| Természetesen én itt nem a tényleges manapság a csapból is folyó terrora gondolok hanem arra ami az iskolában a diákok között zajlik. Éreszted már úgy ,hogy a suliban mindenki utál és, hogy akárhogy is viselkedsz nem változik semmi?! Én igen és tudom ,hogy rajtam kívűl sokan mások is, én már nagyjából túl vagyok ezen az időszakon és most szeretnék segíteni nektek abban ,hogy ha ilyen helyzetbe kerültök mi is lehet a megoldás , ezért elmesélem ,hogyan is tapasztaltam meg azt amikor úgy éreztem kilógok a sorból.
Pont az álltalános első osztályát kezdtem volna amikor megpedegedtem és csak 2 héttel késöbb mentem iskolába a többiekhez képest. Ez már eleve rossz kezdet volt , amikor bekerültem a suliban elég csendes és megbúvó csajszi voltam igazából 4 -es koromig lényegében semmi gond nem volt de akkor bekerült Petra az osztályunkba -aki megjegyszem 2-szer akkora volt mint én- na ekkor kezdődőtt minden rossz. Mivel mindig elbújtam a háttérben lényegében soha nem voltak igazi barátaim ezt ő rendesen ki is használta. Előszőr persze csak beszólogatott , ezt nem vettem figyelembe. De amikor már látta ,hogy ezzel nem sok minden ért el , elkezdte a "másodfokú" piszkálódást ami kb annyiból állt ,hogy beleborította a táskámba az innivalómat , megdobált kiszorta a tesicuccok , ekkor már nagyon rosszul éreztem magam és szinte minden nap sírva mentem haza. Ez 5.-ben ment. Persze még ez sem volt elég , elkezdte elmarni mellőlem az állítóglagos barátaimat és mint késöbb kiderült valójában soha nem akartak barátkozni velem csak egy jót akartak röhögni amikor elmondját ,hogy végülis ők is ugyanúgy utáltam mint Petra. Talán ez volt az a dolog ami a legdurvább nyomokat hagyta az életemben hiszen egy idő után megtanultam ,hogy senkiben nem bízhatok csak saját magamban. Ezzel a mai napíg kűzdök. Aztán jött az "utolsó fokozat" csak azért hívott el a szülinapjára meg a névnapjára ,hogy utána jól megszivathassanak és persze elég messze laktak tőlünk ahoz ,hogy ne tudjak egyedül hazamenni és megfenyegettek,hogy eszem ágában se legyen hazatelefonál. Késöbb jött az utolsó csepp -eddig nem nagyon mertem szólni a szüleimnek mert tudtam ,hogy úgysem hinnének nekem- egy felpofozott egy német óra után ,hogy felrepedt a szám . A tanárnak persze azt mondta ,hogy beszólogattam neki és kitalájátok kinek hittek? Na ná ,hogy neki. Ezt követően már nem érdekelet mi lesz szóltam a szüleimnek és hozzátettem ,hogy nem érdekel mi lessz , de én soha többet nem megyek vissza. - betartottam a szavam ennek már 6 éve - A szüleim láss csodát hittek nekem és végre átirattak egy másik iskolába. Persze ez az egész nem múlt el nyomtalanúl elég sokáig nem barátkoztam senkivel és még mindig ment a piszkálódás , de a régi sulimhoz képest ez maga volt a menyország nekem. Az álltalános iskolásnak is vége lett és jött a középsuli. Na ez már tényleg egy király dolog! Ugyanis sikerült megszabadulnom azoktól a kínzó gondolatoktól ,hogy én nem vagyok jó semmire ,hogy engem senki nem szerethet ,és hogy ne bízzak meg senkiben. Mára már jó sok barátom van és ez többet jelent nekem mint azt valaha is képzeltem. És itt vége is a történetnek.
Ebből csak azt akartam kihozni ,hogy ez a helyzet nem állandó és semmiképpen sem az tehet róla aki kapja.
Pár tanács így a végére:
- Tanulj az én hibámból és ne várd meg ,hogy eddig fajuljon a helyzet , bátran kérj segítséget és hidd el meg fognak érteni!
- Soha ne mond hogy soha! Semmi sem állandó , és minden változtatható!
- Ne kezdj el nagyzolni vagy visszaszólogatni , de túlságosan se maradj a háttérben , egyik sem jó megoldás , keresd a középutat!
- Senkinek ne hidd el ,hogy semmirekellő vagy!
| |