Hermione a szájához emelte a fiolát, de ujjai remegni kezdtek, így mielőtt megihatta volna, kilötyögtette a felét.

- Francba – káromkodott, mikor rájött, hogy megint elájulni készül. Rémületére a remegés most sokkal tovább tartott, majd mikor már egész teste reszketni kezdett, teljesen pánikba esett.

Az egyik ápoló lefogta, míg a másik megpróbált valami ocsmányzöld bájitalt lenyomni a torkán, de Hermione reszketése rángássá fajult, míg végül minden izma megfeszült, és a vonaglás ugyan abbamaradt, de a fájdalom elől az eszméletvesztésbe menekült…

Mintha álmot látna, minden elsötétült előtte, de minden érzékszerve ezerszeresen reagált az őt ért hatásokra - a szeme kivételével. Teljes sötétség vette körül. Pár pillanat kellett, mire rájött, hogy éjszaka lehet.

Egy puha ágyon ült, ami kísértetiesen emlékeztette őt a kórházi ágyra. Valaki megérintette a kezét, és ő hálásan ráfonta ujjait a kapaszkodóul szolgáló, puha bőrű, mégis erős karra. Az illető mellkasára tette a másik kezét, és hallhatta, kitapinthatta annak heves szívverését, kapkodó légzését, szinte érezte zaklatottságát. A valaki átölelte, és magához szorította. Hermione érezte a bőréből áradó, határozott, férfias illatot, ami olyannyira ismerős volt, de még csak nem is sejtette, ki lehet a különös vendég.

Keze tétován megindult arca felé, mintha tudná, ki áll előtte. Ujjai megérintették a nyirkos bőrt, és ekkor tudatosult benne, hogy az előtte álló férfi sír. Letörölte könnyeit hideg ujjaival, de azok pillanatok alatt újra eláztatták arcát.

- Ne sírj – suttogta neki, majd megölelte. – Minden rendben lesz…

Egy pillanat múlva már elúsztak a hangok, érzések, és újra a Szent Mungó kórtermében találta magát. Szemeit óvatosan kinyitotta, de semmit sem látott, csak a sötétséget maga körül.

- Hogy érzi magát kisasszony? – hallotta gyógyítója hangját.

- Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte meg az első dolgot, ami eszébe jutott.

- Nincs sötét. Lumos! - Hermione semmit nem látott, még a pálca fényét sem, így kezdett egyre jobban aggódni.

- Ugye nem vakultam meg? – Hiába forgatta a szemét, semmit sem látott, még csak halvány fényeket sem.

- Attól tartok kisasszony, hogy teljesen elvesztette a látását, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy visszaszerezzük – hallotta a szörnyű diagnózist.

Hermionén teljesen eluralkodott a pánik. Ez teljesen úgy hangzott, mintha örökre így kellene élnie, és nem lenne megoldás.

- Mondja azt, hogy csak egy kis szérum kell hozzá, és rendbe jön – mondta szinte könyörögve a lány.

- Sajnálom, kisasszony – felelt csendesen a gyógyító. – Egyszer találkoztam egy ugyanilyen betegséggel… és sajnos nem látok sok reményt arra, hogy meggyógyítsuk a látását.

…n†

Néhány órával később Perselus Piton éppen egy levelet olvasott.

Perselus,

szeretném a segítségedet kérni egy bonyolult bájital elkészítésében. Személyes okok miatt is szeretnék veled beszélni, amint tudsz, kérlek, gyere a Szent Mungóba.

V. Letrenem

Idegesen összegyűrte a levelet, és egy heves mozdulattal tovaküldte a semmibe. Egyetlen porcikája sem vágyott arra, hogy találkozzon ezzel az emberrel, de jól tudta, nem mondhat nemet, mert valószínűleg egy betegről van szó, akinek valamilyen bájitalra van szüksége; mégpedig sürgősen.

Felkapott egy marék hopport a kandallóján tartott parányi dobozból, beleszórta a lángokba, majd, miután a azok zöldre színeződtek, hívta az igazgatót, akivel közölte, hogy elmegy néhány órára. Dumbledore ugyan kíváncsian megkérdezte, milyen ügyben, de Piton a legkevésbé sem szerette volna az orrára kötni - tekintve, hogy Mr. Letrenem közös ismerősük -, így az igazgatónak be kellett érnie annyival, hogy a Szent Mungóba megy.

Mikor megérkezett, a letört gyógyító fogadta, és Piton már messziről kiszúrta, hogy Letrenem nincs túl jó színben. Nem gondolta volna, hogy ennyire súlyos a helyzet, ezért megszaporázta lépteit, és felzárkózott az időközben elinduló férfi mellé.

- Miben segíthetek? – kérdezte, belevágva a közepébe.

- Először is szeretnék mutatni valamit, gyere utánam – felelt kitérően.

Némán sétáltak néhány emeletet, és mikor már Piton kezdte unni a szótlanságot, Letrenem benyitott egy ajtón, majd betessékelte az irodájába.

A bájitaltan tanár évek óta nem járt ebben a szobában, és az a látogatás sem ébresztett benne kellemes emlékeket, így inkább a gyógyítóra koncentrált, aki kényelmesen elhelyezkedett a székében, és intett neki is, hogy foglaljon helyet. Elétolt egy kartonra csíptetett hivatalosnak tűnő lapot, amit gyorsan átfutott, és értetlenül nézett Letrenemre, akinek arca egyre gondterheltebbnek látszott.

- Perselus, talán nem neked kellett volna szólnom, de úgy gondoltam, jobb ha tudod, mielőtt elmondom Albusnak is.

Piton felvonta a szemöldökét, és várakozóan nézett az idős férfira. Letrenem vett egy mély levegőt, végül mégsem szólalt meg, amivel kezdte egyre jobban kihozni a sodrából a tanárt.

- Mi közöm nekem Grangerhez? – kérdezte végül, mert úgy tűnt, a gyógyító magától nem fogja elmondani.

- Miss Granger tegnap került be ide – kezdte elgyötörten. – Egy étterem mosdójában esett össze, és az őt behozó boszorkány elmondása szerint nem csupán elájult, hanem rohama is volt. Granger kisasszony elmondta, hogy aznap már egyszer elájult a főnöke irodájában, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, ráfogva azt a kimerültségre.

Piton még mindig értetlenkedve bámult a férfira, nem tudta, mégis mit akar kihozni ebből a történetből.

- Ma újabb rohama volt, egy teljes órán keresztül kómában volt, aztán furcsa módon felébredt. – Letrenem várt, de ő még mindig nem értette, hogy neki mi köze ehhez az egészhez. – Miss Granger, mire magához tért, teljesen elvesztette a látását. Minden ok nélkül megvakult.

- Tessék?! – bukott ki a férfiból, és agyán ezernyi gondolat suhant át.

- Akkor láttam először ilyen betegséget, és azóta sem, amikor a feleségedet hozták be ide, ugyanilyen tünetekkel – felelt csendesen Letrenem. – Nem tudom kezelni, ahogy őt sem tudtam, és tartok tőle, hogy nála már nem használ az a módszer, amivel Albus megmentette Georginát. Erős a gyanúm, hogy másodjára már nem élné túl.

A szavak a levegőben maradtak, és Piton meg se tudott szólalni a döbbenettől.

- Nem, az nem lehet – suttogta, de maga sem hitte el, ami mond. – Látni akarom.

- Inkább ne zaklasd fel, most épp elég baja van anélkül is, hogy megtudná az igazat. Beszélj inkább Albusszal.

A férfi felpattant a székről, és lobogó talárral távozott. Még órákkal később sem volt képes az igazgatóval beszélni, félve, hogy mérgében ráborítja az asztalt.

…n†

Hermione könnyeivel küzdve meredt a plafonra, de mivel a feketeségen kívül nem láthatott semmit, így csak nyitott szemmel várta, hogy egyszer megpillanthassa a hófehér mennyezetet, bármennyire is tudta, hogy ez nem lehetséges. Lassan besötétedett körülötte, és ő ezt csak a hűvösödő levegőből érezte.

Mikor már kezdett zsibbadni a háta a kimerevedett pozíciótól, oldalára fordult, és olyan kicsire kuporodott össze, amennyire csak tudott. Ölelően maga köré fonta karjait, térdeit az arcához húzta, és elmerült a teljes önsajnálatban.

- Mi lesz velem ezután? Hogy fogok így élni? - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tömkelege futott át az agyán, de egyikre sem tudta a választ.

Fáradtan lehunyta szemeit, és megpróbált elaludni, de a lelkét nyomó súlyok nem hagyták nyugodni, és ébren tartották. Sehogy sem talált válaszokat a kérdéseire, de azzal nyugtatta magát, hogy mindenre van megoldás, biztosan erre is lesz. Ha pedig vak marad, megbirkózik a helyzettel, hiszen annyi mindenen keresztülment már, és annyi mindenen túltette már magát…

- Ez sem fog ki rajtam! – határozta el, de saját magának is nehezen vallotta be, időre lenne szüksége ahhoz, hogy el tudja fogadja ezt az új helyzetet.

Halkan nyílt a szoba ajtaja, majd léptek hallatszottak, de Hermione meg sem mozdult. Felesleges lett volna, hiszen úgysem látja, ki jött be. Az illető az ágya mellé ért, de nem szólalt meg, csupán hátrasimította hajfürjeit, és leült mellé. A lány egy darabig nem törődött vele, hiszen senkire sem volt szüksége, csak magányra, de a vendége továbbra sem szólalt meg, csak nyugtatóan simogatni kezdte a hátát.

Hermione szemei lassan megteltek könnyekkel, és túlnehezülve csordultak ki pillái közül, hordozva magukkal valami súlyt, amitől a lány megszabadult; könnyebbnek érezve magát. Néhány perc alatt álomba sírta magát.

Ideges léptekkel sétált keresztül a Roxforton, néha meg-megállt, és fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, de tudta, hogy ezt senki sem fogja helyette elintézni, így mindig újból tovább indult az igazgató irodája felé. Vékony fekete inge és nadrágja átengedte az iskolán keresztülsüvítő huzatot, amitől megborzongott, de legalább valami lehűtötte indulatait.

Nem is igazán indulat volt ez, hanem inkább félelem. Félt, hogy Dumbledore ránéz félhold alakú szemüvege mögül, és csendesen elmondja, hogy megígérte neki, nem kutat Georgina után. Nem is tette, csak a sors sodorta útjába Grangert, hogy újra felemlegettesse azokat az emlékeket, amelyeket olyan mélyen hordoz a szívében, hogy senki sem tudná őket előhozni. Senki, kivéve Georgina.

- Képtelenség, Granger nem lehet az, még csak nem is hasonlít rá – győzködte magát.

Megérkezett a kőszörny elé, és azt fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, tényleg tudni akarja-e az igazságot. Végül mégis erőt vett magán, elmondta a jelszót, és egy perccel később már az igazgatói iroda ajtajában állt felemelt kézzel, kopogásra készen.

Keze végül mégis erőtlenül visszahullott teste mellé, hátat fordított a bejáratnak, és már indult volna vissza a pincébe, amikor kinyílt mögötte az ajtó.

- Perselus, nem gondoltam volna, hogy így megfutamodsz – mondta az igazgató halvány mosoly kíséretében, de hangja nem volt vádló, inkább szomorú.

- Nem biztos, hogy tudni akarom – jött az egyszerű válasz.

- Huszonhárom éve tudni akarod, és pont a cél előtt adod fel?

Piton felemelte fejét, szemeit Dumbledore-ra függesztette, mégsem nézett bele abba a mindent tudó kék szemekbe. Képtelen volt rá.

- Nem akarom tudni – mondta végül, majd ismét elindult le a lépcsőn, de az idős mágus hangja megállította.

- Sajnálom, Perselus. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, sajnálom, hogy titkoltam előled.

- Ő az, igaz? – kérdezte halkan, de tisztán érthetően.

Dumbledore nézte egy darabig csendesen, majd alig láthatóan bólintott.

A bájitaltan tanár kilépett a kőszörny mögül, és dühösen elindult a lakosztálya felé. Ha rajta lett volna hosszú, suhogó talárja, most úgy vergődött volna mögötte, mint két fekete szárny, ami az utolsókat rúgja – tükrözve a férfi lelkiállapotát. A nyárra való tekintettel, se ez nem volt, se diákok, akik láthatták volna, ahogy Piton megáll az egyik lépcső alján, és kétségbeesetten kapaszkodni kezd a korlátba. Nem bizonyult elég erősnek; leült a lépcső legalsó fokára, és tenyerébe temette arcát.

Már egy órája üldögélt a lépcsőn magányosan, gondolataiba merülve, amikor eldöntötte, hogy elmegy a Szent Mungóba. Tudta, hogy már régen vége a látogatási időnek, de Letrenem biztosan megengedi, hogy meglátogassa Grangert. Hosszú léptekkel indult el a pince felé, majd a kandallón keresztül távozott.

Jó néhány percbe beletelt, mire előkerült Letrenem, de a férfi fejcsóválva nemet mondott kérésére.

- Ne zaklasd fel, inkább pihennie kell – tanácsolta.

- Ugyan, mit csinálnék vele, amivel felzaklatnám? – morgott Piton. – Gondolja, hogy elmondanám neki?!

Letrenem lemondóan megcsóválta a fejét, és útjára bocsátotta Pitont egy kéréssel.

- Látogasd meg, de jobb, ha nem is szólsz hozzá, tekintve, hogy ő nem tud semmiről, és a mostani kapcsolatotok nem túl fényes.

A férfi elindult a megfelelő kórterem felé, és kopogás nélkül benyitott. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta az ágyán kuporgó nőt. Belépett, majd halkan bezárta maga mögött az ajtót, ezzel is húzva azt a kis időt, amíg Granger szemébe kell néznie, még ha csak képletesen is.

Nem mondhatja el neki, pedig ha valakinek, neki joga lenne tudnia, hogy miért történik vele mindez. Nem mondhat el semmit, mert mindenki elvárja tőle, hogy végignézze, ahogy minden megtörténik újra.

Nem is hasonlít Georginára, de ez is biztosan Dumbledore műve, hogy ne ismerje fel, ha egyszer találkozik vele.

Közelebb sétált az ágyhoz, de meg se mert szólalni, félve, hogy évtizedes keserűség tör fel belőle. Granger nem mozdult meg, pedig biztos volt benne, hogy hallotta, ahogy bejött. Túlságosan jól emlékezett rá, Georgina hogyan fogadta a hírt, hogy megvakult, majd később a még rosszabbakat. De akkor neki ott volt ő, Granger mellett most senki sincs. Még a híres barátai is cserbenhagyták.

Ujjait bizonytalanul emelte fel, majd kisimított arcából néhány kósza hajszálat, így megláthatta a nő merev arcát, amint a térdeit bámulja, annak ellenére, hogy tudta, nem láthat belőle semmit.

Óvatosan simogatni kezdte a hátát, de Granger még mindig nem mozdult meg. Piton hallotta, ahogy elnehezül a légzése, és látta kicsordulni a könnyeit. Úgy tűnt, most tört meg a jég.

A nő percek alatt álomba sírta magát. Piton csak nézte, hátha felfedez rajta valami ismerős vonást, de Granger nem hasonlított Georginára, és ha hasonlítana is, mit érne vele? Ő már nem ugyanaz, mint huszonhárom éve volt! Betakarta, majd felállt, de képtelen volt elszabadulni egy gonosz érzéstől, hogy mindez az ő hibája.

Írok egy kritikát!

Tovább...->