Mi a különbség a pit-bull és az amstaff között ?

Mivel ez a leggyakrabban elhangzó kérdés a laikusok részérôl, és evvel kapcsolatban hallani az önjelölt szakértôk által adott legtöbb téves magyarázatot, mindenképpen megéri részletesen tárgyalni ezt a témát.

Az 1890-es évek elôtt - mai nevén, fajtaként - nem ismerték sem az APBT-t, sem az American Staffordshire Terrier-t. Csak viadorkutyák voltak, melyeket kizárólag más kutyák elleni küzdelemre tenyésztettek. A cél a minél erôsebb, kitartóbb és a „game” tulajdonságot leginkább kifejezô egyedek kialakítása volt. Mivel ennek érdekében a fellelhetô összes alkalmas kutyát (régi típusú bulldogok, „half and half” ebek, terrierek, molosszoidok, stb. ) tenyésztésbe vonták, a legkülönfélébb mértékben keresztezve ôket egymással, igencsak szerteágazó keverékek láttak napvilágot. Ezeket a küllemükben és méretükben jelentôsen különbözô négylábú harcosokat rengeteg néven ismerték, várostól és tenyésztôtôl függôen. Ezt a heterogén masszát maga a harc tette egységesebbé néhány év, évtized alatt, mivel csak a legjobb fizikumú és legjobban küzdô egyedek maradtak életben és jutottak továbbtenyésztési lehetôséghez. A küzdôkutya-állomány újabb generációinak képviselôi így hamarosan hasonlítani kezdtek egymáshoz.

Az ideális társ- és munkakutya megteremtését célul kitűzôk ezekre a gladiátorebekre építkezve fogtak hozzá az új fajta kialakításához. Munkájukat a leghíresebb küzdôegyedekre alapozva kezdték meg, azzal a céllal, hogy megôrizzék a kompakt megjelenést és a hihetetlen fizikumot, ugyanakkor a kezdetektôl megkülönböztetett figyelmet fordítottak a jellem, a kiegyensúlyozott idegrendszer és a mindennapi feladatokra való alkalmasság kérdésére. A múlt század utolsó éveiben már önálló, a viadorebektôl teljesen elkülönült típust képviselt a küllemre és jellemre tenyésztett állomány, számos rajongót szerezve magának a városi kutyabarátok, de a vidéki farmerek, vadászok körében is. A célirányos tenyésztés során a kitűzött céloknak (ôrzô-védô munka, vadászat, állatterelés, stb.) megfelelôen ezek a kutyák a gladiátorkutyáknál jellemzôen nagyobbak és testesebbek (azaz némileg lassabbak), a fordulékonyságot biztosító ideális szikár felépítésnél árnyalatnyival zömökebbek lettek. Mondjuk ki: tulajdonképpen alkalmatlanná váltak a harcra!  Mindazonáltal vannak nagyon nagytestű Pit Bull-ok is, akik még mindig ôseik hivatását űzik az arénákban. Ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy a  - nagyon idézôjelesen mondva! - „elpuhult” kiállítási változat fizikálisan még mindig fényévekre van az összes többi fajtától.

Ezt a homogenizálódás útjára lépett társaságot próbálta önálló fajtaként elismertetni egy lelkes tenyésztôkbôl álló csoport. Mivel az AKC-nál elutasításra találtak, megalapították saját klubjukat, az UKC-t. Megkezdték a törzskönyvezést is, melyhez a fajta megfelelô elnevezésének az American Pit Bull Terrier-t találták. A fajta rajongóinak egy része viszont nem fogadta el a véres eredetre túlságosan is direkt módon utaló megjelölést, s ôk már kimondottan show-célokat is kitűztek. Távozásukat az UKC-ból különösen helyesnek ítélték, mikor ezt az általuk elutasított nevet a kutyaharc hívei is használni kezdték. A harmadik, bár tulajdonképpen legrégebbi tábor a küllemre való tenyésztést elutasította, és szintén önálló szervezettel állt elô: ez volt az ADBA. A Pit Bull nevet elutasító hívek ugyanakkor nem adták fel azon tervüket, hogy egy mindenki által elismert és elfogadott fajtát alakítsanak ki. Saját elnevezést találva és önálló klubot (STCA ) hozva létre, kitartó és lelkes munkájuk eredményeként végül elfoglalhatták helyüket a „polgári” fajtákat gondozó AKC-n belül.