2.

Egy fiatal boszorkánytanonc önmagát is meglepő gyorsasággal futott a Tiltott Rengeteg védelmet nyújtó fái felé. Olykor rémülten hátranézett, majd az üres udvart látva megnyugodva tűnt el szeretett búvóhelyén.

Arcát tenyerébe támasztva ült, könnyei végigfolytak finom vonásain. Az első, amit órákkal később észrevett, hogy mikor odaért, még sütött a nap, s most reszket a hidegtől. Felnézett az égre, s még mindig könnyben úszó szemmel figyelte a lenyugodni készülő nap fényjátékát. Érezte, hiába ült itt órákon át, a lelkében dúló vihar nem enyhült, nem csitult.

Hirtelen ágak ropogását, lehullott falevelek zizzenését hallotta, s rémülten fordult a keskeny ösvény felé, nem akart társaságot.

Egy fiatal, fekete taláros varázsló lépett ki a fák közül. Lehajtott fejjel, sápadtan, fekete haja arcába hullott, tartása kissé görnyedt volt. Megérezte a kutató pillantást, s felemelte a fejét, hogy megnézze ki mert a rejtekhelyére betolakodni, de ahogy belenézett a smaragdzöld szemekbe minden másról megfelejtkezett.

Magány, fájdalom, kitaszítottság, értetlenség… ugyanazt érezték mindketten. Csöndes léptekkel a boszorkány mellé sétált, majd némán leült.

Hosszú percekig ültek így, szótlanul egymás mellett, majd a lány ismét megborzongott. A fekete szemek ismét végigfutottak a finom vonású arcon, a dús vörös fürtökön, majd egy zavart mozdulattal a karcsú vállakra terítette a kabátját. Egy hálás mosolyt kapott válaszol, s egy halk suttogást.

-         Köszönöm…

A lenyugvó nap sugarai ellágyították a boszorkány vonásait, s a varázsló gyönyörűnek látta. Egy magányos angyal…

Írok egy kritikát!

Tovább....->