Piton összehajtotta a pergament, képtelen volt tovább olvasni a kínzó sorokat. Megváltotta őt, de milyen áron? Georgina mindig is ezt akarta, mintha ő tehetne arról, hogy valaha oly bolond volt, hogy belépett a halálfalók közé.

A férfi félrerakta az írást, és elindult az igazgatóhoz, hogy beszéljen vele. Bár fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki, mégis társaságra vágyott. Még akkor is, ha az olyan, amilyen.

Néhány perccel később már Dumbledore előtt ült egy puha karosszékben, remegő gyomorral, idegesen. Kezeit az ölében nyugtatta, ujjaival ideges dallamot játszott a lábán. Egyedül az igazgató előtt merte így elengedni magát, hogy akárcsak ennyire is, de látszódjék idegessége.

- Jól sejtem, azt fontolgatod, hogy elmondod neki? – kérdezte az idős mágus, bánatosan csillogó szemekkel.

- Úgy gondolom, joga van tudni az igazságot – válaszolta a férfi a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetve magára.

- Úgy gondolod… - ismételte az igazgató, mintha nem értette volna tisztán, vagy azt fontolgatná, hogy hogyan mondjon ellent neki.

Pitonnal soha nem fordult elő az elmúlt huszonhárom évben, hogy megbeszéljen valamit Dumbledore-ral, amiben nem teljesen biztos, de most nem tudta, jót tenne-e azzal, ha mindent bevallana Grangernek.

- Merlinre Albus, haldoklik! Az lenne a legkevesebb, hogy elmondom neki, miért történik vele mindez.

- Akkor is így gondolnád, ha nem Georgináról lenne szó? – kérdezte Dumbledore, immár maga előtt összefont ujjai mögül.

Piton nagyon jól tudta, hogy mire megy ki a játék, és teljesen igaza volt az igazgatónak. Addig jobb Grangernek, míg nem tudja, miért történik vele mindez, és neki mi köze van ehhez az egészhez. Lelke mélyén tudta, hogy soha nem hozhatja vissza a múltat, mégis fájt, hogy még csak nem is tudja, nem is tudhatja.

Mocskos kis titkok ezek. Mindenkinek megvan a sajátja, neki is itt van ez, amiről akkor sem beszélne senkinek, ha Cruciatusszal kínoznák. Mert ez csak az övé, senki másé, még Dumbledore sem tekinti sajátjának, hiszen neki is megvannak a saját rejtélyei.

Az ő titka, az ő problémája, tehát neki kell megoldania.

- Nagyon jól tudod, hogy nem tennék egy lépést se, ha csak Grangerről lenne szó – válaszolt végül a feltett kérdésre, amire az igazgató ugyan nem várt választ, de tudta, hogy most az ő kezében van a döntés. – Elmondom neki, bármit gondolsz.

- Nézd, Perselus, bizonyos ígéretek nem évülnek el, még huszonhárom évvel később sem.

- Ha ezzel arra próbálsz célozni, hogy ígéretet tettem, hogy nem keresem Georginát, akkor közlöm veled, hogy pont te voltál az, aki elmondta nekem, hogy ki az! – dühöngött.

Képtelen volt megérteni, mit árthat azzal, ha elmondja az igazat Grangernek. Bár szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy csak a saját önös érdekei vezetik, és mindez nem fog segíteni a nőnek, inkább csak kihozza a sodrából.

- Perselus, pont neked magyarázzam, hogy Granger nem Georgina? Senkinek sem teszel jót, ha elmondod neki. Saját magaddal hiteted el, hogy megmentheted, vagy megkönnyítheted a helyzetét, de csak összezavarod, és a halálba hajszolod!

- Pont úgy mondod, mintha nem csak napjai lennének hátra – morgott.

- Ne légy ennyire önző, ne akard kisajátítani. Georginát megmenthetted, adhattál neki huszonhárom évet, Hermionét már nem tudod.

- Én csak… azt akartam, hogy tudja – felelte Piton csendesen.

- Tudom, Perselus – nyugtatta a mágus. – Tudom, hogy nehéz most neked, és tudom, hogy vele szeretnél lenni a hátralévő napokban, de meg kell, hogy értsd, Hermione már nem Georgina. Soha nem is volt olyan, mint a feleséged volt. Ők két különböző ember, még akkor is, ha ugyanazok voltak valaha.

A férfi a kezébe temette az arcát, és elmerült a gondolataiban. Soha senkinek nem engedte meg, hogy lássa gyengeségét, csak Albusnak, aki nagyon jól tudta, mi megy most végbe benne. Vagy csak sejti, de legalább megérti, és nem fordít hátat a problémáinak. Egy nyugtató kezet érzett a vállán, majd belenézett azokba a mindent tudó kék szemekbe, és megértette, hogy az igazgató most is neki akar jót, mint mindig. Belátta, hogy hosszú távon jobb lenne, ha elkerülné Grangert.

De engedi a lelkiismerete, hogy elengedje a nőt egy szó nélkül? Engedi azt, hogy úgy viselkedjen, mintha soha nem is tartozott volna hozzá? Nem! Ha önzőség a részéről, akkor is elmondja az igazságot!

- Sajnálom, Albus. Ennyivel tartozom Georginának, és tartozom ugyanennyivel Grangernek is – mondta, miközben felállt a bársonyszékből, és öles léptekkel elindult kifelé, hogy még véletlenül se állíthassa meg az igazgató.

- Perselus! – kiáltott még utána Dumbledore, de már ez sem állította meg.

A lakosztályában felöltözött, majd elindult a Szent Mungóba, hogy beszéljen Letrenemmel. Mikor találkozott a gyógyítóval, a lehető legrosszabb híreket kapta.

- Sajnálom, legkorábban holnap reggel fog felébredni. Úgy tűnik, nagyon súlyosak a rohamai, és attól tartok, ha ilyen ütemben romlik az állapota, nem fogja megérni a hétvégét sem – mondta a köpcös gyógyító szomorúan. – Néhány bájitallal könnyebbé tehetjük a napjait, de vészesen fogy az ideje, túl gyorsan peregnek a szemek abban a bizonyos homokórában.

Piton rezzenéstelenül hallgatta végig Letrenemet, bár úgy érezte, ordítani tudna. Lábai össze akartak csuklani alatta, tomboló bűntudata felszínre készült törni, mint egy démon, amit évekig tartott fogva a lelke mélyén.

Miután a gyógyító magára hagyta, besétált Hermionéhoz, és nézte a nyugodt arcot, ami semmi érzelemről nem árulkodott - se szomorúságról, se bánatról, de örömről, vagy vidámságról sem. Semmiről sem.

Önkéntelenül is összehasonlította emlékeiben élő feleségét az előtte fekvő nővel, és bár csak halvány hasonlóságokat tudott felfedezni, úgy érezte, Georgina haldoklik a szeme előtt. Georgina Merhner és Hermione Granger egyszerre.

Ahogy ezt végiggondolta, szöget ütött valami a fejébe. Felkapott egy pergament, és leírta egymás alá a két nevet, és az azonos betűket bekarikázta. Legnagyobb meglepetésére ezek száma pontosan egyezett.

Végig itt volt a szeme előtt a megoldás, még nyomot is hagyott neki Albus, csak ő azt hitte, ennél azért agyafúrtabb az igazgató…

Mélyet sóhajtott az éjszaka csöndjében, majd hátat fordított a sápadt nőnek, egy mozdulattal a szeméttároló dobozba röpítette a kezében tartott fecnit, és halk léptekkel távozott.

Hermione ismét fejfájással ébredt, mint az utóbbi napokban oly sokszor. Már az sem érte meglepetésként, hogy nem lát semmit a környezetéből. Lassan talpra állt, és elbotorkált a szobához tartozó fürdőbe, ahol vett egy hideg zuhanyt, amitől egy kicsit tompult a fejét hasogató fájdalom is. Ahhoz képest, hogy mennyire meg volt rémülve a vakság gondolatától, egészen jól boldogult egyedül.

Magára vett egy hálóinget, majd útjára indult a szobában, hogy felfedezzen minden sarkot. Miután végzett, kilépett az ajtón, és vakmerően elindult jobbra. Alig néhány lépés megtétele után meghallotta az egyik ápoló hangját.

- Miss Granger, nem kellene egyedül mászkálnia.

Először dühítette, hogy egy percre sem hagyják békén, de aztán némi gondolkodás után rájött, hogy teljesen igaza van a férfinak. Hisz akár el is tévedhet, és tekintve, hogy itt mindenféle beteget kezelnek, nem célszerű ész nélkül mennie bárhová. Engedelmesen tűrte, hogy visszavezessék a szobájába, majd egy tálca ételt raktak elé.

- Nem keresett senki? – kérdezte reménykedve a nő.

- Nem, várt valakit?

- Igen, Harry Pottert és Ron Weasleyt.

Az ápoló hangosan felnevetett, amit Hermione nem tudott mire vélni.

- Merlint nem várta? – kérdezte az ápoló rosszindulatúan.

- Maga gúnyolódik velem?! – háborodott fel a nő.

A férfinek nem volt ideje válaszolni, mert nyílt az ajtó, és bejött Letrenem.

- Hogy van, kisasszony?

- Éhesen. Meddig voltam eszméletlen?

- Órákig. Attól tartok, rossz híreim vannak – kezdte Letrenem. – A barátait próbáltam utolérni, de az elküldött bagoly visszajött a levéllel, nem tudta kézbesíteni.

Hermione sóhajtott egy nagyot, és elkönyvelte magában, hogy alighanem Harry és Ron bevetésen vannak, ami titkos, és napokat is igénybe vehet.

- Van még valami? – kérdezte rosszat sejtve.

- Nos igen, Miss Granger – sóhajtotta a gyógyító. – Az állapota rohamosan romlik. Ha ilyen gyorsasággal halad a betegsége, nem fogja megérni a hétvégén sem, sajnálom.

Hermionénak a hírre rögtön elment az étvágya, így eltolta maga elől a tálcát, amit az ápoló készségesen el is vett tőle. Kimerülten hanyatlott párnájára, miközben arra gondolt, hogy ennyi volt az élete, már nincs sok hátra.

Vegyes érzések kavarogtak benne: fájdalom, szomorúság és élni akarás, de egyben öröm is, hogy már nem tart sokáig a szenvedése. Kérdések tömkelege suhant át agyán, amelyek mind arról szóltak, hogy miért pont ő. De számít ez, amikor ennyire kevés ideje van hátra?

A gyógyító és az ápoló magára hagyta a szomorkodó nőt, aki az oldalára fordult, és bebújt a takaró oltalma alá, azon gondolkozva, mit csinálhatnak barátai, miért hagyták egyedül éppen most? Nem akar egyedül lenni, nem akar egyedül meghalni…

Mintha kérte volna, valaki bejött a szobába. Fáradtan sóhajtott egyet, majd megfordult a másik oldalára.

- Ki az? – kérdezte, reménykedve, hátha barátai jöttek el hozzá.

- Perselus Piton – jött a megdöbbentő válasz.

- Már csak ez hiányzott – gondolta, majd hangosan hozzátette. – Ha azért jött, hogy jót derüljön rajtam, akár meg is fordulhat, és elmehet!

- Téved, Granger, azért jöttem, hogy elmondjam, miért történik magával mindez – felelte a férfi nemes egyszerűséggel, de Hermione kihallotta hangjából a sértettséget.

- Sajnálom. – Tett egy bocsánatkérő mozdulatot. – Üljön le, ha tud, azt hiszem, van itt egy fotel.

- Köszönöm, inkább állnék.

Hermione vállat vont, majd próbált szembehelyezkedni a férfival, bár csak sejtette, hogy hol lehet. Lelógatta lábát az ágyról, és várta, hogy Piton beszéljen.

- Hallgatom – mondta végül, megelégelve a kínos csöndet.

- Ez egy hosszú történet, Granger – kezdte, - Hermione megítélése szerint - feszengve. – Jobb lesz, ha az egészet a legelején kezdem.

Úgy tűnt, Piton minden erejét összeszedi ahhoz, hogy elmesélje neki, amiért jött.

Írok egy kritikát!

Tovább...->