- A feleségemről akarok elmondani valamit.

- Nem tudtam, hogy házas – kotyogott közbe Hermione. – Sohasem láttam gyűrűt az ujján.

- Csak voltam – felelt Piton. – Mindössze húsz éves voltam, amikor összeházasodtunk a feleségemmel. Akkor már régen hátat akartam fordítani a Sötét Nagyúrnak, de nem akartam magára hagyni Georginát, ezért inkább elvettem. Így utólag belátom, hibát követtem el vele, mert ahelyett, hogy megvédtem volna, Tudjukki célpontjává tettem. Vele zsarolt, őt használta fel, hogy maga mellett tartson – vallotta be vonakodva.

- Miért mondja ezt el nekem? – kérdezett újból a nő, teljességgel értetlenül.

- Hagyja, hogy folytassam. Huszonhárom évvel ezelőtt a Sötét Nagyúr túllőtt a célon; egy olyan átkot használt rajta, amely manapság nagyon sok sötét, kínzó varázslat alapja. Georgina eleinte csak elájult, később rohamai voltak, majd megvakult… a többit gondolom tudja.

- Azt akarja mondani… ez lehetetlen, engem nem átkoztak meg – ellenkezett erőtlenül Hermione, bár sejtette, hogy valószínűleg a férfi felesége is ugyanabban a kórban szenvedhetett, mint most ő.

- Ez csak a történet fele volt, mire a végére érek, érteni fog mindent. – Piton vett egy mély levegőt, majd folytatta. – Dumbledore-hoz fordultam segítségért, aki feltételeket szabott azért cserébe, hogy megmenti a feleségemet a biztos haláltól.

- Feltételeket szabott? – hüledezett Hermione.

- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyfajta bonyolult varázslattal megmentette Georgina életét.

Hermione reménykedni kezdett, hogy van kiút ebből a szörnyű helyzetből, Piton viszont kíméletlenül folytatta.

- Georgina kómában volt, amikor végrehajtotta rajta a varázslatot, így sohasem tudta meg, mi történt vele, bár így utólag már nem is számít…

- Milyen varázslatot? Mi történt vele? – kérdezte a nő kíváncsian, reménykedve.

- Nos, Dumbledore átformálta egy magzattá, amit – konyhanyelven megfogalmazva – az ön édesanyjának a hasába tettek. Természetesen felhasználták az édesapja vérét is. Alapvetően mégis, maga Georgina Piton – mondta ki egy szuszra a férfi.

- Tessék?! Hogy… ezt nem… képtelenség!

- Úgy gondolom, újra átéli Georgina betegségét, amit végig magában hordozott, de csak most tört felszínre. – fejezte be Piton a megdöbbentő történetet.

Hermione gyomra most kezdett igazán kavarogni. Már tényleg semmit nem értett, ha eddig úgy érezte, tisztán látja a helyzetet, hát nagyot tévedett. Ez olyan lehetetlenül hangzik, és mégis, eddig senki sem állt elő jobb magyarázattal… Ő valaha Piton felesége volt, de ami a legmegdöbbentőbb, hogy a férfi elárulta azt a nőt, akit szeretett, és új életet adott neki, mikor az talán nem is akarta. De neki miért nem mondták ezt el?

- Miért nem mondta el soha senki? – kérdezte ingerülten.

- Egyedül Dumbledore tudta, hogy ki ön, annak ellenére, hogy az egész az én döntésem következménye. Sajnálom, Granger, az én hibám, hogy meg fog halni – mondta a férfi csendesen.

- Tűnjön innen – morogta halkan a nő.

Egy ideig nem hallatszott más, csak a csend, aztán a férfi nagyot sóhajtva lassan kiment a szobából, az ajtót is halkan csukta be maga után.

Hermione éktelenül dühös volt Pitonra, amiért eddig titokban tartotta előtte, de még inkább Dumbledore-ra, aki az egészet véghez vitte. Meg tudta volna fojtani önmagát is, hogy eddig miért nem jött rá… bár, honnan tudhatta volna? Gondolatai egymást kergették, míg bele nem fájdult a feje.

Elindult a fürdőszobába, hogy lehűtse magát, de félúton megtorpant, amikor reszketni kezdett a keze.

- Jaj ne – suttogta elgyötörten.

Nem akart most újabb rohamot, mert sejtette, hogy ez már annak a jele, hogy nemsokára vége az egésznek. Nem akarta, hogy vége legyen, élni akart, csak még egy kicsit, hogy legalább a barátaitól elbúcsúzhasson.

- Ne most, nem akarom, nem akarok még meghalni – motyogta, miközben szemeiből könnyek csordultak ki.

Remegő kézzel kapaszkodott bele a mellette álló szék karfájába, de már az sem mentette meg, lábai nem bírták tovább a súlyát, tehetetlenül esett a hátára, magával rántva a széket is. Teste elviselhetetlenül fájt, izmai megfeszültek, és végre elvesztette az eszméletét.

Egy szobában feküdt, amikor kinyitotta a szemét, de nem látott semmit, csak a jól ismert feketeséget. Egy óvatos, nyirkos kéz hátrasimította homlokából az odatévedt tincseket, majd valaki megcsókolta.

- Nemsokára vége – mondta Hermione halkan, de hangja mélyebb volt, mintha nem is ő beszélne.

- Tudom – suttogta az ismerős férfi bizonytalanul.

Legszívesebben hozzábújt volna, de a kezén kívül semmije sem mozdult, hiába akarta. A férfi, mintha megérezte volna, hogy szüksége van rá, mellé ült az ágyra, és szorosan magához ölelte.

- Maradj itt velem, kérlek. Ne hagyj egyedül – motyogta a férfi ingének puha anyagába.

- Ne félj, itt vagyok. - Közelebb húzta magához, míg végül már tényleg az ölében kötött ki.

Az ismeretlen óvatosan ringatni kezdte, miközben egyre szorosabban szorította magához.

- Vigyázok rád, Georgina, ne félj – hallotta még, mielőtt ujjai remegni kezdtek…

…n†

Miután kijött Granger szobájából, megállt az ajtó előtt, ökölbe szorított kézzel, megfeszülő arccal. Dühös volt a nőre, mert nem értette meg, hogy csak feleségén akart segíteni, nem őt akarta bántani. Az ő hibája, de semmi szándékosság nem volt ebben az egészben!

Vett egy mély levegőt, fáradtan megdörzsölte homlokát, majd elindult, de két lépést sem tudott megtenni, amikor csattanás hallatszott a nő szobájából. Gondolkodás nélkül benyitott, és látta a kínok közt vergődő, tehetetlen Grangert a földön.

- Jöjjön valaki – kiáltotta ki a folyosóra.

Két lépéssel a nő mellé ért, letérdelt, és a karjaiba vette a még mindig vonagló Grangert. Óvatos mozdulatokkal az ágyra fektette, majd hátrébb lépett, utat adva a megjelenő Letrenemnek és az ápolóknak.

Várta, hogy a gyógyító mondjon valamit, de az nem szólt semmit, csak varázslatokat végzett a nőn, és Piton jól ismerte mindet - légzéssegítő, mozgássegítő varázslatok voltak.

- Talán még egyszer fel fog ébredni, de a karján kívül nem tudja majd mozgatni semmijét. Az utolsó fázisnál tart, a következő rohamba bele fog halni – mondta Letrenem a holtra vált Pitonnak.

A férfi keze ökölbe szorult, ujjai elfehéredtek, de más jelét nem mutatta érzéseinek, pedig belülről mindene égett, mintha máglyára vetették volna.

- Már nincs sok hátra – gondolta, majd hátat fordított a szobának, és a Roxfort felé indult, hogy a lakosztályában minden dühét kitombolhassa.

Amint a Roxfortba ért, Dumbledore toppant elé, és el sem engedte addig, amíg el nem mondta, hogy mi történt Hermionéval. Minden egyes szót nehezen húzott ki belőle, így a társalgás nehezen haladt egyről a kettőre. Mikor végre elszabadult az aggódó igazgatótól, szinte rohant a lakosztályába, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót, ami egy reccsenéssel megadta magát, és kifordult tokjából. Piton ekkor rájött, hogy nem csak fizikailag használta az erejét, hanem mentálisan is, ezért törte az ajtót ripityára - de így legalább valamelyest megnyugodott.

Gondolatok ezrei futottak át az agyán, mígnem fáradtan egy fotelba rogyott, és mindent kizárt a fejéből, csupán bámult a szobában egy pontot, ami lassan összemosódott a szeme előtt.

Nagyot sóhajtott, majd még mélyebbre süllyedt a fotelban, és immár tisztább fejjel gondolkozni kezdett arról, hogy mit is tehetne. Granger mellett lenne a helye - szíve szerint most is ott lenne -, de a nő kerek-perec megmondta, hogy tűnjön el. Ha ő nem akarja, hogy ott legyen, nem erőszakolhatja rá a társaságát, bármennyire is szeretné.

Tudta, hogy nem fog felébredni másnap reggelnél korábban, így inkább lezuhanyozott, és ágyba bújt, próbálva maga mögött hagyni az egész napot. De nem tudott szabadulni a vergődő nő képétől, és bűntudata sokáig nem hagyta aludni. Órákig csak hánykolódott az ágyon, jobbról balra, balról jobbra, míg a kimerültség úrrá nem lett rajta, és végre elnyomta az álom.

…n†

Hermione másnap reggel arra ébredt, hogy nem tud átfordulni a másik oldalára, teste egyetlen porcikája sem engedelmeskedik akaratának. Tagjai belülről égtek, amitől arca fájdalmas fintorra torzult. Levegővételei hangosak és természetellenesek voltak. Meg akart szólalni, de egy hang sem jött ki a torkán. Egy pillanat alatt kétségbe esett, szívverése felgyorsult, fuldokolni kezdett a levegőhiánytól, majd köhögni, de megmozdulni ezután sem tudott.

Letrenem lépett be az ajtón, majd gyors lépésekkel elérte az ágyat, felültette a nőt, és igyekezett megnyugtatni.

- Próbáljon megnyugodni, Miss Granger – susogta.

Hermione csak suttogva tudott beszélni, és azt is levegővételekkel tarkítva.

- Mi történt? – kérdezte elhaló hangon.

- Újabb rohama volt, emlékszik?

A nő - lehetőségeihez mérten - bólintott, de rögtön meg is bánta, mert nyakába fájdalom nyilallt.

- Az utolsó szakasznál tart, kisasszony – kezdte Letrenem. – Teljesen lebénult, már csak a kezét tudja valamennyire használni. Azt hiszem, most egyetlen tanácsot tudnék adni, azt, hogy írjon a barátainak búcsúlevelet. Nagy a valószínűsége, hogy már nem fognak találkozni.

Hermione lehunyta a szemét, ezzel jelezve, hogy egyetért. Fájt a szíve, hogy nem búcsúzhat el rendesen barátaitól, de tudta, nem tehetnek arról, ami történt, hiszen olyan hirtelen jött minden. Nem volt ideje felkészülni semmire, de lassacskán beletörődött, hogy ennyi volt, itt ér véget az élete. Jöjjön, aminek jönnie kell.

- Fáj mindenem – suttogta.

- Küldök az ápolóval néhány bájitalt, ami enyhíti a fájdalmait, rendben?

- Köszönöm.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy pillái közül kigördüljön egy könnycsepp, de már nem tudott tovább sírni. Túl sok könnyet ejtett, már képtelen volt tovább siratni az életét.

Az egyik ápolónő jelent meg, leült az ágya melletti székre, és Hermione hallotta, hogy bájitalos fiolákat rak le az asztalra. Legalább négyet.

- Kisasszony, hoztam fájdalomcsillapító bájitalt, most megpróbálom beadni, rendben? – kérdezte az ápolónő, akinek hangja selymes, kellemes volt.

Megemelte a fejét, és megpróbált belediktálni egy fiolányi keserű ízű löttyöt. Hermione alig tudta lenyelni, a végén már fuldoklott attól a kevéstől is. Mikor végre elcsendesedett a köhögése, az ápolónő újra megszólalt.

- Hoztam pennát és pergament, ha szeretne levelet írni, diktálja le, leírom.

- Nem, majd inkább én, köszönöm – suttogta erőtlenül. – Csak majd nézze át, hogy olvasható-e, rendben?

- Természetesen – felelte bársonyos hangon.

Az ápolónő a jobb oldalához sétált, és a csuklója alá tolt egy pergament, az ujjai közé pedig egy pennát. Elmormolt egy halk bűbájt, majd elengedte a kezét.

- Megbűvöltem, hogy ne kelljen tintába mártani. Írjon nyugodtan, ha segítségre van szüksége, csak mondja a nevem, és jövök.

- Hogy hívják?

- Anna.

- Köszönöm.

Miután magára maradt, remegő kézzel írni kezdett. Ügyetlenül kanyarította a betűket, és remélte, hogy nem írja egymásra a sorokat. Lassan, de biztosan megtelt a pergamen a szokottnál nagyobb, és foltosabb betűkkel.

Mikor végre befejezte, úgy érezte, megszabadult egy tehertől, és talán barátainak sem lesz olyan nehéz elfogadnia, hogy ő már nincs többé.

Arrébb tolta a száradó levelet, majd egy másikat kezdett el írni, volt bájitaltan tanárának, Pitonnak. Sajnálta, hogy tegnap olyan kegyetlenül bánt a férfival, mikor az csak elmondta neki, hogy mi történt vele, és bocsánatot akart kérni.

Mivel keze egyre jobban fáradt, gyorsan kigondolta, hogy mit fog írni, és rákanyarította a pergamenre azt a két sort, és egy aláírást.

Belesuttogta az ápoló nevét a csendbe, mire Anna egy pár pillanattal később már meg is jelent.

- El lehet olvasni a leveleket? – kérdezte tőle Hermione.

A nő csendben volt, pergamen zizegése hallatszott, majd megszólalt.

- Igen, olvasható. Kinek szánja őket?

- A hosszút Harry Potternek és Ron Weasleynek. A rövidet Perselus Pitonnak.

- Rendben, máris elküldöm őket.

- Nem tudja – suttogta Hermione, miközben úgy érezte, mintha égne a torka minden légvételtől. – Harryék nem elérhetőek. Hagyja itt, biztosan be fognak jönni.

- A másikat küldjem el? – kérdezte Anna készségesen.

- Igen, kérem – felelt halkan.

- Hova küldhetem a baglyot?

- A Roxfortba, ha jól tudom – mondta, de a mondat vége köhögésbe fulladt.

- Jól van, kisasszony?

- Fáj a torkom – szuszogta Hermione.

Az ápolónő megpróbált egy kis vizet diktálni a nőbe, majd újabb fájdalomcsillapítót, végül magára hagyta, míg elküldi a baglyot.

Hermione izmai ismét szúrni kezdtek, a fájdalomcsillapítóval nem törődve.

- Anna – próbálta hívni az ápolónőt.

A nő egy perccel később már jött is, és mivel látta, hogy Hermione reszket a fájdalomtól, hívta a gyógyítót.

- Mi történt? – kérdezte Letrenem Annától.

- Az imént adtam be neki egy fájdalomcsillapítót, de úgy tűnik, nem használ.

- Fáj – nyöszörögte Hermione.

Letrenem nem szólalt meg, csak nézte a reszkető nőt.

- Adjon be neki még egyet – döntött végül.

- De akkor túladagolom – rémült meg az ápolónő.

- Nézze, a kisasszonynak talán órái vannak hátra, és fájdalmai vannak. A legtöbb, amit tehetünk érte, hogy a fájdalmát csillapítsuk – felelte csendesen Letrenem.

- Alá kell íratnom vele egy nyilatkozatot…

- Adja már be neki, majd utána aláíratja – szólt rá a nőre erélyesebben.

- Aláírom, csak segítsenek – szűkölte Hermione, amennyire a fellángoló fájdalom hagyta.

Anna fújtatott egyet, de végül megitatott vele egy fiolányi fájdalomcsillapítót. Mikor kezdtek megnyugodni az izmai, aláírta azt az átkozott nyilatkozatot.

- Mennyi időm van hátra? – kérdezte Letrenemet.

- Néhány óra – felelte a férfi, majd az ápolónőhöz fordult. – Maradjon mellette, kérem, és ha fájdalmai vannak, adja be a főzeteket.

Azzal Letrenem elhagyta a szobát. Hermione lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni, majd pihenni.

- Már nincs sok hátra – nyugtatta saját magát. – Itt van, Anna?

- Itt vagyok, szüksége van valamire?

- Csak ne hagyjon egyedül – felelte Hermione.

Az ápolónő közelebb sétált, és megfogta a kezét.

- Próbáljon meg pihenni.

Írok egy kritikát!

Tovább...->