SHIBA INU A legkisebb japán A shiba inu a maga 37–40 centiméteres marmagasságával az ôshonos japán fajták legkisebbike. Nagaro tartomány tájszólásában neve annyit tesz, „kicsiny kutya”. Régészeti leletek szerint létezett egy ún. ôsi japán fajta, a nippon inu, melybôl késôbb az összes japán fajta kialakult. Szinte egyazon fajta különbözô méretváltozatairól van szó, természetesen kisebb-nagyobb különbségekkel. Az FCI pillanatnyilag négy ôsi japán fajtát fogad el hivatalosan, ezek közül az akita a legnagyobb, a shiba a legkisebb, és köztük helyezkedik el a kishu és a shikoku. A nippon inu elôdei az elsô bevándorlók, az ainuk által a szigetre hozott tôzegspiccek lehettek, ezt régészeti leletek is alátámasztani látszanak. Hogy a shiba pontosan mirôl kapta nevét, nem tudni, de az biztos, hogy elôször a húszas években kezdték el használni a shiba megnevezést. A harmincas években bemutatott példányok Yamanashi vagy San In tartományokból származtak. Ezek a kutyák még nem voltak olyan harmonikus megjelenésû állatok, mint a mai shibák. A shiba inu természetes élettere a tenger melletti hegyvidék, az itt elôforduló helyi, hegyi változatokból alakult ki a fajta. A második világháború után három vérvonal maradt meg a szan in shiba, a mino shiba és a sinsu shiba. Utóbbi volt egyébként a legnépszerûbb változat. A háború egyébként óriási károkat okozott a shiba-állományban is, 1949-ben alig húsz példányt tudtak összegyûjteni. A fajtatiszta tenyésztést az is nehezítette, hogy a sportvadászat elterjedésekor szetterekkel és pointerekkel is keresztezték a shibákat. 1928-ban határozták el a shiba célirányos, fajtatiszta tenyésztését, 1934-ben határozták meg a standarot, s 1936 decemberében nyilvánították nemzeti kinccsé a fajtát; sajnos aztán közbeszólt a háború. Azóta viszont világszerte népszerû fajta a shiba inu, már Magyarországon is tenyésztik, ôshazájában pedig városokban és vidéken egyaránt kedvelt kutya. Még napjainkban is használják apróvadra, korábban még vaddisznóra is vadásztak vele, a shiba falka hajtotta fel az állatot, majd addig köröztek ugatva az állat körül, míg a vadász oda nem ért. Az Egyesült Államokba az elsô, de legalábbis elsôként dokumentált shiba 1954-ben érkezett. Egy katonacsalád vette Japánban. Igazi tenyészegyedeket a hetvenes években kezdtek importálni, 1979-ben született az elsô alom, egy Julia Cadwell tulajdonában lévô import pártól. Az AKC törzskönyvébe viszonylag késôn, 1992-ben vették fel a fajtát. A shiba inu elfogadott színváltozatai a következôk: rôtsárga vagy vörös; rôtsárga vagy vörös és szezám; fekete-cser; fekete-szezám. Minden szín urajiro, vagyis a szín kivilágosodik a kutya fangján a hasán. A kanok 40, a szukák 37 cm magasak, ettôl plusz-mínusz másfél centi eltérés megengedett. Mérete szempontjából ideális családi és városi kutyának tûnik a shiba, azonban egyáltalán nem könnyen kezelhetô fajta, hanem igencsak önálló és erôs vadászösztönnel rendelkezik. Erôs, izmos, mozgékony, élénk, jó jelzôkutya.