Néhány pillanatra elmerengett, majd Selton csokoládébarna szemébe nézett, és halványan elmosolyodott zavarában.

- De gondolom nem azért hívtál el vacsorázni, hogy a munkámról beszéljünk.

- Jól gondolod, inkább mesélj magadról egy kicsit – unszolta a férfi.

- Mire vagy kíváncsi?

- Például arra, hogy mit szeretsz csinálni szabadidődben.

Mily ártatlan kérdés, mégis gúnyos mosolyt csalt Hermione arcára.

- Dolgozni – vágta rá a nő. – Mielőtt kinevetnél, elmondom, hogy nincs túl nagy ismeretségi köröm, így nem járok társaságba, randevúkra, szinte sehova, legfeljebb néha a barátaimmal mozdulok ki. Így a szabadidőmben is dolgozni szoktam, leginkább a munkámhoz tartozó könyveket olvasni. Persze a kikapcsolódás az más kérdés.

- Hogy szoktál kikapcsolódni? – jött az újabb ártatlan kérdés.

- Leginkább alvással – nevetett Hermione. – De nagyon szeretek kirándulni és úszni.

- Lenne kedved eljönni velem egy hétvégén túrázni? – kérdezte Selton egy felettébb bárgyú mosoly kíséretében.

- Attól függ, melyik hétvégén – válaszolta a nő. – Mostanában be vagyok táblázva, de nyár végén szívesen kimozdulnék veled.

- Rendben, akkor megszervezem, ha nincs ellenedre.

- Nem, nincs, nyugodtan – legyintett Hermione.

Hirtelen úgy érezte, egyedül akar maradni, így egy szabadkozó mosoly kíséretében kiosont a mosdóba, majd szembenézett borongós hangulatú önmagával.

- Most meg mi a fene bajom van? – kérdezte hangosan a tükörtől, aki ugyan nem válaszolt, de az egyik ajtó kinyílt a sok közül, és megjelent egy szolidan öltözött hölgy.

- Nem hinném, hogy a tükör erre megfelelő választ tudna adni – mosolygott rá a kreolbőrű, hullámos hajú, karcsú szépség.

- Tudom – fújt Hermione, majd fáradtan megdörzsölte halántékát, és elnyomott egy ásítást.

- Pasi? – kérdezett rá szemérmetlenül az idegen, mire Hermione bólintott. – Úgy látom te sem vagy szerencsés.

Már éppen készült volna válaszolni, amikor karjai és lábai remegni kezdtek, majd viharos sebességgel reszketni, végül rángani. Szeme előtt összefolyt a világ, térdre zuhant, majd kezeivel próbált megtámaszkodni, amíg el nem nyelte a sötétség.

Nem látott semmit, csak hallott és érzett. Egy hozzásimuló test melegét, arcát cirógató, nyugtató ujjakat, hevesen doboló szívet, zilált, zaklatott lélegzést… aztán csend.

Alig merte kinyitni a szemét, annyira fájt a feje. Félt tőle, hogy a legkevesebb fény, vagy rikító szín is elég lenne ahhoz, hogy koponyája széthasadjon. Félig leeresztett szemhéja mögül figyelte a külvilágot; a hófehér takarót, a vaskeretes ágyat, majd a tőle nem messze ücsörgő barátait, akik éppen egymással beszélgettek.

- Sziasztok – köszöntötte őket elgyötört hangon.

Mindketten azonnal felpattantak és az ágya szélére telepedtek.

- Szia – suttogták kórusban, majd Harry kisimította homlokából kósza tincseit.

- Mi történt velem?

- Elájultál az egyik étteremben, a mosdóban. Kivel vacsoráztál? Az a szemét rögtön lelépett, amikor megérkeztek a gyógyítók – puffogott Ron.

Hermione elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, úgy próbált visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi történt.

- Say Seltonnal vacsoráztam volna, de úgy tűnik, nem jutottam el odáig.

Harry lemondóan megcsóválta a fejét.

- Az az idióta úgy otthagyott, mintha mi sem történt volna. Egy nő viszont bekísért teljesen idáig, de fogalmam sincs, ki lehetett. Inkább vele kellett volna randiznod – nevetett fel idegesen.

- Nagyon vicces – duzzogott Hermione, és letörte a tudat, hogy Selton sem lesz az ő nagy szerelme. – Mit mondtak a gyógyítók, mi a bajom?

- Csak annyit, hogy kimerült vagy. Most is aludnod kellene, ahelyett, hogy a mi hülyeségeinket hallgatod, úgyhogy megyünk is. Vigyázz magadra, rendben?

A fiúk gyorsan elköszöntek, és már kint is voltak a folyosón, de felváltotta őket a Hermione mellé kirendelt gyógyító. A férfi fiatalosnak tűnt ugyan, de nem hazudtolta meg korát, amely szerint a hatvanas évei végén, a hetvenes évei elején járhatott. Halántékán őszültek a tincsek, és itt-ott beszínezték, tarkává tették egyébként szőke haját. A középmagas, köpcös férfi a lány fölé hajolt.

- Hogy érzi magát Miss Granger? – jött az első kérdés, ami inkább hivatalosnak hangzott, mint őszintének.

- Fáj a fejem, de egyébként jól vagyok.

- Értem. Küldök magának néhány bájitalt, amitől jobban lesz.

- Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy hány óra van?

- Este tíz.

- Szombat? – nézett a férfira értetlenül.

- Péntek.

- Ja, akkor jó. Mikor mehetek haza? – kérdezte a legártatlanabb arckifejezéssel.

- Ha jobban lesz, illetve, ha megfelelően kipihente magát.

- Szuper – fanyalgott.

Miután a férfi elhagyta a szobát, Hermione pillanatok alatt elaludt, hogy pár perc múlva felébressze egy ápoló, hogy hozta a bájitalokat. Gyorsan megitta őket, de már nem tudott visszaaludni a hasogató fejfájástól, így inkább nézegette a kint ragyogó Holdat, és azon merengett, neki miért jutnak folyton ilyen idétlen pasik, mint Selton. Egy órányi forgolódás után végül mégis elnyomta az álom.

Másnap reggel fáradtan ébredt, de ez számára már megszokott jelenség volt, hiszen nem állt jó alvó hírében, ráadásul most még az is rásegített, hogy kényelmetlen, hol kemény, hol kifeküdt ágyat szeparáltak számára. Általában jellemző volt rá, hogy minél rosszabbul aludt, ébredés után annál nyűgösebb, kezelhetetlenebb volt. Mivel a gyógyító korán reggel elhalmozta különféle, érdekesebbnél érdekesebb kérdésekkel, így a hangulata egyre tovább romlott, pedig egy idő után úgy érezte, ennél jobban nem lehetne lehangolni. Mégis, azzal a kijelentéssel, hogy még egy napot bent tartják, teljesen elvették minden életkedvét.

Délelőtt kezdődtek a vizsgálatok, és Hermione már akkor teljesen kikészült tőlük, amikor megitattak vele legalább ötféle bájitalt. Úgy érezte magát, mint akin kísérleteznek, és nem úgy, mint akit gyógyítani próbálnak.

Már legalább tizenöt bájitalt nyomtak le a torkán, és máris egy újabbat adtak a kezébe , de ő már a hányingerrel küzdött.

Megkérte a gyógyítót, hogy legalább egy kicsit hagyják pihenni - nem sok sikerrel -, a férfi erősködött, hogy nyelje le még azt is.

 Írok egy kritikát!

Tovább...->