Arab telivér a kutyák világában

A saluki

A salukit eredeti elnevezésével párhuzamosan gazellakutyának és perzsa agárnak is szokták nevezni. A Közel-Keleten, körülbelül i.e. 3000 körül kialakult kutyafajta. Feladata mindig is a gyors zsákmány üldözése és vadászata volt.
A salukit kialakulásának helye és ideje ugyan nem teszi jobbá vagy különlegesebbé a többi kutyánál, de az tény, hogy kevés hasonló fajta van, mely ilyen hosszú időn keresztül gyakorlatilag változatlan külsővel maradt fenn, és melyet korabeli tulajdonosai szinte szent lényként tisztelték.

Számtalan teória létezik a kutya és ember közötti különös kapcsolat kialakulásának kezdetéről és okairól. Valószínűleg a gyakorlati haszon játszotta az elsődleges szerepet abban, hogy az ősember magához engedte az „őskutyát", de nagyon hamar kialakulhatott a közös vadászaton túlnyúló érzelmi kötődés. A saluki azzal büszkélkedhet, hogy az egyik első olyan fajta, melyet az ember szelektíven tenyésztett és a gondosan kialakított vérvonalak egészen napjainkig nyúlnak. Mezopotámiában, körülbelül 7000 évvel időszámításunk előtt, a helyi sivatagi farkas (C. I. arabis) domesztikálódhatott, mely könnyedebb felépítésű és gyorsabb jószág volt északi rokonainál, és értelemszerűen éppen olyan kívánatos tulajdonságokkal rendelkezett, melyre a korabeli embereknek szükségük volt: sivatagi környezetben üldözni és elkapni a vadász zsákmányát. Így alakulhatott ki az egyik első kutyafajta, a saluki. Az ásatások tanúsága szerint Mezopotámiában, a sumér birodalomban a mai salukival szinte teljesen azonos külsejű kutyák éltek. De egyiptomi domborműveken is láthatóak saluki-szerű kutyák, hosszabb szőrrel a fülükön, lábaikon és farkukon. Az egyiptomiak már több, különböző kutyatípussal rendelkeztek, a salukit az „El Hor" névvel illették („A Nemes"). Tutankhamen fáraó sírjában találtak egy strucctollből készült legyezőt, melyen a fáraó fia íjjal és agarakkal struccra vadászik. Az egyiptomiak olyannyira tisztelték a salukit, hogy ha kutyájuk meghalt, szabályosan megsiratták őket, és a gyász jeleként leborotválták szemöldöküket, és gyakran a kutyákat ugyanúgy mumifikálva temették el, mint a fáraókat, díszes nyakörvükkel együtt, melyen a kutyák neve is olvasható. Masztiff típusú és a mai fáraókutyához hasonló ebek csontvázait is megtalálták az ásatások során Egyiptom területén, de saluki maradványokra kizárólag a fáraók közelében bukkantak. Ahogyan a nagy kereskedelmi útvonalak fejlődtek, úgy terjedtek el egyre nagyobb területeken a különböző kutyatípusok szülőhazájukon kívül. Habár a saluki eredete több mint tízezer évre nyúlik vissza, a fajta valódi kialakítói és megőrzői az arabok. Két csodálatos élőlényt tenyésztettek ki már a történelmi idők kezdetén, az arab telivért közlekedési és háborús célokra, és a salukit élelemszerzésre. Jóval a fegyverek feltalálása előtt, a saluki volt az a „szerszám", mellyel a leghatékonyabban tudtak vadászni a sivatagban. Szakértők úgy gondolják, hogy korábban minden törzs a saluki egy-egy különböző típusát tenyésztette: a szőke és fawn színűeket a sivatagban, a feketéket a sötét, vulkanikus kőzet alakította tájakon, a fakókat pedig Észak-Afrikában.

Évszázadokkal ezelőtt, a nomád beduin törzsek élete jelentős mértékben a gyors salukiktől függött: nekik köszönhetően került húsétel a törzs „asztalára". Habár az iszlám vallás tisztátalannak bélyegzi a kutyákat, az agarak, így a saluki is kivételt képez: Allah ajándékának tartották, és az egyiptomiakhoz hasonlóan „Nemesnek" nevezték ezeket a kutyákat. Utazók beszámolói szerint még napjainkban is ritkán látni kóbor salukit az arab világban. Sokáig csak magas rangú emberek tarthattak salukit, és nagyon-nagyon ritkán adtak el kölyköket. Salukit csak ajándékba lehetett kapni, ha valaki igazán rászolgált erre a megtiszteltetésre. A kölyköket gyakran a háremben tartották, a felnőtt kutyák pedig leginkább uruk társaságában időztek. A saluki volt az egyetlen állat, mellyel mestere megosztotta sátrát vagy palotáját. Napjainkban a saluki a Közel-Keleten a beduinok sorsában osztozik: a civilizáció fejlődése egyre inkább kiszorítja őket. Egyre kevesebb beduin él a sivatagban, egyre többen költöznek a városokba, ezáltal a saluki is elveszti eredeti szerepét. A királyi család, a nemesek és néhány megmaradt beduin törzs vadászik még mindig salukikkal. Az uralkodó számára a vadászat csupán sport, szórakozás – a beduinok számára megélhetés.

Csupán 40-50 éve jelent meg a saluki európai országokban, kizárólag akkor, ha egy megbecsült nyugatit megajándékoztak vele a Közel-Keleten. Napjainkban a sivatagi élet, az arabok életvitele egyre változik, és az arab telivér és a saluki virágkorát lehetővé tevő tényezők már nem léteznek. Mindez a fajta lassú eltűnését jelenthetné, de szerencsére a saluki tulajdonosok és tenyésztők többségét rabul ejtette e különleges, ősi fajta varázsa, és tudatában vannak, milyen megóvandó eszmei érték van a kezükben.

A saluki külseje és jelleme még mindig olyan, mint ahogy azt az évezredek során a sivatagi körülmények kialakították. Gyakran csak a saluki mentette meg az arabokat az éhezéstől. Gyors kutyáikkal nyúlra, rókára és gazellára vadásztak. A sivatagi környezet a kutyák fizikumát, a vadászat és a törzsi életvitel pedig jellemüket alakította, határozta meg. Természetes környezete nem kényeztette el a salukit, nem volt könnyű élete, ez ma is látszik szilárd, kemny felépítésén. Az ujjai között növő szőr is lába védelmét szolgálta. Mellkasa mély, lábai erősek, mint minden atlétáé. Gyakorlatilag falkakutya volt, mindig legalább két kutyával vadásztak egyszerre, de maximum hat fős csoportokban. Mivel a saluki mestere közvetlen irányítása nélkül vadászott, roppant intelligensnek és függetlennek kellett lennie. De a törzsi szokások a kutyák más belső tulajdonságát is meghatározták. Mivel nem akarták, hogy rivális törzsek ellophassák őket, tartózkodó, körültekintő, óvatos kutyákat tenyésztettek, melyek képesek magukat megvédeni. De mivel a beduinok legendásan vendégszeretőek voltak, kutyáik sem lehettek agresszívek az idegenekkel. Mindez, és az a tény, hogy a salukinak megengedték, hogy ura sátorában aludhasson, egy idegenekkel szemben tartózkodó, szeretteivel viszont gyengéd és nyugodt viselkedésű fajtát eredményezett.

Az arab vadászok gyakran tevéjük vagy lovuk nyergében szállították a salukikat, hogy azok igazán frissek legyenek a vadászaton. Vállukon sólyommal, nyergükben kutyájukkal indultak vadászni. A ragadozómadár feladata volt a vad felderítése: mikor meglátta a zsákmányt, körözni kezdett felette, az őt figyelő salukik pedig tudták, mi a dolguk. Az üldözés olykor rövid volt és gyors, olykor több kilóméteren át is eltartott, próbára téve a kutyák állóképességét és kitartását. Az iszlám előírásai szerint a saluki nem ölhette meg zsákmányát, a vadásznak kellett ezt megtennie. A kutyákat tehát úgy tanították, hogy a vadat csak leszorítsák és fogva tartsák, míg mesterük oda nem ér. Nyúl esetén viszont a salukinak kellett gazdájához vinnie az általában eszméletlen zsákmányt. (A kutyák a vadat a torkánál fogva szorították le, és az az oxigénhiány miatt legtöbbször elvesztette az eszméletét.)

A középkorban kereskedők révén a saluki egészen Belgiumig jutott, de igazán csak az 1800-as években terjedt el a fajta őshazáján kívül. A XX. század elején érkeztek az első salukik Angliába, és 1923-ban már meg is alakult az első fajtaklub. Az egyik első saluki tenyésztő a híres Egyiptom-szakértő Lady Florence Amherst lánya volt, ő alapította az Amherstia kennelt Angliában, kutyáit Egyiptomból hozta („déli törzs"). Lance generális Szíriából importálta kutyáit („északi törzs"). Kedvenc kutyája Ch. Sarona Kelb volt, az első angolchampion fajtájában.

Habár a saluki is az agarak fajtacsoportába tartozik, és a Közel-Keleten is több agár típus létezik, több szakértő egybehangzó véleménye szerint, a saluki alapvetően különbözik legközelebbi rokonaitól és nem is keveredett velük az évszázadok során. A legtöbb agárral ellentétben, a saluki teste rövid és egyenes, háta közel sem olyan ívelt, mint például az angol agáré, és lábai is sokkal hosszabbak a testéhez képest. Oldalról nézve, álló testhelyzetben a mellső lábak, a hát és a hátulsó lábak a talajjal szinte tökéletes négyszöget zárnak be.