A domesztikált kutya kialakulásának pontos körülményeit ugyan soha nem fogjuk megismerni, egy azonban biztos: a vadászat mellett a nyájak ôrzése és irányítása volt a Canis Familiaris ôsi, ember kijelölte feladata. A kecske- és juhnyájak illetve marhacsordák bibliai idôk óta a gazdagság jelképei, mozgatásuk és védelmük elképzelhetetlen lett volna kutyák nélkül. A brit szigeteken a rómaiak honosították meg a birkatartást, s a különbözô kelta klánoknak már megvolt a maga jellegzetes pásztorkutya-típusa, melyek kialakulási helyükrôl kapták nevüket. A collie szót a skót dialektus használta a pásztorkutya megnevezésére. A XV–XVI. században számtalan háború dúlt Angliában, s a seregek táplálására egyre nagyobb birka- és kecskenyájakra volt szükség, ezzel párhuzamosan fejlôdött a gyapjúipar, így a nyájak látványosan gyarapodtak. A tulajdonos érdeke természetesen az volt, hogy állatai minél jobb kondícióban legyenek, hogy kielégíthesse a piac igényeit. Olyan kutyára volt szükség, mely nem tesz kárt a jószágban, engedelmes, gyors, sôt a zord skót idôjárást is elviseli. A juhászok a teljesítmény alapján, szigorúan szelektálták kutyáikat.

Egyes források szerint 1873-ban rendezték az elsô nyájterelôversenyt, hogy a juhászok összemérhessék kutyáik tudását. Más mûvek R.J. Lloyd Price-t tartják a terelôversenyek megteremtôjének. Price 1876-ban 100 vad walesi birkát szállított a londoni Alexandra Palotába, ahol a nyájat kettéválasztották, néhány állatot a park egy távoli sarkába vitték, majd elengedték, s a kutyáknak a park közepén álló, kicsiny karámba kellett a jószágokat beterelni. A „Live Stock Journal” szuperlatívuszokban írt a kézjelekre és füttyszavakra dolgozó kutyák csodálatos intelligenciájáról. Napjainkban évente több száz terelôversenyt rendeznek Nagy-Britanniában, hogy megôrizzék a border collie csodálatos képességeit és kiválasszák a legjobb kutyákat.

Thomas Bewick 1800-as évek elejérôl származó, „The History of Quadrupeds” (A négylábúak eredete) c. mûvében az egyik fametszeten a border collie rövid és hosszúszôrû változata látható, alig különbözve a mai egyedektôl. Robert Burns skót költô pedig egyik versében kiválóan írja le a border collie jellegzetességeit. 1860-ban, minden idôk második angol kutyakiállításán, a Birmingham Dog Society rendezvényén a borderek a „skót pásztorkutyák” kategóriában szerepeltek. Nem sokkal ezután Viktória királynô egy utazás során meglátja élete elsô collie-ját, és a fajta lelkes hívévé válik. És ez az a pont, ahol a modern collie és a régi típust megôrzô munkakutya, vagyis a border collie útjai kettéválnak. A border collie azóta is alig változott, míg a collie azaz a skót juhászkutya azzá vált, ami. Hogy melyik fajta járt szerencsésebben, a királynôi kegyeket élvezô, vagy a dolgos munkakutya, ki-ki döntse el maga. De talán nem véletlen, hogy az angol agility válogatott maxi csapata egytôl egyik border collie-kból áll. (A szigorú karantén szabályok megváltoztatásának köszönhetôen idén elsô alkalommal vesz részt az angol agility csapat az FCI világbajnokságán. A szerk.)

Hans Räber svájci kinológus beszámolója szerint bár az Anglia és Skócia között fekvô, névadó Border Country számtalan terrierfajta ôshazája is, mégis csupán border collie-kat látni nagy számban. Messze a leggyakoribb eb a környéken, és az aktívan dolgozó munkakutyák megjelenése feltûnôen egységes. Egyforma a méretük, színük, legtöbbjük fekete-fehér, elvétve látni csak tricolor vagy barna-fehér példányokat. Legtöbbjüknek feláll a füle. Jellegzetes lopakodó mozgásuk inkább macskára emlékeztet mint kutyára. Itt a border collie még mindig a birkatenyésztôk igazi munkakutyája. Szükség is van a tudásukra, hiszen gyakoriak az 1000–1500 fôs hatalmas nyájak. Ki más tudná a karámba terelni a szétszóródott állatokat, mint egy jó pásztorkutya? A kutyák gyakran párban dolgoznak, mély csendben, a zsákmányára vadászó ragadozóhoz hasonlatosan lopakodnak a nyáj körül vagy éppen villámként cikáznak körbe-körbe. Sokukat csupán füttyentéssel irányítanak. Nem véletlenül hívják a bordereket „szemkutyának” is, hiszen csupán átható tekintetükkel képesek uralni és irányítani a nyájat.

A Border Country juhászai 1906-ban hozták létre a Nemzetközi Juhászkutya Társaságot (International Sheepdog Society), mely napjainkban is mûködik. Céljuk a border collie rendkívüli képességeinek megôrzése és fejlesztése. Az ISDS 1955-tôl vezeti saját törzskönyvét, a pásztorok kutyáit sokáig „dolgozó pásztorkutyaként” (working sheepdog) regisztrálták, csupán a szôrzet minôségében tettek különbséget, mely rövid, hosszú vagy szakállas (bearded) volt. Mr. Reid, a társaság elsô titkára adta 1976-ban a border collie nevet a fajtának, hiszen a legjobb kutyák az angol-skót határvidékrôl származtak, és mivel Reid maga is skót volt, természetesen a collie nevet és nem a sheepdog elnevezést használta.

Míg csupán munkára tenyésztettek és szelektáltak a fajtát, nem volt szükség hivatalos fajtaleírásra. Az idôk azonban megváltoztak, a fajta intelligenciája és ösztönös munkája nemcsak a pásztorokat nyûgözte le, így a borderek iránti kereslet egyre nagyobb lett, s a farmerek minden maradék kölyköt el tudtak adni.

A második világháború után kezdôdött a munkaversenyek (obedience) népszerûsége, ahol persze a border colliek vitték el a pálmát. Azonban ezek a rendezvények a Kennel Club égisze alatt zajlottak, így valamilyen módon regisztrálni kellett a kutyákat. 1960-ban, hosszas tárgyalások után a Kennel Club úgy határozott, hogy csak azokat a kutyákat regisztrálja border collieként, melyek már szerepelnek az ISDS törzskönyvében, de ezeket az egyedeket is csupán az ún. obedience nyilvántartásba veszi fel. Az ISDS regisztrációs szám nélküli kutyákat csak „working collie” vagy „working sheepdog”-ként veszi fel nyilvántartásába.

Sok farmer nem regisztráltatta kutyáit, többek között azért, mert ehhez ISDS tagnak kellett lenni, s a tagdíjra csak abban az esetben áldoztak, ha a társaság terelôversenyein részt kívántak venni.

Ezért az ISDS, hogy ne veszítse el a kiváló munkavonalakat, felnôtt kutyákat is regisztrált, ha azok elvégeztek egy adott terelôvizsgát. A szabályzat ugyan ezt csak akkor engedélyezte, ha az érintett kutya szülei már regisztrálva voltak, de errôl a legtöbb esetben elfeledkeztek.

Miközben az ISDS és a Kennel Club a border collie „hivatalossá tételének” feltételein alkudozott, az az érdekes helyzet állt elô, hogy Ausztrália 1963-ban már rendelkezett saját border collie standarddel, sôt hivatalos kiállítási címet, Challange Certificate-t is kiadott a fajtában.

Harry Glover, ismert nemzetközi bíró elhatározta, hogy kezébe veszi az irányítást és megszünteti ezt a felemás helyzetet. Segítségével megalakult a Border Collie Club of Great Britain-t, a Kennel Club ugyanis csak akkor ismerhet el egy új fajtát hivatalosan, ha azt egy specialista klub kérvényezi, beadványához egy fajtastandardet is mellékelve. Sokan úgy gondolták, mindez az ISDS feladata lenne, ôk azonban kutyáikat „Working sheepdog” néven törzskönyvezték. 1979-ben alakult még egy újabb fajtaklub, a Southern Border Collie Club, s ekkor a Kennel Club mindhárom társaság képviselôjét összehívta, hogy jussanak közös nevezôre a fajtaleírást és egyéb fontos kérdéseket illetôen.