, Harry?

- Ó, igeeen - sóhajtotta Harry.

- Akkor gyere - a tanárnő kézen fogta Harryt, hogy felvezesse az emeletre, amikor a dühös Mrs. Weasley robbant ki a nagyteremből.

- Ott maradj, ahol vagy! – kiáltotta.

- Hermione? - Harry zavart pillantást vetett rá. Hermione rögtön tudta, hogy nincs egészen magánál.

- Beszélnem kell veled – válaszolt a fiatal boszorkány.

- Épp most? - morogta Harry, még szorosabban markolva Tatyana kezét.

- Igen ÉPP MOST - mondta Hermione ellentmondást nem tűrő hangon.

- Várlak a szobámban. Nyugati torony, második emelet, 6-os szoba - búgta a bájitaltan tanárnő édesen, és figyelte, amint Harry belép a terembe Hermionéval. - Ezért még megfizetsz, Weasley. - suttogta, résnyire szűkült szemmel. - Nem fogod tönkre tenni a kis játékomat Potterrel!

Süvítés hallatszott a levegőben és az a tündér, aki meglőtte Harryt odarepült Fjodrovna professzorhoz.

- Mit csinál itt egyedül? Hol van az a fickó? A varázs nem tart sokáig!

- Tudom, te kis hülye! - csattant fel a nő. - De az a Weasley közbelépett. Gardedámot játszik, nem veszti szem elől Pottert egy percre sem!

- Megkérjem valamelyik kollégámat, hogy lője meg őt is? - javasolta a tündér. - Ágyba bújhat az igazgatóval, maga pedig ágyba bújhat a Fiúval, Aki Túlélte.

- Kitűnő ötlet, kis cinkosom - vigyorgott Tatyana. - Rajta, kezdj hozzá!

- Miről akarsz beszélni velem? - kérdezte Harry szédelegve. Beteljesületlen vágya Tatyana után az őrületbe kergette.

- Azt akartam kérdezni... - kezdte Hermione, valami témát keresve. - Hol van Viktor, nem láttad valahol?

- Ott van - Harry Krumra mutatott, komolyan kételkedve benne, hogy Hermione valóban csak Krum hollétéről akarta kifaggatni.

- Ó, már látom - szólt Hermione, hirtelen elszédülve. - Engem is… eltaláltak? - motyogta, ezzel Harry karjába ájult. A következő pillanatban McGalagony felkiáltott, mérgesen dörzsölve a fenekét, ahol a pajkos kis Ámor eltalálta.

- Ezért elkaplak, te kis...!

- Nyugodjon meg, drága Minerva - lépett oda Aberforth.

- Ó, hagyjon engem békén, maga... – McGalagony megfordult, aztán levegőért kapott, kezét a szívére szorítva. - Ó, Aberforth! Olyan boldog vagyok, hogy látlak! Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy egész idő alatt olyan csúnyán bántam veled! Meg tudsz bocsátani nekem?

- Nos... - vigyorgott Dumbledore. - Esetleg... ha megcsókolsz.

McGalagony nem kérette magát, hanem a nyakába ugrott és ajkát a férfi szájára tapasztotta.

- Jaaaaaaajjj – nyögött fel néhány diák.

Ezalatt Harry futott volna Tatyanához, de mindegy, mily erősen vágyott az asszonyra, aggodalma a sógornője iránt nagyobb volt. Kétségbeesetten próbálta magához téríteni Hermionét.

- Hé... - gyengéden paskolta sógornője arcát. Hermione falfehér volt, és semmi jelét nem adta, hogy magához akarna térni. - Stimula. - Harry megpöccintette a pálcáját.

Hermione kinyitotta a szemét, pislogott és körülnézett. - Mi történt?

- Elájultál, Herm - szólt Harry, felültetve őt a székre. - Jobban érzed magad?

- Azt hiszem - mormolta a fiatalasszony. - Azt hittem, eltalált egy nyílvessző.

- Nem, nem téged - felelte Harry. - Hanem McGalagonyt.

- Minervát? - hördült fel Hermione.

- Aha. Nézd csak.

Hermione megfordult és látta, hogy a távolságtartó és közömbös McGalagony professzor hevesen csókolózik Albus bolond bátyjával. - Jaj, ne.

- De igen - felelte Harry. - Bárcsak megcsókolhatnám Tatyanát... - tette hozzá vágyakozó sóhajjal.

- Figyelj rám, Harry – Hermione megfogta a fiatalember kezét. - Kerüld el azt a nőt. Valami rosszban sántikál.

- Akkor ő is egy "tekergő"? - tréfált amaz.

- Nem, Harry. Ő tényleg, tényleg gonosz - mondta Hermione. - Higgy nekem. És azt is hidd el, hogy nem szereted őt. Ez csak Ámor nyilának átmeneti hatása. Néhány óra múlva vége lesz... épp úgy, mint Minervánál - sóhajtotta. - El se merem képzelni, mit fog tenni, amikor rájön, hogy mit művelt... lehet, hogy öngyilkosságot követ el!

- Én is öngyilkosságot követek el, ha nem lehetek Tatyanával most rögtön! - tört ki Harry. - Megyek, megkeresem!

- Nem! - kiáltott Hermione.

- Nem állíthatsz meg! – kiabálta a fiatalember, és kifutott a teremből. Hermione utána szaladt, és így kiáltott az üres folyosón: Petrificus totalus! 

Harry a földre zuhant.

- Annyira sajnálom, Harry. Meg kellett tennem. A te érdekedben - suttogta neki a sógornője, aztán körülnézett látta-e őket valaki, de nagy megkönnyebbülésére senki sem volt a környéken. Mindenki a nagyteremben volt és a McGalagony-Dumbledore párost bámulta, akiknek nagy esélye volt, hogy megnyerjék az aznapi csókversenyt.