A Maradék

     Ismeri ezt a kutyát, kedves Olvasó? Nem? Pedig bizonyosan találkozott már vele, csak nem jegyezte meg. Ô a Maradék.
Általában középtermetû, fekete, simaszôrû eb, kissé csámpás lábakkal, a háta fölé kunkorodó farokkal és kajla fülekkel. Nem emlékeztet semmilyen fajkutyára – valószínûleg hetedíziglen nem volt egyetlen fajtatiszta ôse sem. Ha mégis, akkor szinte biztosan van benne egy kis vizsla, egy kis kopó, egy kis tacskó, egy kis schnauzer, no meg persze némi német juhász, csipetnyi puli vagy pumi és talán valamilyen terrier is. Nem kimondottan öreg, de már nem is egészen fiatal; éppen hogy elkezdtek kopni a metszôfogai.

     Amikor a menhelylátogató szemlélôdve, leendô négylábú társát keresve végigsétál a boxok elôtt, ô is reménykedve sorakozik fel a rácsnál, de hiába: szinte biztosra vehetô, hogy nem rajta akad meg a fürkészô szempár. Hiszen mindig lesz olyan, aki fiatalabb, szebb, akinek borzas üstöke van vagy jópofa szakálla, esetleg fekete monoklit visel a bal szemén. Aki olyan kicsi, hogy ölbe lehet venni vagy olyan nagy, hogy kinézhetô belôle a marcona házôrzô, netán annyira elesettnek látszik, hogy éppen ezért esik meg rajta az állatbarát szíve – egyszóval: megjegyezhetô. Bármilyen hihetetlennek hangzik, még a háromlábú vagy vak kutyának is több esélye van arra, hogy gazdát találjon, mint a Maradéknak. Ô lesz az, aki minden valószínûség szerint élete végéig menhelylakó marad, s még örülhet, ha elkerüli a végzetes injekciót.

     Pedig a Maradék keblében éppolyan hûséges kutyaszív dobog, mint bármelyik társáéban – talán még odaadóbb, még lelkesebb! Ô is megugatja az idegent, ô is vissza tudja hozni a labdát, ô is képes kitalálni a gazdája gondolatát, mosolyt fakasztani az ajkán, és még ki tudja, hányféle csudálatos képesség rejlik benne – mindebbôl azonban semmi nem derül ki az alatt a néhány másodperc alatt, amíg az ember végigméri a rácsos boxajtó mögött. Arra a pár pillanatra nem több ô, mint jellegtelen, kajla fülû, csámpás lábú, sima szôrû fekete keverékkutya – amilyet ezerszer láttunk már és egyszer sem jegyeztük meg.

     És amikor a látogató továbblép a következô box elé, nem gondol arra, hogy az imént látott szempár talán már századszor nézett fel bizakodva a rács túlsó oldalán álló kétlábú idegenre, már száz társát elvitték a szomszédos rekeszekbôl, s hogy talán éppen holnap lesz az a nap, amikor kimondják fölötte az ítéletet: nem kell senkinek. Ezért kérek mindenkit, aki kutyát szeretne örökbefogadni: jussanak eszébe e sorok, ha megpillantja a gazdára várók tömegében a kajla fülû, csámpás, fekete kiskutyát! És kérem az állatotthonok dolgozóit: fordítsanak külön gondot a Maradékra! Barátkozzanak vele, kényeztessék, keféljék fényesre a szôrét és tanítsák meg mindenfélére, hogy javítsák az esélyeit! Hogy legyen ô a legkedvesebb, a legokosabb, a legbarátságosabb mind között – hátha akkor mégiscsak megakad rajta valakinek a szeme!

|Részlet: Kutya.hu|