Hermione ismét hasogató fejfájással ébredt, és annak ellenére csillagokat látott, hogy minden csupa fekete volt körülötte. Keserűen felnevetett, amikor ez eljutott a tudomásáig.

Valaki megmozdult a szobában, de nem szólalt meg, mert ugyanekkor kinyílt az ajtó is, és Hermione hallotta a gyógyítója hangját, aki a társaságában lévő illetőhöz fordulhatott.

- Egész éjszaka itt voltál? – kérdezte tőle, mire a sarokból mocorgás hallatszott. – Menj haza aludni.

Lépések hallatszottak, majd az ajtó nyitódása, záródása, és végül ismét lépések, amelyek lassan elhaltak a csendben.

- Nem gondoltam szó szerint, hogy ne szólj hozzá – morogta a gyógyító az orra alatt, holott a címzett már régen nem volt a közelben.

- Ki volt az? – kérdezte Hermione felvont szemöldökkel.

- Majd ő megmondja, ha akarja, ebbe én nem szeretnék belefolyni – felelt kitérően Letrenem. – Hogy van ma reggel?

- Fáj a fejem, és csillagokat látok. De mielőtt megkérdezi, semmi mást, csak pattogó szikrákat, mint akit lebunkózott egy troll.

Letrenem csöppet sem udvariasan felröhögött.

- Ne is tapasztalja meg kisasszony, milyen lehet az, ha találkozik egy trollal az ember.

Most Hermionén volt a kacagás sora.

- Már elkésett. De nem az én fejem bánta, hanem az övé – nevette.

Miután abbahagyta a mosolygást is, kínos csend következett, ami emlékeztette a nőt a vihar előtti vészjósló nyugalomra.

- Valami baj van? – kérdezte megilletődve.

- Azt hiszem, kisasszony, ideje lenne beszélnünk a betegségéről. Joga van tudni, hogy mi baja.

- A vakságomra gondol?

- És a rohamaira – felelte Letrenem drámai hangon. – Pontosan nem tudom megnevezni a betegségét, mert még csak egyetlen egyszer találkoztam ilyennel, az is huszonhárom éve történt. Legnagyobb sajnálatomra, azóta sem tudjuk, hogyan kell gyógyítani, csak kordában tudjuk tartani a rohamait, és a tünetei ellen tudunk tenni. A betegsége ellen nem.

Hermione alig fogta fel az elhangzott szavakat, de a lényeg eljutott hozzá: gyógyíthatatlan.

- Mi fog velem történni? – kérdezte sírós hangon.

- A rohamai erősödni fognak – magyarázta a gyógyító elgyötört hangon, de a végét már csak suttogta. – Később lebénul, végül meghal.

A nő agyán ezer és ezer gondolat cikázott át, míg végül teljesen összekuszálódtak és egyetlen egy dolog maradt meg: hogy meg fog halni. Percekig kapkodta a levegőt, légszomjasan markolta a mellkasát, míg az orvos rá nem kényszerítette, hogy megigyon egy üvegcse nyugtató hatású bájitalt.

Mikor már összeszedettebben tudott gondolkozni, első kérdése az volt, hogy mennyi ideje van hátra.

- Néhány hét. Talán kettő, talán négy. Ettől biztosan nem több. Attól függ, milyen gyorsan romlik az állapota.

Kezét szája elé kapta, hátha így el tudja fojtani a belőle feltörő sírást, de képtelen volt. Könnyei egy pillanat alatt eláztatták arcát.

Az orvos a vállára tette a kezét.

- Hozok még egy kis bájitalt, hogy meg tudjon nyugodni.

Hermionéhoz nem jutottak el a szavak, némán sírdogált, mint egy játékát elvesztett kisgyerek, és hasonlóan elveszettnek érezte magát, mint egy sötétben kuporgó csöppség. Fülében csengtek a kegyetlen számok: „Néhány hét. Talán kettő, talán négy.”

Ismét nyílt az ajtó, majd egy erős kar fonódott köré, szorosan magához ölelte, és ő úgy kapaszkodott bele, mintha az a megváltást jelentené.

…n†

Mivel egy fotelban ücsörögve aludt el, minden tagja zsibbadt, amikor felébredt. Granger éppen átfordult a másik oldalára az ágyon, de nem lehetett valami kellemes az álma, mert még az arca is feszültséget tükrözött. Felállt, nyújtózott néhányat, majd körbesétálta a szobát, végül visszatelepedett a kényelmetlen fotelba, azon gondolkozva, hogy megvárja-e, hogy Granger felébredjen. Végül arra jutott, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet érte.

Néhány perccel később a nő felébredt, és erősen ráncolta a homlokát. Végül egy nagy ásítás után hidegen felkacagott, amit nem tudott mire vélni. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó, és Letrenem jött be rajta.

- Egész éjszaka itt voltál? – nézett rá vádlón, mire ő csak erőtlenül bólintott. – Menj haza aludni.

Lehunyta szemeit, majd fintorgott egyet, de összeszedte magát, és köszönés nélkül távozott. Egy perc múlva már a roxforti lakosztályában volt, de esze ágában sem volt aludni. Frissítő bűbájt küldött magára, átöltözött, majd azonnal visszaindult a Szent Mungóba. Ott akart lenni Granger mellett, maga sem tudta miért - talán a bűntudat hajtotta.

Mikor visszaérkezett, belefutott a nő szobájából kijövő Letrenembe, aki nem rótta meg, csak elégedetlenül megcsóválta a fejét.

- Hazazavarnálak, ha nem lenne szüksége most Miss Grangernek valakire – sóhajtotta.

- Mi történt?

- Elmondtam neki, hogy meg fog halni…

Piton megforgatta a szemeit.

- Már csak ez hiányzott.

- Hozok némi nyugtató bájitalt a kisasszonynak.

- Hagyja – legyintett Piton fásultan, majd bement a szobába, ahol Granger kétségbeesetten kapaszkodott az ágyba, még az ujjai is belefehéredtek. Másik kezét az arcára szorította, de ujjai közül kibuggyantak súlyos könnyei.

Csupán egy gondolat erejéig tétovázott, hogy megvigasztalja-e, de egy pillanat múlva már ott állt a lány előtt, és szorosan magához ölelte. Tudta, hogy Grangernek fogalma sincs, hogy ki lehet ő, mert ha csak sejtené, a legkevesebb, amit kapna, hogy leköpné…

Jobb is, ha nem tudja, jobb is, ha soha nem tudja meg, mi közük van egymáshoz. Vagy mi közük volt egymáshoz két évtizeddel ezelőtt.

A karjaiban síró Hermione olyan védtelen és törékeny volt, hogy félt, erős szorításával összeroppantja, így lazított azon, de a nő közelebb húzódott hozzá olyannyira, hogy végül teljesen hozzásimult mellkasához.

Furán zavarban érezte magát, hiszen a helyzet ismerős volt számára, de az annyira régen történt, és annyira más volt akkor…

Nem volt ideje gondolkozni, mert a karajaiban síró lány reszketni kezdett, és ő nagyon jól tudta, hogy miért.

- Valaki jöjjön gyorsan! – kiabálta, egyre jobban magához szorítva az immár rángatózó Hermionét.

Pár pillanat múlva két ápoló rontott be a szobába, nyomukban Letrenemmel. Piton percekig tehetetlenül nézte ahogy a nő vergődik az őt lefogó karok között, mígnem ívbe feszül a háta, hasonlóan, mint a Cruciatus alatt szenvedő embereknek.

Tudta, hogy nem érez semmit, mégis szörnyen érezte magát, hogy látja a szenvedését, és nem tehet ellene semmit.

- Az én hibám – motyogta maga elé. – Sajnálom, Georgina, az egész az én hibám…

Letrenem hazazavarta a kimerült Pitont, mondván, hogy nem tehet semmit a kómában fekvő Hermionéért. Nagyon jól tudták mindketten, hogy egyre több idő fog eltelni minden egyes roham után, mire felébred. Pontosan emlékezett arra, hogy Georgina ilyenkor mindig álmodott valami furcsát, de sohasem tudta megmondani, hogy mit, csak az érzésekre emlékezett. Valahol még meg is van az a pergamen, amire leírta, hogy mi történt vele. Ha visszaér a Roxfortba, első dolga lesz, hogy felforgatja a lakosztályát, és megkeresi azt a fecnit.

Miután megérkezett, lezuhanyozott, majd nekiállt kutatni. Pár perc alatt megtalálta azok között a dolgok között,  amelyek neki maradtak Georgina után. Ezeket az apró kincseket egy dobozban rejtegette, kutató szemek elől eldugva.

Ahogy leemelte a fémdoboz tetejét, emlékek zúdultak rá, fojtogatva egész lényét. Óvatosan kezébe vett egy hosszú hajtűt, aminek a végén egy tengerzöld pillangó illegette magát. Georgina szerette ezt a kacatot, mindig ezzel tűzte fel hosszú, sötétvörös haját. A következő tárgy egy kicsiny doboz volt, amiben megbújt két gyűrű: Georgina és a saját eljegyzési gyűrűje. „Vigyázz rá” csengtek fülében még most is a nő szavai. Ezt akkor mondta, amikor átadta neki az arany karikát, és ő egy egyszerű varázslattal egybefűzte a kettőt, hogy elválaszthatatlanok legyenek.

Újra a doboz mélyére nyúlt, és végre a kezébe akadt három pergamentekercs. Az első egy egyszerű, hétköznapi levél volt, de a pergamen kerete körbe volt futtatva virággal, az aláírás mellett pedig egy szívecske árválkodott, nyíllal keresztülszúrva. Piton elmosolyodott az emlék hatására.

Hetedéves volt, amikor egy bájitaltanon kapta ezt a levelet. Georgina előtte ült, de egyáltalán nem a bájitalával foglalkozott, így padtársára jutott minden feladat, aki ezt nem is bánta, mert a kétbalkezes leányzó képes lett volna elrontani a legegyszerűbb dolgot is. Piton nem is értette, hogy juthatott be a haladó szintű bájitaltanosok közé. Az óra a vége felé közeledett, amikor Georgina egy pergament csúsztatott Piton orra elé, aki kérdőn nézett az egyre vörösödő lányra. A pergamenen ez állt:

Perselus

Kérlek, szánj meg, és korrepetálj bájitaltanból, mert meg fogok bukni a RAVASZ-on. Ígérem, jó kislány leszek, és tanulok, csak segíts.

G.

Akkor fordult elő vele először, és utoljára, hogy felrobbantotta az üstjét. Itt kezdődött minden, a bájitaltan korrepetálással.

A következő pergament is kitekerte, és olvasni kezdte. Miután néhány sort átfutott, már tudta, hogy ezt kereste. Gyorsan mindent visszapakolt a dobozba - úgy érezte, nem bírna elviselni több emléket -, végül magához vette a pergament, és most már teljes részletességgel elolvasta a ferde sorokat.

1973. július 19. Egy gyönyörű nyári nap

Már úgy írom ezeket a sorokat, hogy nem tudom visszaolvasni. Gyógyítóm, Mr. Letrenem szerint végérvényesen megvakultam és haldoklom. Tudom, botorság leírni egy haldoklónak – aki ráadásul vak is -, bármit, hiszen visszaolvasni nem tudja. Igazából nem is tudom, hogy miért kell leírnom mindezt, de szeretném, ha nyoma maradna ezeknek a dolgoknak, ha másért nem is, de legalább azért, hogyha más is hasonló betegségben szenved, ez az írás segítsen neki.

Az egész egy átlagos napon kezdődött, amikor reggel felébredtem, és megszédültem, amit nem tartottam túl fontosnak, hiszen bárkivel előfordulhat ilyesmi. Később a nap folyamán elájultam a munkahelyemen, de ott az orvos csak felírt egy receptet, és kiadta, hogy keressek fel egy patikát. Persze bolond lettem volna, hiszen kedvesem Bájital Mester, így amikor Perselus megfőzött nekem egy bájitalt, majd pihenni küldött, teljesen megnyugodtam, hogy a szakértőkre bíztam magam. Néhány órával később arra ébredtem, hogy reszketek a takaró alatt, és egyre jobban fázom, holott a nap is rám sütött. A reszketés teljesen elfajult, izmaim játszottak velem, és dobáltak, mint egy rongybabát, míg végül el nem lepett a sötétség.

Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak halvány érzések voltak bennem, mintha valaki meg akart volna nyugtatni.

Még aznap befeküdtem a Szent Mungóba, kedvesem tanácsára. Perselus aggódón követett engem, vigyázva minden lépésemet.

Egy gyógyítót rendeltek ki hozzám, Vial Letrenemet. Ellátott néhány bájitallal, és elmondta, hogy rutinból bent fognak tartani egy napig, hogy megfigyeljenek.

A másnapom egy újabb rohammal kezdődött, és egy újabb furcsa álommal:

feküdtem egy ágyon összetekeredve, mint egy csecsemő az anyaméhben. Halkan nyílt az ajtó, valakinek a lépteit hallottam, és rögtön felismertem Perselust, de mégsem mozdultam. Ő közelebb jött, majd elrendezte kócos fürjeim, és simogatni kezdte a hátam, míg sírni nem kezdtem.

Mindez egy pillanatnak tűnt, de később megtudtam, hogy több mint egy órán keresztül kómában voltam, ami teljesen meglepett, hiszen az, hogy elájulok, vagy eszméletemet vesztem egy órára, még előfordulhat, de hogy egyenesen kómába essek, és mindezt csupán egy órára… elképesztő, és persze lesújtó volt. Mr. Letrenemnek fogalma sincs, hogy mi bajom lehet, és nekem is csak sejtéseim vannak a betegségemet illetően. Bár nem tudom, mennyire számít, de leírom, hogy néhány napja szabadultam ki Tudjukki fogságából, aki kísérletezett rajtam.

Mondhatnád te, aki olvasod ezeket a sorokat, hogy az előbb írtam, hogy egy átlagos napon kezdődött minden, holott ez nem volt átlagos nap. Nos, igen, bárkinek átlagon feletti lett volna, de nekem nem, hiszen nem először történt már velem mindez. Mondhatni hozzá szoktam ahhoz, hogy elfog, rajtam teszteli a varázslatait, aztán hagy megmenekülni. Ha igazán a halálomat akarná, már régen halott lennék. Csak Perselust akarja próbára tenni, érzem, tudom. Addig életben hagy, míg ő hűséges, de most elronthatott valamit, mert rövid időn belül meghalok. Kedvesem Tudjukki legnagyobb ellenségéhez fordult segítségért, és bár ő sem tud mást nyújtani, mint átmeneti megoldást, Perselus a hűségét adta életemért cserébe. Talán jobb is így, hogy meghalok, legalább megváltom őt a szenvedésektől…

Tovább...->