A schnauzerek többsége igen önálló kutya; múltjuk erre is magyarázatul szolgál: bármilyen hasznos munkát is végeztek, az emberek nem nagyon gondoskodtak kutyáikról, a schnauzereknek maguknak kellett élelemről és szállásról gondoskodniuk.
Az első pinscherek állítólag 1879-ben szerepeltek először kiállításon, egy Betti és egy Anni nevű szuka. A szálkásszőrű pinschert 1917-ben keresztelték át hivatalosan schnauzerré, a Pinscher-Schnauzer Törzskönyv VI. kötetében. A schnauzer elnevezés eredetével és megjelenésének időpontjával nem vagyunk pontosan tisztában. Tény azonban, hogy Jeremias Gotthelf "Bildern und Sagen aus der Schweiz" (Svájci képek és regék) című 1942-es ismeretterjesztő művében már szerepel ez a megnevezés. (A német hímnemű "Schnauz" szó egyébként bajuszt jelent, míg a nőnemű "Schnauze" pofát, orrt.)
A fajta ismertetőjegyeit 1880-ban állították össze. A szálkásszőrű típus esetében az acélszürke vagy ezüstszürke színt tartották előnyösnek, de még megengedték a rozsdasárga, kukoricasárga és a szürkéssárga árnyalatokat is. Már ez a fajtaleírás is hangsúlyozza a szakáll és a busa szemöldök fontosságát. A korabeli tenyésztők az arányos testalkatnak, a jó fejformának és főként a kemény szőrzetnek tulajdonítottak fontosságot. Egyre inkább eluralkodott a nyújtott koponya és a négyzetes testalkat. A fajtaazonos tenyésztés kezdetén a kívánatos marmagasság 30 és 45 cm között volt, de ezt hamar felemelték 45-50 centiméterre.
A tenyésztés kezdetén szinte minden szín előfordult, a vöröstől a sárgán át a feketéig.
Manapság az óriás és közép schnauzert fekete és só-bors változatban tenyésztik, míg a törpét a két szín mellett fekete-ezüst és fehér változatban is. |