Az Alano

Az „alano” vagy „alant” szó, melyet Délnyugat-Európában a buldog munkáját végző kutyák megjelölésére használnak, az alánoktól ered. Ez a népvándorlási hullámmal Közép-Ázsiából érkező, a szarmaták akkoriban legnagyobb nomád lovas törzse egészen Hispániáig hatolt az i. sz. IV. század táján, és félelmetesen vad, erős kutyáikat is magukkal hozták. Ezekről a kutyákról ázsiai eredetükön kívül csak annyit tudunk, hogy nagy-, közép-nagy termetű, középhosszú szőrű, rettenthetetlen őrkutyák voltak, akik a vándorló családok marháit felügyelték. Hogy az Ibériai-félszigetre való megérkezésükkel együtt a hasonló funkciót ellátó kutyáknak átadott elnevezésen túl milyen hatást gyakoroltak a helyi állományra, vagy éppen magára az alanora, nehéz pontosan kideríteni. A mai kutyák robusztus alkata és hatalmas koponyája világosan utal molosaid származásukra, melyet részint a föníciai (pun) kereskedők ebeinek a Mediterránum nyugati részében való elterjedésével, részint a római hódítók hadikutyáinak Hispániában való - még időszámításunk előtti - megjelenésével magyarázhatunk. Talán a molosaidok leszármazottjai keveredtek az alánok fürgébb terelőkutyáival? Nem tudjuk. Egy mindenesetre biztos: a középkor beköszöntekor a spanyol területeken már általánossá vált a marhaterelő- és lefogó kutyák alanoként történő elnevezése. Emellett - hihetetlen fizikai teljesítőképességüknek köszönhetően - hamar népszerűvé váltak, mint rettenthetetlen vaddisznó- és medvevadászok.

Az alano egyik legkorábbi írásos említése De la Monteria 1330-ban megjelent munkájában található, melyhez képi ábrázolás is tartozik. XI. Alfonz, Kasztília királya 1343-as vadászati témájú könyvében szintén találkozhatunk a fajtával, melyben a nagyvadak vadászatára használt kutyának egy rajza azzal a kiegészítéssel együtt található, hogy az alano az egész spanyol területen nagy népszerűségnek örvend. A király az alábbi jellemzést adta a kutyáról: nagy és széles pofájú, erős állkapcsú, vad természetű. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ne legyen túlságosan nagytestű, mert az fürgeségének elvesztéséhez vezethet. Gaston Phoebus francia főnemes 1387-ben saját művében három „alant”-féleséget ír le, különböző testalkattal. San Isidoro sevillai szerzetes úgy említi az alanot, mint széles és erős mellkassal rendelkező, különösen vad természetű kutyát. Zaccaria Gonzalez IV. Károly spanyol király megbízásából készített falfestményén az alanókat és lebreleket együtt ábrázolja vadkanvadászat közben.

Egy 1644-ben megjelent, szintén vadászati témájú spanyol könyv az alanót a nagyvadak vadászatára alkalmas három fajta egyikeként említi a „lebrel” és a „dog” mellett. Ez utóbbi egyfajta nehéz vadászeb, az uralkodói ajándékként Spanyolországba érkezett óriási angol masztiffok leszármazottja lehetett, míg a lebrel (vagyis az agár munkáját végző „elfogó”) leírása alapján egy erőteljesebb kopóra emlékeztet. Az alanót, amelyet akár átmeneti típusnak is tekinthetünk a másik kettő között, a szerző a vadkan- és medvevadászatra leghasználhatóbb kutyaként írja le, amely „erős és kurta fejjel” rendelkezik, ugyanakkor gyors futásra képes. Ebből a korból is számos művészeti ábrázolás maradt ránk, melyek a kutyákat vadászat közben mutatják, mikor egyedül (!) gyűrik le a vadkanokat, mint ahogyan azt a bikafuttatásairól híres Pamplonában található köztéri szobor is megörökíti. Sokszor találkozhatunk olyan írásos említéssel, amely az alano végletekig bátor és hűséges természetét, valamint nagyszerű őrkutya voltát méltatja