... mert már hogy ugye a második animált dínófesztiválnak az volt a címe, hogy Elveszett világ. Addig fogják ütni ezt a vasat a készítők, amíg pénz folyik be belőle (nem is beszélve a hozzá kapcsolt eladott játékokról, tolltartókról, bólogató dinoszauruszokról és dínós pokémonokról). Ezek voltak, vannak és mindig is lesznek, ebbe jobb belenyugodni, mert változtatni nem tudunk rajta. Szinte hallani lehetett, amint a világ egy emberként sóhajtott fel, mikor kiderült, hogy érkezik a harmadik rész: "Na neee, már megint?!" és mégis: vetítésének első 5 napja alatt leperkáltak a látványra éhes nézőmilliók 80 millió dollárt, hogy végighallgassák a dínók csámcsogását. (Összehasonlításul: a szeptember 20-a premiercsütörtök 5 legjobban jövedelmező filmje összesen termelt 25 milliót!) Világos, nem? A Jurassic Park anno 1993-ban egy nagyon jól megírt regényt egyszerűsített le meglehetős nemtörődömséggel látványos dínófelvonulássá, de egy még nem teljesen tragikus forgatókönyvvel. Abban még egymásbaértek a jól kiötölt párbeszédek, jellemes figurák, morális porblémák és komoly izgalom, valamint jó beszólások, poénok. Aztán a másodikban hi-tech üldözések zsoldosokkal és fegyverekkel, és a még morálabb még porblémábbak, ugyanis előjött az öntudatos természetvédő, aki rendre keresztbetett a vadászoknak. Sokan voltak, sokat meg lehetett zabálni belőlük. Mostanra elmondhatjuk, hogy a dolgot sikerült biztos alapokra tenni: 4 évenként jelenik meg a JP aktuális része, mint annak idején a Michael Jackson nagylemezek. Steven Spielberg már annyira sínen tudja a dolgot, hogy ezt már nem is óhajtotta rendezni, és arra a Joe Johnstonra bízta a megafon markolászását, aki eddig vizuális effektorként jóval többet tett az asztalra, mint rendezőként. A szekér szépen szalad immáron, szinte magától. Sam Neill továbbra sem akar kibújni a bőréből: pénzéhes paleontológusként vonul be immáron a filmtörténelem apróbetűs részébe. Ebből ugyan nem fog meggazdagodni, de az biztos, hogy soha nem jön már rá a fejfájás, ha kifogy a hűtőből a dobozos söröcske. Van még a William H. Macy, akinek a nevét alig ismeri valaki, de egy tucat filmben biztos, hogy látta (Fargo, Boogie Nights, Psycho, Pleasantville, Az elnök különgépe stbstbstb) A többi szereplő pedig szóra sem érdemes. Igazából Neill és Macy sem. Mert a szokásos hajcihő van: nagy fogak, kis emberek, nagy zabálás, néhányan megússzák és fogadkoznak, hogy immáron soha, de soha nem térnek vissza a szigetre, inkább szöges deszkán csússzanak a pokolba. És mindez meglepetésszerűen megdől a következő folytatásban. Mert úgyis kiderül, hogy vannak még túlélők, meg másik sziget, meg harmadik labor és különben is, a természet utat tör önmagának. Ha megkérdeznénk néhány lurkót, egy általános iskolai uzsonnaszünetben, hogy mivel magyaráznák meg az új dínóparadicsomot a következő rész elején, a sznikersz és az iskolatej között csámcsogva, százszor prímább magyarázatokat adnának elő félvállról, mint azok a léhűtők, akik dollárszázezrekért hordják össze a JP folytatásainak forgatókönyvét. És még olcsóbbak is lennének...

Amiben tehát vastagon sikerült alulmúlni az eddigi részeket, az a dramaturgia. Merthátkéremszépen miféle hatalmas, nagyon buta melléfogás az, hogy a rettegett T-rexet az első félórában összeeresztik az új megahúsdarálógéppel, a szpinoszaurusszal? Ez egy tipikusan végkifejletnek való jelenet. A tényleges befejezés ezzel szemben annyira hebehurgya, hogy szinte már a néző szégyelli magát. Továbbá: az első részben kerek egész sztorit kaptunk, újszerű volt a téma és ott figyelt egy hisztérikusan cinikus elméleti matematikus (Jeff Goldblum), a káoszelméletszakértő, akinek minden szavára érdemes volt odafigyelni. A másodikban pergő volt az akció. Itt most azzal szeretnék erőtlenül keltegetni a feszültséget, hogy a maroknyi humanoid gyakorlatilag fegyvertelenül próbál átevickélni a dínórengetegen. Az egész hármas valahogy emlékeztet az Alien-filmek tematikájára: ott is az volt a nagy tutiság a harmadik (szerintem leggyengébb) részben, hogy egy börtönbolygón zajlott a mizéria, ahol egy fél légpuska sem akadt; leleményességgel kellett lenyomni a cuccot. Kicsi volt és nyamvadt, de azért sokat bírt a kis szemét és alapos étvágyra gerjedt a sok szaladgálástól. Ha ezt a párhuzamot a két "sorozat" között folytatják, akkor a negyedik dínóparádé elvileg meglepően humoros lesz, feszült, és minden bizonnyal Jean-Pierre Jeunet rendezi majdan.

Teljesen egyedi kötődésem van a Spielberg-féle dínómániához, bár ez nyilván senkit nem érdekel, mégis leírom: 1997-ben az egyik legelső írásom az Elveszett világról szólott. Hajjaj, akkor még fiatal voltam és zsenge. Abban, a folytatás témáját illetően a következő javaslatot tettem: "mi lenne, ha a dínók csak és kizárólag sűrűn lakott szárazföldön tombolnának (vagy Disneyland-ben?). Esetleg ezzel egyidejűleg jöhetnének valami földönkívüliek, amik felismernék a lehetőséget a dínókban, szövetkeznének velük, és közösen próbálnák kiirtani az emberiséget. Ez mindenképpen fokozást jelenthetne" Négy év alatt semmi sem változott, ez még mindig aktuális. Mindenki tudja, hogy ez a film a középszerűség vastagon bekeretezett példaképe. És mégis mindenki meg fogja nézni. És szórakozik egy jót. Így van ez...