Amerikai buldog, a méltatlanul mellőzött ős

Az amerikai buldog története mentes a megszokott „sikersztoriktól”. Ez a kemény munkában edzett fickó a mai napig a Nemzetközi Kynológiai Szövetség (FCI) által el nem ismert fajták közé tartozik, holott eredete a régmúltba nyúlik vissza. Ráadásul anatómiai anomáliáktól, méretbeli hiányosságoktól vagy túlzásoktól mentesen, a mai napig talán legtisztábban őrzi a „buldogság” lényegét, és azokat a nemes erényeket, melyeket oly nagy becsben tartottak az őt ismerő és elismerő emberek.

A buldog-dinasztia leszármazása a 400-as évekre tehető. Ekkortájt kezdett elkülönülni a nomád törzsek által Angliába hozott nagytestű, vaddisznó- és medvevadászatokra használt, masztiff jellegű kutyákból egy olyan típus, melyet a buldogok őseinek tekinthetünk. Mivel ebben az időben ismeretlen volt a „hobbikutyázás” fogalma, csak azoknak a kutyáknak volt helye a nap alatt, akik hasznos munkát végeztek. Természetesen a klasszikus értelemben vett tenyésztés is ismeretlen volt, inkább amolyan funkcionális szaporítás folyt, azaz csak a munkára legalkalmasabb, legrátermettebb és bizonyítottan jó egyedeket szaporították.

A mészárosok – akiknek a buldog születését köszönheti – általában nagytestű, veszélyes állatok között dolgoztak, melyek a „siralomvölgy” felé tartva különösen csekély hajlandóságot mutathattak az együttműködésre. Ezért leginkább olyan kutyáknak vették hasznát, melyek megkönnyítették a vágóállatok hajtását, valamint képesek voltak az esetenként kitörő, elszabaduló nagytestű patások megzabolázására. Az általuk előszeretettel használt kutyák harciasságukkal, kitartásukkal és nem utolsósorban legendás fogáskészségükkel vívták ki elismerésüket, s a középkorban mészároskutyaként tesznek róluk említést. Az angol nyelvben később pedig találóan a „bull” (bika) és a „dog” (kutya)” szavak összevonásával, már buldogként aposztrofálták őket.

Kemény kenyérkereset

Egy 800-1200 kilós bika egy lábára nehezedő súly nem csekély; ha ezt megszorozzuk néggyel, elképzelhetjük, hogy akkoriban a buldogokra micsoda „szelekciós nyomás” nehezedhetett. Ezek az állatok ráadásul félelmetes testi erejük mellett időnként veszettül ingerlékenyek, különösen, ha életüket érzik veszélyben, és nem kevés kurázsi kell ahhoz, hogy ilyenkor valaki útjukat állja.

A kor buldogjai azonban nem rettentek meg a kihívástól. Hogy külön tanították-e rá, vagy az ösztönök által vezérelt tapasztalat késztette őket, hogy a bika érzékeny orrát célozzák meg, nem tudni, mindenesetre ha egyszer fogáshoz jutottak a barom megfékezésére alkalmas egyetlen testrészen, akkor nemigen mondtak le róla.

Persze nem is nagyon volt más választásuk, hiszen ha eresztenek, rögtön egy súlyos szarvpár és két betonkemény, vaskos csülök támadásával nézhettek volna szembe, melyeknek egészségromboló hatását szükségtelen különösebben ecsetelni…

Mindehhez rettenthetetlen bátorság, kemény, atletikus fizikum és satuszorítású állkapocs szükségeltetett.
Tévedés ne essék: még mindig a „munka-buldogról”, az amerikai buldog közvetlen őséről beszélünk.
A mai angol buldog még pajzán gondolat sem volt ekkoriban.

A buldogot tehát remek adottságai ismertté tették, aminek köszönhetően beszippantotta a kor „szórakoztatóipara”, és az egyre-másra divatba lendülő állatheccek (harc bika, medve, vaddisznó stb. ellen), valamint kutyaviadalok gyakori résztvevőjévé vált, mely szerepből aztán idővel kiszorították a buldog–terrier keverékek.

Az állatviadalok betiltásával és az ipari forradalom térnyerésével megváltozott körülmények hatására lassan kezdte elveszíteni népszerűségét, és a XIX. század közepére egyre inkább háttérbe szorult az óhazában.

Még a divatba lendülő kutyakiállítások sem hozták vissza régi nimbuszát, mivel az úri közönség köreiben viharos gyorsasággal terjedő, mopsszal keresztezett, zömök, gacsos lábú változata vezette a népszerűségi listákat, mely később az angolok nemzeti jelképévé vált. Igen, az angol buldogról van szó, mely az eredeti munka-buldog karikatúrájaként inkább szórakoztató, mulattató jelenségnek számított.

A mindennapok hőse

Mindeközben az amerikai buldog máshol kereste a boldogulást. Az 1700-as években Amerikába induló tömegeknek ismét szüksége volt kemény, kitartó munkájára. A meghódított Újvilág kezdetben talán még barátságtalanabb hely volt, mint amit a westernfilmek „poros borostáig érő whiskygőz” hangulata sugall. Akkoriban az indiánok még nem fogyasztottak „tüzes vizet”, így semmi nem akadályozta őket a telepesek ötletszerű halomra nyilazásában, és a spanyol és francia konkurencia támadásai is állandóan napirenden voltak. A fajta ekkor élte második aranykorát: portára vigyázott, marhákat felügyelt, nagyvadra vadászott, rabszolgákat őrzött és viadalokon is részt vett. Egy-egy jó kutya igen komoly értéket képviselt.

Az amerikai polgárháború azonban megint csak partvonalra kényszerítette a buldogot, és a vesztes déli oldal – ahol legtovább használták eredeti funkciójában – lenézett, „proli” viadorkutyájaként kezelték. Az 1960-as évektől már délen is csak nagy ritkán lehetett velük találkozni, és szinte a kihalás szélére sodródott. Végül a fajta néhány lelkes híve összegyűjtötte a megmaradt kutyákat, és gondos tenyésztői munkával sikerült megőrizniük az utókornak. A széles közönség a 80-as években köszönthette viszont az ekkor már amerikai buldogra keresztelt régi-új fajtát, és az évtized második felében ismertsége, népszerűsége ismét emelkedni kezdett, sőt tenyésztése már Európa több országában is folytatódott, és napjainkban is zajlik.