Néhány órával később Perselus Pitonhoz megérkezett a bagoly. A férfi nem ismerte fel a kézírást az összehajtott pergamenen, de kíváncsiságból kinyitotta. A levél betűi kuszák voltak, szinte remegtek.

Ne haragudjon rám, nem akartam megbántani. Tudom, hogy csak a feleségén szeretett volna segíteni, és én nem hibáztatom a döntéséért.

H. J. Granger

Gondolkodás nélkül felpattant, magára terítette lobogó talárját, majd a kandallón keresztül a Szent Mungóba sietett. Néhány perccel később benyitott a nő szobájába, ahol megláthatta a falfehér Grangert tehetetlenül az ágyon heverni. Mintha súlyos terheket raktak volna a mellkasára, úgy fojtogatta a bűntudat.

Lassan odasétált az ágy mellé, majd az ápoló felé fordult, aki őt bámulta leplezetlenül.

- Ki az? – szólalt meg Granger rekedtes hangon suttogva.

- Piton – válaszolt a férfi halkan.

- Magukra hagyom önöket, szóljanak, ha szükség van rám – közölte Anna, majd halk léptekkel kisétált a szobából.

- Sajnálom, tegnap nagyon goromba voltam – suttogta Hermione.

- Megértem, talán én sem fogadtam volna jobban a hírt – felelte Piton csendesen, majd leült az ágy melletti székre. – Hogy van?

Granger szárazon felnevetett, ami alig volt több mint a suttogás, majd köhögni kezdett. A férfi meglátta az éjjeliszekrényen álló pohárnyi vizet, és megpróbálta megitatni a fuldokló lányt. Feljebb húzta az ágyon, majd mellé ült, úgy tartotta meg.

- Fáj valamije? – kérdezte aggódón, mire kapott egy elhaló nemet. – Úgy látom, jó pár bájitalt megitattak magával.

- Már hármat kaptam – felelt halkan a nő.

Piton elszámolt háromig, mielőtt sóhajtott volna egy óriásit, egy kurta káromkodással egybekötve. Az éjjeliszekrényen álló kék színű bájitalokról pontosan tudta, hogy a létező legerősebb, és egyetlen fiolányi elég kellett volna, hogy legyen.

- Nemsokára vége, már úgyis mindegy – mondta Hermione, mintha megérezte volna Piton feszültségét.

A férfi nem felelt, mert pontosan tudta, hogy igaza van a nőnek. Egy darabig csendben ültek, amikor Hermione ismét megszólalt.

- Nagyon félek – nyöszörögte sírós hangon.

Piton feljebb ült az ágyon, majd magához húzta a didergő testet, lerúgta cipőjét, és betakarta magukat a takaróval.

- Ne féljen, itt vagyok – mormolta nyugtatóan, majd hagyta, hogy a nő feje a vállára bukjon. Egy kis gondolkodás után simogatni kezdte Hermione hátát.

- Meséljen a feleségéről – kérte a nő alig hallhatóan.

Piton sóhajtott egyet, megigazította magukon a takarót, majd feszengve visszakérdezett.

- Mire kíváncsi?

- Hogy nézett ki?

- Magas, vékony lány volt, bár annyira nem, mint én – mosolyodott el az emlékek hatására. – Vörös haja, világosbarna szeme, és rengeteg szeplője volt.

- Hasonlítok rá valamiben? – kérdezte Hermione.

- Nem, egyáltalán. Még a természete sem.

- Hogyan ismerkedtek meg? – jött a következő kérdés.

- Ő is Mardekáros volt, mint én, és egy évfolyamba jártunk. Az egyik bájitaltanon megkért, hogy korrepetáljam, innen már gondolom sejti… Granger?!

A karjaiban kucorgó lány egyre jobban remegett, és ő nem tehetett mást, mint hogy jobban magához szorította. Hermione utoljára erőtlenül megszorította karját, majd kézfeje a takaróra hullott.

- Ne, még ne!

Már szinte összeroppantotta a nőt, úgy szorította magához.

- Granger, ne tedd ezt velem – suttogta reménytelenül.

Egy perc múlva berohant Letrenem, nyomában két ápolóval, akik lefogták a lányt, míg annak vonaglása alább nem hagyott. Hermione nem mozdult, és bár egy ideig lélegzetvételei még hallatszottak a szoba csöndjében, lassan azok is elhaltak.

Piton ledermedve állt az ágy mellett, majd kinyújtotta kezét a nő még meleg teste felé, és megszorította az apró kezet. Percekkel, talán órákkal később egy ápoló kérte, hogy hagyja el a szobát, és ő szó nélkül elindult. Az első útjába kerülő kandallót igénybe vette, és a Roxfortba ment.

Lakosztályában lerogyott az egyik székre, és kábultan bámulta azt a levelet, amit Grangertől kapott. A szavak nem jutottak el a tudatáig, csak a fájdalom és a keserűség, amit azok a reszketeg betűk okoztak.

Felállt, összehajtotta a pergament, és elrakta a felesége után maradt emlékei közé. Eltette a dobozt a rejtekhelyére, majd felállt, és az ágy mellé sétált, de látása elhomályosult, lábai nem bírták tovább, térdre zuhant, és zokogni kezdett. Ezalatt a doboz mélyén a tengerzöld pillangó még egyszer, utoljára, bánatosan megrezegtette szárnyait.

Vége