Évszázadok óta léteznek; apró bozontos kutyák a földön, de senkinek nem jutott eszébe, hogy mint különleges fajtát tervszerûen tenyéssze ôket. Régi írásbeli vagy képi dokumentumokkal nemigen szolgálhatnék a pincser történetére vonatkozólag. Ez a kutya ugyanis nem keltett feltûnést, sem bundájával, sem jellegzetes alakjával, ezért nem tartották érdemesnek arra, hogy képmását akár ecsettel vagy ónnal megörökítsék. De szerencsére mégis maradt róla ábrázolat. Jan Van Eyck flamand festô (1434) képe amelyet az Arnolfini házaspárról festett; jómódú polgári pár lábánál aprócska, bozontos bundájú, csonkolt farkú, vágott fülû kutyust láthatunk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a mai törpe schnauzer, majompincser és griffon ôsének tekinthetjük.

Igaz, Jackopo du Empolic (1554–1640) képei is azt sugallják hogy III. Henrik francia királynak is griffonszerû kutyái voltak. Továbbá Rembrandt Harmensz Van Rijn (1606–1669) németalföldi festô „Éjjeli ôrjáratán” a tamburmajort ugató kutya minden kétséget kizáróan griffon, valószínû, hogy a festô kutyája.

Az egyik legrégebbi híradást a majompincsrôl L.J. Fitzinger „Der Hund und Seine Race” (A kutya és fajtái) címû könyvében találjuk; a mû 1876-ban jelent meg Tübingenben.

„Színezete egyszínûen rôtes fehér vagy szürkésfehér, sötétszürke, szürkésfekete vagy fekete. Ez a fajta manapság a hölgyek ölébe az immár majdnem teljesen eltûnt spicc helyébe lépett és sok jó tulajdonsággal jeleskedik: eleven, éber, barátságos és feltétlenül ragaszkodó kutya.”