A magyar vizsla

Megszokhattuk már, hogy a fajtaismertetôk egekbe magasztalják az éppen tárgyalt fajtát. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Végülis mindenkinek a saját csemetéje a legkedvesebb. A kutya pedig amúgyis a teremtés csodája.

Nincs ez másként a magyar vizslával sem. Mármint a rövid- és drótszôrûvel. Ôk igazából nem is kutyák. Ôk VIZSLÁK. A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne e szó. De lássuk, hogyan is született!

Honfoglaló eleink, mint harcos, nomád nép, szenvedélyes vadászok voltak. Ûzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a fôszerep. Nem volt ez a vadászszenvedély öncélú. Nem is a hússzerzés volt elsôdleges célja. A vadászat felkészülés a harcra. Meg kell tervezni, fel kell vonulni, a vadat tôrbe kell ejteni, mint majdan az ellenséget. S ügyesedik a vadász is, aki bizony nem nélkülözheti az adott terephez, vadhoz legalkalmatosabb ebet sem. Így esett, hogy e hûséges társaik szintúgy honfoglalók lettek.

Volt közöttük egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínû, néha barna, néha foltos jószág. Ez kiváltképpen jó orrával tûnt ki. Addig keresgélt, kutatta nagy lelkesedéssel a vadat – elsôsorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak, az idôben felkészülhetett egy jó nyíllövésre. Az elejtett vadat aztán fel is vette s átadta a vadásznak. Jó orránál fogva alkalmatos volt a sebzett vad utánkeresésére is. Következtetéseinket történelmi és néprajzi analógiák támasztják alá. Nos, ez a régen kihalt sárga magyar kopó ôse mai vizslánknak. Megjegyzendô, hogy a többi kontinentális vizsla egy közös spanyol ôsre vezetheti vissza származását, s térnyerésük a középkor végére tehetô, mikor a sörétes puska használata általánossá vált. Látjuk, a magyar vizsla ettôl teljesen eltérô fejlôdési vonal eredménye. Legkorábbi ábrázolását a XII. századi Codex Albensisben csodálhatjuk meg. A pontos, fajtajelleg meghatározására alkalmas rajz egy nyulat álló vizslát örökít meg. Tehát kutyánk már akkor mai vadászati szerepkörében érdemelte ki az ember megbecsülését. Az már csak természetes, hogy kódex irodalmunk egyik legbecsesebb emlékében: Képes Krónikánkban (1358-tól) ismét felbukkan vizslánk ôse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hûséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyosra vehetjük, hogy az ábrázolt ebek is e kor kutyái voltak. Nem általában kutyák, fajtajelleget mutató kutyák vannak ábrázolva. Több helyen vélhetô, két miniatúrán bizonyos, hogy a kajtárkodó kopó vizsla ôs látható. Mintegy száz évvel késôbb Janus Pannonius így ír: „A vizslákat vagy kajtárkodó kopókat ...”. Ôk a fôúri levelezésben, iratokban emlegetett nyulászó vizslák.

A török megjelenésével felbukkan azok sárga vadászebe, mely a magyarra igen fajzik, ám ez inkább fürjészô „vizsla”. E két fajta keresztezôdésébôl alakul ki végülis az alaptípus. A jó kutyát természetesen nagy becsben tartották, ajándékként is nagy értéket képviselt. 1731-bôl való adat szerint a Zay-Kollonich – féle tenyészetben foglalkoztak komolyan tenyésztésével; igaz, ekkor még gesztenyebarna színûek is voltak közöttük. A XIX. század elsô felére már megállapodottnak tekinthetô a fajta. Gr. Zay Imre emlékezése: „...egy Angliából behozott kannal indult meg a tenyésztés.”. A pointer ekkor még nem létezett, így csak Angliába bevitt spanyol vizsláról lehet szó. Ez elsô említése nyugat-európai vizsla bevonásának a tenyésztésbe. Természetesen a Zay kennelen kívül is létezett a sárga magyar vizsla fehér jegyekkel. 1896-ban Gr. Somssich Pongrácról készült festményen egy zsemlyesárga vizsla is látható