Fanni angyal

Kalandjai

Egyszer volt, hol nem volt, az angyalok karácsonyra készülődtek a Menyben. Főzték a szaloncukrot, sütötték a mézeskalácsot, a karácsonyi fánkot, csomagolták az ajándékokat a földi gyerekeknek. Mindenki nagyon igyekezett, kivéve Fannit, aki a legfiatalabb volt közöttük, mindenbe beleütötte az orrát, mindent elrontott. A mézeskalácsot például alig vették ki a sütőből, azon melegében felfalta. Olyan torkos volt, hogy nem tudott ellenállni se a mézeskalácsnak, se a fánknak, se a szaloncukornak. Nos, nem nehéz kitalálni, mi történt vele. Szörnyű hascsikarást kapott. Próbált segíteni a többieknek, de a hasa egyre jobban fájt. Nem bírta tovább, le kellett ülnie. Egy kis bárányfelhőre telepedett, és a fájó hasát tapogatta. Óriási könnyek potyogtak a szeméből. Szegény Fanni! Ahogy így üldögélt magában csillagporfoltos orral, nagyon elesettnek látszott. Szent Miklós megsajnálta.

- Nézzük csak, nézzük! Mi a baj? – kérdezte barátságosan-szóval a hasad fáj. Gyere velem! Adok rá valami orvosságot.- Így szólt Szent Miklós, és kézen fogva elvitte magával Fannit. Egy másik felhőbe mentek. Itt őrizte Szent Miklós az orvosságosszekrényt. Kitöltött egy evőkanál hascsikarás-csillapítót, és beadta Fanninak. Alig telt el fél óra, és Fanni máris sokkal jobban érezte magát. Elment hát a zeneórára a többi angyallal együtt. Szent Miklós figyelmesen hallgatta az éneklő, flótázó angyalokat, köztük Fanni is, aki ott fuvolázott a közelében. Egyszerre csak furcsa hangokra lett figyelmes. Tölcsért formált tenyeréből a füle köré, úgy hallgatózott.

- Ki játszik ilyen szörnyű hamisan? – kérdezte. A kis Fanni hiába próbált elbújni hirtelen az egyik szomszédja, egy magasabb angyal háta mögé, Szent Miklós észre vette.

– Ejnye, Fanni! – mondta – úgy játszol, mintha flótádnak volna hascsikarása, nem pedig neked. Gyere vissza inkább holnap, addig pedig gyakorolj! Szegény kis Fanni nagyon szomorú lett. Félre húzódott egy felhő szélére, és onnan hallgatta az angyalok zenéjét, amely olyan lágy volt, olyan andalító, hogy menten elaludt tőle…

És ahogyan elaludt, azonnal le is bukfencezett a felhő széléről. Azt se tudta, hol van, mi történik vele, csak esett, esett le a föld felé. Alig volt pár méter hátra, amikor eszébe jutottak a szárnyai. Szerencsére még idejében kiterjesztette őket, és így egyetlen porcikáját sem törte össze. Éppen egy hóbuckára huppant. Körülnézett. Látta, hogy a távolból egy hóval borított kis város fényei pislognak feléje…

Fanni nagyon kíváncsi volt, milyen is lehet a Föld. Amikor meglátta az első kivilágított ablakot, gyorsan bekukkantott rajta. Égő gyertyákkal feldíszített óriási, csodás karácsonyfát látott a szoba közepén, körülötte sok-sok játékot. Egy kisfiú lépett be a szobába. Péternek hívták. Lehajolt a játékmackójáért, és amikor fölnézett az ablakra, megpillantotta Fannit.

- Ejnye! – gondolta. – biztosan álmodom. Péter megdörzsölte a szemét, és Fanni eltűnt. Otthagyott azonban egy kis csillagporfoltot, amely az orráról ragadt az üvegre. Azon az estén elvitték Pétert, a szülei karácsonyi istentiszteletre. A templomba vezető úton Péter újra meglátta Fannit. Boldogan mutatta szüleinek. Még föl is kiáltott: - Nézzétek! Nézzétek! Ott van az én angyalom. És ott van a havon a csillagpor is! – Jól van – Mondta az anyja elnéző türelemmel. – De most sietnünk kell, különben elkésünk. Péter és szülei beléptek a templomba. Péter szerette hallgatni a templomi énekeket. Az imádság végeztével a kórus rázendített: „Csendes éj, szentséges éj…” Péter egy csodálatos hangot hallott egy ezüsthangot, amely mindenek fölött szárnyalt. Ámulva nézett körül. Egy oszlop tetején, éppen a mennyezet alatt meglátta Fannit. Ő énekelt olyan csodálatosan. Péter boldogan mosolygott feléje, és az anyja visszamosolygott rá. Fanni még azon az éjszakán felszállt a menybe, ahol már nagyon keresték. A földi kirándulás nem volt hiábavaló. Sikerült barátságot kötnie egy kisfiúval, Péterrel. És megtudta, hogy a Földön is jó lenni mikor énekkel magasztalja mindenki az urat. Ráadásul sikerült fölfedezni a saját hangját, azt, hogy milyen szépen tud énekelni. Szent Miklós örülni fog – mosolyodott el.- holnap elénekelem neki a kedvenc karácsonyi énekemet: „Csendes éj, szentséges éj, kisdednek álma mély…”