VIII. fejezet
Kviddicsmeccs


Beköszöntött a november. Az idõ kezdett hidegebbre fordulni, és a tél elsõ jelei már megmutatkoztak a vidéken. A kastély parkjában reggelenként észre lehetett venni némi zúzmarát. A fák megváltak leveleik nagy résztõl, s aludni készültek, várva a jobb idõket és a tavasz eljövetelét. A nap már nem melegített úgy, mint a nyári hónapokban, csak beteges fénnyel ajándékozta meg a tájat. A szél csendesen görgette a leveleket a száraz avaron.
Draco az ablakából nézte a Tiltott Rengeteg fáinak, utolsó lehulló leveleit. Szeretett volna sétálni, de nem mehetett, mivel rabsága még mindig tartott.(Kviddics edzés kivétel volt, mert akkor a Mardekár elveszette volna a fogóját, és Piton ezt sérelmezte volna. Szóval egy kis közbenjárás segítségével, a professzor megoldotta ezt a problémát és Draconak nem kellett nélkülöznie az edzéseket.)
Hermionét, nem szívesen kérte volna meg, a rabság enyhítése végett. Bár kapcsolatunk, némiképpen javult valamicskét az eltelt napok alatt, mégsem tudta magát egy ilyen lépésre elszánni. A fiú egyre mélyebbre merült gondolataiban, felidézve egy régi emléket.
Szinte látta saját magát 6 évesen, a kúriához közeli erdõcskében bolyongva, apjával, akinek a kezét semmi pénzért nem engedte volna el. Eszébe jutottak az ilyen kirándulásokon elhangzott történetek, amik nemes, nagyhatalmú varázslókról szóltak, akik egykor családjának részét képezték.
Draco elmosolyodott, szeretett így gondolni apjára, aki ekkor még gondos volt és figyelmes. Furcsa, mióta felnõtt - azaz csak afelé halad-, minden megváltozott. Lucius távolságtartó lett fiával, de nem csak vele, hanem feleségével is. Elmaradtak a régi meghitt beszélgetések, a séták az erdõben, csak a parancsok maradtak semmi más. Eleinte szokatlan volt ez anya és fia számára, de az évek megszokottá tették a jelenséget, s csendes belenyugvással viselték el a családfõ viselkedését.
Lucius egyre szigorúbban nevelte a fiát, nem törõdve, annak érzéseivel és meggyõzõdéseivel. Rögeszméjévé vált, hogy Dracot mindenképpen halálfaló legyen. Az eszme, amit mindenáron át akart adni fiának, az az volt: Ne ismerj magadnál különbet, és minden helyzetben a nevedhez méltóan viselkedj!
A legfontosabbnak viszont azt tartotta, hogy ne szegülj szembe a Nagyúrral. Bár Draco csak nagyritkán mondott ellen apjának, soha nem merte még csak megemlíteni sem, hogy õ nem akar halálfaló lenni. Gyerekként a mesék, még elkápráztatták. Õ is pontosan olyan akart lenni, mint a dicsõ rokonok.
De ahogy egyre jobban megismerte a körülötte lévõ világot, már nem akart olyan lenni. Hiába õ soha nem volt gonosz. Természetesen nem volt szent ezt bizonyítják a csínytevései és egyéb dolgai. De az, hogy Voldemort talpnyalója legyen, ettõl a hányinger kerülgette. Az igazat megvallva nem volt hozzá semmi kedve, és nem akarta magát egy ilyen gátlástalan parancsolgatásának alávetni.
Utálta, ha utasítgatták, ez volt talán az egyik olyan- most ez esetben hasznos és figyelemreméltó- tulajdonság, amit a Malfoyoktól örökölt. Megvetette Voldemortot, aki a szemében nem volt más csak egy csaló. Olyan elvei voltak, amik ellentmondtak származásával. És egy sárvérû akar neki, egy aranyvérûnek dirigálni? Ugyan kérem. Nem is értette apja hova tette az eszét, amikor csatlakozott hozzá. Megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. Miután mindent átgondolt, elment az ablaktól. Eszébe jutott az átváltozástan dolgozatta, amit nem is olyan soká be kell adnia. Fogta magát, kiment a szobából és keresni kezdte a megfelelõ könyvet, amire szüksége volt.

***


Ugyanebben az idõben Hermione, szintén az ablakon bámult kifelé. Kezében éppen barátai levelét szorongatta, akik szörnyen hiányoztak neki. Már hetek óta csak futólag találkozott velük, mivel Draco miatt nem mehetett oda hozzájuk. Õk meg, szintén a szõkeség miatt, nem látogathatták meg itt. Jobb híján, levelezésbe kezdtek.
Harry és Ron kifejezték õszinte sajnálatukat a lány cellatársa miatt, és a lelkére kötötték, ha bármire vetemedne a ravasz kis görény, akkor õk nagyon szívesen segítenek laposra verni. A lány csak nevetett ezen, hiszen saját maga is képes lett volna elbánni Dracoval, de mostanában nem érzete ennek szükségét. A barátai legfontosabb célként Hermione felvidítását tûzték ki. Elsõ lépésként Ron magához vette Csámpást, akit a lány nem hozhatott ide, mert a szõke herceg allergiás a macskaszõrre. Harry természetesen egyetlen apró mozzanatot sem felejtett el megemlíteni, hogy Ron hogyan küzd meg nap, mint nap a cicával. A lányt örömmel töltötték el a levelek.
Mikor már vagy századszor olvasta, a „Sátán macskájának”- ahogy Ron nevezte- akcióját, és a következményeket, figyelme elkalandozott, majd tekintete a parkra tévedt. Nem volt éppen rossz idõ, és úgy gondolta jó lenne egy kicsit kimozdulni innen.
Már napok óta nem ment ki a kastély falai közül, kivéve azokon az órákon, amiket a szabadban tartottak. Végül is csak Dracot kell meggyõznie, ami talán nem lesz egyszerû, de meg kell próbálnia. Kiment a szobájából, és meglátta lakótársát. Gondolta lesz, ami lesz, beszél vele. Már megfogalmazta magában az érveket is, amiket felhozna, ha mégsem érné el a célját.
- Szép kint az idõ- szólt a lány
- Aha -mondta a fiú, aki éppen a könyvespolcot fürkészte, de titokban azt remélte, hogy azért mondta ezt, mert ki akar menni a szabadba.
- Nincs kedved sétálni?
- Nem is rossz ötlet, menjünk- szólt a fiú.
Próbálta elrejteni, mosolyát, de nem igazán sikerült neki, a lány viszonozta a mosolyt és örült neki, hogy ilyen könnyen sikerült Dracot kicsalogatnia innen.

***

Késõbb már a park füvét taposták. A szél már elég hideg volt, ezért vastag kabátot kellett felvenniük. Hermione nagyot szippantott, a friss hideg levegõbõl, amitõl teljesen megborzongott. Draco a szeme sarkából figyelte a lányt. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán, miért kezdi megkedveli õt, akit még nem is olyan régen, elmondott mindenféle sárvérûnek. Útjuk a kviddicspálya mellett vezetett el. A fiúnak egy remek ötlet jutott eszébe, ha már egyszer anno megígérte a lánynak, hogy megtanítja repülni, most itt a remek alkalom.
- Megyek, repülök egyet. Jössz?
- Én?- kerekedett el a lány szeme.
- Látsz itt még valakit?- nézett körbe figyelmesen.
- Nem.
- Akkor meg?- sürgette a lányt.
- Hát tudod én… izé nekem, tériszonyom van.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rád!
- Érdekes, és nagyon furcsa tõled ilyeneket hallani.
- Aha néha én is meglepõdöm magamon – mondta a fiú komoly képpel.
- Na jó- sóhajtott - legyen.
- Ez a beszéd, gyere utánam.
Bementek a seprûtároló részlegbe. Draco gondos mérlegeléssel és szakértelemmel választotta ki számukra a megfelelõ seprûket. Hermione, pedig kerített két kviddicstalárt, amelyek használtak voltak ugyan, de egy ügyes kis bûbájt segítségével, tisztává varázsolta õket.
- Ezeket meg hol találtad?- kérdezte a fiú és megszagolt az egyiket.
- Itt- mondta tárgyilagosan.
- Jó- vonta meg a vállát a fiú és már nyúlt a zöld színû talár felé.
- Az nem hiszem, hogy jó lesz rád.
- Mibõl gondolod?
- Jó a szemértékem, és nõ létemre, azért van elég tapasztalatom a ruhaméretek terén.
- Á már értem- mondta, tettetett meglepõdöttséggel- De mondd csak, az ugye merõ véletlenség, hogy ez a talár itt griffendéles?
- Képes lennél rólam ilyet feltételezni, hogy griffendéles talárba akarlak bújtatni?- mondta a lány és közelebb ment Dracohoz – Egyébként igazad lenne – súgta a fülébe közvetlen közelrõl.
Azzal Hermione megfordult és elvonult átöltözni, abba a talárba, amit az elõbb Draco a sajátjának hitt. Draco megbabonázva követte a lány kecses lépéseit, majd örült hiányérzet tört rá, amikor elvesztette a formás alakot, mikor Hermione eltûnt a látótávolságából.
Késõbb mind a ketten kint álltak a pálya füvén. Mondhatni teljes harci díszben, Draco pirosban, Hermione pedig zöldben. A lány nem állhatta meg, hogy ne szóljon egy szót sem, a tiszteletbeli griffendéles öltözékérõl.
- Jó áll neked a piros, kiemeli a szemed színét.
- Köszönöm. Csak ne áruld el, hogy felvettem, mert akkor lõttek a hírnevemnek- szólt aggodalmaskodva.
- Mert neked olyan is van?- kérdezte a lány ártatlanul.
- Ne akard kihúzni a gyufát, mert nem tanítalak meg repülni!
- Ki kért rá?
- Hát te.
- Mikor? Én nem emlékszem rá.
- Amikor büntetõmunkán voltunk.
- Jaj ne is emlékeztess rá!- mondta megborzongva, és vágott egy fintort.
- Hogy is mondtad: „Draco, én nem tudok repülni”- utánozta a lány hangját.
- Jól van, na. Hagyj békén, mert itt hagylak!- lökte oldalba a nevetgélõ fiút.
- Hogyan?- kérdezte érdeklõdve- Hiszen, ha nem vetted volna észre, össze vagyunk kötve.
- Még nem tudom, de ne aggódj, kitalálom, hogyan törjem meg a kötõbûbájt! - mondta durcásan. Draco kacsintott egyet a lányra, megköszörülte a torkát és belekezdett a mondanivalójába:
- Jó abbahagyom, mert akkor soha nem repülhetek. Szóval akkor kezdjük, az alapokat már biztos tudod. Legalább is remélem.
- Aha tudom.
- Helyes! Akkor emelkedj fel, és ne nézz le!
- Ennyi?
- Ennyi. A többit fent megbeszéljük.- mondta a fiú és elrugaszkodott a földtõl - Gyere utánam!
Hermione bólintott, és lassan emelkedni kezdett. A szél az arcába csapott, és õ becsukta a szemét, majd egyre magasabbra szállt. Draco érdeklõdve figyelte, gyorsan odarepült hozzá, és megállította. Majd gyengéden megfogta a kezét, ami görcsösen fogta a seprûnyelet.
Mosolyogva szorította meg a bátortalan puha kezet, ami hideg volt a félelemtõl. Hermione testén jólesõ bizsergés futott végig, és már nem érzett félelmet. Draco itt volt mellette, és õ bízott benne. A fiú ügyesen úgy fordította meg a lányt, hogy pont a lemenõ Nap irányában nézzen.
- Most nyisd ki a szemed!
- Nem merem.
- Dehogynem, ha már eddig feljutottál, ezt nem hagyhatod ki.
A lány óvatosan kinyitotta a szemét. Lenyûgözõ táj tárult a szeme elé. Imádta nézni a naplementét, el sem tudott volna képzelni szebbet ennél. Az ilyenkor megjelenõ színek, a pirostól a rózsaszínig, káprázatos látvány nyújtottak. Fent elég erõsen fújt a szél, de ez nem zavarta õket. Furcsa az élet vagy inkább a sors. Pont az ellenségével van itt, gondolta Hermione, és elmosolyodott. Már nem gyûlölte Dracot, mint régen csak még azt nem tudta minek is nevezze a kapcsolatukat.
- Gyönyörû, ugye? -zökkentette ki a gondolkozásból a lányt.
- Igen az.
Dracoból felszínre tört a komiszabbik énje, megborzolta a lány haját, és elsuhant mellõle. Hermione- mit sem törõdve a tériszonyával- követte egyre szélsebesebb tempóban. Felszabadult volt és örült, hogy érezheti azt a mérhetetlen szabadságot, amit még eddig nem nagyon volt alkalma megtapasztalni. A fiú élvezte, hogy üldözik és kihasználva a lány gyakorlatlanságát, mindig meglógott elõle. De Hermionét sem kellett félteni, mert õ is tett egy-két meglepõ mozdulatot, amit Draco ki sem nézett volna belõle.
- Kviddicsezned kellene. Nem gondoltál még rá?
- Én és a kviddics, hát az két külön dolog.
- Miért? Ez is megtanulható, igaz nem könyvekbõl. De ki tudja, még egészen jó játékos is lehetsz.
- Ühümm. Persze ezt csak, azért mondod, mert ha belépnék a csapatba, tuti, hogy a Mardekár nyerné meg a kviddicskupát.
- Rémeket látsz, én nem is gondoltam erre - mondta a fiú és zuhanórepülésbe kezdett, majd elegánsan landolt a pálya füvén.
Miután már mindketten újra a földön voltak, élénk beszélgetésbe kezdtek egymással, és visszaindultak a kastélyba. Nem is gondolták, hogy egy öreg varázsló mosolyogva figyeli õket a dolgozószobájának ablakából. A két fiatal a kastélyba érve a holnapi Mardekár & Griffendél találkozóról kezdett elmélkedésbe.
- Mit gondolsz, ki nyeri a holnapi meccset?- kérdezte a lány érdeklõdve.
- Mi fogunk nyerni! -mondta magabiztosan a fiú.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert tudom, szinte érzem a zsigereimben.
- Aha, már értem- mondta, a lány gúnyosan.
- Nem hiszel nekem, ugye?
- Hát…
- Fogadjunk!
- Jó, és miben?
- Ha vesztesz… akkor…
- Akkor mi lesz?- türelmetlenkedett a lány.
- Akkor… Mondd elõbb te, hogy mire gondoltál!
- Jó, ha te vesztesz, akkor te írod meg a bájitaltan házi dolgozatomat.
- Oh minõ borzalmas büntetés- vigyorodott el Draco.
- És te nagyokos, mit találtál ki nekem?
- Ha én nyerek, akkor neked meg kell csókolni szerény személyemet, azaz engem.
Hermione felkapta a fejét, és belenézett a fiú huncut szemeibe. Összehúzta a szemöldökét és próbált rájönni, vajon ugyanaz a Draco Malfoy áll elõtte, aki az év elején megátkozta. Miért kérhet tõle, Hermionétól ilyesmit? Aztán mérlegelni kezdte az esélyeit.
Végül is a Griffendél mindig megverte a Mardekárt, ezek szerint nincs mitõl félnie. Nyugodt szívvel vállalhatja a kockázatot, úgy is õ fog nyerni, már ha az események az elõzõ évekhez hasonlóan történnek.
- Rendben – mondta és kezet nyújtott a fiúnak, bízva Griffendéles csapat minden tagjában- Áll az alku.
- Veszíteni fogsz.
- Az nem olyan biztos- mondta a lány.

***


Gyönyörû reggelre ébredt Roxfort diákserege. Az idõ tökéletes volt a repülésre. A levegõ éles volt és tiszta. Nap- tél révén-erõtlenül sütött. Az ég gyönyörû türkizkék színben pompázott, és egyetlen kósza felhõcske sem lábatlankodott rajta.
Hermione és Draco izgatottam mentek le a Nagyterembe, ahol már javában készülõdött a rajongótábor és a csapattagok. Draco a többi játékossal ellentétben nyugodtan evett, néha rásandítva a mellette ülõ lányra, aki próbálta ezt nem észrevenni, és inkább a reggelijére koncentrált. Majd miután végeztek, Hermione sok szerencsét kívánt a fiúnak, aki mindezt egy kaján mosollyal fogadta.
- Úgyis én fogok nyerni-vigyorgott, azzal fogta seprûjét, és elindult kifelé.
A lány sietve távozott, mert a legjobb helyrõl szerette volna figyelemmel kísérni a meccset. A lelátókon rengeteg diák gyûlt össze, Hermione egy ötödikes griffendéles lány mellet foglalt helyet. Pályára léptek a játékosok, elfoglalták pozíciójukat és megkezdõdött a meccs. A lány hevesen dobogó szívvel nézte a suhanó, villámgyors alakokat, és reménykedett.
A küzdelem egyre szorosabbnak bizonyult. A két csapat fej-fej mellett haladt, magyarul pontszámuk megegyezett, ami elég ritka egy kviddicsmeccsen. Hirtelen a feltûnt a cikesz a pálya közepén, amit a két fogó észre is vett.
Veszett tempót diktálva, vették üldözõbe a piciny labdácskát. Draco és Harry szorosan egymás mellett repültek ide-oda lökdösve egymást, mintha az életük múlt volna a gyõzelmen. A helyzet pattanásig feszült lett, a két gyereket már csak méterek választották el a dicsõségtõl. Amikor is Draco megelõzte Harryt, és kinyújtott a kezét.
Már markában érezte a szárnyas labdácskát, de olyan dolog történt ekkor, amire sem õ, sem a közönség nem számított. A cikesz eltûnt. De hová?- tehetnénk fel joggal a kérdést. Hát nem máshova, mint egy arra járó, helyesebben repülõ pelikán csõrébe. A madár ránézett, a meghökkent fogóra, fogta magát, és egy pukkanás kíséretében eltûnt a színrõl.
A pályán síri csend honolt, senki nem tudta nevessen-e vagy sírjon. Biztosra veszem, ha lettek volna tücskök november közepén, azoknak is hallhattuk volna a ciripelését. Mintha kiürült volna a stadion, senki nem mozdult, csak figyelmesen várták a következményeket. Draco feje egyre vörösebb lett- a társaság lélegzet visszatartva figyelte, hirtelen senki sem tudta, hogy a méregtõl vagy az elfojtott nevetéstõl következett be rajta ez a változás- aztán rázkódni kezdett, és kitört belõle a nevetés.
A többi szurkoló, de még a játékosok is követték a példáját. Hamarosan már egész hangorkán söpört végig a pályán. Kivételek, mint mindig most is akadnak, ez esetben ki is lehetett ez a személy. Ki más, mint Piton professzor- a Mardekár ház feje - aki azt hangoztatta, hogy ez csalás a Mardekár ellen és újra kell játszani a mecset. De nem hallgatott rá senki. A meccsnek volt eredménye: döntetlen, ami ellen egyik csapat sem tiltakozott, sõt nem is akarták újra játszani a mérkõzést.
Draco még életében nem nevetett még ennyit és ennyire felszabadultan. Szinte görcsöt kapva szállt le a földre. Ilyen még nem volt, hogy egy madár kapja el a cikeszt, néhányan azt is rebesgették, hogy ez az eset nyílván, még Roxfort történetébe is bekerül. Hermione mosolyogva nézte a nevetõ diáksereget, és elindult a hömpölygõ tömeggel vissza a kastélyba. Aztán hirtelen valaki, befogta a száját, és berángatta egy sötét zugba.
- Ne sikít! Én vagyok -mondta Draco búgó hangon.
- Tudom, hogy te vagy –szólt a lány mire sikerült leszednie a fiú kezét a szájáról.
- Na mi legyen.
- Mi legyen?
- Mert minek kellene lenni?
- Mit csináljunk?
- Mit kellene?
- Hermione, ne húzd az agyamat!
- Mióta hívsz a keresztnevemen?
- Nem tudom, mondjuk mostantól.
- Jó.
- Akkor mi legyen a fogadással?
- Nem nyert egyikõnk sem.
- De valamit…
- Semmit.
- Van egy ötletem.
- Mi?- kérdezte a lány érdeklõdve.
Draco huncut mosollyal közeledett felé. Hermione viszont gyorsabb volt elfordult tõle, és mit sem törõdve vele elindult visszafelé a kastélyba. Ám a köztük lévõ kötelék újra aktivizálódott. A következmény pedig az lett, hogy a mérgesen az egyik oszlopnak támaszkodó fiú elesett.
- Ne haragudj! - szólt hátra a lány nevetve.
Már ment volna tovább, amikor õ is földön landolt, szintén McGalagony ügyes bûbájának köszönhetõen.
- Már nem haragszom - mondta a földön fekvõ Draco gúnyosan.
A lány nem szólt vissza semmit, csak feküdt tovább a füvön. Kezét kitárva figyelte az égen úszó fellegeket. Nem messze tõle Draco éppen feltápászkodni készült a fûrõl. Kinyújtózott, aminek következményeképp háta megroppant. A fiú körzött egyet a fejével, majd talpra ugrott. Zöld kviddicstalár volt rajta, haja pedig össze-vissza meredt mindenfelé, és némi fû is tarkította a tejfölszõke tincseket. Felállt felborzolta a haját, és elindult Hermione felé.
- Meg fogsz fázni, ha sokáig itt fekszel!
- Nem hiszem.
- De azért csak kelj fel!- Draco kinyújtotta a kezét, majd felhúzta a lányt.
Ám ebben a mozdulatban nagy volt a lendület. Hermione vészes közelségbe került Dracohoz, és a fiú ki akarta ezt használni.
- Meg ne próbáld!- mondta Hermione.
- Na csak egy picit- alkudozott.
- Nem.
- Nem lehetne, hogy…
- Nem lehetne - rázta meg a fejét határozottan Hermione.
Draco durcás képet vágott és elindult a kastély felé. Hermione kuncogva lépkedett mögötte, majd egy hirtelen ötlettõl vezérelve, közelebb merészkedett a duzzogó Sárkányhoz, és adott neki egy puszit.
- És a csók hol marad?- kérdezte Draco.
- Telhetetlen mardekáros!- tette csípõre a kezét Hermione.
- Áh dehogy, csak azt szeretném megkapni, ami nekem jár.
- Csak szeretnéd.
- Ha kell valami, azt elveszem.
- Mi vagy te? Robin Hood? Bár ha jobban meggondolom, nem osztanál szét semmit a szegények között.
- Hát, ami most kéne, azt nem osztanám szét.
- Még szép, hiszen sem kapod meg.
- Azt soha nem tudhatod. Mondtam, hogy megszerzem, amit akarok.
- És ha én nem hagyom?
- Hagyni fogod.
- Mibõl gondolod?
- Abból, hogy az erdõben is hagytad magad.
- Az más volt, és megkértelek, hogy ne emlékeztess!
- Jó, jó, de most kapok csókot vagy nem?
- Megnyered a versenyt? Nem. Ez esetben nem jár neked semmi.
Draco gondolkodó képet vágott. Valamit ki akart találni, hogy õ jöjjön ki a dologból gyõztesen. Eszébe jutott valami. Ravasz mosoly jelent meg az arcán. Hermione szemei tágra nyíltak, és ösztönösen hátrált néhány lépést.
- Mire készülsz?
- Majd meglátod- búgta sejtelmes hangon és egyre közelebb ment e lányhoz.
- Ne gyere közelebb!- rázta meg a fejét a lány, és kezével megállította a fiút.
Hirtelen nem tudta mit csináljon. Tenyere alatt érezte a fiú szívverését. Testét bizsergetõ érzés járta át. A következõ pillanatban pedig már futott.
- Állj meg Hermione Granger!
- Azt csak szeretnéd.
- Össze vagyunk kötve.
- Akkor jobb, ha te is nekiállsz futni!
- Elkaplak!
- Azt nem hiszem.
Nevetve futkostak a kastély parkjában. A közelben éppen McGalagony és Piton professzor járõrözött, amikor a két imposztor a látótávolságukba ért.
- Az ott nem…
- De igen Minerva- mondta Piton nemtörõdömséggel a hangjában.
- Mr Malfoy!- emelte fel a hangját- Hagyja már békén azt a lányt, még megfojtja!
- De tanárnõ, én hozzá sem nyúltam!
- Ezt el is hinném, ha a keze nem a Mis Granger nyakán lenne.
- Nem is nyakán van a kezem, hanem a vállán.
Draconak természetesen nem volt semmilyen fojtogatási szándéka, bár tény az, hogy megfordult a fejében. Azonnal levette a kezét a lányról. Mindketten egymásmellé állva lehajtott fejjel próbálták leplezni a kitörni készülõ nevesüket.
- Na most pedig menjenek fel azonnal a szobájukba!
Draco és Hermione miután hallótávolságon kívül voltak, elnevették magukat.
- Mit mondtál volna, miért van a kezed a vállamon?
- Nem is tudom- vonta meg a vállát a szõke.- Talán azt, hogy meg akartalak masszírozni.
- A fojtogatást jobban elhitték volna.
- Na mi lesz ezzel a fogadással?
- Semmi, elnapoljuk. Jó?
- Jó- tette zsebre a kezét Draco.
Majd tovább indultak a folyosón.
- Mondd csak Hermione, nem akarsz fogadni?
Hatalmas sóhaj hallatszott, majd mindketten elnevették magukat.

Következő